Payday Loans

Keresés

"...milyen sokáig hitegethetjük magunkat hazugságokkal." PDF Nyomtatás E-mail


Ezt csináltuk rosszul, amikor a szenvedélybetegen akartunk segíten

 

Ha valóban segíteni akarunk a családunkban élő szenvedélybetegen, mindenekelőtt magunkkal kell szembenéznünk. Ez sokkal nehezebb lehet, mint segítőként fellépni. Dajka Emőke pszichológus cikke.

Az ember nem érthető meg a környezetéből kiemelve: befolyásoljuk egymás életét – vélte a játszmaelméletéről híres Eric Berne, Kanadában született amerikai pszichiáter 1964-ben. Gyakran tisztességtelen módszerekhez folyamodunk, amennyiben úgy manipuláljuk a környezetünkben lévőket, hogy titokban előnyünk származzon abból, ahogy ők viselkednek. Berne a szenvedélybetegséget is ilyen tisztességtelen módszerként írja le, azaz játszmának tekinti, amelyben több szereplő is részt vesz. 

Akár egyetértünk Berne elméletével, akár nem, megállapíthatjuk, hogy a függőség soha nem csak a függőről szól. A szenvedélybeteg életvitele egzisztenciálisan és pszichésen is hatással van a környezetére, ahogyan a környezet is hatással van a szenvedélybetegre. Ha megkérdeznénk egy függő hozzátartozóját arról, szeretné-e, ha a függő meggyógyulna, egészen biztosan azt felelné, hogy nagyon is szeretné. Talán nem is értené, hogyan kérdezhet valaki ekkora ostobaságot. Mégis, ha a családi szerepeket vizsgáljuk, gyakran olyan rendszer tárul elénk, amely fenntartja az aktuális helyzetet, ezáltal tulajdonképpen támogatja a függőséget.

Arra vágyunk, hogy a hazugság igaz legyen
© 

A rosszul működő családokban a nem tudatos viselkedés feltárása nagyot lendíthet a gyógyulási folyamaton. Ehhez azonban az egész rendszer többnyire fájdalommal járó felülvizsgálatára van szükség. Sokszor hajlamosak vagyunk úgy gondolni a függőségekre – legyen szó drogról, gyógyszerről, alkoholról, játékról vagy szexről – mintha az rossz szokás lenne, ami kellő akaraterővel legyőzhető. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, mert az addikció egyszerre több rétegben gyökerezik: a személyiségben, a gyerekkorban, az aktuális élethelyzetben, sőt a genetikában is, mivel a hajlam a függőségre örökölhető is.

Rózsaszín szemüveg

A lelki egészség nem más, mint feltétel nélküli ragaszkodás a valósághoz – állítja M. Scott Peck amerikai pszichiáter 1993-ban megjelent, Tovább a járatlan úton című könyvében. Akkor is, ha a valóság kellemetlen, és akkor is, ha nehéz döntéseket kell meghoznunk. A függőség alternatívát kínál: gyors kielégülést, kényelmet, a szorongás oldását, alaptalan magabiztosságot. Egy kerthelyiségben láttam ezt a feliratot: „Az alkohol nem válasz. De legalább elfelejted a kérdést.” Az instant megoldásért olyan erőfeszítésekre vagyunk képesek, amelyek a valódi változtatásba fektetve meghoznák az igazi sikert. Az a különbség, hogy a kitartást és komoly erőbefektetést igénylő folyamatok nem kecsegtetnek könnyen és azonnal elérhető boldogsággal és nyugalommal, illetve azok illúziójával.

A szenvedélybeteggel meglévő kapcsolat, legyen az baráti viszony, házasság, vagy akár szülő–gyerek reláció, csapdákat rejt magában. A szenvedélybeteg folytatni akarja a szerfogyasztást, amíg lehet, így naiv gondolat lenne azt feltételezni, hogy visszariad a szerettei manipulálásától. Mindannyian érzékenyek vagyunk a manipulációra, a többségünk pedig fogékony a játszmákra és a hazugságokra, különösen, ha arra vágyunk, hogy a hazugság igaz legyen. Egészen addig a pontig, amíg szembe nem nézünk a valósággal, a szeretett függő személy által ránk osztott szerepet fogjuk játszani.

A valóságot választani nagyon nehéz. Életünk egyik mélypontja lehet szembenézni a ténnyel, hogy hagytuk magunkat átverni, kihasználni és terelgetni. Épp ezért sokan inkább élnek a függő által eléjük hazudott világban, és reménykednek, hogy valami csoda történik.

Az ő problémáikra nincs sem idő, sem kapacitás
© 

Rehabilitációs központban találkoztam azzal a hatvanas éveiben járó anyával, akinek az esete jól illusztrálja, milyen sokáig hitegethetjük magunkat hazugságokkal. Anna a harmincöt éves fiát kísérte oda – már harmadik alkalommal. Hosszasan panaszkodott, részletesen taglalta, mennyit szenvedett a fia alkoholizmusa miatt, amiért az többször meglopta, kihasználta, részegen kezet emelt rá, megalázta őt. Elmesélte, mennyi erőfeszítést tett érte, hogyan ápolta, ha megsérült, hogyan húzta ki az árokból, hányszor beszélt kitartóan a lelkére, mennyi pénze ment el az adósságok rendezésére. Azt is elmondta, hogy úgy látja, semmi értelme a rehabilitációnak, hiszen egy hónappal a kezelés után a férfi úgyis visszaesik. Amikor megkérdeztem tőle, mik a további tervei, hogyan akar változtatni, azt mondta: „Majd csak lesz valahogy”.

Társasjáték, amiben mindenki veszít

Csoda sosem történik, és ez a „valahogy” nem lesz jobb, mint az aktuális élethelyzetünk. Azon túl, hogy igyekszünk elkerülni az igazsággal szembenézés fájdalmát, más tényező is támogathat abban, hogy továbbra is fenntartsuk a hamis valóságot. Olyan szerepeket veszünk magunkra a játszmákban, mely szerepek különböző előnyökkel járhatnak.

A családtagok legtöbbször kodependensek, más néven társ- vagy kapcsolatfüggők. A kodependencia kapcsolódási zavar, amelynek középpontjában az alacsony önbecsülés, a magánytól rettegés, az önfeláldozáson keresztül megélt gondoskodás és a kontrollgyakorlás található meg. A kodependens családtag hagyja magát kihasználni, bántalmazni, emberfeletti küzdelmek árán tartja fenn a kapcsolatot, mert nem akar egyedül maradni, és mert olyan társra van szüksége, aki mellett mártírként, megmentőként élhet, és akiről a normálisnál jóval nagyobb mértékben kell gondoskodnia. A szenvedélybeteg éppen ezért tökéletes társa a kodependensnek. Nagyon sok esetben nem találunk más magyarázatot az évtizedeken át fenntartott, szenvedéssel teli kapcsolatokra, mint a társfüggőséget.

Azt tanulja meg, hogy ő maga nem fontos
© 

Egyes szakemberek a kapcsolati függőséget a szenvedélybeteggel együtt élés tüneteként határozzák meg, mások a származási családban szintén meglévő szenvedélybetegségben látják az eredetét. Utóbbiak szerint a diszfunkcionális családban (talán mert ott is akad szenvedélybeteg családtag) a gyerekeknek nincs arra lehetőségük, hogy gyerekként éljék meg a gyerekkorukat. A család szenvedései miatt felnőttként kell viselkedniük, támogatást kell nyújtaniuk, az ő problémáikra nincs sem idő, sem kapacitás. Ebben a felállásban a gyerek azt tanulja meg, hogy ő maga nem fontos, szeretetet pedig abban az esetben érdemel, ha cserébe önfeláldozóan viselkedett.

Túlságosan szerető nők

Robin Norwood amerikai pszichoterapeuta 1987-es, Nők, akik túlságosan szeretnek című könyve szerint a társfüggők a gyerekkorukat teremtik újra azzal, hogy mindenáron fenntartják a szenvedésekkel teli kapcsolatukat, sőt olyan partnert keresnek maguknak, aki mellett ezt a mintát élhetik újra. Aki úgy érzi, hogy nem érdemel ellenszolgáltatás nélkül szeretetet és elfogadást, olyan embert keres maga mellé, aki nem is adja ingyen a szeretetét.

A kereslet és a kínálat találkozik, ezért a kapcsolat eleinte idilli és harmonikus. Az ilyen együttlét alapja nem az intimitás, hanem a részben közös, részben kölcsönös szükségletek kielégítése, így csak idő kérdése, hogy a légkör elviselhetetlenné váljon. Ha valóban segíteni akarunk a családunkban élő szenvedélybetegen, mindenekelőtt magunkkal kell szembenéznünk, magunkon kell változtatnunk