Payday Loans

Keresés

A legújabb

A magyar paraszt
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2017. január 16. hétfő, 07:16
Képtalálat a következőre: „móra: a magyar paraszt”

Móra Ferenc: A magyar paraszt

I

A Somogyi-könyvtár ősnyomtatványai közt van egy-két nyalábra való nagy könyv, Herman Schedelius képes világkrónikája; az első világtörténelem, amit Anton Koberger nyomtatott Norinbergában, abban az évtizedben, amelyben Mátyás király meghalt. Igen szép illusztrációk is vannak benne, egypár száz fametszetű portré, s azok közt mindjárt a könyv elején van egy gomborrú férfiú, aki egész bizonyosan Noé pátriárka, mert az van aláírva. Igen ám, csakhogy ez a gomborrú férfiú aztán végigvonul az egész köteten, hol mint Hannibál, hol mint Celestin pápa, hol mint Amurates török császár, akár azért, mert Anton Kobergernek nagyon tetszett a gomborrú ember, akár azért, mert kevés volt a kliséje, s olyan klisével köszönt, amilyen volt neki. Hát én is ilyenformán vagyok, mint ez a rég megboldogult könyvkiadó. Körülbelül harminc éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különböző címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt. Ezért keveredtem én valahogy paraszt-szakértő hírébe, s nyilván ezért tisztelt meg a Cobden-Szövetség és a Közgazdasági Egyetem után a szegedi Rotary-Club azzal a megbízással, hogy tartsak előadást a magyar parasztról.

 

Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt könyv”

Megvallom, nem minden zavar nélkül kezdem az előadást, először személyi okokból. A Rotary-Club olyan komoly hely, ahol nemcsak a hallgatóság áll okos emberekből - hiszen akik hallgatnak, azok mindig okos emberek, különösen Magyarországon -, hanem az előadók is rendesen okos emberek szoktak lenni. Számokkal, statisztikákkal dolgozó szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdászok, szociológusok, akiktől én sokkal többet tanultam, mint amennyit ők tanulhatnak tőlem. Igaz, hogy vidéki múzeumigazgató mindenről jó, mint a szalonnafölső; de hát a szalonnafölsőt azért mégse lehet besorolni a magyar gyógyszerkönyvbe. Van bennem annyi önismeret, hogy én nem vagyok haszonra való okos ember, de szerencsére ezt nem is fogja rám senki. Akik rám bízták ezt a mai feladatot, azok bizonyára tisztában voltak vele, hogy nem vagyok más, csak a magyar irodalom szegedi kubikosa, s hiszem, ehhez szabták az igényeiket is. Nem várnak tőlem konkrét javaslatot a parasztkérdés megoldására, ami nálam okosabb embernek sem sikerült eddig, s talán rendszeresen felépített előadást se várnak. Nem kívánnak tőlem többet, mint hogy egy kicsit elbeszélgessek a magyar parasztról, tudós allűrök nélkül, nem fölülről nézve a témát, hanem benne állván, mint érdekelt fél, aki parasztnak született, s ha a sorsa úgy hozta is, hogy most kultúrpalotát igazgat, szívében halálos holtáig megmarad parasztnak.

Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt”

A magyar parasztról csakugyan volna mit beszélni. Attól félek, el is késtünk vele, s nem azt beszéljük, amit kellene. A magyar parasztról évszázadokon keresztül csak törvények beszéltek; szigorú, kegyetlen, olykor véres törvények, mint másfelé is Európában a parasztról. Csak 150 évvel ezelőtt vetette fel a kérdést elsőnek Tessedik Sámuel, a szarvasi evangélikus pap, természetesen németül, hogy mi a paraszt Magyarországon, és micsoda lehetne? Sajnos, nem felelt neki senki azok közül, akik akkor a kezükben tartották a nemzet sorsát, hiszen a paraszt nem számított bele a nemzetbe, nem volt "tagja a magyar szent Koronának".

A mi életünkben a kilencvenes években merült fel a parasztkérdés, csakhogy ekkor még nem ennek hívták, hanem mezőgazdasági munkáskérdésnek, és erre a kérdésre szuronyokkal és golyókkal feleltek, mint ahogy hallgatással Tessedik Sámuelére.

Igazi probléma csak a világháború óta lett a parasztból; azzá tette az őstermelőkonjunktúra, amikor ő volt felül, és maradt most, az általános pusztulásban, amikor ő esett alulra, s mindnyájunkat magával rántott. A magyar élet legnagyobb problémájának nyugtalanító mélységeit azonban eltakarjuk önámító és felületes politikai és irodalmi frázisokkal. Egyfelől megtesszük a magyar parasztot a teremtés koronájának, akinek nincs párja a világon - ezt leginkább tósztokban és vezércikkekben szoktuk mondani. Másfelől megállapítottuk a magyar parasztról, hogy földéhes, úrgyűlölő, együgyű, ravasz, önző és kultúrára nem nevelhető, és ezt sokszor ugyanazok hangoztatják úri négyszemközt, akik a szószékről leborulnak a magyar paraszt nagysága előtt. A parasztból a népszínmű árvalányhajas maszkát, a kabaré és a vicclap figurát csinált, de a komoly irodalom nem akarta befogadni. Mikor én a parasztregényem kéziratát letettem a kiadó elé, a kiadó, az üzletember, aki nem a maga szemével néz, hanem a közönségével, megcsóválta a fejét:

- Kedves igazgató úr, hogy gondolja ezt? Kétkötetes regényt a parasztról?

- A Reymont regénye kétakkora.

- Igen, a lengyel parasztról. Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt?

 

Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt könyv”Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt könyv”Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt könyv”

 

Ez a "kit érdekel?" régi veszedelme ennek az országnak, ahol az emberek és társadalmi osztályok egymás felé fordított tüskékkel nézik egymást, mint a vadgesztenyék az ágon. Azzal rontjuk el az életünket, hogy nem ismerjük, mert nem akarjuk egymást ismerni. Bizonyára gazdasági okokból került szembe a polgári társadalom az ipari munkássággal, de ezt az ellentétet az mérgesítette el, hogy a polgári társadalom nem kereste az utat a munkásság lelkéhez, s gyanúval nézett arra, sőt ki is közösítette magából, aki megpróbálta a hídverést. Félek, hogy eljön az idő, és az nagyon rossz idő lesz, amikor a magyar középosztály megint elkésve fog rájönni arra, hogy milyen jóvátehetetlen mulasztást követett el akkor, amikor talán nem is önzésből, csak kényelmességből vagy közömbösségből, meghagyta a magyar parasztot abban a testi-lelki elhagyatottságban, amelyben 150 évvel ezelőtt találta Tessedik Sámuel. Merem állítani, hogy a magyar paraszt ma is olyan felfedezetlen és ismeretlen, mint az ő idejében volt, s amilyen felfedezetlen és feldolgozatlan a magyar tudományosságban a magyar paraszt lakóhelye, a magyar Alföld. Ha nem így volna, miért kellett volna a szegedi egyetem égisze alatt megalakítani az Alföldkutató Bizottságot, amely ugyan ma, anyagi elhagyatottságában inkább mindennél előbbrevaló gyakorlati célért, a mezőgazdaság emeléséért küzd, de amelynek igazi hivatása az, hogy felderítse az Alföld flóráját, faunáját, őstörténetét, klimatológiáját, nyelvét, folklórját, szociográfiáját, mert mindezt eddig fehér folt képviseli a magyar tudományosság térképén, mint régi Afrika-térképeken az emberevők országát. A magyar tudományosság - s ezt nem szemrehányásul, hanem dicséretül mondom - a múltban tudósokkal tanulmányoztatta a lappok, vogulok, cseremiszek és egyéb haldokló rokonaink életét, de soha senkinek nem jutott eszébe kutató expedíciókat szervezni a domaszéki, kötönyi, kömpöci, horgosi magyarok nyelvének, folklórjának, mitológiai foszlányainak, sajátos lelkivilágának, különös társadalmi életének tanulmányozására, holott ezek is egy haldokló kultúrához tartoznak már.

 

Kapcsolódó kép

Ez az ismeretlen paraszt nagyon sokféle, s ez okozza, mint előadónak, tárgyi zavaromat, ez az embarras de richesse, a témám gazdagságának bősége. Pesti paraszt-előadásaim alkalmával sokkal könnyebb helyzetben voltam, mert ott mint "messziről jött ember" beszélhettem. Ebben a társaságban, ahol sok ismerője van a parasztnak, nem kerülhetem meg a kérdés lényegét azzal, hogy anekdotáim apró gyufaszálaival próbáljam megvilágítani azt az őserdőt, amelynek a neve: magyar paraszt.

Pedig nagy kísértésben vagyok, mert ásatásaim közben nemcsak a cirokföldekben alvó hunoktól, hanem napszámosaimtól, a hun utódoktól is sok dolgot tanultam, amelyek közjóra volnának értékesíthetők. Például Domaszéken azt tartják, hogy ha az eke által kivetett kőbaltával fejbeütögeti magát az ember Luca napján, akkor meglátja a föld alatt elrejtett kincseket. Milyen nagyszerű dolog volna, ha ezt a pénzügyminiszter úr tudná, vagy ha a 33-as bizottság tagjai ütögetnék egymás fejét az őskori baltákkal! Vagy például nem kellene-e figyelmeztetni a pesti humoristákat, hogy Gajgonyán mit tartanak rossz bornak? Hiszen Pestről elvégre nem kell ilyen messzire eljönni rossz borért, de a gajgonyai magyarok mégis méltók a figyelemre. Nem a boruk, hanem a humoruk miatt. Gajgonyán ugyanis azt szokták mondani a rossz borra:

- Hallod koma, ha ezt beleöntenéd az ökörbe, úgy möghűlne ijedtiben a vére, hogy péntöki napon mög löhetne önni hal helyött!

Igen, reggelig elbeszélgethetnék arról, mennyi színt, mennyi metaforát, mennyi hasonlatot tanulhatnának a paraszttól a költők, mennyi józanságot a törvényhozók, és mennyi kifejezésbeli világosságot a törvényszövegezők! De fegyelmeznem kell magamat, és szorosabbra vonni tárgyam körét. Az őserdőt nem mutathatom be töviről hegyire egy előadás keretében, nézelődéseinkben most csak az őserdő sűrű, apró gyöpére, a kisparasztra szorítkozunk. Arra a kisparasztra, aki a mi vidékünkön "célszörű szögény embörnek" nevezi magát, s akinek a közmondása: "Varjúnak varjú a fia." Ami annyit jelent, hogy ő megnyugszik Isten rendelésében, neki szegény ember volt az apja, nagyapja, minden ivadéka fölfelé, tehát természetes, hogy az lesz lefelé is. Nézelődésünkből tehát ki van zárva az urakkal egy tálból cseresznyéző gazdag gazda, aki urat akar nevelni a fiúból, tehát középiskolába is beadja, ahol a gyerek megbukik földrajzból. Ugyan még öt másik tárgyból is megbukott, de nem tudni miért, csak a földrajz miatt hördül föl az apa.

- Hát ezt érdemlöttem én! - kiáltja elkeseredetten. - Hogy mögbuktassák a gyerököt még a földrajztanbul is!

- De bátyám - próbálja csendesíteni az igazgató -, köll az a mai világban!

- Micsoda?

- Hogy tudja az ember, hol van az a Róma, meg az a London, meg az a Genf!

- Köll, ugyé - robbant ki az apai szív keserve. - Hát azt gondolja az úr, csavargót akarok én nevelni a gyerökömbül?

Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt könyv”

Pár esztendővel ezelőtt tanyai vizsgán jártam. Fülledt virágszaga volt az iskolának, mint az úrnapi sátornak, piros és kék pántlika libegett a kislányok hajában, tiszta ing ünneplősködött a fiúkon, és Buborék Tallas Andriska nekiszilajodva olvasta a Mátyás királlyá választásáról szóló történetet.

- Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel...

- Megállj! - akasztotta meg a tanító úr a háromaraszos hun utódot - nézd meg csak jobban azt a szót.

Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát:

- Felkönt lelkedeséssel...

A tanító úr összecsapta a két kezét.

- Jaj, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet?

Dehogynem tudta, szegény kis szittya! Úgy elővette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra.

- Fölkent leselkedéssel - vágta ki fennkölt lelkesedéssel.

A tanító úr megint össze akarta csapni a két kezét, de attól féltem, hogy az Andriska buksi feje is közéjük kerül, azért megfogtam a karját.

- Hagyja, kedves tanító uram! Nem ez a kis bórembukk a hibás, hanem azzal kellene megetetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet approbálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendős pulykapásztor, mi az a fennkölt, és micsoda teremtett állat az a lelkesedés? Majd ha követválasztás lesz, kedves tanító úr, akkor igen. Gondolom, olyankor még errefelé is fennkölten lelkesednek a népek.

Képtalálat a következőre: „falusi iskola”

 

Most követválasztás van. És én véletlenül megint itt csellengek ős-hámozó szerszámaimmal. Belelátok a kellős közepébe a fennkölt lelkesedésnek. Elmondom, milyen az, ha csak felibül-harmadábul is. A többit lenyeleti velem a keserűség és a szégyen. Ha volna az a külön magyar Isten, akinek nevét annyit veszik szájba hiába mostanában, annak elmondanám négyszemközt, és számon kérném tőle, mi végre teremtette ezt a fajt. De az öreg magyar Isten, a Numi Tarom, ott maradt valahol az Urálban. S itt nincs kinek eléje borulni, átölelni a térdét, és följajveszékelni hozzá:

- Uram, ne haragudjál mireánk örökké, támassz nekünk megváltót, aki emberivé és élni érdemessé teszi a magyar életet...

Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt könyv”

Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Hüvelycsik Palkónak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép időhatározó mondatot. Hüvelycsik Palkó szemlátomást megrökönyödik, nyári piros almaképét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.

- Nos? - sürgeti a tanító úr. - Mi lesz azzal az időhatározó mondattal?

Megvan már, mondja is a gyerek:

- Nagyon meleg van.

Csakugyan a tanító úr is izzad, a vizsga-elnök úr is, el kell ismerni, hogy Palkó egészen helyesen meghatározta az időt. De nehéz a tanító urat kielégíteni. Haragosan legyint:

- Szamár vagy, Palkó. No, Egri Verka, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.

Verka mindkét keze két ujjának a billegésével jelzi, hogy őbelőle kikívánkozik egy szép időhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:

- Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.

Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belőle, hogy Verka nemcsak az időmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az "összes törökök" sokkal többen vannak, mint ahogyan ő gondolja...


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet teltünk, amelyikben a gyerekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek "az egyik szomszédja Kína, a másik Ausztrália". Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.

Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos időben úgy tisztelik őket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul hagyták gyerekeikre a feltört legelőt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hármon keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentől vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de erről se tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizettem.

Az alku könnyen ment, csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengőt, én ajánlottam neki hármat, amire ő kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzből kifogytam, ötvenest kínáltam neki.

- Nem bírunk itt azzal, uram - csóválta a fejét. - Én még ebben az esztendőben nem láttam ekkora pénzt.

- Hátha fölváltanák valamelyik szomszédban?

- Itt? - húzta félre a száját, mosolygósra is, harapósra is. - Aratásig az egész határban nem szed össze ennyi pénzt.

Fél nap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklisembert kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielőtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlő fejedelmünk képét:

- Ki ez, fiam?

- Tudja az Isten - vont vállat. - Alighanem a király, ugye bizony?

- Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az?

- Tudja az Isten - mentegette magát -, nemigen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve.

Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. Egy öregebb gazdát megkérdeztem, hallotta e már, hogy ki lesz most a követ?

- Hallotta a ménkű.

- Hát eddig ki volt a maguk követe?

- Tudja a ménkű.

- De csak látta valamikor öt esztendő alatt?

- Látta a ménkű.

Képtalálat a következőre: „régi korteskedés”

A dűlőutakon egy-egy akácfán plakátot zörget a szél. Egyéb hirdetőoszlop itt nincsen, mint amit az Isten teremtett, de ez tán alkalmasabb is. Először azért, mert nem kell ráraggatni a plakátot, rá lehet tűzni egy akácfatövisre is, másodszor azért, mert levenni is könnyebb róla. Csak úgy az ülésből, az ostornyéllel.

- Minek bántja azt a papírt, Illés?

- Ráakasztom otthon a cseresznyefára. Jó zörgős papír ez, majd riogati a verebet. Egyéb haszon úgy sincs belőle.

- Erre maguknál nem fizetnek a szavazásért?

- Nemigen. Tegnap ugyan ingyen lehetett volna inni a csárdában, de ebben is huncutság volt.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy az ilyen paletát vasárnapra köllene tenni, nem hétköznapra, mikor rendes embernek nincs ráérő ideje. Ez csak a csárdásnak jó, mert a sok pénzt is zsebre vágja, meg a bora is megmarad. A szegény embert mindenből kisemmizik.

Ezt némi keserűséggel mondja Illés. Nagyon fáj neki, hogy az egy pohár bortól elütik. Arra még nem jött rá, hogy az életből is ilyenkor semmizik ki.


A plakátragasztó olykor kortes is. A hóna alatt vannak a plakátok, a belső zsebben az aláírási ív. Amazért húsz fillért kap darabonként, emezért egy pengőt nevenként. Különben csakolyan paraszt, mint a többi, csak egy kicsit neki van hevülve. A leheletén úgy érzem, nem annyira a lelkesedéstől, mint inkább egy kis szíverősítőtől.

- Melyik pártnak az embere maga?

- Én? Izé... Hogy is csak... Nézze, mán megint elfelejtettem. Merre vagy mán, no, fene beléd! - Tapogat a feslett fenekű belső zsebben.

Előkerül az ív. Lebetűz róla egy nevet.

- De hát milyen párti az az úr?

- Mindegy az, kérem, nagyon fáin ember.

Az egyik napszámosom kiszól a gödörből:

- Tegnapelőtt másik úrra mondta kend, hogy nagyon fáin ember.

- Hát az is az vót - bólogat a kortes. - De az csak nyolcvan fillért reszkérozott egy aláírásért.

- Ez mindig ilyen nagy hazafi vót - mondják az embereim, amikor a kortes elhalad.

- Hazafi? - veszem föl a szót.

- Hát. Elkorhelykedte már házát, földjét.

Szó szót ér, s kiderül, hogy ezen a tájon milyen különös kritériumai vannak a hazafiságnak. Aki nagy hazafi, az részeges, káromkodós, munkakerülő, garázda ember. De éppen azért mindenfelé tudja a járást, ráérő ideje is van, a cifra beszédhez is ért, ennélfogva ő a legkantárosabb legény az igehirdetésre.


Vagy ötszáz szavazó van ebben a járásban, de nem tudom, van-e köztük tíz olyan, aki meg tudná mondani, kit ajánlott követnek, vagy kire adja majd a voksát. Öt futtató van, de senki se kérdezi, melyiknek milyen az elve. Az egyik is úr, meg a másik is úr, mi különbség lehetne köztük?

Terror? Nekem nem panaszkodott róla senki. Lehet, azért, mert én is úr vagyok, s az egyik urat, a szó köztünk maradjon, csakúgy a fenének kellene megenni, mint a másikat. De meg független polgárok ezek, tetszik tudni. Nem függenek ezek a világon senkitől, csak az éhségtől, meg az ínségtől, hát mi szükség volna itt terrorra?

- Maga kire szavaz, földi? - kérdem a kocsisomat, ahogy szorongok mellette az ülésdeszkán.

Megcsapkodja a gebéi fületövét, aztán békességesen mondja:

- Hát majd aki a bírságot leveszi rólam.

- Micsoda bírságot?

- Az öt pengőt. Majd elmondom, ha a nagy homokba beérünk, ott nem zörög a kocsi.

Nem, itt csak zizereg a kerékagyig érő homok. És mondja az ember szép folyamatos keserűséggel, amin megérzik a sok gyakorlat.

- Hát az úgy volt, tudja, hogy azt mondja nekem a komám tavaszon, vigyem be a hét malacát a vásárra, mert az ő lovai szántanak, vagyis hogy a legényfia szánt velük. Hát beviszem, mondok, miért ne vinném, úgyis üres kocsival megyek. Fölrakjuk a malacokat, nem férnek. Ejnye-hejnye, mit csináljunk, kapja magát a koma, azt mondja, ha az ő kocsiját rákapcsolnánk az enyimre, férnének a malacok. Így is tettünk, be is értünk a városba, odagyün a csöndér, megállít, hogy hohó, hogy mertem én két kocsit összekapcsolni, mikor az tilos? Tilos? Mondom, hát honnan tudjam én azt, hogy tilos? Közhírré volt téve, azt mondja. Megengedem, mondom, de én harminc kilométerre vagyok ide, az én tanyámon nem dobolták ki. Nem ér az a beszéd semmit, azt mondja, azzal fölírja a nevemet, és megfenyeget azzal, hogy errül majd kihoznak nekem öt pengő bírságot. No, én el is csendesedtem erre, de a koma megszólalt, hogy micsoda igazság ez, mikor nem is az enyimek a malacok. Hát kiéi? - kérdezi a csöndér. Hát az enyimek, ha tudni akarja, okosítja föl a koma. Hogy hívják magát? Így, meg úgy, megmondja a koma a nevét. No, akkor maga is öt pengőt fizet - acsarkodott rá mérgesen a csöndér, és fölírta az ő nevit is. Ki is hozták pünkösdkor a palétát, vagy az öt pengőt köll megfizetnem, vagy elviszik a tehenem. De hát mibül fizessek, uram, mibül? Szerencse még, hogy ez a követválasztás van, valamelyik az öt közül majd csak leveszi rólam a bírságot, oszt arra rászavazok. Gyí, Bogár, a nehézség cifrázza ki a füled gombját! Csilla, ne, a kórság essen beléd!

Elhallgatott, csak az aranycsillámú futóhomok sírt a kerekek alatt éles, sikoltó, ezeresztendős sírással.

Képtalálat a következőre: „a magyar paraszt kalendárium”

Egy hétig éltem itt, a holt lelkek zugában, inkább szárazon, mint vizen. Száraz kolbászon, szalonnán, kenyéren, mert két-három dűlőben nem bírtak adni egy pohár tejet, vagy egy-két tojást. De ezt ki lehet bírni, beletanultam gyerekkoromban; hanem mikor a Harmatvizem kifogyott, akkor szédelegni kezdtem. Hiszen kút van minden tanyán, de a vize hol sárga, hol szürke, hol édes, hol olajos, s ránézni is betegség annak, aki meg nem szokta, megszokni pedig csak az tudja, aki bele nem halt. Amelyik kútnak jó vize van, azt kétórányiról is felkeresik, s azt kánikulában éjszaka vasvillával őrzi a gazdája, hogy reggelre ki ne merigessék.

Eligazítottak egy ilyen áldott kúthoz, engedelmet kértem a gazdától, adta is jó szívvel, maga merítette meg a vödröt. S csak amikor kimulattam magam, akkor kérdezte meg tőlem:

- Tán az úr is abban a járatban van?

- Mi járatban?

- Hogy követ akar lenni.

- Nem - mondom -, az nem nekem való mesterség.

- Kár - mondta a gazda, de nagyon szívből.

- Miért kár? - lepődtem meg.

- Mert kiegyesülhettünk volna.

- Nem értem.

- Pedig én nyomon beszélek, hallja. Azt határoztuk itten a szomszédokkal, hogy egy kiló sóért meg egy liter petróleumért adjuk a szavazatot.

A pusztai boltba is bevetődtem. Útszéli tanyának a végéből van elkerítve, akkora, mint egy városi sifonér. Egy bekötött fejű, mezítlábas parasztasszony ül a küszöbön, meg egy nagy fehér kuvasz. Nem a kutya mordul rám, hanem az asszony. Valami vándorlónak néz.

- Mit akar itten?

- Szivart szeretnék venni - de már akkor elő is veszem a pénztárcámat. Hadd lássa a jó asszony, hogy igaz úton járok.

Fölugrik és matatni kezd a pulton, amelyen meglátszik, hogy valaha asztal gyanánt szolgált, s mint ilyen, boldog világbeli disznóboncolások nyomait viseli magán.

- Portorigó van, meg cigerillosz.

- A portorikót kérem. - Nézem, mennyi van. - Adja ide mind, lelkem.

Leszámoltam neki öt pengő valahány fillért. Úgy nézett rám, ahogy az angyalokra nézhettek valamikor, mikor még gyakoribb volt a közlekedés ég és föld között.

- Mikor csinált ekkora üzletet? - mosolyogtam rá.

- Húsvétra - mosolygott vissza. De megint csak elfelhősödött az arca. - Még ezen a héten csak a kortesek nyitottak rám ajtót. Pedig látja, van itt minden. Nem vesz még valamit? Édesfa, szentjánoskenyér, csokoládé, ostya, díszgomb - olvasta a fiókok felírását.

- No, akkor még leginkább díszgombot adjon - támogattam a magyar kereskedelmet.

Csodálatos díszgombok voltak, bronzpléhből, akkorák, mint a régi négykrajcáros, és a közepükön üvegrózsa csillogott. Gyermekkoromban hordtak ilyent a kabátjukon az úriasszonyok, de csak a nagyon öregek.

Most már egészen megnyílt a főnöknő szíve. Leültetett egy gálicos ládára, s kéretlenül szolgáltatta a statisztikai adatokat a pusztai kereskedelemről. Két év alatt háromnegyed kiló kávét adott el. Fehércukrot eladott tizenkét kilót, de a múlt esztendőben, az idén csak hármat.

- Hát mit vesznek mostanában a népek?

- Sót, petróleumot, gyufát.

- Meg dohányt, ugye?

- Dehogy, azt nem. Mostanában már nem. Krumplilevélből csinálják a dohányt. Az uram is.

- Ura is van magának?

- Hát hogyne. Ő vezeti a kontóskönyvet.

- Az is van?

- Csakis az van. Nem bírnak az emberek készpénzzel fizetni. Hitelbe veszik a sót, petróleumot, a gyufát. Majd aratás után fizetnek búzában.

Olyan bizalommal volt hozzám, hogy meg is mutatta a kontóskönyvet. Sok benne az adós, de a kontó kevés. A legnagyobb összeg 12 pengő 46 fillér. De ez annyi tételnek a végösszege, hogy két oldal van velük telerúnázva. Só meg gyufa skatulyánként. Ebben az esztendőben január 8. óta.

- Ez nagygazda, kérem - magyarázta a boltosné. - Vízkeresztkor, mikor disznót adott el, 23 pengő múlt évi tartozást fizetett ki. Mondja is mindig az uram, hogy ha tíz ilyen volna, a fejünk se fájna.

- Az ám, ni - kérdeztem -, hol az ura? Derék ember lehet, szeretnék vele beszélni.

Sajnálkozva csóválta meg a fejét.

- Tegnap kellett volna gyünni, tudja, mert most már elígérkeztünk.

- Kinek, jó asszony?

- Nem is tudom én a nevit, valami pesti lehet, valami Bicegi vagy Pecegi vagy mi a csuda. Az este halt meg az uramnak a testvérnénje, itt lakott velünk, de mán reggel is látszott rajta, hogy az utolsóban van. Osztán hogy éppen akkor járt itt a kortes, az uram megegyezett vele arra az esetre, ha halomás talál történni.

- Miben egyeztek meg? - kérdeztem hüledezve.

- Hogy ha a kortes megcsináltatja a koporsót, akkor az uram rászavaz arra a pesti izére. Az este meg is történt a halomás, ezt ment be az uram megjelenteni.

Nagyon elégedetten mondta ezt, látszott rajta, hogy ezt még jobb üzletnek tartja, mint amit velem csinált.

- Azt mondja az uram, sokkal biztosabb ez, mint a készpénz - magyarázta, amikor elkezeltem tőle. - A múltkor is, nem is tudom, hányban volt a választás, nagyon megjárta a készpénzzel az unokatestvérem, itt a harmadik dűlőben, tán hallotta is hírét, mert még nóta is van róla. Harminc pengőt kapott a szavazatjáért, mert nagyon rátarti ember az, csizmadia mesterséget is tud, de nemigen uzoválja, mert nem vesz már új csizmát senki. Hát elég az hozzá, hogy harminc pengőt kapott, de a választás után muszáj volt neki visszafizetni, mert másképp tán be is csukták volna. De a koporsót, azt hiszem, csak mégse szedik ki a föld alul, akármilyen huncut ez a világi nép.


Hát ilyen közelről az a fennkölt lelkesedés, amellyel képünk viselésével megbízunk valakit, aki azt bizonnyal méltósággal fogja viselni. Sorsunk intézője lesz, törvényt fog hozni életünkről és halálunkról, és kérkedni fog vele, hogy őt fennkölt lelkesedéssel választották meg a független polgárok. S lesznek, akik elhiszik neki, s talán ő maga is elhiszi magának.

Én azonban, aki nem vagyok politikus, és sohase fogok törvényt hozni, én sohase találkozhatok többet fennkölt lelkesedéssel úgy, hogy ne látnék magam előtt egy kiló sót, egy liter petróleumot és egy koporsót. Akkora koporsót, amelybe belefér az egész magyar élet.


folytatás:



Képtalálat a következőre: „régi korteskedés”