Payday Loans

Keresés

A legújabb

A - Rózsa - Sándor körül
A boldog élet bölcselete és poézise
2017. január 09. hétfő, 16:48
Képtalálat a következőre: „rózsa sándor”




A Sándor körül


Képtalálat a következőre: „rózsa sándor”





1

Tudom én azt, ha meg nem szólnak is érte, hogy egy kis nyelvtani helytelenség van ebben a címben. Hiába hívják névelőnek a névelőt, éppen a név elé nem dukál. (Aminthogy a karszék is olyan szék, amelyiknek nincsen karja. Ha van neki, akkor már nem karszék, hanem karosszék.)

A nyelvtan szerint nem gilt a Péter meg az Imre meg a Sándor, mert az igaz magyar csak Pétert, Imrét, Sándort mond, támaszték nélkül. Persze hogy igaza van a nyelvtannak, de azért nekem is igazam van. Ez a Sándor, akit egy-két tárca pajzsára akarok emelni, nem olyan akárki Sándor. Ez egy valóságos nagy Sándor, ha kis betűvel írom is az epitetonját. Ha naggyal írnám, akkor össze lehetne téveszteni azzal a másikkal, akinek kicsi volt Macedónia, s akit Világbírónak tisztel a történelem. Gondolom, azt is névelővel emlegették a maga idejében.

- Hű, kutyafékomadta! - mondhatta Dárius király őfelsége a gaugamelai csata után -, de megadta nekem ez a Sándor!

Hát ez a mi Sándorunk nem tiedelt el annyit a világból, mint halhatatlan druszája, de azért némi kis halhatatlanságra ő is szert tett Szeged és Kistelek között. Nem akarok vele megbántani senkit, de ki kell mondanom az igazságot, hogy itt a mi környékünkön mégiscsak ő vitte köztünk legtöbbre név dolgában - igaz, hogy nem is sajnálta érte teste fáradságát. Ugyan a másét még úgy se sajnálta.

Gondolom, ezek után mindenki tisztában van vele, hogy én itt a Rózsa Sándor dicsőségét kerülgetem. Csakugyan kerülgetem, de bizonyisten nem irigységből. Nem vagyok irigy természetű ember, nostras-ra meg különösen nem. Egészen más oka van annak, hogy akadozik a tollam a papíron, amelyet a mi fiunk emlékezetének óhajtok szentelni.

Sokat írtam már én a Sándorról, de leginkább csak - aktát, amely iktatószámot visel. Ha valakinek nem volna jobb dolga, mint kiszedegetni a bölcs vezetésem alatt álló bibliotéka levéltárából azokat az aktákat, amiket innen-onnan harminc év óta a Sándor tárgyában szerkesztettem, egész könyvre való köteg kikerülne belőlük. De nem ajánlom az utódomnak, hogy próbálja meg, majd ha engem elvisz a markoláb, és összeszedik az irodalmi hagyatékomat. Körülbelül egy a szövege minden aktának, csak a név változik, amelyre címezve van. Tudniillik ezek az akták válaszok olyan levelekre, amelyek abban a feltevésben intéztettek a könyvtár igazgatóságához, hogy az rendelkezik Rózsa Sándor memoárjai fölött; azt hiszik, hogy e nagy ember, mint városunk szülötte, ránk testálta önéletrajzát, s azt mi féltve őrizzük külön e célra beszerzett Wertheim-szekrényünkben. De nemcsak féltve, hanem félve is, mert a lelkek órájában karikásostor pattogása és pandúrpuskák ropogása hallatszik ki a vaskasszából.

Magyar írók, igen jónevűek is, és osztrák kollégák, akik jó szívvel vannak a lovagias magyar nemzet iránt, már boldogult gazdámat, Tömörkény Istvánt is sokat nyaggatták Rózsa Sándor relikviáiért. Volt, aki regényhőst akart belőle csinálni, volt, aki tragédiát dalban elbeszélve ihlett volna róla, s volt, aki operettben szerette volna vele eljáratni a kutyakopogóst, csak történeti adatok kellettek volna hozzá. (Hogy nincs ebben a kérkedésben semmi túlzás, legyen rá bizonyság Grünwald Alfréd osztrák librettista. Nemrégiben olvastam, hogy ez a bécsi kolléga most operetten dolgozik, amelynek Vénusz selyemben lesz a címe, hőse pedig egy magyar gróf, akit Rózsa Sándornak néznek. Nem tagadom, hogy egy kicsit a szívembe nyilallt, mikor Sándorunk karrierjének erről az új grádicsáról értesültem. Milyen szerencséje van ennek a betyárnak! Mikor fognak már egy grófot múzeumigazgatónak nézni?)

Tömörkény István igen udvarias ember volt, aki szolgálatkészen válaszolt minden megkeresésre. Postafordultával értesítette t. címeket, hogy nekünk valóban van egy unikumunk a keresett tárgykörből, Szegedi bűnkrónika a címe, rajta van az is, hogy I. füzet, valami Búvár nevű író-társ szerkesztette azon frissében, még 1870-ben, nyilván hivatalos adatok alapján. Alighanem ez is volt a baj, ez a hivatalosan megállapított tényékhez való túlzott ragaszkodás. A "tiltott közlésről" ugyan még akkor nem volt törvény, de azért az írónak úgy a körmére találtak ütni, hogy ezen búvár nem mert többet a sötét bűnök tengerébe leereszkedni, s így a krónikából nem jelent meg a második füzet. De az elsőből se ismeretes több a mi példányunknál, még a Nemzeti Múzeumnak sincs meg ezen nemzeti ereklye, ennélfogva az mint páratlan ritkaság a házból ki nem adható. Aki élvezni akarja, az fáradjon ide a királyi és császári székvárosokból, állunk szolgálatára, de csak a délelőtti órákban; a könyv ugyanis fönt lakik az emeleten, a főkönyvtárban, száznéhányezred magával, oda pedig délután nem mászkálunk, mert a villanyvezetékünk elromlott.

Tömörkény István elment, a régi érdeklődők is elmentek, de jöttek helyettük újak. (Tömörkény helyett nem.) Pár évvel ezelőtt Amerika is jelentkezett. Csikágóból írt valami irodalmi üzletes, hogy jó volna egy Rózsa Sándor-filmet csinálni. Már hogy meg akarta-e szégyeníteni az odavaló gangstereket, vagy oktatni akarta őket, azt ő tudja. Tőlem ő is csak azt a választ kapta, amit a többi, mert én nem vagyok olyan udvarias ember, mint tanítógazdám volt.

- Intézetünk a közművelődésnek van szentelve, s betyárkultusszal se szervezeti szabályai szerint, se magánhajlandóságból nem foglalkozik. Városunk dicsőségét másképpen óhajtjuk szolgálni, mint a betyárromantika ápolásával. Mindazonáltal kivételesen van szerencsénk közölni, hogy a t. címed b. érdeklődése által megtisztelt férfiú a nyomtatásban megjelent vizsgálati akták szerint egy áldott állapotba került kocsmárosné hasát felvágatta, hogy a meg nem született csecsemő kisujjához hozzájusson, mivel az ő társadalmi köreiben elterjedt hit szerint a golyó nem fogja azt, aki ilyennek a birtokában van.

...Hát ilyen előzményei vannak azon ténykörülménynek, hogy némi vonakodással álltam be a Sándor panegirikusának. De meg kell vallanom, hogy mire megöregedtem, egy kicsit megváltozott a felfogásom - részben az utolsó évek világtörténelmi eseményeinek hatása alatt is -, s hajlandó vagyok átértékelni régi ítéletemet a puszták királyáról, akihez már 1848-ban verset is írtak, mégpedig németet. (Már nem tudnám megmondani, honnan kerítettem azt a bécsi kalendáriumot, amit éppen ilyen vonatkozásánál fogva adtam neki a könyvtárunknak. Kossuth Lajos képe is verssel van ugyan koszorúzva, de csak a naptár táblája belső oldalán, tehát páros oldalon, amin nem kap úgy a szem. A külsőn a mi Sándorunk van ábrázolva, baltája nyelére támaszkodva. A Kossuth dicsőségére írt vers rosszabb, de a Sándoré hosszabb.)

Két oka is van annak - az általános európai helyzettől eltekintve -, hogy ma már szelídebben ítélem meg a Sándort. Rájöttem, hogy egy római császár is volt, Maxentius nevezetű, aki ugyanúgy szerezte a talizmánt, mint ő. (Lehet, hogy tőle tanult Sándor is; rajongói bizonnyal örömmel veszik tudomásul, hogy ilyen császári vonás is volt benne, és klasszikus stúdiumokat is végzett.) A másik okom az, hogy a nyáron tanyavilágunk olyan részén bujdostam, amelynek nádfödeles házai közt - novellaíróink bogárhátúaknak nevezgetik őket, noha olyan rongyoshátú bogarat a legnagyobb Brehm se ismer - még elevenen él a Sándor-mítosz. (A nevét azért nem árulom el a környéknek, hogy a többi környék meg ne legyen sértve, mintha őbenne nem volna kegyelet.) Hát itt hallottam néhány történetet Sándorról, amelyet érdemesnek tartok följegyezni. Hitelességükről az a kukoricacsősz felel, mint a szájhagyomány képviselője, akivel együtt sütögettünk odakint gyenge kukoricát. Persze lopott kukoricát, hogy stílszerűek legyünk.


2

Városi ember, ha Rózsa Sándort emlegetik előtte, mindig a Ráday nevét asszociálja vele. Része lehet benne Jókainak is, aki erről a perzekútorról mintázta meg Lándoryt, a lélekidomárt.

Kint a tanyák közt azonban, ahol a Sándor határozottan sokkal többet emlegetett alakja volt a múltnak, mint például Nagy Lajos király, nem Ráday az antagonistája, hanem Lócsik.

Nem mondhatni, hogy valami lelkesedéssel adóznak neki a betyárirtásért, inkább valami hideg elismeréssel.

- Kögyetlen szigorú embör vót, nagy kínzást tött a szegénylegényökön. Az vót a szavajárása, hogy űrá úgy köll nézni, mint a kűszent-istenre.

Ez a kűszent-istennel való példázgatódzás hiteles dolog lehet, mert én már ölbeli koromban is hallottam róla Félegyházán. Tisztes nyugalomban és istenfélelemben élt ott akkor valami D. Urbán bácsi nevű, Ráday-viselt vén betyár, aki engem fia gyanánt szeretett, és sokat beletakargatott a subájába, mert a háza szomszédos volt a mienkkel. Senki engem nem kényeztetett úgy, mint ez az öreg lókötő, növesszen a jó Isten a sírján jószagú somkórókat és szép, nevető pipacsokat. A nevére is akart íratni, s a nevelésemet is vállalta volna, mely esetben életem pályája bizonyosan másképp fordult volna, de az édesanyám nem eresztett el a szívéről.

Hát ez az Urbán bácsi volt az én első forrásom a Sándor viselt dolgai tekintetében. Ő nem szolgált ugyan alatta, de olyan ügyvivő féléje volt a kiskunok földjén, s ez juttatta őt is a szegedi Zwingerbe, ahol két esztendeig élt a Ráday kosztján.

- Tudod, fiacskám, nem vót az rossz hely - merengett el néha a daliás időkön -, húsban nem vót semmi hiányosságunk, csak kegyetlen megsózatta a Lócsik, inni meg nem adott rá, úgyhogy az ember néha a falat nyalta kínjában. Az kutya ember vót, de engem mégis kiszabadított a keze közül az a nagyon jó Isten. Tudod, a radnai Szűz járt értem közbe, mert én soha el nem mentem lopni anélkül, hogy két szál gyertyát ne gyújtottam volna a képe előtt, és térden állva ne kértem volna, hogy segítsen meg. De meg is segített mindig, még a Lócsik kezében is. Pedig az olyan veszett jószág volt, hogy úgy kellett ránézni, mint a kűszent-istenre.

Az eltorzított névben is könnyű ráismerni Laucsik Mátéra, a rendcsináló kormánybiztos jobbkezére. Ugyan azt is lehetne mondani, hogy a főhadsegédjére. Valami olyan misztikum borítja a két ember együttműködését, amilyen a világháborúban a Hindenburgét és a Ludendorffét. Bizonyosat nem lehet tudni, nemcsak azért, mert az idő sok mindent elmosott azóta, hanem azért se, mert a Ráday-korszakot szándékosan is elhomályosították azok, akik szerepeltek benne. Amit azonban a nép tud a Laucsik szerepéről, azt az azóta napvilágra került kortársi memoárok meglehetősen hitelesítik. Ki lehet belőlük venni, hogy a gróf csak díszveretes hüvelye volt az igazság pallosának - az éles penge Laucsik volt benne. Rádayra szükség volt, neve miatt is, szeplőtlen karaktere miatt is; a kormány tudta róla, hogy őt se fenyegetődzés, se szép szó, se asszonycsók, se annál is kísértőbb asszonysírás le nem veszi a lábáról. Erre mind fel kellett készülni, mert sok szóbeszéd volt arról, hogy nagyon tekintélyes alföldi birtokosok, kastélyos urak kezére járnak Sándornak, mégpedig nem egészen önzetlen rajongásból. Ezekkel nem lehetett szembeállítani akárkit. Ide olyan ember kellett, aki nemcsak tiszta, mint az arkangyal, hanem olyan fényes is.

De Ráday magában nem lett volna elég. Címernek, ország zászlójának, akit tiszteljenek a jók, rettegjenek a rosszak, igen; de gyakorlati célra, nyomozásra, betyárok és orgazdák összefogdosására, kínvallatásra nem volt való. Erre kellett Laucsik Máté, székesfehérvári ügyvéd, aki a rendcsinálásból még a Bach-korszakban letette a vizsgát.

Laucsik akkor még fiatalember volt, éppen hogy a joggal elkészült Bécsben, s egy híres osztrák büntetőjogásznál, akinél patvárián volt, olyan stúdiumokat végzett, amik idehaza nem voltak divatban. Honti születés volt, az apja uradalmi ember, s valami olyan összeköttetése, hogy Albrecht főherceg, a Bach-korszakban Magyarország kormányzója, jóindulattal volt hozzá, a fiához is. Neki köszönhette, hogy központi szolgabíró lett Fejér megyében, s hogy Bécs őrá bízta a somogyi betyárvilággal való megbirkózást. Nem könnyű munka volt, de sikerült neki. Nem kímélte se a maga munkáját, se a más érdekét, s rövid idő alatt statáriális bíróság elé állította a legillusztrisabb betyárvezéreket. Betyárt már azelőtt is akasztottak, de Laucsik az orgazdákat is hóhérkézre adta. Erre aztán nagyon befolyásos urak kijárták Bécsben, hogy a túlságosan energikus kezet megfogják, mielőtt olyan titkokról is leszaggatná a pókhálót, amelyeknek leleplezéséből országos botrány lenne. Igaz, hogy nagyon szavahihető embertől más verziót is hallottam. Azt, hogy a fiatal Laucsik vérfagyasztó bizonyságát adta betyárpusztító zsenijének. Egy vádlottal jéghalált halatott. Nem akart vallani, ezért meztelenül bezáratta egy jégverembe. Lefagyott a keze, nem vallott. Lefagyott a lába, nem vallott. Aztán múmiává fagyott a törzse is, de még akkor se vallott, úgyhogy azt se lehetett megtudni soha, nem ártatlanul halt-e meg. A rokonai aztán egész Ferenc Józsefig mentek a panaszukkal, s a király nem volt hajlandó szentesíteni ezt a büntetőjogi reformot. Jégverembe nem záratta ugyan Laucsikot, de egész életére hidegre tétette. Soha többet rendes bírói vagy ügyészi állást nem kaphatott. Az igaz, hogy Rádaynak ő lett a jobbkeze, de csak úgy, mint "Laucsik úr".

A kiegyezés után való esztendőben került sorra az Alföld megtisztítása, s Andrássy Gyula mint kormányelnök, Ráday Gedeont tette meg királyi biztosnak, aki addig a belügyminisztérium rendőri osztályának vezetője volt. Vizsgálóbíróul mellé adta Kormos Bélát, aki mint Pest megye tiszti alügyésze szerzett kitűnő jogászi gyakorlatot. Aztán Laucsikot hívatta magához Andrássy, akkor székesfehérvári ügyvédet, s közölte vele, hogy őt szemelte ki a szegedi kormánybiztos adlátusának. Laucsik szabódott a nem egészen veszélytelen tisztességtől. Nemcsak a nyugalmát nem akarta föláldozni, hanem a családját is féltette. Tigrisvadászatra csak az induljon, aki után senki se törli a szemét. Andrássy azonban nem engedett. Ráday mellett szinte teljes hatalmat ígért Laucsiknak, s a kormány tekintélyével vállalt garanciát azért, hogy akármi érje új szerepében, családja egzisztenciája minden eshetőségre biztosítva van. Erre aztán nem lehetett nemet mondani. Laucsik elköltözött Szegedre, ahol Ráday már türelmetlenül várta.

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a dúvadak közt Sándor bácsi a király. (Akkor már igazán bácsi volt, belelépett az ötvenötbe, 1813-ban született, mégpedig július havában, az oroszlán jegyében, amikor csupa vérszomjas emberek látnak napvilágot. Tudom magamról, mert én is júliusi termés vagyok. Nemcsak a születésünk hónapja, hanem még a napja is közös a Sándoréval. Nem dicsekvésképpen mondom, de hát nem hamisíthatom meg a történelmet csupa szerénységből.) Azonban csak gyanú volt, de bizonyság nem. Mert ami bizonyos volt, azért Sándor már amnesztiát kapott nem is egyszer. Az elsőt még negyvennyolcban, magától Kossuth Lajostól. Aztán Ferenc József is megamnesztiázta, mégpedig kétszer is, bizonyosan azért, hogy ezzel is lefőzze Kossuth Lajost. Igaz, hogy aztán mégiscsak lecsukatta, s amire akkor szentenciázták, azt le is szolgálta becsületesen, s így a régi bűnökért nem volt rajta mit keresni. A nagy tisztogatás megkezdése előtt alig egy esztendővel került haza a péterváradi börtönből, s úgy szemre egészen jóba foglalta magát. Nagyon tisztességtudóan jött-ment a szegedi városban, szűzdohánnyal kedveskedett a rendőrkapitánynak, erőnek-erejével kezet akart csókolni az alsóvárosi gvardiánnak, s egy kicsit restelkedve fogadta az ünneplést, ha nem térhetett ki előle.

- Nono - mondta húzódozva, mikor a búzapiacon megéljenezték -, nem töttem én olyan különösebb dolgot, mit kurjongattok énrám? Nem akarok én követ lönni.

Mert mi tagadás benne, Sándor határozottan örvendett bizonyos népszerűségnek. A Bach-korszak még közel volt, s akadtak szittya keblek, amelyek nem gyűlölték úgy a zsiványt, mint az üldözőit. Sándor negyvennyolcban az amnesztia fejében beállott szabadcsapatával honvédőnek, mert ha valaki, ő igazán meggyőződéses híve volt a szabadságnak. Igaz, hogy honvédői minőségében is hamarosan kirágta az iszákot, de azért a szabadságharcos glóriája kísérte a zsiványt is, legalább a naivabb honfiak szemében.

Ami pedig azt illeti, hogy Sándor nem akart követ lenni, enemű ambíciójáról valóban senki se hallott. Ő többre vágyott ennél: az volt az álma, hogy belőle pandúr lesz. Föl is ment Pestre Andrássy Gyulához, a miniszterelnökhöz, úgy is mint régi jó emberéhez. Tudniillik a Kossuth amnesztia-levelét Andrássy hozta le neki annak idején a fehértói nádasok közé bizonyos Jókai Móric nevű fiatallal.

A hagyomány úgy beszéli, hogy a nagyúr szívesen fogadta a betyárt, föltetette vele a levett kalapját, bársonyszékbe tessékelte, Sándor bácsinak szólította, szivarral, pálinkával traktálta, de pandúrsággal nem kecsegtette.

- Nem lehet az, Sándor bácsi.

- Ugyan már mért ne löhetne, tésúr, vagy minek tisztöljem az urat?

- Mért nem lehet, Sándor bácsi? Mert akinek annyi tarka macskája van, mint magának, nem lehet annak hinni.

- Nem, ugye? - mondta Sándor szelíden. - Hát Ferenc Jóska mért hihetött magának, mikor magának is vót ölég tarka macskája?

Andrássy sóbálvánnyá meredve nézett a betyárra. Az pedig rákacsintott, és odasúgta neki, megemelve a kalapját:

- Csak nem felejtötte tán el maga se Kossuth Lajost? Mert nézze, az nagy csúnyaság vóna ám, ha mostan muszájból más gazdát szolgál is.

Szóról szóra így volt-e, nem-e, azért én nem harapom meg az ujjamat, sőt azt is megvallom, hogy e felől a történelmi párbeszéd felől éppoly kétségeim vannak, mint sok történelmi párbeszéd felől, amelyek iskolai oktatás tárgyát képezik. De ezeken a tájakon, amelyek Rózsa Sándor lábnyomait őrzik, úgy beszélik, hogy az államférfi megszégyellte magát, sőt borzasztó haragra is lobbant, csak nem merte mutatni. Sőt inkább fűt-fát ígért Sándornak, de csak azért, hogy megszabaduljon tőle. Ki is kísérte egész a kis ajtóig, de aztán sürgősen magához parancsolta Rádayt, és kiadta neki az ordrét, hogy ezt a betyárt élve-halva, de neki mindenokvetetlen kézre kerítse.

Ráday szeretett volna is eleget tenni a parancsnak, de nem tudta, hogy fogjon hozzá. Ahogy Szegedre lejött, hamarosan megbizonyosodott róla, hogy Sándor megint átvette az impériumot a Duna-Tisza közén, összeszedte a régi betyárokat, neofitákkal is frissítette a bandát, községházákat rabolt ki, vásárosokat sarcolt meg, itt-ott vért is eresztett, de mindent olyan ügyesen csinált, hogy akkor is nehéz lesz bizonyítani, ha lefogják. Egyelőre azonban lefogásról se lehetett szó, a vén zsivány eltűnt valami ismeretlen bozótban. Keresni se lehetett nagyon, mert ha neszt fog, akkor időnap előtt megugrik Szerbiába az egész bandájával. Olyan ketrecet kellett neki felállítani, amibe maga jószántából kerüljön bele.

Erre volt jó Laucsik, a lélekidomár. Lehet, hogy a Dunántúl rémtetteket követett el - itt Szegeden pszichológiával dolgozott az első perctől kezdve.


3

Három hónapig ült már Laucsik Szegeden, anélkül hogy a kisujját is mozdította volna Rózsa Sándor ellen. Egynéhány kapcabetyárt ugyan összefogatott, de azokkal is nagyon barátságosan bánt, még mákosrétest is süttetett nekik. Csak akkor mérgesedett meg rájuk, mikor valami bácskai úrikastély fölverését nem akarták vállalni, ahol még a csecsszopó gyereknek is átvágták a torkát.

- Ennek hírit se hallottuk soha - szabadkoztak a lókötők, akik addig nagyon engedelmesen vallottak be mindenféle apró-cseprő deliktumot. - Nem vagyunk mink olyanfélék, tekintetös úr. Ilyen borzasztóságot csak a Sándor cseleködhetött. Úgy segítsön mög a Szentháromságegyisten, ahogy nevirül se ösmerjük azt a bizonyos helyiségöt.

Nem is ismerhették, hiszen Laucsiknak a kitalálása volt az egész. Azért találta ki, hogy megharagudhasson.

- Sándorra meritek kenni a magatok istentelenségét, kötélrevalók? A szátokra veszitek annak a derék embernek a nevét, ti semmiházi szemétnépek, akik még azt se érdemlitek meg, hogy Sándor a hétköznapló csizmáját hozzátok kenje! Takarodjatok elülem, szedte-vedte fattyai, én nem vesztegetem rátok többet a szót, hanem majd lesz rá gondom, hogy a Sándor kezére kerüljetek!

Hát ez nagy meglepetés volt a szegénylegényeknek, még nagyobb Sándornak! Mert persze huszonnégy óra alatt megvitték neki a hírt, nem is egyfelől. Nemcsak a Laucsik parancsára, hanem a Laucsik tudta nélkül is. (Majd később kiderül, hogy volt a rablóvezérnek olyan úri barátja is a szegedi városban, akinek a házánál nemcsak a Laucsik tekintetes úr volt sűrű vendég, hanem a Ráday méltóságos úr is.)

Az öreg betyár úgy érezte magát, mint aki égő házból szabadul ki, éppen mikor rászakadóban van a tető. Meg is fogadta magában, hogyha még ez egyszer segedelmére lesz az a nagyon jó fölséges Úristen, fölhagy a mesterséggel, és penzióba teszi magát. Átveszi a gazdaság vezetését az öreg Rózsa-tanyán, ahol ez időben a sógora helytartóskodott. Soha többet vért nem ont, csak még azoknak a kapcabetyároknak kivághassa a nyelvét, akik ilyen csúf hírbe keverték a törvény előtt. Ehhez jussa van, hiszen még ez a messziről jött bíró is fölszabadította rá. Nagyon rendes ember lehet ez a bíró, tán még össze is ismerkedik vele idővel. Ugyan elfogadná-e, ha megkerítené neki azt a szép pejcsikót a gyulai ménesből? (Úgy vert a hír, hogy a császár őfelségének nevelgetik azt ajándékba a hatvanhetes összetestvéresedés örömére.)

Mindenesetre úgy gondolta Sándor, hogy bátorságosabban jöhet-mehet a határban, ha már így megfordult a szél. A nagy próba akkor esett meg, mikor a mételyesi buckák közt két lovas fogdmeggel találkozott. Hirtelen a szűr alá kapta a puskát, s lesz, ami lesz, nyugodtan ballagott feléjük.

- Nini, ez mög a Sándor bácsi! - kiáltott rá az egyik pandúr, de nagyon barátságosan.

- Az ám - örült neki a másik is -, no, hogy van kend, Sándor bácsi?

- Mint a többi gróf - nézett végig rájuk hidegvérűen a betyár, a szűr alatt igen szorítván magához a puskát.

- Hát aztán hol lesz az ebéd, Sándor bácsi? - kérdezte az öregebb pandúr.

- Majd ott, ahol tegnap - vont vállat Sándor. - A napnál.

- Szereti-e kend a fogolyhúst?

A betyár gyanakodva kapta föl a fejét.

- Miféle fogolyhúst?

- Ejnye, hát a fogolymadárét - nevette el magát a fogdmeg. - Ölég bolond kend, ha nem lű magának ebédöt, hiszön puskája van hozzá, látom. No, adjon Isten, Sándor bácsi!

- ...sten! - billentette meg a kalapja szélit a betyár, akivel még ilyen csuda nem történt az életben. Hogy ővele a törvény embere mint maga formájúval békességben elbeszélgessen! Még akkor is, mikor észreveszik nála a fegyvert! S hogy azt őtőle nemcsak hogy el ne vegyék, hanem még biztassák is vele orvvadászatra!

Persze ez a nagy nyájaskodás mind a Laucsik rendeletére történt így, aki úgy számított, hogy többre lehet menni egy csöpp mézzel, mint egy kád ecettel. Nem is rosszul számított.

Egy hét múlva Sándor nagy magabíztában már majd a városba bemerészkedett. Egész odáig csak azért nem jutott, mert közbeesett az Öthalom. Jeles hely volt ez mindig, valamikor az ántivilágban itt adta össze a hóhér az ördöggel cimborálókat a köteles lányával; a boszorkányok is itt szoktak diétázni, mikor a sátán összesípolta őket az akasztott ember sípcsontjából készült furulyán; ebben az időben pedig arról volt híres, hogy ezt tartották a Sándor legkedvesebb herbergjének. Azon a tájon, ahol most egy elhagyott csordakút gémjét nyikorgatja a szél, volt akkoriban valami düledező duttyán, Titke Kati nevű menyecskéé, akit azonban inkább Szépszájú Katinak hívtak. Ugyan volt neki ura is, bizonyos Bodó nevezetű, de az embere Sándor volt, mint ahogy Sándornak meg ő volt az asszonya.

Volt a betyárnak ezen a Katin kívül Katája is, mégpedig Bodó Kata, testvérnénje a Kati urának. Lehet, azt is a csillagok konstellációja hozta magával, hogy egyforma nevet viselt a két fehércseléd, akik csipke gyanánt beszegték a Sándor különös életét. Az első Katalin a pálya kezdetén szegődött hozzá. Annyiban hites felesége volt, hogy pap eskette őket össze, de az valami pusztázó barát volt, akire Sándor ráfogta a puskát a látófájának használt nagy fekete nyárfa alatt - még ma is Rúzsafának hívják, pár esztendeje engem is lefotografáltak alatta -, s addig le se vette róla, míg meg nem áldotta őket. A pusztázó barátok azonban nem hordanak magukkal anyakönyvet, a nyárfa alatt kötött frigy nem került matrikulába, s a puskacsővel kikényszerített áldásnak nem lett foganata. Kata ugyan biztosította két fiúgyerekkel a dinasztia fennmaradását, mosott is, főzött is rendesen Sándorra, de hát mit ért az, ha Sándor sohase ért haza rendes ebédidőre, s néha csak Szentmihálykor vehette föl a Szentgyörgyre kikészített tisztát? Nemcsak meg nem értett asszonyok vannak, hanem meg nem értett férfiak is. Kata nem tudta megérteni azt, hogy Sándor hivatala nem olyan, mint egy béresé vagy egy csordásé, szegény veréb nem bírta követni a sas röptét, noha egyszer az életét is megmentette. A Tari-tanyán bujkáltak akkor, a katonák rájuk is gyújtották a nádtetőt, az égő házból Kata szaladt ki elsőnek a gyerekkel, az ő vállát érte a golyó, s míg a katonák vele bajoskodtak, Sándor kibújt a kéményen, végigszaladt a máglyán, s olyan épségben szabadult a lángok közül, mint a bibliai három zsidó ifjú az égő kemencéből.

A betyár sohase felejtette el, mit tett érte az asszony; akármerre kereste kenyerét, messze földről is mindig bőségesen gondoskodott róla - ha úgy tetszik, mondhatjuk azt is, hogy gavallérosan fizette a tartásdíjat. Sátorosünnepre - ha éppen felsőbb hatóságilag akadályozva nem volt a megjelenésben - meg is látogatta, föltekintette a vetést, a tehenet, a lovakat, az ajtófélfán megmérte, menynyit nőttek a gyerekek, vacsoránál ő karajozta a kenyeret mindenkinek, de hálásra sohase maradt otthon.

Se írásból, se szóból nem ismerem olyan hírét Sándornak, hogy különös asszonylepkedő lett volna, noha telt volna benne módja. Elég asszonyszelídítő szeme volt hozzá - nézése elől vonítva szaladt el a legveszettebb kuvasz is -, s a dicsőség lépén mindig megragadnak az asszonyok, ha az a lép akasztófára van is kenve. A betyár azonban rideg ember volt, s nem nagyon érdekelte az asszonyi nemzet, legfeljebb udvariasságból ropogtatta meg egy-egy cifra csárdásné derekát. Ebben ugyan része lehetett a csólyosi kártyavető asszonynak is, aki azt jósolta Sándornak, hogy asszony által éri vesztét.

Lemenőben volt már a napja, mikor az öthalmi csárdában meglátta a sógora új asszonyát. Húszegynéhány esztendős volt akkor a Szépszájú Kati, nem olyan szép nagy darab asszony, akitől az ágy szélére szorul az ember, sőt ha az ágy alá menekszik, akkor ott fogódzó cöveket ver a fal mellé, hogy az asszony ki ne bírja húzni az enyhhelyrül. Sándor II. Katalinja olyan kis himmi-hummi fehérszemély volt, aki elfér két tenyérben, különösen két betyártenyérben. Az ilyent szokta a kintvaló nemzet esztétikája kis hitványnak minősíteni, akit bátran el lehet ereszteni a bálba, mert úgyse éri föl a legényt. És az ilyen kis mikulamák teremtés száján szokott fodrot vetni a nevetés, mikor így felel a tréfaszóra:

- Nem köll engöm félteni, majd lehajol a legény énhozzám.

Hogy s mint habarodott egymásba a fehérképű gyerekasszony meg a cserzettbőrű vén betyár, arról írhatna regényt akinek ez a mestersége, de hiteles históriát írni nem lehet, mert se a hős, se a hősnő nem vezetett naplót. Valószínűleg úgy történt a dolog, ahogy az más társadalmi osztályban is megesett már; csak nem olyan sok teketóriával. Sándor nem véste a bicskájával a faderékba a Szépszájú Kati monogramját, és Kati nem font koszorút somkóróvirágból a Sándor bácsi babéros homlokára. Csak Sándor bácsi parancsolt, és Kati szót fogadott, vagy az is lehet, hogy ez egyszer Sándor bácsi volt az, aki engedelmeskedett.

Virágnyelv van a tanyák közt is, olyanformán, hogy az asszony a kútgémmel jelzi, ha tiszta a levegő. Sándor jött-ment, ahogy akart, a csárdás nem előgetett neki. Egyrészt azért, mert ő már kibetyárkodta magát, másrészt szerette a nyugodalmat, és nagyon tisztelte Sándort. Ha meghallotta a lova nyerítését, ő maga figyelmeztette az asszonykát:

- Köss tiszta kötőt, Sándor bácsi jön.

Hát ez a Szépszájú Kati volt az, akit a csólyosi cigányasszony kivetett a kártyán. Ő lett az aranycsipkéje a vén betyárnak - a szemfedőjén.


4

Mikor negyvennyolcban Rózsa Sándor szabadcsapata nem akarta a katonaregulát tartani, Osztrovszky József, a szegedi kormánybiztos maga elé parancsolta a guerillavezérré avanzsált rablót.

- Tartsd kordában az embereidet, Sándor. Hiszen azért kaptad Kossuthtól a kegyelmet.

A vezér komoran megrázta a fejét.

- Nem töhetöm, uram. Odavan a tekintélyöm.

- Hogyhogy?

- Tudom is én, mögmászta ezöknek a lelkit a büdösbogár valamönnyiét. Még betyár voltam, addég király voltam köztük. Miúta böcsületös embör híribe kerültem, azúta nincs böcsületöm. Kutyába se vösznek az emböreim.

Most megint tapasztalhatta Sándor azt az igazságot, hogy a bűnnek nagyobb a presztizse, mint a tisztességnek. Mint üldözött vad, sokszor talált menedéket az öthalmi duttyánban, s a csárdás mindig levett sapkával görnyedezett a felesége szeretője előtt, akit teljes jussa lett volna sógorának nevezni, de mindig bátyámuramnak tisztelt. S inkább a nyelvét elharapta volna, semhogy elárulja a kopóknak, hogy a nagy vad az ő felesége köténye mögé bújt.

Most azonban se tette, se vette a betyárt, akiről úgy vert a szó, hogy pandúr lesz belőle. Nemcsak hogy előre nem köszönt neki, hanem fogadjistent is csak úgy foghegyről vetett az adjonistenére. Nem küldte be hozzá Katit, csak odalökött elébe egy meszely bort, aztán kiállt a ház elé, perzekútort lesni. Ahogy meglátott egyet, elébe szaladt, s hátradöfött az ujjával a válla fölött a csárda felé.

- Bent van - sunyított hátra.

- A Sándor?

- Az. Most elnyomhatja, ha akarja.

- Két napja vagyok a sarkában, de nem bírom beérni.

- No kerüljön beljebb, ha gondolja...

A csárdás lábujjhegyen ment előre, a pandúr nagy sarkantyúpengetessél utána. Ez volt a szerencséje, mert így Kati még idejében elugrott a Sándor öléből, ahová férji utasítás nélkül is odatalált, és kilebbent a szobából. A betyár nyugodtan ülve maradt. Még köszöntötte is a pandúrt a feje fölvetésével. Az is barátságosan telepedett le mellé a lócára.

- Mondta ez a jó embör, hogy itt találom kendöt.

- Nem hazudott - villant a Sándor vasvillaszeme a jó emberre.

- A Lócsik tekintetös úr keresteti kendöt.

- Nem üsmeröm.

- Majd mögüsmeri kend. Tudja, a Ráday bírója. Fáin embör. Mög akarja tönni kendöt perzekútornak, mert annyi szépet hallott kendrül, hogy azt tartja, kendöt az Isten is perzekútornak teremtötte. Úgy löhet, még sarzsit is kaphat kend.

- Löhetségös - biccentett Sándor.

- No ugye? Hát begyünne-e kend egy kis szóértésre a Lócsik úrhoz?

Sándor azt találta, hogy ez sok a jóból. Gőgösen rázta meg deres fejét.

- Én annyira vagyok űhozzá, mint ű énhozzám. Neki van velem dóga, nem néköm űvele, ű tögye tisztöletit énnálam. Engöm holnap ilyenkorig mindön okvetetlen itt talál ennek a jó embörnek a házában.

Edvi Illés Károly, a nagy kriminalista, aki a betyárpörökben mint ügyész működött Ráday mellett, memoárjaiban szintén megemlíti, hogy Sándort a perzekútorság ígéretével csalták kelepcébe. Ő úgy tudja, Ráday öreg szolgája, István nevezetű, helyébe vitte Sándornak a rajthúzlis nadrágot, sarkantyús csizmát, kardot, s úgy kísérte a parádéba öltözött betyárt, mint szolgabírót a hajdú, egész a vár udvaráig, ahol egy szakasz katona vetette rá magát. Én úgy hallottam a mendemondát, hogy Laucsik csakugyan személyesen kereste fel a vén tigrist, mégpedig azon nyomban, ahogy a követségbe küldött perzekútor beszámolt neki, s olyan egyességet kötött vele, hogy másnap délután jelentkezik a várban a börtönszabónál, aki majd mértéket vesz róla a perzekútor-gúnyához. A bíró látogatása tökéletesen lefegyverezte a betyár gyanúját. S már csak virtusból is meg akarta mutatni neki, hogy őt se a gólya költötte, s ha az nem félt az öthalmi csárdától, ő is vissza meri adni a vizitet a várban.

Előbb azonban meg akart fizetni a csárdásnak, a "jó embernek", aki elég meggondolatlan volt túlzásba vinni a tekintélyrombolást. Amint megbizonyosodott róla, hogy a "bátyámuram" csakugyan lemond a királyságról, és beáll betyárok kergetőjének, végképp felmondta neki a barátságot. Éjszakára csak az ereszet alá ágyaztatott neki, a Katira pedig rázárta az ajtót. Hajnalban aztán valahogy kiszökött a menyecske, és odaborult a betyár vackára. Sándor lelökte magáról a subát, és átfogta a menyecske vállát, az azonban elszisszentette magát.

- Jaj, fáj!

- Mögütött? - lobbant sárgát a Sándor szeme.

- Egy porcikámat nem hagyta veretlen.

- Nem hallottam jajszavad.

- Összeszorítottam a számat. Nem akartam, hogy ránk törje Sándor bácsi az ajtót.

- Féltötted? Te!

Olyant szorított az asszony két összetört gyerekvállán, hogy az elsikította magát. Odabukott a feje a betyár mellére, és rászorította a száját, hogy több hang ki ne jöjjön rajta.

- Még most is féltöd? Te! - lökte el Sándor az asszonyt. De az belecsimpeszkedett, úgy súgta a fülébe:

- Kendöt féltöttem, kendöt féltöm, Sándor bácsi. Kend üres kézzel van, az mög töltött puskát fektetött az ágyába.

Sándor megsimogatta az asszonyt.

- Akkor jó van, Kati fiam. Eredj most te szépen haza a Rácok kertjibe az anyádhoz, délig maradj is ottan. Addig, míg odalöszöl, majd vigyázok én a házra, hogy gazda nélkül ne lögyön addig se.

- Mit akar kend tönni? - reszketett a szépszájú Kati.

- Embörök dolga az, nem a tied. No eriggy, cselédöm, mert ami most itten tevődik, ahhoz nem köll tanú.

Elkísérte az asszonyt a vakdűlőig, aztán visszament a tanyába, és betaszította az ajtót. A jó ember úgy húzta a bőrt, hogy a tetőt le lehetett volna bontani a feje fölül. De Sándor csak a puskát kapta föl az oldala mellől, s annak a tusával tapogatta meg a vékonyát.

- Hé! De a füledre feküdtél, édös sógorom!

Az embernek kipattant a szeme, aztán nem is akart becsukódni. Rámeredt Sándorra, mint aki kísértetet lát.

- Nem jól viselted gondját a hálótársadnak, édös sógorom!

A csárdás csak most látta meg, hogy a Sándor kezében van a puskája. Erre aztán lecsukódott a szeme.

- Ne kezdd újra az alvást, édös sógorom. Majd kialhatod magad, ne félj, ha én elmögyök. Csak előbb játsszunk egyet a gyöpön.

A betyár hangja egészen barátságos volt. A halálraijedt emberbe kezdett visszatérni az élet. Hallotta ő már máskor is tréfázni Sándor bácsit, nem olyan rossz ember az. Hát még ha a Kati körülsimogatná egy kicsit.

- Kati, Kati, te! - szólította az asszonyt, egy kicsit rekedten.

- Az, az, a Kati! - taszította oldalba Sándor a puskaaggyal. - A számbul vötted ki a szót. Azt akarom mögtudni éppen, vagy-e most olyan legény, mint mikor az asszonnyal elbántál?

Ezt a hangot már nem lehetett tréfára venni. Úgy csattant a vége, mint a karikásostor.

- No előre, hozd a hajítófákat! Majd azokkal játszogatunk egy kicsit.

A csárdás csak egyet ordított, de azt nem lehetett megkülönböztetni a torkon szúrt disznóétól. Juhászember volt valamikor, tudta, mi az a hajítófa, három-négy darab esztendők óta ott hevert belőlük a nyárikemence tövében, néha azzal piszkálták a parazsat. Ez a félméteres vadkörtefahusáng, amelyiknek a vége arasznyi hosszúságban hegyesre van faragva, olyan fegyver a juhász kezében, mint kanászéban a balta. Akit az szíven szúr, vagy lágyékon talál, az nem áll többet talpra a Jozsafát völgyéig, de még tán ott is két angyalnak kell támogatni.

- Vagy a helyedbe hozzam üket, és én igazítsak egyet a kezedbe, száradt volna el, mikor a bába fölfürösztött! Mögállj, ebadta fattya, azt is mögkapod tűlem.

Kiment összenyalábolni a hajítófákat, de mire visszatért velük, ággyal, asztallal, sifonérral el volt torlaszolva az ajtó. S mire széttaszigálta az akadályokat, akkorra a csárdás felkötötte magát a gerendára. Ezt is szebb halálnak tartotta, mint azt, hogy hajítófapárbajt vívjon a rettenetes emberrel, aki kevesellte neki a puska által való halált, vagy tán méltónak se tartotta rá.

Az akasztott ember eltorzult arcán még meglátszott, hogy felismerte Sándort, ahogy az megállt előtte, és megcsóválta a fejét.

- Csúnya apád löhetött, sógor, nem is gondoltam rá eddig!

Aztán visszaigazított mindent a helyére, a halottra rácsukta az ajtót, és leült az ereszet alatt az ágy szélére kukoricát morzsolni, hogy ezzel is kevesebb dolga legyen a Katinak; meg öröme is telt benne no, mert gyerekkora óta nem űzött ilyen becsületes foglalkozást. Délig őrizte a házat, ahogy ígérte, akkor megjött a menyecske, annak megmondta, hogy a szobába ne menjen be, mert ott nem asszonynak valót lát, majd ő kiküld valami igazlátókat a városból. Ami kis pénz volt nála, azt otthagyta Katinak, hogy addig se érezzen hiányosságot semmiben, még ő dolgát végzi odabent, nem tudni, mikor lesz ez, mert ezek a tükörből fésülködő városi urak nagyon el szokták szuszogni az időt.

S ezzel megindult azon az úton, amelyikről nem volt többet visszatérés.

Szeged utcáin nem vetett ügyet senki a szűrös, botos öreg parasztra. De a várban, amelynek mindig zárt kapuja most nyitva állt, várták, s a Ráday hajdúja vezette egyenesen a szabóműhelybe. Ahogy annak a küszöbén betette a lábát, öt pandúr ugrott rá egyszerre, leteperte és nyomban vasra verte. Tőrbe esett tigris módjára ordított, rémséges volt hallgatni. Laucsik, aki személyesen nem mutatkozott, csak úgy látatlanban dirigált egy firhang mögül, rögtön vitette is a cellába. Egy kicsit tán szégyellte is magát, mikor a veszett ember őrjöngő ordítozását megértette:

- Hát ez az úri böcsület?

A vezér lakat alatt volt, mégpedig úgy, hogy senki se tudott róla, most már könnyű volt elbánni a bandával. Csak össze kellett rántani a hurkokat, amelyek már hónapok óta ki voltak vetve négy-öt vármegyében. Huszonnégy óra alatt ötvenhárom embert szállítottak be a szegedi várba, anélkül hogy egyik tudott volna a másikról. Némelyikről még a felesége se tudta, hová lett.


5

A Ráday-korszaknak tudvalevőleg nem éppen az vetett véget, mintha a királybiztosság minden gazt kiszaggatott volna már az alföldi embervetések tisztabúzájából. Valahol olvastam a visszahívott Rádaynak egy nyilatkozatát - különben nagyon zárkózott ember volt, ha természeténél, ha hivatalánál fogva -, hogy ő felét se végezte el annak, amiért küldték. Sokan azonban azt találták, hogy többet végzett, mint amennyit kellett volna...

A szegediek különösen nem rajongtak a grófért és a nevéhez fűzött módszerekért. Egyrészt azért zörgölődtek ellene, hogy rossz hírbe hozta a várost. Ami gonosztettet húsz év alatt nyolc-tíz vármegyében elkövettek, azt a közfelfogás mind Szegedre kente. Mint ahogy a kilencvenes években minden hamis pénzt "újpesti hatosnak" neveztek, ha nagyváradi gazdaságpolitikusok gyarapították is vele a nemzeti vagyont. Másrészt súgtak-búgtak a vallató módszerek embertelenségéről is. Ugyan beszéltek hangosan is: a városi közgyűlésen. Jegyzőkönyvbe is vették a Tisza-parti rozzant vár körül lakó városatyák fölzúdulását, hogy se éjjelük, se nappaluk a várból kihallatszó vérfagyasztó ordítások miatt. Az öreg várnagy maga tett bizalmas jelentést Dáni főispánnak, hogy mikor a rabok alsóruhái mosásba kerülnek, először az aludt vért tördösik le róluk nagy darabokban.

Mi volt mindebben az igazság, mi se, abban ma már nem lehetett igazságot tenni, hiszen azon frissében se lehetett. Az öt öl magas bástyafalakkal körülvett régi várban akkor se lakhatott több titok, mikor Hóbiárt basa uralkodott benne, akinek dicső emlékezetét városunkban háromszáz év óta őrzi egy utcanév. (Ugyan nem basa volt, csak bég, de már mink csak basának emlegetjük, mert ezzel is nagyobb a tekintélyünk. De jeles úriember volt ez a bég-basa, mártírhalált szenvedett az igaz hitért, lehet is, hogy a török testvérnél a szentek közé van matrikulálva. Papucssarokkal verték agyon a villájában azok a szegedi menyecskék, akiket odahordatott, hogy a Korán értelmében megtanítsa őket a teremtés szépségeire.)

A mogorva épületek, amelyek közt fejetlen barátok, söprűn lovagoló boszorkányok és egyéb nagytekintélyű kísértetek suhogtak, ha a Tiszáról fújt a szél, magukban is nagyon hatásosan nehezedtek a befogott betyárok lelkiismeretére. S Rádayék nagyon értettek a hatás fokozásához. Három év alatt körülbelül kétezer embert faggattak ki a várban, s mikor azokat szakaszonként megsétáltatták az udvaron, vászonálarcot kellett nekik viselni, hogy egyik se tudja a másikról, kicsoda. Apa és fiú hónapokon keresztül mindennap találkozhattak egymással, sejtelme nélkül annak, hogy a másikuk is a Laucsik agyonsózott halát eszi. A fegyőrök csupa megbízható régi emberek voltak, s megerősítésükre egy galíciai század volt berendelve, amely a polyákon kívül más nyelvet nem értett, s az adjonistenre szuronnyal fogadjistenezett volna. De még ilyen eszmecserére se igen nyílt alkalma senkinek, se belső, se külső embernek. Őrszemek vigyáztak a bástyafokokon, a kazamata-börtönök cellái előtt; a legrettegettebb tömlöcöt, a Zwingert, amelynek csak az udvar felé néztek apró és homályos ablakszemei, dupla strázsa tartotta őrizet alatt, s a vár egyetlen kapuját állandó megszállásban tartotta egy szakasz cserepár. Ez a kapu éjjel-nappal zárva volt, s a hivatalos embereken kívül csak olyanoknak nyílt meg, akik nem a maguk jószántából zörgettek rajta. A szegedi Bastille jobban el volt szigetelve a szabad világtól, mint annak idején a párizsi, s nemcsak arra jelentett kárhozatot, aki belekerült, hanem azt is megnémította egész életére, akinek úgy szolgált a szerencséje, hogy tisztára mosva került ki belőle. Nem sokan voltak ilyenek, de az mind úgy hallgatott, mintha valami rettenetes eskü pecsétjét ütötték volna a szájára, s egy se vallott róla még a legmeghittebb disznótoron se, miféle fürdőkkel mosták tisztára.

Hát ilyenformán nem volt csoda, hogy a kárhozat házából akkor is ordítozásokat hallottak a szegediek, mikor nem is kényszerítettek magábaszállásra senkit a várban. Például Rózsa Sándor is heteken keresztül ordított a cellájában, pedig egy ujjal se nyúlt hozzá senki. Nagy tekintélyének megfelelően, külön prófoszt kapott - Gazdiknak hívták, kisteleki ember volt, s kenyere javát rabok közt ette meg -, s ez a prófosz keresztet hányva jelentette Laucsiknak, hogy ő már elég sok cifra káromkodást hallott, maga is elég jártas ebben a nem könnyen megszerezhető tudományban, amelynek alapját még hazulról hozta, s azóta negyvenéves praxissal fejlesztette, de ahhoz foghatót még nem hallott, amilyent a Sándor művel.

Laucsik mosolygott:

- Nem tesz semmit. Oka is van rá, jussa is van hozzá. Senkinek se volt még több oka és nagyobb jussa a káromkodásra, mint Rózsa Sándornak.

- De avval is fenyegetődzik, hogy mindönkibül kimetéli a szívet, ha még egyször kiszabadul.

- Abban is neki lesz igaza. Mondd meg neki, hogy azét a bolondét metélje ki először, aki kiszabadítja.

- De tör, zúz is mindönt, ami a kezeügyibe kerül. Csajkát, csöbröt, padot, kanalat. Nem jó volna a falhoz láncolni?

Laucsik homlokán ráncot vetett a bosszúság.

- Nagy hiba volt, hogy erről megfeledkeztem. Még ma leszeditek róla a bilincset. Ebben az órában. És arra veretem rá, aki csak egy hajszálát is meggörbíti a vizsgálati fogolynak.

Laucsik jól számított. Sándor abban az órában elhagyta a tombolást amelyikben leszedték róla a vasat. (A múzeumnak néprajzi osztályában állítólag ez a bilincs van kiállítva a pásztoréleti felszerelések közt. Legalább Beck Pista nemzetes úr, a város néhai katonaügyi jegyzője, akitől harminc esztendővel ezelőtt kaptuk, azt állította, hogy ez a bilincs ereklye, mert Sándorunk viselte. El is hiszem, hogy a nemzetes úr hitte, mert ő sohase hazudott - legföljebb könnyen hitt. Egy kécskei földbirtokos, igen tekintélyes úr, mutogatott nekem egy kostól származott kivarrott dohányzacskót, amit a vitrinjében tartogat, pompéji bögrék és egyiptomi szobrocskák közt, hogy ezt mindnyájánál többre becsüli, mert ez Rózsa Sándort szolgálta... Nem volt szívem arra figyelmeztetni, hogy a millenáris hétvezér is ki van rajta varrva, mégpedig olyannak, amilyennek az Andrássy úti emlékmű képzelteti a hét vezért. Gondolom, a bilincs is csak ilyen hiteles, de én senkinek az örömét se szeretem megrontani. S akinek jólesik hinni azt a legendát, hogy Rózsa Sándor annak a romantikus romnak volt Mariusa, amit most kioksznak nevez a szegedi nemzet, csak nézze tovább is áhítattal a csorba téglákat. Én egy szóval se mondom neki, hogy ne nézze, sőt még tódítom is, hogy az volt csak a szép világ, mikor olyan idealisták szerepeltek a közérdeklődés homlokterében, mint a Sándor.)

De a bilincstől megszabadított Sándor nemcsak elhallgatott, hanem meg is szólalt. Fölvezettette magát Laucsik elé.

- Mit akar éntűlem a tekintetös úr?

- Majd megmondom Sándor, csak előbb gyújts rá. Itt a dohány a börböncében, a pipák meg ott állnak a tékában, válassz magadnak egy testhezállót.

Sándor olyan tajtékpipát választott, amelyiken ló volt kifaragva. Elsőnek ugyan egy meztelen-asszonyos került a kezébe, de attól elfordult mint jóerkölcsű ember.

Olyan jólesett neki az első pöffentés, hogy el is felejtette, hol van. A szakértelem szólalt meg benne legelőször.

- Pétöri dohány ez, tekintetös úr.

- Jól mondod, Sándor - bólintott Laucsik nyájasan. - Nem is lesz itt semmi hiba se, ha most már azt is megmondod, hogy hogy állítottad meg Péterinél a vasutat.

Sándor elmosolyogta magát.

- Hát azért van ez a nagy barátság? Akkor akár le is töhetöm a pipát.

- Mért tennéd le, Sándor? Szíjad csak nyugodtan, máskor se sajnálom tőled, ha rákívánsz. De te se uraltasd magad, hanem mondd el, mit tudsz a vasútról.

- Akkor se mondhatok semmit, ha harapófogóval csipködtet a tekintetös úr - vont vállat Sándor, aki nyilván sohase hallott ugyan Dózsa Györgyről, de tudat alatt mégis valami fajta-ösztön dolgozhatott benne.

- Isten mentsen, Sándor - barátságoskodott tovább Laucsik. - Nem vagyok én neked rossz embered. Aztán meg ha már csipkedni kell valakit, inkább a Katihoz húz a gusztusom, mint tehozzád. Majd megoldom én annak a nyelvét, ne félj!

Most már hangosan nevetett Sándor.

- A Katiét? Maga?

- Én.

- Hát fúrt-e már az úr lószörbül pipaszárat?

- Nem próbáltam még, Sándor.

- Pedig möghiggye, az könnyebb mestörség, mint a Katit mögszólaltatni.

- Azt mondom én neked, Sándor, a te Katidat is csak abban a bordában szőtték, amiben a többi asszonyt.

- Tögyön vele próbát az úr, ha van hozzá kurázsija, én nem ellenzöm.

De egyelőre nem került Katira a sor. Laucsik más próbát tett. Egy reggel olyankor nyitotta rá Sándorra a cellaajtót, mikor az nyírfasöprűvel ijesztgette a padlót. Nem neki való mesterség volt, úgy odanyomta a söprűt a földre, hogy mind fölkaristolta vele, mégis mind ott maradt a szalmazsákból kihulladozott törek.

- Ó, Sándor, Sándor, hát erre jutottál! - csapta össze a vizsgálóbíró a kezét.

- Nem esik le az ujjamrul az aranygyűrű - morgott a betyár.

Laucsik megígérte Sándornak, hogy cellatársat ad neki, olyant, aki takarít rá, ágyat vet neki, akinek elmondhatja, ha beszélgetős kedve van, hogy mit álmodott, s a fejéhez vághatja a vizeskorsót, ha kötözködhetnékje lesz.

- Mert úgy tudd meg, Sándor, hogy nem vonok én meg tőled semmi tisztességet, ami kijár az ilyen nagyrament embernek, mint te vagy.

Sándor panyókára rángatta a vállát, de azért meglátszott rajta, hogy sokba veszi ezt a megtiszteltetést. Nemcsak nem kötelődzött a cellatársával, hanem dicsérte is a bírónak, hogy sose volt még olyan jó minisztránsa. A bíró nem volt így elragadtatva tőle. Ő azért rendelt titkárt Sándor mellé, hogy szedegesse ki belőle a titkait, és az volt neki ígérve, hogy megmenekszik az akasztófától, ha a péteri vonatrablás részleteit kicsalja belőle. Sándor viszont azt ígérte neki, hogy ha mind a ketten kiszabadulnak, magához veszi suplencnak, s kineveli utódjának.

Mivel ennél nevezetesebb újságot két hét múlva se tudott jelenteni a titkár, Laucsik elküldte Illavára, Sándor mellé pedig új famulust rendelt. Ez egy törökbecsei szegénylegény volt, aki arra vállalkozott, hogy megveri szemmel a Sándort, úgyhogy az álmában minden titkát kibeszéli. Ennek a mezítlábas hipnotizőrnek ugyanis olyan keresztbenéző szeme volt, hogy abból lehetetlen volt kivenni, hová néz, s ezzel rettenetesen idegessé tette, akit szemügyre vett. Sándort félnap alatt úgy kihozta nézése a sodrából, hogy lement Laucsikhoz, és megkérte, szabadítsa meg az új szobatársától.

- Miért, Sándor?

- Azért, mert nem állom azt a csollák nézésit.

- Nem ám, mert rossz a lelkiismereted, Sándor - állapította meg a vizsgálóbíró. - Félsz vele együtt lenni.

- Mögbizonyítom, hogy nem félök - szegte föl a nyakát Sándor. - Éntűlem ott rohadhat mög a cellában, de előbb kiszödöm mind a két szömit.

- Azt csak nem teszed, Sándor - nyitotta ki az almáriumot Laucsik. - Kóstold meg inkább ezt a jó kis szilvóriumot!

- Igya mög az úr maga! - vágta rá Sándor az ajtót a bíróra.

Most került sor arra a bizonyos D. Urbán nevű félegyházi fiatalra, aki később, meglett ember korában adoptálni akart engem, s azzal édesgetett magához, hogy mindig Rózsa Sándorokat gyúrt a kenyérbélből. A szelíd, kékszemű, csendes szavú fiú egy kicsit hasonlított a Sándor idősebb fiához, s ezzel megnyerte a betyár gráciáját.

- Ez már kedvemre való pedintör - állított be Sándor Laucsikhoz -, most már adhat abbul a papramorgóbul.

D. Urbán nyert is a tanítómesterétől mindenféle hasznos oktatásokat és gyakorlati tanácsokat, de a vasútrablást nem vette föl Sándor a tantervbe. Laucsiknak most már mégiscsak meg kellett próbálni, lehet-e lószőrből pipaszárat fúrni.


6

Nem szégyenlem bevallani, hogy nem tudom, kinek jutott eszébe először a művelt társadalomban, hogy a vonatot is ki lehet rabolni, ha ott tudja az ember megállítani, ahol akarja. Úgy rémlik, hogy először a Gerstäcker-regényekben olvastam ilyesmit, amelyeknek arkanzaszi lókötők a hősei. Ezek a kalandor-regények a Ráday idejében már megjelentek magyar fordításban, s hamarosan a legelrongyoltabb könyveivé váltak az úri kaszinók könyvtárainak. Nem valószínű azonban, hogy Sándor irodalmilag kora színvonalán állt volna, s a Vadnyugat gyermekeire szorult volna invenció dolgában. Semmi hihetetlen nincs benne, hogy a mi betyárjaink esze is szolgált úgy, mint messzi pályatársaiké. Ha a vonat vasparipa, éppen úgy meg lehet állítani, mint a vásáros kocsik lovait, sőt értelmes ember ezzel még könnyebben boldogul. Nem kell hozzá más, mint egy-két szöghúzó meg feszítővas, s a sínek felszedése aránylag kevesebb kockázattal, de mindenesetre több haszonnal kecsegtető vállalkozás. Már legalább elméletileg.

Sándorék több ízben próbát tettek Kecskemét és Szeged közt, s ha a körülmények nem kedveztek is nekik, technikailag elég jól begyakorolták magukat a mesterségbe. Hogy az eredmény alatta marad a várakozásnak, az a többi vérben dolgozó iparágakkal is megesik. Éppen a péteri vasútrablás nemcsak hogy nem hozott a konyhára, hanem az egyik vállalkozó az életével is ráfizetett. (Az a fátum érte a bandát, hogy éppen olyan vonatot talált megállítani, amin egy szakasz csendőr utazott.) Mégis ezek a vasúti kalandok voltak a legsúlyosabb deliktumok, amikkel több kárt tettek az országnak, mint a patriarkális útonállásokkal és vérontásokkal. Szinte azt lehet mondani, hogy ezek az úttörő kísérletek politikai fontosságra tettek szert. Az abszolutizmus zsoldjában álló német sajtó akkor állapította meg először, hogy Európa Bécsnél végződik. Azon túl a Betyaren és Kanaszen nevű emberevők országa következik, akik pányvával szedik le a vonatról a civilizált európaiakat, mindjárt gollasch-sá aprítják őket, s ebben a minőségben vagy frissiben főzetnek meg tarhonyával, vagy füstre tétetnek. Legjobb esetben internálják őket a rettenetes széksóbányákba a Duna-Tisza közén, ahol kalcinált szóda lesz abból, akit idejében ki nem váltanak.

Érthető, hogy Laucsikot ezek a vasútügyek ambícionálták legjobban. A többi ügyeket mind szálára bogozta, de ezeken nem tudott eligazodni, sőt még elindulni se. Az asszisztensek mind Sándorral takarództak, de csak úgy "möglöhet" és "alighanem" alapon, Sándor pedig éppen ebben az egyben megvetette a lábát. Nem is annyira önvédelemből, hanem inkább betyárbecsületből meg virtusból. Egyrészt nem akarta az embereit bekeverni a vallomásával - nem tudta, melyikük van már bajban, melyikük nincs még befogva -, másrészt nem akart kezére járni a bírónak. Ha olyan nagy legény, amilyennek tartják, vágja ki a rezet a maga emberségéből.

- Ne engöm nyaggasson az úr, hanem a magafélét - mondta gőgösen.

- Hát urak is voltak benne, Sándor? - kapott a szón Laucsik.

- Azt én nem mondtam. De azt fölérheti az úr ésszel, hogy én hatökör vagyok az ilyesmihöz.

- Nono, Sándor, ne kisebbítsd magadat! Nem mégy te senkihez észért.

- No jó, de a vasúthoz hunnan lönne neköm tanultságom? Bicskahöggyel nem löhet sínöket fölszödni.

- Látod, Sándor, hogy mégis értesz hozzá!

- Annyiban igön, amönnyiben a kufsteini rabságban kitanultam, hogy hogy csinálták a vasutat a hídon körösztül. Láttam öleget, mikor a prófosz úr sétáltatott.

- Hát hogy csinálták, Sándor?

- Hosszú szögeket vertek a sínökbe, és azokat srófokkal erősítötték mög.

- De ti hogy csináltátok, Sándor?

Sándor egy kicsit fölényesen nevette el magát.

- Azt mán a tekintetös úr dolga kisütni, mert a tekintetös úr azért húzi a lénungot.

- És a te dolgod micsoda, Sándor?

- Az enyim? - villogott a Sándor szeme. - Hát majd ha maga öleget tösz a kötelességinek, én is azt töszök. Vállalom, ami rám esik; attul ne féljön, hogy én a magam dolgában valami tagadást töszök.

- No majd megválik, Sándor - mondta Laucsik, de nagyon barátságosan, és hagyta passziózni Sándort a cellában is, az udvaron is, ahol még a vászonálarc viselését is elengedte neki. Kelt, feküdt, ahogy ándungja tartotta, a bírónak még azellen se volt kifogása, hogy az öreg betyár a magazin-ereszet alatt néha egy G. Modol nevű nőszeméllyel ült össze a világ sorát megbeszélni. (Ez is földim volt, félegyházi, mikor én ismertem, akkor már szakállas öreg boszorkány volt, az orra összeért az állával, és mikor azt hallottam, hogy ezért a szüléért valaha megöldösték egymást az emberek, azt nagyon érthetőnek találtam. Úgy gondoltam, hogy inkább elvágatták a nyakukat, mint hogy a boszorkány lapátjára kerüljenek.)

Laucsik ablaka szemben volt a magazinnal. Néha megkiáltotta az udvarláson kapott Sándort, sőt úgy tréfaformán meg is fenyegette a fölemelt mutatóujjával.

- Megírom a Katinak, te Sándor!

- De akkor olyan okulárét is tögyön a kopertába, aki magátul olvas, mert a Kati nem ért hozzá - nevetett vissza a betyár. - Osztán nézze, ezzel is telik az üdő.

- Ne félj, Sándor, jó embered vagyok én neked.

Az is volt. Ő rendelte oda a betyár útjába a csavargásért, miért befogott cigánylányt. Azzal a paranccsal, hogy minden este tegyen jelentést róla, jobb vallató-e ő, mint a bíró.

Hát vallott is Sándor a lánynak, de azzal a bíró nem sokra ment. Azt vallotta a betyár, hogy már rég pandúrkézre adta volna magát, ha tudta volna, hogy neki itt olyan úri dolga lesz. Elidőzne ő itt akár száz esztendeig, csak subát adnának neki, mert anélkül nagyon sutának érzi magát.

Másnap már megkapta a subát. Szép irhás suba volt, de csabai eredés, kétfejű sasokkal kivarrva, valami tót gazdát gomboltak ki belőle a betyárok, úgy került a bűnjelek közé.

- Rossz szaga van - fitymálódott Sándor.

- Pedig nagy gazdáé volt ez, Ihnatyik Tamásé, ha emlékszel a nevire. A te adjutánsaid verték agyon.

- Nem is attul van rossz szaga, hanem ezektül a madaraktul - rúgta odább Sándor a kétfejű sasos bőrruhát. - Tögye mög neköm azt a barátságot az úr, hozassa el a Katitul az én subámat.

Laucsik ezt a barátságot is megtette. Egy nyalka őrmestert küldött a subáért, de azzal a paranccsal, hogy hozza magával a Katit is.

A subát Sándorhoz vitték, a menyecskét a bíróhoz, aki úgy fogadta, hogy letakarta az asztalát ötforintos bankókkal.

- No, Kati lelkem, hogy éled világod?

Szépszájú Katinak egy kicsit megvonaglott a szájaszéle. Bizony nem öröm az élete az olyan fiatalasszonynak, akinek se ura, se embere. Hétszámra se nyitja rá az ajtót jótétlélek, mind meghernyósodik a bor az ászokfán, a porciót sincs miből fizetni.

- Hát akkor nem rossz helyre szántam én ezt a kis pénzt - mutatott Laucsik az asztalra.

- Kinek szánta a tekintetös úr? - rebbent meg a menyecske ijedt szeme.

- Neked, fiam. Tudom én, mi jár a Rózsa Sándor babájának, mikor az embere nem viselheti gondját.

- Énneköm? Igazán neköm? - csapta össze a kezit az asszony.

- Mind a tied ez, édes cselédem, csak éppen azt kell érte megmondanod, hogy állította meg Sándor a vonatot. Az asszony kis madárhangja fölcsattant.

- Akkor fusson ki az én két szömöm, ha azt elmondom.

- Hogy mondhatsz már ilyent, fiam? - csóválta a fejét a bíró. - Hiszen tudod te még egyéb hasznát is venni a két szemednek. Nézz csak ki az ablakon, kis menyecske!

Azzal föllibbentette egy kicsit a firhangot. Éppen akkor, mikor szemben, az ereszet alatt Sándor magára igazította a subát, de úgy, hogy a Modolt is aláfogta.

- No, hát ehhez mit szólsz, Kati fiam?

A Kati sápadt arcát elfutotta a vér, de azért dacosan felelt, szorosabbra húzván az álla alatt a kékselyem fejkendő csokrát.

- Azt szólom, hogy eddig se tartottam én hamvába holt embörnek Sándor bácsit. Nem is szerettem volna, ha az lött volna.

- Nono, én is azt mondom, Kati, hogy holtig ember az ember. De ha én neked volnék, mégse védenék ilyen kutyahitű embert

- Én se védöm. Csináljanak vele, amit akarnak. De én nem juttatom akasztófára.

- Jól van, fiam. De ha mást találnál gondolni, azt is megjelentsd. Úgy tudd meg, hogy háromszáz bankóforint van neked az asztalon kiterigetve, s csak a kezedet kell érte kinyújtanod.

Egy hét múlva a nyalka őrmester jelentkezett Laucsiknál.

- Tekintetös úrnak alásan jelöntöm, möggyütt a Kati.

- Hát az esze megjött-e?

- Azt hiszöm, ügön. Én nagyon ügyeköztem rajta, hogy möggyűjjön.

Amint a menyecske belépett, mindjárt látta rajta Laucsik, hogy ez már nem szánja Sándort az akasztófától. Sápadt arcán bécsi pirosító nyitott rózsát, az ujján új karikagyűrű fénylett.

- No Kati, jóra szántad magad?

- Én a Sándor ellen nem mondhatok semmit. Hanem azt megmondhatom, hun találhatják mög azokat a vasakat, amikkel a sínöket fölfeszítötték.

- Mondjad, fiam.

- Azért is mögkapom a pénzt?

- Egy garas híja nélkül.

- Hát van a haleszi úton egy cserepes tanya. Három jegönyefa van előtte, a végiben mög egy vadkörtefa. Annak az istállójában vannak elásva a vasak.

A menyecske megkapta a vérdíjat meg az új embört, a cserepes tanya népét befogták, s este már a feszítővasakkal szembesítette Laucsik a betyárt.

- Ismered-e ezeket, Sándor?

Sándor vállat vont.

- A feszítővasak mind egyformák.

- De ezekre a Kati igazított rá egy őrmestert.

A betyár köpött egyet, de mindjárt meg is követte érte a bírót.

- Engödelmet kérök, tekintetös úr. De magának volt igaza. Az asszonyok is mind egyformák.

Egyebet aztán nem vallott Sándor. A cserepes tanya népe se vallott. Ők nem tudnak semmiről semmit. Arról se, hogy ki ásta el az istállójukban a vasakat. Sok szegénylegény megfordult ott hívatlan vendégnek, tehette akármelyik.

Tehát az asszonnyal is megbukott Laucsik. S most olyan ötlete támadt, amire büszke lehetne a legvadabb fantáziájú regényíró is. Elhatározta, hogy a betyárban fölébreszti - a hazafit.


7

Rózsa Sándor olyan király volt, akinek nem sok hajaszála hullt ki a tudományokért. Ilyen királyt különben többet ismer a történelem, s ha azoknak megbocsát, Sándornak is elnézheti ezt a kis gyöngeségét. Annál inkább mert Sándor mellett kutyúkorában nem tartottak nevelőket, később pedig nem ért rá képezni magát. Nem olyan volt a kenyérkereső pályája, hogy ideje jutott volna a tudományokban való elmerülésre.

Ezekből következik, hogy mikor Sándor azt a kérdést intézte a vizsgálóbíróhoz, amely egész jövőjét eldöntötte, nem valami belső tudományos szomjúságot akart csillapítani. Inkább csak az illemtan követelésének tett eleget.

Laucsik ült az asztalnál, és pipázgatva újságot olvasott. Sándor belépett, engedelmet kért, hogy ő is megtömhesse a pipáját, s e kényes művelet közben adta fel a bírónak a sorsfordító végzést:

- No, tekintetös uram, mond-e esőt?

Laucsik, mint lélekidomár, várta a kérdést, és készen tartotta a választ. Letette az újságot, és sóhajtással felelt:

- Rosszabbat mond ez annál, Sándor. Háborút.

A betyárnak cikázott egyet a tekintete.

- Hej, tekintetös úr, ha engöm ötvenegyben le nem tiltottak vóna rúla, hogy véghöz vigyem a peteköt!

- Micsoda peteket, Sándor?

- Tudja mán azt maga úgyis. Mikor Ferenc Jóskát rabbá akartam tönni. Mert möghiggye, löhetett vóna. Hej, de másképp lött vóna itt mindön! S a szögény embör úrrá lött vóna abbul, ha mögint életre kapott vóna a Kossuth-bankó.

- Nem arrul van itt szó, Sándor. Nem a német akar most megtorkolászni bennünket, hanem a talján, az ánglius meg a francia együtt. Meg minden nációja a világnak. Különben itt az újság, olvasd magad, mi van benne rólad.

- Énrúlam? - képedt el a rabló. - Mutassa! A nevemet!

A bíró megmutatta. Szép nagy címbetűkből volt szedve, amiket Sándor is el tudott olvasni, ha rájuk tette az ujját, és mozgatta hozzá a száját.

- Hát ez valóságosan az én böcsületös nevem - ismerte be őszinte megdöbbenéssel. - Most már a többit olvassa maga.

A bíró aztán olvasta. Az egész világ felzúdult Bécs ellen, hogy nem tudott elbánni Rózsa Sándorral. Különösen azt sajogják, hogy a vasúti rablásoknál valami idegen kereskedőket is megöltek és fölprédáltak. Azzal fenyegetődztek a népek, hogy kő kövön nem marad Bécsből, ha azokért a károkért eleget nem tesz. Bécs vállalna is mindent, de senki se tudja pontosan megmondani, kit micsoda károsodás ért.

Sándor, ha korát meg tudta volna előzni vagy hatvan esztendővel, akkor bizonyosan beleköpött volna az újságba, és azt mondta volna, hogy a zsidók csinálták az egészet. Így, alföldi szegénylegény létére, akire nem ragadt semmi az európai civilizációból, csak ennyit mondott:

- Úgy köll Bécsnek! Rohadjon el még a fundamentuma is, azzal együtt, aki lerakta!

De azért nagyon izgathatta a dolog, mert másnap már ő kezdte a vallatást.

- Ég-e mán Bécs, tekintetös uram?

Laucsik elszörnyedt ábrázatot vágott.

- Hiszen ha csak annyi baj volna! De már Pozsony is leégett. Itt van az újságban. Olvassam?

A betyár gondban töltötte az éjszakát. Az urak huncutok, minden kitelik tőlük. Különösen ez a nagyfejű, alamuszi nézésű ember, aki olyan csúnyán becsalta a várba. Ugyan azt olvasta-e ki őneki az újságból, amit beletettek, vagy csak kitalálta az egészet?

Ezért aztán most azt felelte Laucsiknak:

- Szeretném én azt az újságot azzal olvastatni, akivel én akarom.

- Lehet, Sándor, tessék!

Sándor kiment a nyomtatott papírral az udvarra, s akiből írástudást nézett ki, mindenkinek a kezébe adta. Mind azt olvasták ki belőle, hogy Pozsonyt fölégették a haragos népek. Nem is olvashattak ki belőle mást, mert Laucsik ezt az újságot egy példányban, külön nyomatta a Sándor tiszteletére, mégpedig Pesten, az állam nyomdájában, hogy Szegeden szóbeszéd ne legyen belőle. A dolog fantáziának látszik, de nem az. Az én fiatal diákkoromban, mikor még a szocialistákat is úgy "kezelték", mint a haramiákat - csak persze pipával, pálinkával nem traktálták őket -, velük is megcsinálták ezt a tréfát, hogy extraújságot nyomtattak nekik. Attól a szép fehérhajú öregúrtól tudom, aki akkor mint nagyramenendő rendőrkapitány elkövette ezt a tréfát, s ezzel jogot szerzett arra, hogy később, politikus korában, mikor ünnepi lakomákon a sajtót köszöntötte, így kezdje tósztját:

- Mint hajdani szerkesztő, igen tisztelt uraim...

A vadon gyermeke azonban honnan sejthette volna azt, hogy ólomból is lehet hurkot kötni? Ő meg volt nyugodva abban, hogy amit az újságba beletesznek, az szentírás.

Csakugyan "meg volt nyugodva", mert nagyon fahitű ember volt ez a Sándor. Egy könnye nem esett azért, hogy Bécset eltörölték a föld színéről, s kő kövön nem maradt belőle. De valószínűleg többen is voltak ezen a hiten abban az időben a Duna-Tisza közén. Nagyon friss volt még a kiegyezés, szokni kellett. Egy szomszéd városban - ott is a Sándoré volt az impérium, de nem maga gyakorolta, hanem rábízta egy kocsmárosra, aki azelőtt zsandár volt - maga a polgármester se akart összetestvéresedni az új renddel. Megfogadta, hogy addig nem megy le a pincébe, míg Deák Ferenc azt nem írja Kossuth Lajosnak, hogy neki is nézzen valami alkalmas szállást odakint, lehetőleg egy házban vele, hogy este együtt szidhassák Ferenc Jóskát. (A polgármester meg is tartotta az erős fogadást. Sohase ment le többet a pincébe. A nagy ebédlőt üresítették ki a hordók számára.) Úgylehet, még Andrássy Gyula is csak akkor járt karon fogva a hatvanhéttel, ha tudta, hogy nézik. Éjfél után már ő is csak Kossuthot éltette, és a negyvennyolccal feküdt le.

Azonban Laucsik is csakolyan konok ember volt törvény emberének, mint Sándor a törvény csúffá tevőjének. Ha a vén bába, akit az emberek sorsnak hívnak, kicseréli őket a bölcsőben, akkor esetleg csak annyi változás van a betyárvilágban, hogy Rózsa Sándor vallat kegyetlen, és Laucsik Máté tagad rendületlen.

A bíró nem esett kétségbe, mikor látta, hogy se Bécs, se Pozsony veszte nem rendítette meg a betyárt. Számot vetett ő ezzel előre, mint lehetőséggel. Most már nem várta be, még pipázhatnékja támadt a vendégnek, hanem három nap múlva előállíttatta. Nagyon komoly arccal fogadta:

- No, Sándor - nyújtotta felé az újságot -, nincs már Komárom se.

- Ni-incs? - kérdezte Sándor elcsudálkozva. De semmivel se megütődöttebben, mintha azt az újságot hallotta volna, hogy az öreg Veszelkának a szürkéje kitörte a lábát. (Ez az öreg Veszelka, akiről szintén forog a tanyákon egy-két történet, olyan prokonzul-féléje volt Sándornak a pálya kezdetén. Ebben az időben már tisztes polgár és nekigömbölyödött bormérő, aki keresztet vetett, ha a Sándor nevét hallotta.)

- Komárom is amiatt pusztult el, Sándor, hogy te nem akarsz vallani. Hát nincs tebenned semmi emberség? Nem is hiszem én azt, hogy terád keresztvizet öntöttek.

- Azt pedig elhiheti, tekintetös úr, mert csak esztendeje temettettem el a körösztanyámat, nagyon szép búcsúztatót fizettem érte az alsóvárosi kántornak.

- Akkor hogy nem bánt a lelkiismeret azért az ártatlan Komáromért?

- Egy szög érő nem sok, annyi kárt se töttem én annak a Komáromnak soha. A háborúban se én lüvettem, hanem a némöt. A vak Schlick.

Egy hét múlva tarackokat süttetett el Laucsik a szegedi határban, az Öthalmon, olyanokat, amilyeneket a Szent István napi búcsún szokás. Nyolcat-tízet óránként, hol egyesével, hol többedmagával.

A várban őrült futkosás támadt. Sándor is fölneszelt a subájáról.

- Mi löhet ez? - kérdezősködött a pedinterektől - Tán visszagyütt Kossuth Lajos űfölsége?

- Lüvik Buda várát az ángliusok - szaladtak tovább a kitanított pedinterek. Aki nem volt úgy beijedve, az hozzátette azt is, hogy "ez is kend miatt van, Sándor bácsi", vagy hogy "ezért is számot adsz az ítélet napján, Sándor". Aszerint, hogy kit milyen mérvű barátság fűzött hozzá.

Másnap beállított Sándor Laucsikhoz. Sápadt volt, riadt szeme karikás, látszott, hogy nem aludt az éjszaka.

- Hol vannak már, tekintetös úr?

- Kicsodák? - kérdezte nem nagy érdeklődéssel Laucsik, de álmos szeme kitágult, mint az ugrani készülő macskáé. - Ja, az idegen bosszúállók? Biz azok már Cegléd felé járhatnak, Sándor. Sajnos, ezek elől nem lehet a síneket fölszedni.

Sándort kiverte a verejték.

- Idáig is elérnek, tekintetös úr?

- Hiszen ide igyekszenek, Sándor. Mink majd holnap hurcolkodunk is előlük Kikindára.

- Elmögy a tekintetös úr?

- El ám, Sándor, elmegyünk. Te is jössz velem. Nem hagylak itt, mert csúnya világ lesz, s te is okvetlen elpusztulnál a többi néppel, s akkor hogy tudom én meg, hogy s mint csináltad a vasút megállítását?

Sándor csúnyán elkáromkodta magát.

- Hát minek néz engöm az úr? Csak nem gondolja, hogy hagyom a városunkat elpusztíttatni? No hadd gyűjjön az írnok, maga mög kérdözzön, mindönre felelök. Csak azoknak a mitugrászoknak üzenje mög, hogy álljanak mög Nagykőrös előtt, annak se lögyön énmiattam kára.

És diktált egy álló hétig, mondta azt is, amit nem kérdeztek, az egész életét. Hogy megmentse a szegedi várost meg az Alföldet.

Egyet-mást majd elmondok az önéletrajzából. Ebbe a fejezetbe csak annyi tartozik, hogy a bíró majd lefordult a székről, mikor Sándor egy nevet mondott neki, amelynek viselője kifőzte a vasútmegállítások tervét, és lefölözte a hasznukat.

- K. József.

- Kicsoda? - esett le a bíró álla.

- Mondom magyarán. K. József. Itt Szögedön, a Mélyárok utcában, az a nagy sárga ház az üvé.

Ismerte azt Laucsik nagyon jól. Minden vasárnap este eljárt oda feketézni. Ráday gróf meg minden este.


8

Törtem én azon a fejemet sokat - volt hozzá mostanában elég álmatlan éjszakám -, hogy mit csinálok most már az öreggel, akivel heteken keresztül úgy összetestvéresedtem? Ha már odáig juttattam, hogy vallott, mégiscsak be kellene számolnom arról is, mit vallott. Annál is inkább tartoznék vele, mert erről senki se tud biztosat. Akik legtöbbet tudtak volna, azok egy igét ki nem eresztettek a szájukon, se Ráday, se Laucsik. Edvi Illés Károly, a nagy kriminalista, aki Sándor utolsó pörében mint ügyész a vádat képviselte, a nagy pörről írt ugyan egy cikksorozatot a nyolcvanas években, de maga se csinál belőle titkot, hogy az ő száján is lakat van. Pedig ő nem volt ijedős ember, s akkor már különben sem kellett attól félni, hogy a betyárvilág visszatér. Akkor már konszolidált viszonyok voltak, az írástudatlan szegénylegények eltűntek a rónákról, s a megváltozott világhoz képest a közélet más mezőin helyezkedtek el, olykor nem is mezőkön, hanem palotákban.

Átolvastam a leghitelesebb kortársi feljegyzéseket, de néhol csak átlapoztam őket, mert egész szakaszok csak lelketlen jegyzőkönyvi kivonatok. Igaz, azért ezekből is kitűnik, hogy Sándor nem kapcabetyár volt. Lehet valami lelki rokonságot találni közte és azok közt a vérben dolgozó nagyiparosok közt, akiknek halhatatlanságot utalt ki a történelem, mert kedvezőbb körülmények közt tevékenykedtek, mint a mi Sándorunk, és nagyobb méretekkel dolgoztak. Napóleon például Toulon ostrománál kiszámította, hogy hány ezer holttest kívántatik a sáncárok betömésére, és annyi katonáját ítélte halálra, amennyit a számvetés kihozott. Ezen nem ütközik meg senki, mert ez hadvezéri feladat megoldása volt, és azonfelül sikerült is. Mikor Sándor a félegyházi Pokol-kocsmát megostromolta, előre megmondta, noha nem végzett felsőbb hadiiskolát, hogy elég lesz három perzekútort keresztüllőni, s ez a számtani feladat is sikerült. De ez természetesen nem haditénynek számított, csak közönséges gyilkosságnak, mert nem háromezer emberről volt szó, csak háromról.

A hiteles statisztika szerint több mint harminc halál súlyosodott a Sándor lelkére, mint tettesére, tehát a gyilkos nevet eléggé megszolgálta majd négy évtizedet felölelő pályáján. Annál érdekesebb, hogy maga az ügyész se iszonyodott tőle, aki hivatalból halált kért a fejére. Sőt azt is ki lehet érezni az Edvi Illés memoárjaiból, hogy határozottan szimpatikusnak találta az öreg haramiát, akiről néha majdnem úgy beszél, ahogy történelmi alakról szokás. Azt mondja róla, hogy bűne nemcsak a magáé volt, hanem a koré és a végzeté is. A betyár maga is érezhetett valami ilyent. Valami Isten ostorának érezhette magát, akinek külön küldetése volt idelent, nem úgy, mint más útonállónak.

Azok közt, akiknek a gyertyáját elkoppantotta, volt vagy hét betyár is. Mikor ezeknek a halálát is számon kérte tőle a bíróság, elfutotta a vér az arcát, és veszett dühvel rázta meg a bilincseit.

- Röttenetös jussom volt hozzá, hogy elbánjak a bitangokkal! - ordította. - Rúzsa Sándornak adták ki magukat a népek előtt, pedig arra se voltak méltók, hogy kapcának viseljem űket.

Ez az a fajtája a gőgnek, amivel a történelem nagy haramiáinál lehet találkozni, akiket valószínűleg éppen olyan dühbe hozna az, ha csontjaik valahol tudomást vennének róla, hogy én némi párhuzamot vontam köztük és a mi Sándorunk közt. Pedig még azt is hozzá kell tennem, hogy ez a párhuzam nem mindig az ő javukra üt ki. Például Sándor csak a veszélyből és dicsőségből igényelte az oroszlánrészt, a zsákmányból nem. A kollégái közt való népszerűségnek éppen ez volt a titka, s tekintélyét ezért, nem rendítették meg palotaforradalmak soha. A vezér sohase vett magának nagyobb részt, mint amennyi a közembert megillette. Azt se kell gondolni, hogy egy-egy sikeres vállalkozás után lapáttal osztották szét a bankót, és vékával mérték az aranyat, mint a mai detektív-regényekben szokás. Marhát, lovat kötöttek el, néha csak egy-két oldal szalonnát emeltek le a szegről, s ha pénzhez jutottak, nem ezreken osztozkodtak, csak százakon. A zsákmány annyifelé ment, ahányan részeltek a csínytevésben, és Sándornak egy rézkrajcárral se ragadt több az ujjához, mint a többinek. Mikor a moholi községházát felverték - az nagyon agyafúrt kaland volt, külön fejezetet érdemelne, Wallace szelleme egész regényt kopogna belőle -, tán kétszázhúsz forint jutott egy emberre az adókasszából. Mire azonban valahol a horgosi határban enyhhelyet értek, kiderült, hogy bizonyos nevezetű Kiss Jancsi már nem formál jussot a maga részére. Kiadták neki a csendőrök az apait, anyait: lelőtték a lováról futás közben.

- Hát most az ű részivel mi lössz? Azt is elosszuk? - kérdezte valamelyik süvölvény betyár.

- Csiba te! - kurjantottak rá az öregebbek, s valamelyik a puskatust is ráfogta.

- Csönd, embörök! - dobbantott Sándor. - Hiszön ennek még a torongya se száradt föl, mit tudhassa ez, mi a tisztesség?

A tisztesség az volt, hogy Sándor még azon az éjszakán stafétával küldte el a kétszázhúsz forintot Kiss Jancsi özvegyének, mint örökséget. S megtoldotta még százzal a magáéból, hogy addig se apadjon el a víz a menyecske elül, még újabb kenyérkeresőt nem talál magának.

Hát ilyen mívelkedésekkel vívta ki Sándor az egri nevet a jegenyék alatt, s ezért mondogatják még ma is a homokon, hogy nagy ember volt az, kár, hogy a mai világban már a magja is kiveszett. S hogy a maga idejében nemcsak a gerendás szobákban volt ilyen nagy becsülete Sándornak, hanem az úri népek közt is, arra én is tanú lehetek, ha a kortársi rangról lekéstem is. Én még láttam olyan úri kaszinót gyerekkoromban, amelyiknek egyik faláról Széchenyi korom szemöldöke kísérte figyelemmel a magyar sírvavigadást, a másikról meg a Sándor subás, kucsmás portréja integette a helybenhagyást.

- Nono, hiszen tudom én azt, hogy azért az urak is csak embörszámot tösznek.

Sőt esetleg más tanúságtevők is akadnak. Mióta ez a sorozat folyik, nem láttam a postámat, de már amikor megindult, akkor kaptam egy mellettem bizonyító levelet Újvidékről, dr. K. O. úrtól. Azt írja benne a doktor úr, hogy amikor Sándor kiszabadult a péterváradi börtönből - az én sorozatom éppen ott vette föl a mese fonalát -, az újvidéki magyar intelligencia sokszáz terítékes bankettet rendezett Sándor tiszteletére. A főrendező bizonyos Herger Pál volt, nem valami csiribiri ember, hanem vezető polgár, az utolsó pozsonyi diétán Újvidék város követe. Bizonyosan ő is Kossuth szabad katonáját és a rémuralom áldozatát látta a különös hősben, akit lelkes tósztok köszöntöttek. Érdemes volna megkeresni a vidéki tudósítást az egykorú pesti lapokban. Mernék fogadni egy valódi kostólszármazó zacskóba, benne van az is, hogy az ünnepelt honfitárs meghatott szavakban mondott köszönetet a szép tisztességért.

De még ezeken kívül is kellett lenni valaminek, amiért Sándort nemcsak a közvélemény karolta fel, hanem a törvény is megkülönböztette valahogy a kartársaitól. Foglalkoztam volna én ezzel is, ha ennek az irkafirkának a során a főtárgyalásig eljutottam volna. De most nekem másfajta tárgyalásaim vannak, amelyek hosszúra is nyúlhatnak, bizonytalan kimenetelűek is lehetnek, nemigen merem én most olyan nagy fába vágni a fejszémet, mikor a toll tartásához sincs kedvem.

De arra mégis kötelez a tisztesség, hogy megmondjam, mi lett a Sándor vége. A bíróság kimondta rá a halált, de mindjárt kegyelemre is ajánlotta - bizonyosan nem ok nélkül. S Ferenc József negyedszer is megamnesztiázta a puszták királyát.

Szegény király! A szamosújvári börtön volt az ő Szent Ilonája, ahol - szabómesterségre fogták. Ez csúfabb bukás volt még a Napóleonénál is. Mikor pedig az öreg ujjak elerőtlenedtek már a szabótűhöz, akkor kötőtűt dugtak közéjük, és Sándor mint strimflikötő fejezte be földi pályáját. Higgyük, hogy a nagy Bíró legalább ezért szintén amnesztiát adott neki.

MÓRA FERENC

 

Képtalálat a következőre: „rózsa sándor”