Payday Loans

Keresés

Németh Antal álmai PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2017. január 26. csütörtök, 18:59

Kevés színházmûvész pályáját kísérte annyi ellentétes vélemény, mint az övét. Kevés mûvészhez volt olyan kegyes és olyan kegyetlen a sors, mint õhozzá. Volt, amikor csak róla beszélt a színházi szakma. Szidták és csodálták. Szapulták nagy tekintélyû és kérlelhetetlen kritikusok, meg középszerû, sértett színészek. Tanításait megilletõdötten hallgatták ünnepelt sztárok és megszeppent tanítványok. Máskor meg a nevét sem volt szabad kiejteni. A hatalom kegyeltjébõl kilenc esztendei keserves tündöklés után a hatalom számûzöttje lett. Azok közül is sokan belerúgtak, akiknek a pályáját egyengette. Meg akikre nem osztott szerepet. (A dolog természetébõl fakadóan ezek mindig többen vannak a kelleténél.) Aztán kegyelmet kapott: újabb nyolc évet tölthetett el a színház közelében. Majd ismét rúgás következett, alighanem váratlanabb, mint az elõbbi. Valaki alig hallhatóan megint ráparancsolt: elég volt, állj félre!

Gúnyneveket aggattak rá: "Hóman-boy", "fővilágosító", "doktor úr". Az első a botrányos kiugrásra, a Nemzeti Színház puccsszerű elfoglalására utal, a második arra, hogy a színészi játéknál állítólag jóval több figyelmet szentelt a próbákon a szcenikának, a harmadik pedig kivételes elméleti felkészültségére próbált nyelvet ölteni.

Már a húszas-harmincas évek fordulóján gyanúsak voltak színházi berkekben a túlságosan műveltek, az elmélet felől érkezők. Hevesit még az ötvenes években is "irodalmár rendezőnek" bélyegezték, ha erre nem is igen akarunk ma már emlékezni. Németh Antal pedig származásával, tájékozottságával és tevékenységével egyaránt provokálta a bennfenteseket. A józsefvárosi proligyerekből lett tudós előbb kritikusként hívja ki maga ellen a "szakma" haragját, majd szerkesztésében megjelenik a Színészeti Lexikon (1930), amely "weimari" ízlésével és szemléletével üzen hadat a naturalizmus kényelmes bűvöletében megrekedt színházeszménynek. Hamarosan két újabb úttörő munkával jelentkezik: 1933-ban jelenik meg Az ember tragédiája a színpadon, majd 1935-ben A Bánk bán száz éve a színpadon című monográfia. Ha e műveken kívül más nem maradt volna utána, akkor is megkülönböztetett hely illetné meg a magyar színjátszás történetében. Ám ezek - egyéb írásaival, tanulmányaival és cikkeivel együtt - egy küzdelmes élet melléktermékei csupán, éppúgy, mint egész pályáját végigkísérő színészpedagógiai tevékenysége. Németh Antal elsősorban rendező volt; korát megelőző, a korabeli színházi ízléssel perlekedő, a korszerű európai irányzatokat meghonosító alkotó, keserves küzdelmeket, szűk esztendőket, nélkülözést és minduntalan vissza-visszatérő mellőztetést zúdítva ezzel önmagára.

 

1903. május 19-én született Budapesten. Ez az adat megbízhatónak tűnik, valamennyi lexikonban így található - egy kivétellel. A kivétel 1900-at jelöli meg a születés éveként. A nyilvánvaló elírás nem is érdemelne figyelmet, ha nem éppen az általa szerkesztett Színészeti lexikonban akadnánk rá. Ha hitelesnek fogadjuk el valamennyi azóta megjelent forrás állítását, továbbá ha figyelembe vesszük Németh kivételes, néha szinte már rögeszmés precizitását, akkor azt kell mondanunk, hogy véletlenről semmiképpen nem lehet szó. Kevésbé körültekintő szerkesztő esetében is nehezen képzelhető el, hogy éppen a róla szóló cikk adataiban forduljon elő sajtóhiba. Akkor pedig engedtessék meg az a következtetés, hogy az elírás szándékos. Az okára is lehet magyarázat: Németh Antal huszonhét éves a lexikon megjelenésekor. Szemtelenül fiatal egy tudományos munka során betöltött felelős pozícióhoz. Csalt a szerkesztő úr. Kegyes csalás, hiszen az előkészületek során tapasztalhatta, hány színésznő keresi fel kétségbeesetten, hogy változtassa meg lexikonjában valódi születési dátumát. Hogy néhány évet letagadhasson az életkorából. Hiszen a színész életkora a "munkaeszköz" szoros tartozéka. Befolyással van az árfolyamára. Németh tanul a kezüket tördelő, leleplezéstől rettegő díváktól. És fejtetőre állítja a tanultakat: három évvel öregebbnek adja ki magát, hogy a tudós szerepében ne zavarja fiatalsága.

 

Németh Antal küzdelmes, hosszabb-rövidebb kényszerszünetektől terhes rendezői pályája három különálló szakaszra oszlik. Az első a szegedi Városi Színházhoz kötődik, két évadot és mintegy félszáz rendezést tartalmaz; a második a Nemzeti Színház igazgatójaként kifejtett rendezői tevékenysége, ez a vendégrendezésekkel és felújításokkal együtt nyolcvankét színpadra állítást jelent; a harmadik pedig az 1956 és 1964 közötti körülbelül negyven munka (azért az óvatos becslés, mert miként a szegedi, ez a szám is tartalmaz határeseteket; előbbi olyan előadásokat, amelyeket nem jegyzett nevével a rendező, utóbbi pedig felolvasószínházi esteket, drámaismertetéseket, keresztmetszeteket). A három időszakot leszámítva Némethnek nem volt állandó színházi szerződése. Igaz, a közbeeső szakaszokban is akadtak - korántsem mindig jelentéktelen - rendezői feladatai. Így elfogadhatjuk, hogy teljes és tényleges rendezői életműve 186 színházi rendezésből áll. Feldolgozásra vár még rádiórendezői tevékenysége; "filmográfiája" nem okoz gondot a kutatóknak: bár pályája elejétől vonzotta a filmművészet, a kivételes vizuális kultúrájú művésznek egyetlen alkalommal volt lehetősége filmet rendezni.

Ha tudomásul vesszük, hogy rendezői életműve alig huszonkét évad eredménye, a szám impozáns. De meg nem valósult és eleve reménytelen tervei éppúgy figyelmet érdemelnek, ha személyiségének megértéséhez közelebb kívánunk jutni, mint azok az előadások, amelyekről úgy véljük, jól jellemzik munkásságát, és a kor színházi életének kiemelkedő teljesítményei. Németh Antal álmodozó volt. Bármikor belement a megvalósulás reményével alig kecsegtető kalandokba, vagy ha más lehetősége nem volt, eljátszott a gondolattal, hogy színházat csinál. Naiv volt és hiszékeny, pedig sokszor becsapták. Mégsem tanult a fiaskókból. Vagy talán nem is akarta tudomásul venni a külvilágot, amikor az már lehetetlenül abszurdnak, vagy kilátástalannak tűnt a számára. Ilyenkor hatalmas íróasztalánál játszott színházat, sok színes ceruzája segítségével rögzítette álmait, vagy játszótársakat hívott, tanítványokat, akikkel képzeletben valóra válthatta elgondolásait. Javíthatatlan fantaszta volt, mint egyik példaképe, Gordon Craig. Lehet, hogy az ő képtelen és megvalósíthatatlan, fantasztikus és monumentális álomszínháza lebegett folyton a szeme előtt. Ebben az értelemben Németh Antal kamaszkorától kezdve mindig rendező volt. Akkor is, amikor tizennyolc évesen Blattner Géza hívására részt vesz egy vásári Faust-bábjáték színrevitelében (a darabot ketten játsszák a Katolikus Kör Molnár utcai termében, Blattner és ő), meg amikor az ötvenes évek közepén Tárogató úti lakásán németül szavalja Goethe Faustjának monológját ("Habe nun, ach! Philosophie, / Juristerei und Medizin, / Und leider auch Theologie..."). Pedig közönsége mindössze három színházrajongó gimnazista, név szerint Lengyel György, Pós Sándor és ennek az írásnak a szerzője. Az idétlen kamaszok néha összenéznek, már-már nevetni támad kedvük, de aztán megrendülten arcukra dermed a vigyor, mert már nem is Faustot hallgatják; Prospero ül előttük, akitől elvették a varázspálcáját, mégis képes varázsolni, álmodni, hiszen "olyan szövetből vagyunk, mint álmaink".

Még középiskolás, amikor megismerkedik Kassákkal, Mácza Jánossal, irodalmi esteken szerepel. Aztán Góth Sándor tanítványául szegődik (a kiváló és művelt vígszínházi színészt a "puccs" idején ő szerződteti majd rövid időre a Nemzetihez), és rendszeresen publikál színházi és képzőművészeti tárgyú írásokat. Ez utóbbi érdeklődése később rendezői tevékenységének is fő jellemzője lesz: a látvány kevés magyar rendező munkásságában játszik annyira meghatározó szerepet, mint nála. Legalább ilyen fontos azonban a zene iránti vonzalma. Ifjú éveiben a karmesteri pályával kacérkodik; ilyen irányú tanulmányait operarendezéseiben lesz alkalma kamatoztatni. Közben a budapesti és a berlini egyetemen tanul, doktori disszertációját A színjátszás esztétikájának vázlata címmel jelenteti meg. (A doktori titulushoz egyébként - minden kialakult színházi szokásnak ellenszegülve - rigorózusan ragaszkodik; még a hatvanas években is dr. Németh Antalként szerepel a plakátokon és műsorfüzetekben.)

Első rendezői munkája Strindberg Húsvét című misztériumjátéka az Országos Kamara Színházban. Az Alapi Nándor alapította stagione együttes igényes műsorral járta az országot, Ibsen, Moličre, Shaw, Pirandello, Molnár Ferenc műveit vitte el azokba a városokba, amelyeknek nem volt állandó társulata. A huszonöt esztendős színháztudósnak és kritikusnak kapóra jön a meghívás. Először, de nem utoljára éppen állástalan, első munkahelyén, a Magyarság című lapnál néhány hete kapta meg a felmondólevelet egy túlontúl szigorú színikritikája meg a lapnál bekövetkező politikai szemléletváltás miatt.

Csak egy esztendő múlva, berlini tanulmányútja után kap lehetőséget a rendszeres színházi munkára. Az 1929/30-as évadban a szegedi Városi Színház rendezője, ahol a Csongor és Tündével mutatkozik be. Sokan kétségbe vonják Vörösmarty korszakot lezáró és új korszakot nyitó mesedrámájának színszerűségét. Németh vitába száll ezzel a véleménnyel. Másik két nemzeti klasszikusunk, a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett a Csongor és Tünde is végigkíséri egész pályáján.

1930-ban pályázatot nyújt be Szeged város polgármesterének, amelyben kifejti a reformmozgalmakkal és a szegedi Városi Színházzal kapcsolatos nézeteit. Ennek lényege, hogy "az elveszett Kolozsvári Nemzeti Színház helyébe Szegeden kell megteremteni az ország második Nemzeti Színházát". Hivatkozik németországi tanulmányaira, és megemlíti, hogy operarendezést is szívesen vállal. (Már az első évadban színpadra állította Beethoven Fidelióját.) Elemzi a vidéki színjátszás művészi és gazdasági elmaradottságának okait; első helyen említi a fővárosi műsor utánzását, amely nem veszi figyelembe a helyi kulturális tradíciókat, és akadályozza az eredeti profil kialakulását. A város vezetősége elveti a szenvedélyes hangú beadványt, de nem mond le Németh további foglalkoztatásáról. Kompromisszum születik: 1930 őszétől kinevezik a színház dramaturg-főrendezőjének. A megbízatás azonban csak egyetlen évadra érvényes. 1931-ben megbukik a kormány, a szegedi színház városi felügyelete megszűnik, a társulat a gazdasági világválság nyomán konzorciumot alakít. Így Németh Antal egy időre lemondani kényszerül nemzeti színházi álmairól és kenyérkereső foglalkozásáról.

A két szegedi évad rendezéseinek listáját végignézve szembetűnő, hogy jellegében és szándékában alig van különbség az első és a második program között, holott az első szezont beosztott rendezőként teljesítette, míg a második - elvben legalábbis - az ő művészeti irányításával jött létre; ha a főrendezői kinevezés nem jelentett is a valóságban művészi kérdésekben teljhatalmat, mint a színház dramaturgjának mégiscsak szerepe volt a műsorterv alakulásában. Ezzel szemben mindkét évad "átlagos" vidéki program, az akkor szokásosnál némileg igényesebben szórakoztató szándékkal. Az ifjúi hévtől átfűtött beadvány elvei nyomaiban sem látszanak érvényesülni. Németh Antalnak, úgy tűnik, csalódnia kellett a vélt lehetőség és a valóság feloldhatatlan ellentmondásai láttán.

Az első évadban három olyan klasszikus művet állít színpadra, amellyel többször találkozik majd későbbi állomáshelyein. A már említett Csongor és Tünde mellett színre viszi a Cyranót és a Bánk bánt. Ez akkor is szerencsés indulás, ha tisztában vagyunk vele, milyen körülmények között és mennyi idő alatt készülhetett el akkoriban egy-egy produkció. Németh is, mint valamennyi rendező és színész abban az időben, gyakorlatilag végigpróbálta az évadot: két-három hetenként volt újabb bemutatója, természetesen többnyire kész vagy alig átalakított díszletekkel, a színészek saját ruháiban. És a fennmaradó időben munkaköri kötelessége a repertoár karbantartása, régebbi előadások felújítása, a szerepátvételek lebonyolítása. De rendezheti Molnár Ferenc A hattyúját (amelyet harmincöt év múlva, pályája végén Pécsett ismét színpadra állít) és Egy, kettő, három című vígjátékát, rendez Pirandellót (Öltöztessük fel a mezteleneket), Jókait (Az arany ember), Török Rezsőt, Földes Imrét, Csathó Kálmánt, Herczeg Ferencet, Hunyady Sándort és a korszak többi sikeres színpadi szerzőjét.

A második szezont Erkel Hunyadi Lászlójával kezdi, de az évad során még egy operát rendez, A sevillai borbélyt. Viszont a klasszikus drámairodalmat most csak Kisfaludy Károly A kérők című vígjátéka és egy Hauptmann-mű, a Hannale mennybemenetele képviseli, a többi rendezés mind kortárs szerző (Móricz Zsigmond, Sík Sándor, Fodor László, Bónyi Adorján, Bús-Fekete László, Harsányi Zsolt, Galamb Sándor, Vaszary János, Csathó Kálmán, Szép Ernő és mások) darabja.

Szeged konzervatív vezetősége megkönnyebbül a politikai változások nyomán, kapóra jön a konzorcium, amely sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy megszabadulhatnak az elszánt színpadi újítótól. Németh Antal a kudarc után előbb egy újabb ösztöndíj segítségével európai tanulmányútra megy (így kialakuló kapcsolatai révén még némi "rendezői" tevékenységre is lehetősége nyílik: Münchenben műsoros estet, majd a párizsi Magyar Házban kabaréműsort készít), aztán Tormay Cecile meghívja a Napkelet című laphoz segédszerkesztőnek. A Napkelet 1923 januárjától 1940 augusztusáig megjelenő irodalmi és kritikai folyóirat, amelyet a Nyugat vetélytársaként hozott létre a Magyar Irodalmi Társaság. Számos fiatal író (Keresztury Dezső, Németh László, Szerb Antal) pályakezdését segítette, de kritikai rovata is kiemelkedő jelentőségű. Németh Antal nagy kedvvel végzi itt segédszerkesztői munkáját egészen 1935-ig, amikor sokak megrökönyödésére váratlanul kinevezik a Nemzeti Színház élére.

Előbb azonban szerkesztői tevékenysége mellett egy-egy rendezést is elvállal. Ismét színpadra állít néhány operát (Mozart: A színigazgató, Auber: Fra Diavolo), az Országos Színészegyesület növendékeivel megcsinálja a Nemzeti Színház műsorán Bajor Gizi főszereplésével lanyhuló érdeklődés mellett játszott óind színművet, Kálidásza Sakuntaláját, és ekkor találkozik rendezőként először Az ember tragédiájával.

Részben Az ember tragédiája a színpadon című monográfia hatására, a székesfőváros kulturális vezetése felkéri, hogy a Sebestyén Géza igazgatásával a főváros felügyelete alatt működő Budai Színkörben rendezze meg Madách drámai költeményét. Nagy kedvvel fogadja el a feladatot, de a Sebestyénnel való első találkozás alaposan kedvét szegi. Kiderül, hogy mindössze egy hét próbaidő áll rendelkezésére, no meg százötven pengő a kiállítási költségekre. A direktor megnyugtatja, hogy nem lehet semmi baj, hiszen a három főszereplőnek, Beregi Oszkárnak, Molnár Arankának és neki magának is régi, "lejátszott" szerepe Ádám, Éva, illetve Lucifer. A díszletek és a kosztümök is "készen vannak" egy korábbi előadásból. A kedveszegett ifjú rendező erre önérzetesen kijelenti, hogy ilyen körülmények között a neve nem szerepelhet a színlapon. Sebestyén állítólag egy tőle megszokott szellemességgel válaszol ("Na mondja már, legfeljebb marad a Madách!"), amely évekig terjed Németh Antal hamarosan megszaporodó ellenségei ajkán.

Több mint három évtized távolából ő maga így emlékezik vissza az előadás létrejöttének körülményeire: "Beregi hangzengető modorosságait nem reméltem megszüntetni, ellenben néhány játékmozzanatra felhívtam figyelmét. Többek között arra, hogy a történelmi színek végén az eszmélő Ádám ismerje fel Lucifert olyankor is, amikor erre nincsen szöveg; így például a guillotine alatt a tanulságot levonó Ádám álljon előttünk. Molnár Aranka a színészi jelentékenység hiánya miatt színtelenebb volt, mint amilyennek az örök asszony színpadi megjelenítését látni szerettem volna. Sebestyén a hagyományos színpadi intrikus eszközeivel, jó vidéki rutinnal mondta végig Lucifer szerepét..." Németh szavai nemcsak elegáns stílusfordulatai, finom és találó megjegyzései miatt érdemelnek figyelmet, de a fiatal rendező színészvezetéséről is elárulnak egyet-mást.

 

Goethe: Ős-Faust - Koch Aurél terve
A szerény lehetőségekhez képest mégis sikerül viszonylag korszerűnek mondható előadást létrehoznia. Az ócska, saját szavai szerint "pszeudonaturalista" díszleteket későbbi állandó munkatársával, Horváth Jánossal átalakíttatja, állandó játékteret szerkesztenek, amelyhez diavetítést alkalmaznak, utalva csupán az egyes helyszínekre. Az előadás váratlan sikert hoz, amelyen Németh és Sebestyén egyaránt meglepődik. A direktor nem tudja levenni műsorról, már-már veszélyben a nyári operettbemutató. A néhány előadásra szánt alkalmi produkciót kénytelen átvinni az éppen üresen álló Király Színházba, majd néhány alkalommal a mai Erkel Színházban, az akkori Városi Színházban is eljátsszák. A hatalmas színpadon természetesen elvész az intim hatásokra épülő produkció, de a rendező ekkor már ezt se bánja, új, merész álmokat szövöget a Tragédia szabadtéri lehetőségeiről: "a budai színkörbeli, látványról lemondó, leszűkített megoldás után kísérletet teszek a Tragédia egy maximalista térszínházi előadására."

 

De az álmok helyett hamarosan a valóság talaján kénytelen birokra kelni eszméi megvalósításáért. Alig egy esztendővel a Budai Színkör premierje után hihetetlenül felgyorsulnak körülötte az események. 1935 májusában kinevezik a Rádió drámai osztályának élére (az irodalmi osztály vezetője Cs. Szabó László, a zenei osztályé Dohnányi Ernő), két héttel később a debreceni Tisza István Tudományegyetem magántanára lesz, majd június 1-jével elfoglalja a Nemzeti Színház igazgatói székét. Aligha kell ennél több egy éppen harminckettedik születésnapját ünneplő ambiciózus fiatalembernek. Még nem sejti, mennyi keserves megpróbáltatás és megaláztatás vár rá. Nem tudja, hogy máris packáznak vele, hogy hirtelen egy politikai sakkjátszma figurája lett, akiről nem tudni, melyik oldalon áll, ezért mindenki igyekszik előbb a maga érdekei szerint felhasználni, majd ellenségnek tekinteni. A legnagyobb hibája, hogy nem tartozik sehova. Mégis kegyencnek látszik. A "reformnemzedék" képviselője, akiben felfedezői hamarosan csalódni kénytelenek. A baloldalnak túlságosan jobboldali, a jobboldalnak nagyon is balra tart. Pedig csak megpróbál tisztességes maradni, és korszerű, izgalmas színházat csinálni.

A "puccsot" megelőző években a Nemzeti Színház művészileg, erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt mélyponton van, mégis hamarosan Németh szemére vetik, hogy elbocsátja és nyugdíjazza a társulat tizennyolc tagját. (Alig egy évvel korábban elődje, Voinovich Géza tizenhét embernek mond fel "a Nemzeti Színház költségvetési egyensúlyának biztosítása végett", de erre már senki sem emlékszik.) A sajtó hecckampányt indít, eredménye a jóformán üres nézőtéren is lecsapódik, a közönség tapsorkánnal búcsúztatja az "áldozatokat" utolsó fellépéseiken. A sebtében összeverbuvált új társulat pedig nem lehet egységes, hiszen az ifjú direktor különféle stílusban játszó magánszínházak neveltjeit szerződteti. Többnyire sztárokat, többnyire kettőt-hármat ugyanarra a szerepkörre. Társalgási vígjátékok elegáns csillagait viszi a régi nagyok helyére a Nemzeti Színházba. A nemzet színházába, amelyről ilyen helyzetekben rögtön mindenkinek van elképzelése.

Csak Németh Antalnak nincs, hiszen a színházvezetésre évek óta módszeresen készülő, megfontolt és kínosan precíz igazgató másfél napot kapott kegyosztó feletteseitől, hogy "koncepcióját" kialakítsa, új társulatot szervezzen és meghirdesse programját. Mire nagy titokban lezajlanak a szerződtetések, az új direktort már mindenki gyűlöli, akinek nem jutott hely a társulatban. Az is, akinek a kedvese, a hitvese, vagy a titkos arája hullt ki a rostán. Hozzájuk csatlakoznak később az önjelölt háziszerzők, tanácsadók és feledékeny kritikusok, akik néhány hónapja még Voinovichot, két esztendeje Márkus Lászlót, előtte pedig egy évtizeden át Hevesit támadták hasonló indulatoktól vezérelve.

Az első, 1935/36-os évad nagyszabású vállalkozása a Bánk bán. A darab bemutatása mindig kockázatos. Többek között éppen Németh Antal könyvéből tudhatjuk, mekkora vihart kavart Hevesi hat évvel korábbi rendezése, amely alapos dramaturgiai változtatásokat hajtott végre Katona drámáján. Most Németh először azt tervezi, hogy minden húzás és beavatkozás nélkül, a teljes szöveget viszi színpadra. Később eláll ettől a szándékától, de húzásai nem érintik a darab egészét; a kritika csak Bánk IV. felvonásbeli monológjának ("Nagyravágyás, büszkeség, / Kecsegtetés, hízelkedés, csupán / Csak csillogó fények...") elhagyását nehezményezi. "De mindennél súlyosabban esik latba a rendező szövegtoldó működése: az ötödik felvonás utolsó jelenetének önkényes megfejelése" - írja a Pesti Naplóban Kárpáti Aurél. Németh ugyanis egy temetési szertartással zárja az előadást, amely "fölhígítja a zárótétel tömör alaphangulatát és megbontja az előadást". A papok Gertrudis ravatalánál tolonganak, mit sem törődve a másik halottal, Melindával. Az ingerült kritikus még epésen hozzáfűzi: "Azt, hogy az igazgató-rendező a dramaturgiához is ért, célszerűbb lenne kisebb fajsúlyú darabok kapcsán dokumentálni."

Igazán mégis a színpadkép váltja ki a legtöbb bíráló ellenkezését. A forgószínpadra épített monumentális díszlet egyetlen szikár, dísztelen, szürke építmény, amely betontömbökre emlékeztető mértani testekkel a mű időtlenségét hivatott hangsúlyozni. Szakít a historizáló realizmussal, sötét fülkék, komor árkádos folyosók tagolják a teret, amelyben a rendező igen gyakran alkalmaz szimultán játékot. Csak szigorú vonalaiban, román íveiben és félbemaradt dongaboltozataiban utal a cselekmény korára. Az emeleti termeket hatalmas körívek sejtetik. A díszleteket Varga Mátyás tervezte "dr. Németh Antal rendezői elgondolása szerint". (A színlap szokatlan fogalmazása arra enged következtetni, hogy kettőjük együttműködése sem volt konfliktusoktól mentes.) A furcsa építmény sokkal inkább az orosz és német színház konstruktivista szerkezeteivel mutat rokonságot, mintsem az addig megszokott román palotabelsőket ábrázoló festői hagyományokkal. "A baj igazi oka nyilván ott van, hogy a díszletterv gyökerében elhibázott" - összegezi ellenvetéseit Kárpáti Aurél. - "Nem a darab adottságaiból indul ki, hanem saját adottságaihoz akarja hozzátörni a darabot, aminek egyenes következményeként a dráma szétesik."

A színészi játékkal azonban többnyire elégedett a kritikus. Különösen azokat dicséri, akik már korábban is találkoztak szerepükkel. "Elsősorban Kiss Ferenc szuggesztív erejű, hamleti töprengésekkel aláfestett, fojtottan izzó Bánk alakítása" nyerte el a tetszését, meg "Kürti József szenvedélyes, háborgó indulatú Peturja". Igaz, az új szereplők sorából kiemeli Somlay Tiborcát, Tőkés Anna Melindáját és Timár Biberachját, de az epitheton ornansokból világos, hogy a nagy tekintélyű kritikusnak egy romantikus Bánk bán-előadás eszménye lebeg a szeme előtt, amely nem képes összebékülni Németh Antal szikár elgondolásával. Joggal feltételezhetjük, hogy Kiss Ferenc emelkedett játékmodora éles ellentétben állt a látványban nyomon követhető stilizációs szándékkal, és a rendezőnek aligha sikerült eltérítenie őt a korábbi előadásokban kialakított szerepfelfogástól. Ám a kritikus nem ezt az ellentmondást veszi észre, hanem kiáll a régi játékstílus mellett, és hadat üzen az újító rendezőnek.

Kárpáti ellenszenvének több oka van. Kezdetben a baloldali kritikusok a jobboldal emberének nézik Némethet, ezért "hivatalból" támadják. De a sajtóhadjáratban személyes okok is közrejátszanak. Kárpátit az új igazgató a dramaturgia vezetőjének kívánja felkérni, de amikor kiderül, hogy egyetlen idegen nyelven sem tud, inkább Szűcs Lászlót szerződteti. A másik jeles színibíráló, Pünkösti Andor meg titkon arra számított, hogy ő lesz a Nemzeti igazgatója; vetélytársa vigasztalásul egy játékmesteri félállást kínál neki, amivel vérig sérti. (Később pedig meghívja két vendégrendezésre és "megbuktatja".)

A második évad eseménye és egyben botrányköve O’Neill Amerikai Elektra címen bemutatott trilógiája. Kárpáti ezúttal a darabválasztást veszi célba. "O’Neill vérfagyasztó történetét a költészet éltető sugara helyett csupán a Nobel-díj dicsfénye aranyozza be. Szörnyeteg ez a mű. Kulturált néző számára üres, műveletlenebb néző számára viszont homályos." Németh Antal rendezésével kapcsolatosan most elnézőbb; a kényszerű összevonásokat, valamint a hátborzongató és erotikus jelenetek előtérbe helyezését ugyan nem helyesli, de elismeri, hogy az ötórás előadás stílusban tartása eléggé sikerült. Ez a némileg módosult harcmodor ugyanis most már nem a rendező, hanem egyértelműen az igazgató tevékenysége ellen indít hadjáratot. Néhány hónappal később Van-e még Nemzeti Színház? címmel megjelent eszmefuttatásában a kérdésre egyértelműen azt feleli, hogy nincs. "Németh Antal igazgatói működése mind irodalmi, mind művészi vonatkozásban katasztrofálisan szétbomlasztotta és tönkretette a Nemzeti Színházat." Ugyanazt az intézményt, amelyről 1934 januárjában Egyed Zoltán A Nemzeti Színház tragédiája címmel írt cikket, vagy amelynek két évvel korábbi igazgatójáról, Márkus Lászlóról Pünkösti Andor úgy vélekedett, hogy "terve nem volt, de ereje és gerince sem, hogy az általa lehetetlennek minősített feladat végrehajtását megtagadja".

A Nemzeti közeledő centenáriuma kapóra jön Németh Antalnak, hogy három legkedvesebb színpadi művét sorra megvalósítsa. A Bánk bán 1936. március 15-i premierjét alig egy esztendő után követi a Csongor és Tünde 1937 februárjában, fél évvel később pedig Madách drámai költeménye.

A Csongor és Tünde előadása mintha kevesebb indulatot váltana ki a sajtó képviselőiből. Persze most is felmerül a mindenkori aggály, hogy Vörösmarty remeke híjával van az igazi drámaiságnak, és hogy a színpad aligha képes hozzátenni valamit a befejezett, kész, tökéletes remekműhöz, de ezek inkább beidegződések és közhelyek, mintsem meggyőző érvek. "Az új rendezés Vörösmartynak ezt a naiv és költői remekét csillogó új keretbe foglalta" - állapítja meg Pukánszkyné Kádár Jolán A Nemzeti Színház százéves története című munkájában. - "Tekintettel volt a darab allegorikus elemeire és ezt Jaschik Álmos stilizált színpadképeiben juttatta érvényre." Jaschik Álmos régi munkatársa Némethnek, együtt alapítják meg 1928-ban a Színpadművészeti Stúdiót, majd Szegeden is együtt dolgoznak. Különlegesen finom hatású, népmesei ihletésű, szecessziós díszletei és stilizált jelmezei a korszak kiemelkedő alkotásai. A Csongor és Tünde székely építészettől és népviselettől ihletett, költőien finom látványvilága plasztikus elemeket kombinál vetített hátterekkel. Egyszerre dekoratív és puritán, követve és segítve a rendezői szándékot, amely Babits értelmezését viszi át a színpadi gyakorlatba: nem pusztán tündérmesének, hanem bölcseleti drámának, a madáchi Tragédia ikertestvérének tekinti a darabot. Babits szerint "az Éj valóban mindent elnyel; a kalmár pénze, a tudós tudása, a fejedelem hatalma, mind hiába való, csak a szerelem... nem élt hiába". Ez a gondolat áll a rendezői megvalósítás középpontjában, amelyről a Magyar Szemle cikkírója, Bisztray Gyula így ír: "Úgy hisszük, minden eddigi rendezési kísérlet között ez a megoldás áll a legközelebb a mű tökéletes tolmácsolásához."

 

Dante: Isteni színjáték - Koch Aurél terve
Az ember tragédiája színpadra állításával kapcsolatban Németh már 1932-ben merész álmokat sző. A müncheni Prinzrenegtentheater színpadára kidolgoznak Jaschik Álmossal egy vetített hátterekkel működő megoldást, amely hasonló elveken alapul, mint a Csongor szcenikája, és amelynek leegyszerűsített változata a Budai Színkör két évvel későbbi Tragédia-előadása. Most szól bele először a politika Németh Antal életébe: 1933 januárjában más idők járnak a bajor főváros környékén, amelyek cseppet sem kedveznek a lelkes magyar ifjú ambícióinak. Ekkor Párizsba látogat, és ott élő régi festő és bábművész barátját, Blattner Gézát beszéli rá, hogy foglalkozzék a dráma bábszínpadi feldolgozásával. Az előadás öt évvel később meg is valósul a párizsi világkiállításon.

 

Nem sokkal később Horváth János közreműködésével fog hozzá a Tragédia nagyszínpadi koncepciójának kidolgozásához. Ezúttal a Római Operaházat veszik célba, hogy látványos operai hatások érvényesítésével szólalhasson meg Madách drámai költeménye. Ekkor készül el Farkas Ferenc kísérőzenéje, akivel hónapokig dolgoznak az előadás előkészítésén. Egy másik változatot is kidolgoznak a Veronai Aréna monumentális szabadtéri színpadára. Állítólag már Mussolini engedélyét is sikerült megszerezni az 1934-es bemutatóhoz, amikor egy magyar kultuszállamtitkár illetéktelen magánakciónak nyilvánítja és meghiúsítja a terveket. Németh ekkor fogadja el a főváros ajánlatát, hogy a Budai Színkörben rendezze meg a drámát. Szerény vigasz a káprázatos tervek kudarca után.

Már a Nemzeti Színház igazgatója, amikor 1935 decemberében a Magyar Rádióban megrendezi a mű hangjátékváltozatát. Ádámot Somlay Artúr, Évát Bajor Gizi, Lucifert Csortos Gyula játssza. Szabó Lőrinc összekötő verseket ír az előadáshoz, amelyek mind a színpadi fordulatokat, mind a helyszíneket világossá teszik azok előtt, akik most találkoznak először Madách művével. A hangjátékot - az akkori rádiós gyakorlatnak megfelelően - viaszlemezre rögzítették, amely csak kétszeri lejátszást tesz lehetővé, így a páratlan értékű hangdokumentum nem maradt fenn az utókor számára.

Fennmaradt viszont Németh Antal három évvel későbbi vállalkozása, amely hanglemezen szólaltatja meg a Tragédiát, ezúttal Abonyi Géza, Tasnády Ilona és Uray Tivadar főszereplésével. A jó technikai minőségnek köszönhetően fél évszázaddal később a Hungaroton Hanglemezgyár újra kiadta, immár mikrobarázdás változatban és bárki számára hozzáférhetően. 1938-ban Németh messzemenő terveket szövögetett a lemezfelvétellel kapcsolatosan. Kultuszminiszteri segítséggel szerette volna eljuttatni Madáchot "a ma lehetséges legjobb magyar nyelvű tolmácsolásban" iskolákhoz és más kulturális intézményekhez. Anyagi okok miatt ez a terve sem valósulhatott meg.

A Nemzeti Színház színpadára csak 1937-ben kerül először Németh Antal rendezésében a dráma. Új elképzelésével megvárja a színház fennállásának százéves évfordulóját. De a hazai centenáris Tragédia előtt fél évvel, 1937 áprilisában előbb Hamburgban rendezi meg a művet. Korábbi elképzelése több ponton változott ebben az előadásban, legjellegzetesebb része a londoni szín haláltáncának döbbenetes erejű megjelenítése. Emlékirataiban Németh elutasítja azt a megfogalmazást, miszerint ő a hamburgi koncepciót ültette volna át a Nemzeti Színház színpadára, ellenkezőleg, "...fordítva igaz: Hamburg volt a budapesti előadás főpróbája".

A centenáriumi előadás - főszereplői Lehotay Árpád, Tőkés Anna és Csortos Gyula - tizenöt képre oszlik. Németh a második prágai képet elhagyja és helyette a londoni színt záró jelenetet, a temetőt jelöli önálló képként. Az első felvonás az első három színt tartalmazza, a második Rómával, a harmadik Párizzsal ér véget, a negyedik szakaszt London és a haláltánc, az ötödiket pedig a fennmaradó négy szín alkotja. Az előadás négy szünettel három és fél óráig tart. A forgószínpadra épülő, mozgalmas előadás csúcspontja most is a haláltánc, Milloss Aurél kongeniális koreográfiájával és közreműködésével. Miközben a vásári forgatag körtánccá alakul át, a bódék és sátrak helyén sírok és fejfák jelennek meg. Feltűnik a frakkos-cilinderes, fekete köpenyes, fehér kesztyűs Halál. Amerre elhalad, kezének rebbenésére lehullanak az emberek. Mindenkit más-más mozdulattal dermeszt meg: a Cigányasszonynak a tenyerét mutatja, a Nyegle kezéből egy könyvet kap ki, a vendéglő vendégeinek bort tölt, a Zenésztől elveszi a hegedűjét, a Kéjhölgy csókra kínálja az ajkát, a Virágáruslánytól virágot vesz. "...fortissimo zenére diadalmi táncot táncol a Halál a szakadatlanul forgó színpadon, végig a londoni vásáron, hullák és hullahegyek közt - emlékezik a jelenetre a rendező -, míg meg nem pillantja az egyetlen élőt, a fátyolba burkolózott Évát, akiről szavai végén éles, fehér fény tépi le az utolsó leplet, hogy ott álljon diadalmas meztelenségében a Halált is legyőző örök Asszony."

Két évvel később ennek az ellentétpárját alkotja meg a Nemzeti Kamaraszínház színpadán. Mintha vitatkozni akarna saját látványos, mozgalmas, forgószínpados, sok szereplős, "operai" elképzelésével. A kicsi, mélység nélküli színpad mindvégig egy szárnyas oltárt ábrázol, amelynek képei - Viski Balázs László festményei - nem csupán a helyszínekre utalnak, de a képeken belüli kettősséget is kifejezik: az oltárképek az egyes álomképek közepén megfordulnak, az emberi életprogram színe után a visszáját, egy-egy cél megvalósulásának pozitív és negatív oldalát mutatva. A képeken mindig egy-egy idézet utal a jelenet lényegére. A szereplők - Abonyi Géza, Lukács Margit, Kovács Károly és a többi szerepet játszó tizenöt színész - csak kevés mozgással, állóképszerű beállításokban, mint egy oratórium szólistái szólaltatták meg Madách szövegét. Azt hiszem, ez az előadás volt Németh Antal legkedvesebb gyermeke; legalábbis erre utaltak a Tárogató úti lakás relikviái: a bejárati ajtó előtt elhelyezett és mívesen kivitelezett makett, meg a nappaliban álló gipsz Éva-szobor.

1940-ben Frankfurtba hívják meg a Tragédia rendezésére; itt Helmuth Jürgens a díszlettervező, akivel ismét visszatérnek a dinamikus, jelzésszerű háttérvetítés alkalmazására, továbbfejlesztve a kamaraszínházi előadás Ádám csalódásai nyomán megváltozó képeit. A két utóbbi előadás szintézisének megteremtésére tesz kísérletet az 1942 augusztusában megvalósuló hetedik Tragédia-rendezés, amelyet Németh "középváltozatnak" nevez, mivel egyszerre próbál megfelelni a technikailag igényes, korszerű nagyszínházi kívánalmaknak és a kamaraszínpad meghittségének. A nagyvonalú és puritán, mindvégig egységes színpadkép tervezője ezúttal a fiatal Fábri Zoltán, a három főszereplő Lehotay Árpád, Könyves Tóth Erzsi és Kovács Károly.

A negyvenes évek első felében szóba kerül a darab grazi, varsói, ljubljanai, zágrábi, belgrádi és moszkvai bemutatója is, de a háború előretörése meghiúsítja a javíthatatlan álmodozó lankadatlan fáradozásait. Egyedül Bernben sikerül még egyszer színpadra vinnie a darabot 1943-ban, de ez majdnem olyan keserű tapasztalatokat hoz számára, mint első Tragédia-rendezése Sebestyén Gézánál. "Nagy önuralmamba került, hogy ebben a másfajta - üzleties - szemléletű közegben állandó kompromisszumokkal, a művészi eredménnyel arányban nem álló erőfeszítések árán mégis létrehozzak egy becsületes produkciót" - emlékezik utolsó megvalósult Tragédia-rendezésének körülményeire a rendező.

A negyvenes években monumentális, színes hangosfilmet akar készíteni Madách művéből. Sikerül összehoznia százezer pengőt a költségekre, de az előzetes költségvetés szerint elképzeléseihez háromszázezer pengőre lenne szükség. (Akkoriban egy átlagos magyar film költsége húszezer pengő.) Úgy képzeli, hogy valamennyi magyar színész szerepet kap benne, az egyes korok helyszíneit pedig más-más díszlettervező tervezi, "hogy a film a korszak magyar színházművészetének teljes enciklopédiája maradhasson akkor is, amikor más szempontból talán elavul". Három verzióban, magyar, német, olasz koprodukcióban kívánja elkészíteni. A terv nem valósul meg, ahogy meghiúsul a táncjátékváltozat is, amelynek zenéjét Veress Sándor, koreográfiáját Milloss Aurél komponálta volna.

Nemzeti színházi működésének időszakából figyelmet érdemelnek Shakespeare-rendezései (Lear király, Szentivánéji álom, Ahogy tetszik, A vihar, Macbeth, Julius Caesar), amelyek közül a Hamlet csupán azzal vívja ki a kritika ellenkezését, hogy a "Lenni vagy nem lenni"-monológot kiemeli az eredeti helyéről, és prológusként az előadás elején mondatja el a címszereplővel. Kárpáti Aurél persze most is, szinte már reflexszerűen epés. "Németh Antal új rendezői beállítása lényeges újítást nem hoz. Amit nyújt: merő külsőség s még annak sem egészen szerencsés." Elégedetlen Horváth János díszletével, amely "a történelmi hűség ellenére is expresszionista képekre emlékeztető, modern, keresztmetszetszerű, kellemetlenül nyomott", ennek ellenére "meiningenieskedőnek" mondja. Kifogásolja a szereplők többségének szövegmondását, Uray Hamletjéből pedig hiányolja azt a közelebbről meghatározhatatlan erőt, "amely adott pillanatban csakugyan a zseni illúzióját kelti fel bennünk".

Németh Antalnak ez volt az egyetlen valóságos találkozása a Hamlettel, pedig már tizennyolc évesen tanulmányt írt róla, és élete alkonyán is visszatért hozzá; álomszínházának becses példája az a rendezőpéldány-töredék, amelyhez 1965-ben Koch Aurél készített több variációban maketteket. Ifjúkori eszméit próbálja átültetni a gyakorlatba, a rekonstruált Shakespeare-színpad újabb variációival kísérleteznek.

A Hamlet előadását alig három hónap múlva követi a Romeo és Júlia, amellyel kapcsolatban Kárpáti a színpadi beállítás mértéktartó stilizáltságát meg Oláh Gusztáv artisztikus, összefoglaló célzatú díszletét dicséri (ez volt Németh Antal és Oláh Gusztáv egyetlen közös munkája). Aztán mégis arra a következtetésre jut, hogy a bemutató indokolatlan volt, hiszen jelenleg nincs a színháznak igazi Romeója és Júliája. "Sebaj, egy növendék-előadásra emlékeztető szereposztás annál jobban kedvez a rendezői kedv érvényesülésének" - jelenti ki. Szabó Sándor Romeójával az a baja, hogy "hiányzik belőle a csillogó érdekesség, amely e hősi figura sajátja". Szeleczky Zita "kedvesen és jelentéktelenül csicsergő, vérszegény Júliájáról" még ennyi jót sem tud mondani.

Németh kilenc Nemzeti színházi évadának egyik legnagyobb szabású vállalkozása a Peer Gynt 1941-es előadása, amelyet Kárpáti Aurél ismét elutasít. "A felújítás beérte a látványosság felfokozásával, amire bő alkalom kínálkozott" - írja. "Mozival tetézni a színházat, külön ťfénypontokk፠avatva a Dovre-barlang jelenetét, Anitra táncát, az élethíven megcsinált hajótörést és Peer bolyongását az égett erdőben. Más szóval: színjátszás helyett inkább színjátékot ad. Kitetszik ez abból is, hogy a címszerepet Jávor Pálra bízta, akinek ez a komplikált, nehéz feladat egyáltalán nem való. Az ő derék Peer Gyntje, minden jó szándékú igyekvés ellenére sem jut túl a komédiázáson s legtöbbször a verset is csak tüdővel győzi." Ám az igazi felhördülést a másik este szereposztása okozza, ahol a fiatal Peert Apáthi Imrével játszatja a rendező, majd a szünet után, a negyedik és ötödik felvonásban Lehotay Árpád veszi át a szerepet. Kárpáti indokolatlan, rossz tréfának, színházellenes, furcsa kísérletnek tartja Németh Antal eljárását. Benedek Marcell az előadás egészéről másként vélekedik. Elismerően szól a vállalkozás méreteiről, Jaschik Álmos káprázatos díszleteiről és a harmincöt helyszínen játszódó történet zökkenőmentes változásairól. "Rendezőnek és színésznek közös dicsősége, hogy az óriási személyzetű előadásban egyetlen hamis hang vagy mozdulat sem bántotta a nézőt - állapítja meg az Új Idők kritikusaként. - Jávor Pál, aki az egyik előadáson játssza Peer Gynt szerepét, nagyon megjavította a róla alkotott véleményemet őszinte és komoly játékával. Szeleczky Zita önmagát adhatja Solvejg szerepében. Gobbi Hilda Aase anyója megrendítő volt." Ám a kettévágott címszereppel ő sem tud megbékülni, mind Apáthit, mind Lehotayt szívesen látná az egész szerepben.

Legmerészebb álmai közül egyet mégis sikerül Némethnek valóra váltania, méghozzá a lehető legalkalmatlanabb időben, 1944-ben. Miután a Tragédia megfilmesítéséről kénytelen lemondani, elhatározza, hogy Madách életéről fog filmet készíteni. A forgatókönyv alapjául Harsányi Zsolt Ember küzdj! című életrajzi regénye szolgált, de a rendező olyan hitelességre törekszik, hogy egyetlen mondat sem hangzik el a dialógusok során, amely levelek, dokumentumok alapján ne lenne hitelesíthető. Ugyanilyen gondosan ügyel a helyszínek valódiságára: a bálterem a gyarmati megyeháza termének pontos mása, a kis Ára bölcsőjéhez Madách Imre bölcsője a minta, az oroszlánbarlangot Madách rajza alapján rekonstruálják. Az Egy ember tragédiája című film főhőséül Timár Józsefet választja a rendező, mivel Madách arcát legjobban az ő arcberendezése idézi fel, és színészi alkata is a legközelebb áll hozzá. A korabeli magyar filmek közül kiemelkedő alkotás bemutatására azonban - németellenes tendenciája miatt - a gyártás évében gondolni sem lehetett. A gellérthegyi sziklabarlangban vészeli át Budapest ostromát, és csak 1946 nyarán kerül sor az utómunkálatok befejezésére. A rendező "balszerencséjére" a filmgyár vezérigazgatója Cannes-ba akarja küldeni a filmet, mire azonnal megindulnak az ellenakciók, melyek eredményeképpen a film egyáltalán nem kerül hivatalosan bemutatásra.

 

Dante: Isteni színjáték (1965 körül) Rendezői elgondolás: Németh Antal; terv: Koch Aurél
Németh még elkészíti a Nemzeti 1944/45-ös évadának műsortervét, mintha nem sejtené, hogy napjai az igazgatói székben meg vannak számlálva. A Tragédiával akar nyitni, legújabb, "dinamikusnak" nevezett koncepcióját készül kidolgozni, amely a díszleteket vetített montázzsal oldaná meg, a képek megszakítás nélkül tűnnének egymásba, és nem lenne szükség technikai szünetekre. Még mindig álmodozik, mintha megint nem akarna tudomást venni a külvilág eseményeiről. Aztán 1944 nyarán a Sztójay-kormány felmenti igazgatói teendői alól, és ezzel rendezői pályájának második szakasza is lezárul.

 

Ami ezután következik, az küzdelmes életének legkeservesebb időszaka. Az igazolóbizottság ugyan hosszas procedúra után igazolja, de egyik volt színésze, akire annak idején a Bánk bánban "szerződésbontó" szerepet osztott (Simon bán kétségtelenül ebbe a kategóriába tartozik), "színész- és műszakellenes magatartása miatt" tesz ellene bejelentést, amelynek következtében Németh Antalt első fokon állásvesztésre ítélik. A Népbíróság mint fellebbviteli hatóság ugyan jogszabálysértést állapít meg, és hatályon kívül helyezi az ítéletet, de erre már senki nem figyel. A "kabátlopás" megtörtént, a többi nem érdekes. Németh a felmentő ítélet ellenére tizenkét évig nem jut színházi szerződéshez. Állás és rendszeres jövedelem nélkül, a Népművészeti Intézet külső munkatársaként tengődik. Negyvenegy éves, amikor a Nemzeti Színházat el kell hagynia. Más rendezők ilyenkor kezdik pályájukat. Ő most kezdi felépíteni fantasztikus álomszínházát.

1953-ban ismertem meg személyesen. A Madách Gimnáziumban Az ember tragédiája bemutatójára készültünk. Természetesen őt is felkerestük, hogy tanácsaival segítse minden szempontból kockázatos vállalkozásunkat. Kapcsolatunk azzal folytatódott, hogy a bemutató után hármunknak felajánlotta, vegyünk részt egy szemináriumon, amelyen a Faust színpadi lehetőségeit elemezzük. A "próbák" olyanok voltak, mintha a Nemzeti Színházban készülnénk a bemutatóra. Tőle hallottunk először a vásári Faust-bábjátékokról, Gustaf Gründgens Mefisztójáról, lemezről hallgattuk meg Moissi Faust-monológját, és közben terveket szőttünk, egy káprázatos, erőteljes, izgalmas Faust-előadás terveit. Azt képzeltük, hogy híres színészek vagyunk, akik Faust, Mefisztó és Wagner szerepére készülünk. Mert úgy beszélt velünk, mintha egy igazi színház, az ő színházának tagjai lennénk. Ő legalábbis tántoríthatatlanul hitte ezt. Nem tudott másképp dolgozni. Láttam, amikor a Lúdas Matyit rendezte egy debreceni amatőr bábcsoport tagjaival: akkor is ugyanilyen komoly és elmélyült volt. Meg néhány évvel később, amikor meghívott, hogy vegyek részt Tennessee Williams Üvegfigurák című drámájának felolvasószínházi bemutatóján. Hetekig próbáltunk Bányay Geyza lakásán, mintha "rendes" premierre készülnénk. De hát senki nem gondolta, hogy ez nem igazi színház. A zsúfolásig megtelt teremben úgy izgultunk, mint az igazi nagyok. És mindnyájunk között ő volt a legizgatottabb.

Pedig akkor már volt szerződése. Zách János egyetlen évadra elvállalta a kaposvári színház igazgatását, és első dolga volt, hogy Németh Antalt meghívja rendezőnek. Szerencsésen indult az újrakezdés, megint megrendezhette a Csongor és Tündét (ezúttal Pekáry István díszleteivel és jelmezeivel, aki a második, 1942-es nemzeti színházi Csongor-rendezését is tervezte), Thornton Wildert rendezhetett, A mi kis városunkat (Zách játszotta a darabbeli Rendezőt), és életében először és utoljára egy parádés nagyoperettet is elvállalt, A mosoly országát. A Somogyi Néplap több hosszabb cikkben méltatta a Csongor és Tünde előadását. Megállapította, hogy Németh Antal rendezése nemcsak szakmai sikert hozott, de megcáfolta azoknak a balhiedelmét is, akik lebecsülték a kaposvári közönség igényességét.

A két kecskeméti évad is szerencsésnek tűnik, itt az Othellóval mutatkozik be, majd Maugham Eső című színművének fojtott, feszült légkörű, mesterien komponált előadása következik. Közben sor kerül 1945 utáni egyetlen fővárosi szereplésére: az Erkel Színházban Honegger Jeanne d’Arc a máglyán című oratóriumát rendezi. Ez az alkalmi koncert - jóval szerényebb színpadi eszközökkel - másfél évtizeddel korábbi Nemzeti színházi bemutatkozására, Beethoven Missa Solemnisének színpadra állítására emlékeztet. Az előadás tomboló sikert hoz, Lukács Margit Johannájának elhisszük, hogy ott ég el a szemünk előtt. Valaki ironikusan megjegyzi a szünetben: "Ezt megint sokáig nem fogják Németh Antalnak megbocsátani." A tréfás úrnak igaza lett.

Aztán Kecskeméten az Úri muri következik, majd egy Tairov-ihlette, még mindig jócskán korának színháza előtt lépkedő, idegesítően korszerű Optimista tragédia. Két kecskeméti szezonját a Szentivánéji álom tündérmese-konvenciókat tépázgató rendezése zárja le.

Színpadi munkáinak adattárát végigolvasva azt hihetnénk, hogy az utolsó állomás, az öt pécsi évad mégiscsak pályájának méltó befejezése volt. A kezdet megint biztató. Két hónap leforgása alatt egymás után megrendezi a Macbethet és a Bernarda házát. Mindkét előadás nagy feltűnést kelt, bár az országos sajtó alig vesz róluk tudomást. Pályája utolsó állomásairól mégis így számol be Márai Sándoréknak az elkeseredett, megint tétlenségre kárhoztatott és immár súlyos beteg Németh Antal: "Amikor utoljára találkoztunk a Tárogató úton, kedves Sándor, nem gondoltam, hogy még évekig megóvják tőlem a magyar színpadokat. Sok mindennel lefoglaltam magam, míg 1956 nyarától Kaposvárott, ezen a szerény vidéki színpadon rendezhettem, utána 1957-59-ig Kecskeméten voltam, ahol körülbelül ugyanúgy éreztem magam, mint Katona érezhette magát, de én nem haltam bele ebbe az alföldi városba, mint ő, a szerencsétlen, mert 1959-től Pécsett dolgoztam. Minthogy azonban első produkcióm - a Macbeth - nagyobb sikert merészelt aratni, mint tehetségtelen igazgatóm erőlködései, attól a pillanattól kezdve száműztek az operarendezés területére."

A Macbeth és a Bernarda után valóban operák sora következik (Bánk bán, Bohémélet, A trubadúr, Aida, Szöktetés a szerájból, Tosca, Az álarcosbál), és a csalódott Németh Antal megint az álomszínházához menekül: a Pécsi Művelődési Házban "rendez" drámaismertető előadásokat és felolvasóesteket. Előadják a Faust mindkét részét, a Magyar Elektrát, a Peer Gyntöt (!); O’Neillt, Strindberget, Pirandellót, Čapeket játszanak. De más vigasz is akad: a Bóbita Bábegyüttessel - Koós Iván tervezői közreműködésével - pompás előadásban megrendez két zenei bábpantomimet Prokofjev Péter és a farkas és Vass Lajos A kiskakas gyémánt félkrajcárja című szvitjére. A Pécsi Nemzeti Színházban utoljára Molnár Ferenc A hattyú című darabját rendezi.

Néha mégis sikerült "Európát varázsolni a pécsi színpadra", ahogy Márainak írja. Offenbach dalműve, a Hoffmann meséi Eck Imre közreműködésével igazi szenzáció. Mátrai Betegh Béla így számol be az előadásról: "Az ismert fantasztikus dalmű és a most hozzátett vagy beléje tett, vagy vele elegyített balett - nem is tudom, hogyan jelöljem - egy és oszthatatlan. Nézem ezt az elragadóan, izgalmasan, furcsán összeötvözött színpadi játékot, ezt a keveréket, amely anélkül keverék, hogy korcs vagy zavaros volna és ismerem a közös nevezőt, s ki merem mondani a feleletet: művészet. Gyümölcse egy gondolatnak, gyümölcse két művész: Eck Imre és Németh Antal erőfeszítésének, közös munkájának, együttes ábrándjának, egymást erősítő, összecsengő ötletességének. Valami más, valami új, valami összetett, érdekes színpadi zenei műfaj, nem a kísérlet tétova, nem a kuriózum föltűnni vágyó, nem a különcködés borzas, hanem a művészet érett jellemzőivel."

Aztán az új pécsi igazgató nem tart többé igényt a munkájára. Ekkor - Keresztury Dezső hívására - a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályára kerül, innen megy nyugdíjba 1966 nyarán.

Rendezői pályájának utolsó állomása az Othello újabb színpadra állítása a régi szövetséges, Cselényi József díszleteivel és Vágó Nelly jelmezeivel, ezúttal a veszprémi Petőfi Színházban, Szabó Ottó, Nagy Attila és Medgyesi Mária közreműködésével, a kecskeméti előadás elveinek továbbfejlesztésével. Németh Verdi eszméit követi, aki a "Jago" címet akarta adni utolsó előtti operájának. A veszprémi előadás középpontjában egyértelműen Nagy Attila démonikus Jago-alakítása áll.

Még kétszer kísérti meg a találkozás lehetősége a Tragédiával. 1964-ben, az Othello sikere után a veszprémi Petőfi Színház felkéri Madách művének megrendezésére. Németh Antal húsz év után újraértékeli a dráma szcenikai megoldását, és olyan koncepciót dolgoz ki Cselényi Józseffel, amely szakít minden teatralitással, a színészi játékot a gondolat tolmácsolására, "a madáchi Ige szolgálatára kényszeríti". Az új értelmezés leglényegesebb vonása Lucifer alakjának és mondanivalójának Madáchcsal való azonosítása. "A Fényhozó alakját minden démoni vonástól megfosztva, nemes szkeptikusként, önmagával is vívódó, töprengő lénynek fogtam fel - emlékezik halála előtt néhány hónappal a rendező. - Lucifer szerepét megkérdezésem nélkül egy olyan színészre osztották, aki legfeljebb Molnár Ferenc Ördögének címszerepében jeleskedhet, de abban is csak vidéken. Ezért - nem akarván így búcsúzni Madáchtól - inkább visszaléptem a Tragédia veszprémi rendezésétől."

 

hakespeare: Hamlet (1967) Elgondolás: Németh Antal; terv: Koch Aurél
Az utolsó megkísértésre és csalódásra 1968. október 28-án bekövetkezett halála előtt alig egy évvel kerül sor. A bécsi Burgtheater tervbe veszi a darab bemutatását, és tanácsadónak Németh Antalt szándékozik meghívni. A hírre azonnal hozzálát egy újabb elképzelés kidolgozásához. Koch Auréllal elkészítteti a makettet, hetekig dolgoznak együtt a tervezővel, csak éppen a meghívás marad el. A magyar kultúrpolitika Waldapfel József marxista irodalomtörténészt jelöli ki a feladatra. Az már nem Németh Antal történetének része, hogy Waldapfel is súlyos beteg, nemigen tud eleget tenni tanácsadói feladatának, a Burgtheater bemutatója pedig csúfos bukás lesz.

 

A XX. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált kívülálló maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette "másságáért". Hevesi a szintézis volt, összegezte mindazt, amit a magyar és az európai színház az ő megjelenéséig elért. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett rendező Magyarországon, aki már nemcsak lebonyolítja az előadások létrejöttét, de értelmezi a drámát, és elemzi a színész munkáját.

Németh Antal, aki egy emberöltővel fiatalabb nála, már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást. Szerinte a rendezőnek "nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az időtlen irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség, színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festői és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésére álló alakító eszközökkel művészi álmait". A Nemzeti Színház 1941-es évkönyvében foglalta össze ezekkel a szavakkal hitvallását. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadályokba ütközött. Amit ő kezdett el, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsóválva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedüli üdvözítő módszer, amellyel a "színészközpontú" magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal totális színháza sokáig nem talált folytatókra.

Az idén lenne százéves. Emlékezzünk rá, mielőtt végképp elfelejtjük.

Irodalom

  • Színészeti Lexikon. Szerk. Németh Antal. Győző Andor kiadása, 1930.
  • Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon. Budapest Székesfőváros, 1935.
  • Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Magyar Történelmi Társulat, 1938.
  • A százéves Nemzeti Színház. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt, 1938.
  • Nemzeti Színház 1941. Kiadja a Nemzeti Színház igazgatósága, 1942.
  • A magyar színházak műsora 1949-1969. MSZI, 1970.
  • Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története a két világháború között. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.
  • A Nemzeti Színház 150 éve. Gondolat, 1987.
  • Németh Antal: Új színházat! Tanulmányok. Vál. és szerk. Koltai Tamás. Múzsák, 1988.
  • Selmeczi Elek: Németh Antal. A magyar színház enciklopédistája. OSZMI, 1991.
  • Száz pécsi évad. Szerk. Bezerédy Győző, Simon István, Szirtes Gábor. Pannónia Könyvek, 1995. Balogh Géza



5
0
Gyártási év:2008

Dr. Németh Antal (a budapesti Nemzeti Színház igazgatója 1935-44 között) nem volt háborús bűnös. Nem kollaborált se a németekkel, se a nyilasokkal, '45 után mégse kerülhetett vissza a Nemzetibe. A korszakot ismerők egybehangzó véleménye szerint karrierje kettétörését Major Tamás tobzódó féltékenységének köszönhette, aki 1945-től lett a Nemzeti Színház igazgatója. Sólyom András filmje.

LAST_UPDATED2