Mert nincs téma, ami minket megriasztana, mert nincs tabu, melyet ne másznánk meg nagy-nagy örömmel, ma a franciák és a fürdés közti relációról leszen szó.

De előtte egy kis izé. Mielőtt itten belemerülünk a nagy francia fürdőkádba, hadd emlékeztessünk arra, hogy mint minden, a tisztaság és pláne a higiénia is aszongyahogy... re-la-tív. Most például szerkesztőségünk 100 %-a hajlamos azt gondolni, hogy minden nap tisztálkodni kell. Tisztálkodáson pedig fürdést vagy tusolást értünk, tehát pl. a nem is olyan rég még a francia társadalom egyes rétegeiben is divatos "három naponta tusolok, a maradék kettőben meg lecsutakolom magam egy bevizezett fürdőkesztyűvel", az nem oké. Na ja, ez rendkívül civilizált hozzáállás, csak másfelől meg ha a jelenleg a Földön tartózkodó közel 7 milliárd ember elkezdene naponta magára locsolni 50 liter vizet, akkor hamarosan mindnyájan elmehetnénk Kevin Costnernek. Nem mintha zöldezni akarnánk, de a CNRS nevű hejdekomoly francia kutatóközpont szerint egy átlag amcsi vízfogyasztása napi 600 liter, míg egy madagaszkári földmíves naponta 10 liter vízzel még locsol is. Jó, az amcsi azt a vizet nem elfürdi, ennek nagy része az iparnak kell meg parkot öntözni, de akárhogy is, egyetlen fürdéshez annyi vizet használunk el, amennyivel a fenti őstermelő simán elvan több mint két hétig. No most akkor ki a civilizált, aki koszos meg büdös, vagy aki néha-néha szívesen ellubickol egy órácskát a fürdőkádban, például le se szarva, hogy ez alatt az egy óra alatt újabb 600-zal nőtt azon emberek száma, akik nem jutnak ivóvízhez? Ugyeugye, milyen relatív.

A relatívság másik oldalához pedig tekintsük meg a Tizenkét dühös ember című klasszikust. Ez a film arról nevezetes, hogy az esküdtek tanácskozásán feszülő feszültséget többek között azzal ábrázolják, hogy gyakorlatilag az első perctől az utolsóig van benne legalább egy dohányzó ember. A lengő füst a film visszatérő eleme, kedvenc mozzanatunk az, mikor az egy órája dohánygőzben idegeskedő ember megharagszik, mert egy másik ráfújta a füstöt.

Ha ma megnézi ezt a filmet egy 50-es éveiben járó ember, tán fel se tűnik neki semmi. Egy harmincas talán felidézi a már csak gyermekkorában megtapasztalt, régi jó IKV-k és szakszervezetek kávé-, papír- és dohányszag keverékében pácolt irodáit. A ma harmincasok gyerekei pedig már hitetlenkedve nézik majd, mit össze nem füstölnek ezek a jóemberek a bíróság épületén BELÜL. Az ő gyerekeik vagy unokáik pedig talán azt sem tudják majd, mi füstöl ott a bácsi szájában, kétszáz év múlva tán úgy röhögnek majd rajtunk valami ma széles körben elterjedt szokás miatt, mint mi a versailles-i lépcsőkön pisáló 17. századi arisztokratákon. Bazzeg ne már, télleg nem szedték össze a kutyaszart?? Mentél a járdán oszt ott hevert egy darab kaki? Úúú ezek a huszadik századiak...

De hagyjuk ezt az okoskodást, ki vele, büdösek-e a franciák? Nos, erről szerkesztőségünk hosszas vita után sem bírt konszenzust kialakítani. Egyik részünk azt mondta, hogy ő már baromi sok franciával találkozott, sőt bizonyos dolgokat csinált is már egy párral, és nem úgy emlékszik, hogy büdösebbek lennének, mint akárki. Egy másik részünk azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha egy népről széles körben elterjedt egy nézet, és hát a franciák kosza, az ilyen nemzeteken átívelő nézet, akkor annak szükségszerűen kell, hogy valami alapja legyen. Megint mások azzal érveltek, hogy persze, de akkor a magyar foci is jó, mert hogy egy csomó külföldi gondolja ezt. Megint mások azt hánytorgatták fel, hogy a franciákat egy csomóan nem szeretik, és mi van, ha ez is közrejátsztik a büdösözésben. Végül annyiban maradtunk, hogy nem óhajtunk igazságot tenni, viszont minden további nélkül elhisszük bárkinek, hogy a franciák büdösek, ha az illető bekötött szemmel megszagol tíz embert, és aztán megmondja, hogy melyik a francia.

Na de beszéljünk csak a fürdésről. Elég rendszeresen hallani olyat, hogy a francia kultúra méltatására valaki azzal kontrázik, hogy ja, persze, Molière meg Napkirály, mekkora kultúra, Versailles-ban a sarokba szartak a sok kultúrnépek, mer tükörterem az köllött, de budira már nem volt igény. Szóval hogy a 17. században állítólag nagyon koszosak voltak az emberek, viccesen ezt úgy szokták mondani, hogy, taramm:

"Minden másnap fürödtek. Karácsony meg Húsvét másnapján."

Ez természetesen aljas rágalom, a 17. századi emberek ugyanis ennél sokkal ritkábban fürödtek. XIV. Lajosról, kinek életéről számos feljegyzés készült és maradt fenn, például majdnem pontosan lehet tudni, hogy hányszor fürdött: először az esküvője előtti napon, aztán 1665 augusztusában orvosi rendeletre kb. hússzor, majd halála előtt egy nappal lábat áztatott. Ezeken kívül csak folyóban, felfrissülés céljából, néha. És kész.

[Update: Na, egy héttel a poszt publikálása után mit olvasunk egy történeti cuccban? Hogy XIV. Lajos valójában szerette a vizet, nem csak néha, hanem rendszeresen fürdött folyóban. Nem folyóban viszont csak akkor, mikor új kurvához ment.]

Mint tudjuk, a fürdésnek nagy divatja volt az ókorban, Caracalla termái meg minden, és ez a fürdőzés-divat a középkorban is folytatódott. Noha a fürdőkben nem feltétlenül merülnek meg vízben az emberek, sokszor csak gőzfürdőznek, nem úgy van, ahogy gondolnánk, a középkorban sokkal meghittebb viszonyt ápoltak az emberek a vízzel, mint pl. a 16-17. században. Már akik tudtak, persze, de itt jegyezzük meg, hogy ez a poszt értelemszerűen csak azokról szól, akiknek egyáltalán lehetőségük volt mosakodni - értsd: hozzájutottak a vízhez. Szóval a középkori ember egészen tiszta, a 200 ezres Párizsnak 1292-ben 26 fürdője van például. Sőt, nemcsak fürdés van itt higiéniailag, a nők pl. epiláltak is: a fazonnyírás nem huszadik századi találmány, sőt a mai nénik sehol sincsenek a reneszánsz néniktől, akik a fanszőrüket ugyanúgy vágták, festették, illatosították és bodorították, mint a hajukat. Csakhogy. A 15-16. században több pestis- és szifiliszjárvány tarolja le Európát, melyekért bűnbaknak a fürdőket kiáltják ki, hol fertő és prostitúció honol. Az emberek félnek a fertőzésektől, nem mernek egymás levében megmártózni, a fürdőkultusznak befellegez. Közben a tudósok is egyre csak okoskodnak, és a 17. századtól nagy érdeklődés övezi az emberi bőr pórusait: felfedezik, hogy a bőrön vannak ilyen icike-picike lyukak, és elkezdenek azon gondolkozni, hogy azokon vajon bejuthat-e a szervezetbe valami. Például kosz. A válasz az, hogy igen. És ugyan mi viszi be a koszt a szervezetbe? Hát a víz, mi más, hiszen a víz mindenhová behatol, nyilván az ember pórusain is átmegy, és bemossa a fertőt a testbe bele. Különösen veszélyes a meleg víz, mely még ki is tágítja a pórusokat. Ráadásul a 17. század második felében egy Antoni Van Leeuwenhoek nevű holland tökéletesíti a mikroszkópot, megfigyel, és mindenféle apró, szabad szemmel láthatatlan organizmusokról irkál, amitől rögtön mindenkit kiver a frász. A 17. században a fürdés veszélyesnek kiáltatik ki, és mint ilyen, kerülendő. A tisztálkodást úgy oldják meg, hogy fognak egy tiszta, száraz vagy vízzel / parfümmel / borral (!) / ecettel (!!) benedvesített ruhát, és azzal dörzsölgetik a koszt, de azt is kizárólag a "látható" helyeken, azaz az arcon. (Egyébként lehet ezen kacagni, de bátorkodunk megjegyezni, hogy a tisztelt olvasó majdnem így takarítja meg az ánuszát kakilás után, mely módszerről egyes kultúrákban, hol ugyanezt a dolgot vízlögyböléssel végzik, a barbároknak kijáró hitetlenkedéssel értesülnek.) Ezt a műveletet minden reggel elvégzik, mosni csak a kezet mossák, semmi mást. Ami a tisztítószereket illeti, ekkoriban éli a szappan egyik virágkorát Franciaországban, pontosan XIV. Lajos alatt védik le a marseille-i szappant, ami attól különleges, hogy nem zsírból, hanem olívaolajból készül. A szappant azonban a ruha mosására használják, nem fürdéshez. Szóval a 17. században az ún. "száraz" tisztálkodás dívik, ez az a kor, melyben kizárólag a szegények mosakszanak, mert nekik nem telik tiszta rongyokra. Vannak ugyan, akik kiállnak a rendszeres fürdés mellett, mint már korábban Montaigne is, de alapvetően a klasszicista Franciaország mosakodásmentes. Mármost ez kettő okból is elgondolkodtató. Egyrészt mert a korabeli feljegyzések szerint pl. a nők már ekkor is menstruáltak. Másrészt mert élünk a gyanúperrel, hogy az orális szex is létezett már.

Pfuj, pfuj, micsoda perverz állat ez a blogger, csakhogy, olvasóm, ez nem öncélú gusztustalankodás volt ám részünkről, mert éppenhogy valami ilyesmi okból terjed el a 18. században egy tipikusan francia berendezés: a bidé. A felvilágosult libertinusok, akikről volt már szó minálunk, ugyanis sok mindenre nagyon nyitottak, de úgy tűnik, azért igényeik is vannak, mert egyre inkább elvárják pl. a luxuskurváktól, hogy rendszeresen mossák a csúnyájukat. Ekkor ugyanis már nem félnek a víztől mint a tűztől, sőt újra felfedezik a mosakodást, ebben az időben a tisztálkodás a ruhás-dörzsölős módszer mellett kiegészül a kéz- és arcmosással, ami pedig kiegészül a "nem szellőző" helyek mosásával. A bidé lassacskán alapfelszereléssé válik a komolyabb háztartások fürdő(??)szobáiban, és nem csak a nők használják. Ugyanakkor ez a bútordarab sokáig a kurvákhoz kapcsolódik képzettársításilag, olyannyira, hogy pl. a nevét nem is illik leírni, a használatáról is csak szemérmes utalgatásokkal esik szó a korabeli dokumentumokban.

Ami a fürdést illeti, az, csakúgy mint a 17. században, most is terápiás módszerként szerepel a köztudatban, a tisztálkodáshoz nincs közvetlen köze. A korabeli enciklopédiákban, pl. Diderot és D'Alembert híresében is, a fürdés és a zuhany címszavaknál általában csak a terápiás célokból történő fürdőzést említik. A fürdetéssel való gyógyítás egyébként igen elterjedt, a különböző hőmérsékletű fürdőket különböző bajok kezelésére használják. A kád mint olyan is létezik, vannak gazdagok, akiknek van is ilyen, de csak hébe-hóba használják, ha az orvos elrendeli.

A 19. században, ahogy az orvostudomány fejlődik, megjelenik egy tudós áramlat. Orvosok, akiket "higiénisták"-nak hívnak, kezdenek arról elmélkedni, hogy a betegségek megelőzésében a tisztaság mint olyan naggyon fontos. Igaz, ezen a tisztaságon nemcsak és talán nem is elsősorban a mosakodást értik, hanem a városok csatornázását, az utcák takarítását, az ivó- és csatornavíz elkülönítését is stb., de a lényeg, hogy elkezd valami igény lenni a tisztálkodásra. A személyes higiénia ugyanakkor még alig téma. Egyszerűen azért, mert a személyes dolgokról ekkor még nem illik beszélni. Pl. mikor már kötelező közoktatás van, felvetődik a kérdés, hogy tanítsák-e a gyerekeknek a higiéniát, de egy csomó embernek az lesz a válasza, hogy ne nagyon, mert az a családi életbe való beavatkozásnak minősülne. (És nem csak ez, pl. a házastárs által elkövetett erőszakról még most is gondolkodnak úgy egy páran, hogy családi ügy, ne foglalkozzunk vele.) A családfő döntse hát el, hogy a gyerek mikor és hogyan tisztálkodik, ne az iskola. Ezzel együtt a víz lassacskán hódít. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a víz egyáltalán bekerül a városokba, Párizsba pl. 1837-ben érkezik meg az első ivóvizes csatorna, a canal de l'Ourcq. Innentől kezdve aztán egyre többet mosakszanak a párizsiak, újjáélednek a fürdők is, 1816-ban még csak 16 darab van belőlük Párizsban, 1839-ben már 101. Igaz, a 101-ből 83 a gazdagabb negyedekben, a higiénisták azonban szorgosan propagálják a köznép fürdetését, londoni mintára '51-ben meg is nyílik az első párizsi szegényfürdő. A század második felére pedig megépülnek az első olyan víztornyok, melyeknek köszönhetően a vizet már be lehet juttatni a bérházakba is. Míg 1840-ben a párizsi lakosság átlagosan 7,5 liter vizet fogyaszt per kopf, 1873-ra már 114-et. 1880-tól kezdve az újonnan épülő társasházakban alapfelszereléssé válik a fürdőszoba, 1907-ben a Porcher cég pl. már 82 ezer vízmelegítő berendezést adott el.

A higiénia a politika számára is egyre fontosabb, és ebben bizony közrejátszik a maflás, amit a franciák a 19. század vége felé kapnak. Van ugye ez a kis csörte köztük meg a németek között 1870-71-ben, mikor a poroszok leverik őket, mint Süsü a cölöpöt. A francia hadsereg elavultabb, mint a porosz, de a vereségben az is nagy szerepet játszik, hogy a francia sereget tífusz meg mindenféle betegség tizedeli, konkrétan több katona halt meg járványban, mint ahány elesett a fronton. Ezt követően döbben rá a politika, már mikor magához tér a pofon után, hogy ezt a higiénia-dolgot forszírozni kellene. A huszadik század elején születik meg az első igazi higiéniás törvény, ekkoriban egyébként orvos-politikusból annyi van mint jogász-politikusból, épp a higiénisták nyomulása miatt. De higiénián még ekkor sem csak és elsősorban a tisztálkodás értődik. 1917-ben jelent meg pl. egy bizonyos Dr J. HéricourtModern higiénia című könyve, melyben a szerző rendkívül részletesen tárgyalja a higiénikus viselkedés mibenlétét, külön fejezetet szentel pl. a hajviseletnek vagy a sportoknak, a higiénia szempontjából értekezik az iskolai tanítási szünetekről is, de a hetedik, "A hideg és meleg víz a higiéniában" című fejezetben csak arról beszél, hogy milyen típusú betegségeket milyen hőmérsékletű fürdővel lehet kezelni.

Ugyanakkor a közigazgatás ügyködik. Felismervén, hogy komoly járványok előzhetők meg tisztálkodással, a katonaságnál, a nevelőintézetekben, a kollégiumokban kötelező lesz a tisztálkodás, és lassan de biztosan felfogja a nép, hogy hát mosakodni kell. Mennyire lassan? 1951. október 21-én közöl az Elle magazin egy cikket, mely nagy port ver fel, mert az derül ki belőle, hogy a francia nők, és hát a cikk diszkréten hallgat a férfiakról, de valószínű, hogy ők még rosszabbak, szóval hogy a francia nők nem tisztálkodnak, hanem hogy hát koszosak. A francia nők!!! Szintén '51-ben a Larousse a higiénia szócikknél azt javasolja, hetente egyszer tusoljunk. Szégyen és gyalázat. És újabb észbekapás.

Persze közben emelkedik az életszínvonal, megjelenik a jóléti és fogyasztói társadalom, a fürdőszoba és a meleg víz megszűnik luxusnak lenni. És a mindenféle testre kenhető és permetezhető dolgok is egyre csak szaporodnak. Köztük tűnik fel a dezodor, először a Mennen 1964-ben, három évvel később a Rexona. Ezek ekkor még nem szagosak, csak szagtalanítók. A franciáknál azonban nem terjed el a dezodorhasználat, nem tudni, miért, vannak, akik szerint a hatvanas évek hippihangulata miatt, vannak, akik szerint a franciáknak nem jöttek be a büdös embereket pellengérező reklámkampányok, de a lényeg az, hogy Franciaországban majd csak a 80-as években kezd el szárnyalni a dezodor, mikor már szagot is fúj, nem csak izzadásgátlót.

Jelenleg, azazhogy egy 1995-ös adat szerint a franciák hetente 5,2-szer tusolnak vagy fürdenek, naponta 1,8-szor mosnak fogat, és 10-ből 9-en mosnak kezet étkezés előtt. Vagy legalábbis ezt hazudják a felmérések készítőinek. A franciák szagáról szóló fámákat alighanem a vízzel jóval meghittebb kapcsolatot ápoló protestáns kultúrában felnőtt népek terjeszthették el, melyre esetleg rátett egy lapáttal, hogy a franciák a 20. században is le voltak maradva egy lépéssel, kihez képest, persze, nem tudjuk. Mindenesetre ma már viszonylag nyugodtan engedhetünk franciát a fürdőszobánkba, valószínűleg nem rontja el a csapot, neki is van otthon. Ettől persze még büdösek lehetnek. Ha valaki esetleg tudja, mely népeket érdemes szagolni, ne hallgassa el. Úgyse döntöttük még el, hol akarunk nyaralni. Kulturálisan.