Mindenekelőtt essünk túl az oly sokakat foglalkoztató kérdésen. A franciák is utálják a cigányokat? Igen. Oké, ez megvolt, akkor most lehet árnyalni.
Mielőtt 2004-ben a tízek társasága csatlakozott az Európai Unióhoz, egyes kisébbségszakértők feltették a kérdést: mi lesz a cigányokkal? A németek, franciák, visszakérdeztek: mi lenne? Mármint hogy mi lesz, ha netán a szegényebb térségekből megindul egy csomó bevándorló? A németek, franciák legyintettek. Nekünk is vannak cigányaink, nem kell itt problémázni. Na, Románia és Bulgária 2007-es csatlakozása után aztán hirtelen tömegesen jelent meg Franciaországban a kelet-európai cigány, és akkor történtek hirtelen nagy csudálkozások.
Mert cigány és cigány között van különbség. Franciaországban a roma populációt valahova fél és másfél millió közé teszik, a 65 milliós lakosságnak ez nem túl nagy része, a franciák ezért kisebbségen az afrikai bevándorlókat szokják érteni, a cigányokkal nem nagyon foglalkoznak. Tak. Eddig. De menjünk csak sorban. Szóval vannak a romák, úgy általában. Magyarországon az a hír járja, hogy ez a PC roma elnevezés ez egy nonszensz, mert a cigányok maguk se használják, ami lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, nekünk konkrétan foggalmunk se nincsen róla, azt viszont nyelvtörténetice tudjuk, hogy eredetileg a romák romának hívták magukat, a többi nevet mások aggatták reájuk. Mindegy. Szóval vannak a romák en bloc. Franciaországban öt különböző romát szokás megkülönböztetni. Illetve nem szokás, de aki olyan okos és tájékozott, mint mi, az tudja ezt a megkülönböztetést. Hogy mi is csak két perce olvastuk a neten? Igen. És?
[Update: ehhez a részhez kéretik elolvasni Bencsik Gábor hozzászólását alant, mert ő viszont nem két perce olvasta a neten a dolgokat, mint mink.]
A legrégebbi francia cigányokat valaha a "sinte" és "sinti" (magyarul szinti) névvel illették, ők a XV. század körül jelentek meg először, és általában vidéken, falvakban telepedtek le. A franciák manusnak, azazhogy manouche-nak hívták őket. Velük kábé egy időben érkeztek a gitanok, őket hívjuk angolul gipsynek. Utóbbiak Egyiptomból jöttek, Spanyolországon, Katalónián keresztül, míg a manouche-ok Közép- és Kelet-Európából. Szintén Közép- és Kelet-Európából jöttek az újabb romák, a XIX. században, miután Romániában felszabadítottak egy csomó cigány rabszolgát, és azok, profitálni óhajtván régen várt szabadságukból, huss. Aztán van még egy negyedik típusú francia cigány az ún. "yenishe", melyről nem tudunk semmit, csak azt, hogy neve "utazó"-t jelent. És végül vannak a legújabb, most érkezett cigányok. Ők szintén Kelet-Európából, legfőképpen pedig Romániából érkeztek a franciákhoz. Mára persze ez a sok cigány összeolvadt, és nemigen különbözteti meg őket senki, csak a szakavatottak. A manouche, a gitan, a rom, a tsigane, a bohémien mind ugyanaz az átlag francia szemében és szótárában: ők a francia cigányok. (Noha, az is igaz, maguk a franciák szívesen mondják őket spanyolnak vagy katalánnak.) Egyedül az ötödik cigány csoport különül el, őket szokás mostanság beszélt és nem PC franciául a "román cigány" névvel illetni.
Fontos, hogy a francia ember a cigányságról nem csak a "zavaró kisebbség", a "beilleszkedni nem akaró" és hasonló fogalmakra asszociál. Ahogy a magyar folklórban is van romantikus dimenziója a cigányoknak (még az Illés is énekelte, hogy Cigánylááány, pedig az nem volt olyan régen), a francia nép képzeletében is ott él, és mostanság jóval erősebben, mint nálunk, a roma romantika. Nem véletlen: a francia cigányok nagy része, illetve azon része, melyről biztosan tudható, hogy cigány, mind a mai napig lakókocsiban él, és utazónak, hontalannak, azazhogy romantikus olvastaban szabadnak van elkönyvelve. Lelkes és naiv bölcsészhallgatók csillogó szemmel képesek a cigány nép szabadságszeretetéről álmodozni, és sokan még ma is úgy gondolják, hogy a cigányok néha fogják a lakókocsijukat, és elvándorolnak. Mert még a huszadik században is volt egy csomó valóban hontalan roma. Az egyik leghíresebbikük pl. Django Reinhardt, aki Stéphane Grapellivel vált világhírű zenésszé. Ő ötvözte elsőként a cigányzenét a jazzel, és alkotta meg emigyen a "jazz-manouche" műfaját, mely egyébiránt manapság pont reneszánszát éli Franciaországban. Django Reinhardt Belgiumban született, aztán egy csomót élt Franciaországban, de ő se nem belga, se nem francia, ő manouche. Ekkoriban, azazhogy a XX. század első felében még tényleg lakókocsiban lófrált mindenfelé egy csomó roma, és tényleg akkor költöztek el, mikor eszükbe jutott, és tényleg egy csomónak nem is volt se személyi száma, se születési anyakönyvi kivonata. Vagyis tényleg amolyan társadalmon kívüli életet éltek. A század második felében azonban ez megváltozott: Franciaországban szépen lassan elkezdték a cigányok helyzetét jogilag rendezni. Ez a rendezés nem oly rég fejeződött be, és eredményeképp ma már a romáknak is van tb-számuk és állandó lakcímük. Már nem "szabadok" olyan értelemben, hogy nem foghatják a lakókocsijukat és költözhetnek el ahová nekik (meg persze a helyi csendőrségnek) tetszik: a cigánytelepeknek ugyanúgy helyrajzi számuk van, mint a lakóépületeknek, és néha rajta vannak még a térképeken is. A jogszabályok szerint a cigánytábort az önkormányzat köteles ivóvízzel ellátni, valamint az ott élőknek WC-t és tisztálkodási lehetőséget biztosítani. A cigánytábornak címe is van, és az oda bejelentett lakosok a helyi önkormányzathoz tartoznak, onnan kapják a családi pótlékot, és oda járnak szavazni. Cserébe a nagy-nagy szabadság elvesztéséért a francia cigány megkapta az állampolgársággal járó privilégiumokat. Legálisan tartózkodhat és dolgozhat Franciaországban, jár a gyerekének az ingyen oktatás, szavazhat, igényelhet munkanélküli segélyt. Magyarán mondva a francia cigány pont úgy él, mint egy francia nemcigány, csak lakókocsiban, szegényen, viszont a szabadság illúziójával.
A "román cigány" teljesen más tészta, noha gyakran ő is cigánytáborban él. A román cigány, mint európai polgár, szabadon léphet be Franciaországba, de legálisan csak három hónapot tölthet el tartózkodási- és munkavállalási engedély nélkül. Illetve munkát nem kötelező vállalnia, ha bizonyítja, hogy a megélhetése biztosítva van, azazhogy vagy kőgazdag, vagy valaki eltartja. Jogai nincsenek. Nem igényelhet munkanélküli vagy akármilyen segélyt, nincs lakcíme, és munkavállalási engedélyt sem kaphat csak úgy, mert Franciaország még nem engedi be szabadon a román munkaerőt, ahogy azt teszi pl. a magyarral. A román cigány egyetlen segélyt igényelhet, egyetlenegyszer: hazautazásit. Ha visszamegy Romániába, fizetik az útját. Na de kik ezek a román cigányok?
Azt jól tudjuk, hogy Romániában a cigányság helyzete finoman szólva nem annyira rendezett. Románia egyes részein a romák szinte feudális viszonyok között élnek, ahol állítólag tényleg a helyi vajda mondja meg, hogy mi van, nem pedig a román B- és PTK. A cigányok között van egy felső kaszt, akik sokszor dúsgazdagok. A román forradalom és rendszerváltás után egy csomó üzemet zártak be és hagytak magára az ország minden részén. Magyarországon is dívik a kiváló gyakorlat, hogy mikor bezárunk valamit, egyszerűen hagyjuk, hogy az élelmes lakosság darabokra szedje és eladja, mert olcsóbb és főleg egyszerűbb szétlopatni a dolgot, mint lebontani és eltakarítani. Romániában ez természetesen ugyanígy működik, és a legnagyobb üzemfelszámoló spílerek a romák voltak. A tömeges üzembezárások óriási pénzszerzési lehetőséget biztosítottak a fémmel és fémművességgel amúgy is történetileg meghitt viszonyt ápoló romáknak, akik közül így néhányan rettenetesen meggazdagodtak. Állítólag volt köztük olyan, aki a fontosabb összejöveteleken többkilós aranykoronával a fején jelent meg. A román cigányok egy része, persze főleg a vidéki falvakban és kisvárosokban élők, sokkal inkább függenek ezektől a nagyhatalmú romáktól, mint bármi mástól, ennek folytán pedig még nehezebb kitörniük az általános nyomorból. Párizsban állítólag akár napi 50-60 eurót is össze lehet koldulni meg utcazenélni. Romániában a nettó átlagbér havi 200 euró körül van. Nem csoda, ha a román falvakban az a hír járja, hogy a franciáknál kolbászból van a kerítés, és pillanatok alatt meg lehet gazdagodni. Sokan vannak ezért, akik szerencsét próbálnak, és elindulnak a szebb jövő felé. Két bökkenő szokott lenni. Az egyik, hogy Franciaországban csak nagyon kevés kerítés van kolbászból, és azokat sem pont a cigánytábor köré építik. A másik, hogy ha egy román cigány egyszer kivonul a házából vagy lakásából, egyáltalán nem biztos, hogy mikor visszatér, még mindig üresen találja. Ezért mikor kiderül, hogy Franciaországban se fenékig tejfel a cigányélet, akkor már esetleg nincs visszaút. Márpedig nem fenékig tejfel: a francia cigányok általában átmeneti-, sokszor idénymunkából élnek, de a román cigánynak ugye nincs munkavállalási engedélye, a fekete meló meg egyre ritkább, és ha akad is, konkurenciában sincs hiány. Marad a koldulás, meg persze a bűnözés. Utóbbi egyébként nem biztos, hogy megéri a román cigánynak, mert ha lebukik, hamar Romániában találhatja magát, az utóbbi időben a franciák amúgy se szágyellősködnek a hazatelepítésekkel.
Most, hogy megjelent nyugaton a román cigány, a franciák is kezdik megérteni, hogy mire figyelmeztettek eredetileg is egyesek. A franciák ugyanis eddig egyszerűen nem tudták, hogy Európában létezik ennyire mély nyomor. Azt sem tudták, hogy a nyugat- és kelet-európai romák között különbség van. Mint láttuk, a nyugat-európai cigányok nagy része amúgy kelet-európai olyan értelemben, hogy onnan jött, viszont a nyugat- és kelet-európai cigányélet között nagy-nagy különbség volt mindig is. (Az egyszerűség kedvéért most Spanyolországot tekintsük Kelet-Európának, oké?) Kelet-Európában volt egy csomó tradicionális cigány-munka. A fémművesség meg a zene a legismertebb, de, rúg a Rigó, ilyen a lókupecség is példuál. Nyugat-Európában azonban nemigen alakultak ki ilyen cigány-melók, így a romák közül csak azok nem olvadtak be totálisan a társadalomba, akik konokul ragaszkodtak a megszokott, vándor életvitelhez. Ők azok, akiknek a leszármazottjai ma is lakókocsiban élnek, pedig már nem is vándorolnak sehova. Értve vagyon: Franciaországban eddig csak elvétve volt belvárosban lődörgő roma, a franciák számára a cigány szelíden elnyomorog a táborban, és eltekintve attól, hogy a csúnya lakókocsijával rontja a városképet, nem nagyon zavarja a tisztes francia polgár mindennapjait. Amúgy is kevés van belőle.
Most azonban, hogy Franciaországban feltűnt a román cigány, olyan franciák is, akik korábban mit sem törődtek a külvilággal, nap mint nap szembesülnek a kellemetlen valósággal: azzal, hogy Európában, és nem mellesleg abban az országban, ahová egyes francia gyárak a franciák elől viszik ki a munkát, szóval hogy ebben a mi Európánkban vannak szegletek, ahol Közép-Ázsiát idéző nyomorban élnek bizonyos népcsoportok, és egyáltalán nincsenek ránevelve, hogy a nyomorukat szemérmesen a cigánytábor kerítésein belül tartsák. Megértik a franciák az üzenetet vajon? Nem tudjuk. Ha azt nézzük, hogy Budapest lakosságának hány százaléka érti, hogy a mi cigányaink ugyanezt üzenik, csak nem Romániáról, hanem a Viharsarokról, elvileg nem érdemes túl bizakodónak lenni. De azért figyeljük csak a folytatást, nagy dolgok vannak itt a mérlegre pakolva.
[Értékes információkat loptunk a poszthoz innen, valamint a Roms, tsiganes: des vérités qui dérangent (Romák, cigányok: zavaró igazságok) című dokumentumfilmből
A posztindító kép Van Gogh Cigánytábor című festménye]