Míg az ismeretlen szive ily gondolatokban nemesült: az árva halász némán merült a kék puszta szaggatott ködébe. A hold rávilágolt halvány arczaira, mélán szemlélve néhai betegét, mint elvált kedvesünket szoktuk, kinek láttára, jó és bús emlékek kelnek fel álmokul. Multjain jártatá eszét, abból ítélve az emberi nemet; s természetes, hogy míg az ismeretlen, általános eseményekből, alkalmazott körülményekre vont le elveket: addig ő saját fájdalmiból általános nézetekre huzott következést. Mily furcsa alárendeltsége a természetnek, gondolá magában; hogy mindent, s így emberi fajt is két annyi rossz, mint jó hajlammal kénytelen formálni. Mennyire nem tud nemünk eredendő természetéből megnemesülni; s a sötét és világos, a durva és művelt századok közt végre alig van egyéb különbség, mint hogy érdeke s bűnei változtak. A fejlettebb kornak talán ösztöne gyengébb, s vétkei gyávábbak, de az arány megvan: két annyi rossz, mint jó. Hát ha nem is a lehető világok legjobbika ez? hát ha van természet, melyben lét az enyészet, fény az árny, jó a rossz ellen túlnyomóbb vegyben, kitünőbb sikerrel küzd és boldogul? hol az őserőnek nem kell századokig érlelnie egy darab gyémántot; s hosszú kortól elkészített eszmét nem irthat ki egy korcs nemzedék végkép? Hát ha vannak sok jobb világok, az erény és értelem különböző fokozataival; melyekben több a fehér a feketénél, élő a halottnál? Saját eszméi felkölték gazdag képzetét, melyet egykori kórsága örökre felizgatott, önelmélete kiművelt; s hosszú gondolattal tévedt be a bölcselet titkai közé, mit néma magányában sokszor tőn.

Az ismeretlen kimélőleg, gyöngéden költé fel gondolatiból; s az árva halász megválva merengéseitől folytatá:

- Az említett irgalom-intézet csak egyik ágát tevé Márk úr üzletének. A szűk udvar alvégét fészer alakú magazin fogta el, mely a szomszéd házával s irgalom-intézet épületével össze volt ragasztva; magas, meredek hátfalával pedig, veteményes földekre fordult: úgy hogy udvarunkra, a napvilágán kívül senki be nem láthatott. E raktár őre egy néma és kopasz morva volt, kit Márk úr a brünni börtönből szöktetett el, s titkos egyetértésben, s bizonyos osztaléki egybeköttetés mellett, vak buzgalommal látszék vezetni az orgazdai s uzsorás üzletet, mely színleg Márk úr tudtán s befolyásán kívül gyakoroltaték, hogy ha a bűn nyomozás alá, vagy nyilvánosságra jőne, személyét semmi gyanú, semmi kétely, a bűntettnek még csak árnya se érintse. A néma morva, dugtári hivatalán kívül, gondviselé az örves ebeket, a kosztosokra mosott, főzeléket hordott, s az udvart seprette; különben pedig mint kosárfonó iratá magát a városi adófizetők könyvébe, ki az említett raktárt üzletéhez bérli, s kézművi szállítmányiból éldegél.

- S mik valának a dugtár rejtelmei? - kérdezé megkapott figyelemmel az ismeretlen.

- Kézi zálogok és lopott holmik; - felelt az árvahalász; - melyeknek egyetlen szállítója egy városi biztos volt, molnárszín kabátú, zömök, szeplős ember, verhenyes barkóval; rendkívül nagy pecsétgyűrűt viselt, s a Király-utczán lakott. E biztos, tiszttársaival titkos egyetértésre szövetkezett, közös érdekből pártfogásuk alatt tartván a biztos tolvajokat, mint például hűtlen bolti egyének, vendéglőbeli bérszolgák, házaló zsidók, urasági cselédek s több efféle, kiknek alkalmuk van jó szerével körmölni; s egyszersmind műértőleg ki vannak képezve, az átalkodott tagadásra, vagy épen szembeszökő szemtelenségre gyanú eseteinél. A zömök biztos jól ismeré a czukorgyár és fatér gödrös környékét, a semináriumkert körüli szemétdombokat, a Terézia-városi dugházakat, kálvária vidékét, lebujokat, rongyos korcsmákat, kőbányák szakadékos barlangit, szóval a pesti lopott dolgok minden takaréktárát; jól ismeré a zsibárusok rejtekét, az újpesti orgazdákat, zsidó szatócsokat, titkos zálogházakat, városháztól elbocsátott csavargókat, azoknak vidéki szállítóival együtt; s jaj lőn annak, ki lopott, csempészett, vagy tolvajmálhákat útnak indíta a nélkül, hogy árából neki dézmát adott volna. Az ily vakmerőket rögtön kisüté, kézre keríté, még pedig, hogy az orgazdaság kisülésétől biztosítva legyen, titokban mások által. Ezt tevé oly esetben is, ha valaki eltolvajlott érdekbecsű csekélységeiért két annyi jutalmat igért, mint azoknak valóságos értéke.

Különben ha lopott dolog, klubja, vagy helyhatósági körébe jutott, az ugyan ki nem került, ha a városi panyóka igazság, s rendőri rokkant szigor csákányt forgatott is a kapitányi hivatalszobában, minthogy szobán kívül úgy sem kivántatik erélyes működés. E király-utczai biztosnak egész rendezett titkos politiája volt. A kiváltságos tolvajok, egyik a másikat ellenőrzé, hogy zsákmányain a zömök tizede nélkül túl ne adhasson; s az irígység hűbbekké, fogultabbakká tevé őket mint a zsold. Ezen kívül, titkos kémekül bérlé a pártolt dugházak és orgazdák cselédeit, kik, míg egyfelől uraiktól kapott osztalékban részesültek: másfelől hitszegetten elárulták őket, ha szabálytóli eltéréseikben a zömök érdekét csonkulva látták. Így a gazemberek egymástól félelembe tartva, cseléd a bűntársi vádtól, orgazda kobzástól, tolvaj kézrekerüléstől rettegve, irígység, gyűlölet, hűtlenség, bizalmatlanság, kétszinűség által voltak egymásközt visszatartva, s megfosztva a zömöktőli szabadulhatástól; míg más részről a közbűn szorosan egybeköté őket; úgy, hogy a szerkezet hasonlíta egy statustervhez, melyben a vallás-, nyelv- és osztályérdekek által elkülönzött elemek, fenmaradási ösztönből, kénytelenek a nyomasztás és fejetés közveszélyét tűrni. E mellett volt a zömök biztosnak rejtekben egész sereg őrszeme, becsületes szegény emberek, teherhordók, favágók, napszámosak, kiknek ő hűség fejében olykor egy-két fillért hullatott; kik őt erélyes tisztviselőnek tarták, s a közbátorság érdekében őszintén jelenték fel a pesti legalsóbb élet zugaiban előforduló eseményeket.

E mozaikszemélyzet által úgy kezében tartá a fővárosi rablások szövevényét, mint Velencze titkait a tizek tanácsa, s e bűnüzlet terén nem történék semmi, melynek részleteit ne ismerte, vagy sikeres nyomozására rövid és biztos útat ne tudott volna; mit persze nem akart. Százszemű rendszerét, ügyes utánlátó sürgéseivel, merész, akadálygyőző kivitelével folyvást virágzatban tudá tartani, de nem azért, hogy lélekismeretének önérzetet adjon, hogy fizetéses hivatalát betöltse, s a közbátorság irányában vállalt polgári hivatásnak megfeleljen: hanem, hogy aljas érdekét kedvező helyzetével palástolhassa; hogy a közhivatal alkalmaival kereskedést űzzön, s a pártolt ortitkok zavarában bátran halászhasson. Mégis a városkapitány, s minden előljárók ravasz, cseles, erélyes csendőrnek tarták őt, s előforduló alkalmaknál dicsekedtek vele; mert néha a lármaköltő, közkedélyizgató vagy kétségbeesett eseteknél, hol a makacs titkolás, önveszélyeztetéssel lehetendett egybekötve, a csín vagy bűn némi részletét felfedé; mert a lopott dolgok jelentéstelen töredékeit kikeríté, vagy az üldözést bizonytalan nyomba igazítá.

Például egy előkelő gróf kocsibakjáról orozva levágtak bizonyos úti-táskát, melybe szép értékű tárgyak, s fontos oklevelek voltak pakolva. A kárvallott nagy tekintélyű férfiú vala, osztatlan közvélemény s szeretet jeleltje, kinek minden ügyét, érdekét, eseményeit részvéttel kiséri a nép. Így a botrány feltünő, a figyelem feszült, a várakozás izgatott levén: nem lőn tanácsos a merényt végkép elfedni s óvni, annyival inkább, mert nemcsak úri díj téteték a felderítő őrség jutalmául, hanem ily felötlő alkalmaknál legkönnyebb semmiért nagy érdemekre szert tenni. Ugyanazért az eltolvajlott tárgyak közül némi közönyös, hitvány iratok a kitűzött nyomozási bérért visszaadattak: az értékes czikkek hihetőleg a tolvaj és zömök biztos további épületére megtartatván, a kárvallott grófot pedig szépen azon meggyőződésre hozák, miszerint a szegény tolvajt ugyan megtudja a pesti rendőrség találni, de az orzott vagyont emberi irgalomérzetből sajnálja tőle vissza tulajdonítni; annyival inkább, minthogy díjazott dicsőségre minálunk elég érdem, ha a lopott kincs rongy takarója kikeríttetik; a mint hogy, a mondott esemény után, némely lapok szétszedett cicero betűkkel hirdették az erélyes kapitány ildomos eljárását; mely neme a hirlapi megdicsőülésnek annál eszélyesebben előidézhető, minthogy a magyar főváros magyar tanácsa keblében német lap szerkesztetik, a keblén kívüli lapszerkesztők pedig, - a ki tudniillik kutyabőrrel nem birván, hatóságuk alá húz-vonható, s a városi botrányokat kézzel-lábbal nem magasztalja, - statarialiter a nemes tanács színe elibe idéztetik, czikkének vagy szavainak visszahuzására kényszeríttetik, s mint illő, börtönnel és botozással megfenyegettetik; míg a bűnök irányában több kegyelettel gyakorolt szigor mellett a tolvaj menekvést, s osztalékot nyer...

Máskor ismét egy vagyontalan iró, fényes nappal, saját szobájában kiraboltaték. Családereklyéi, kedves ifjukori emlékek, multjának egész kincse, s körülményihez aránylag, tetemes pénzöszlet oroztaték el tőle. A károsult jól tudá, miként minőségénél fogva nem sokat várhat a városi ministeriumtól, miután annak míveltebb tagja is, közhelyen lelkesült szónoklata közben bátran kimondá, hogy háta az iróktól borsózik: ugyanazért, mivel a zömök biztos tulajdonit hírből ismerte, rögtön fél órával a rablás után egyenesen hozzáment; az okadatos gyanú alatt levő tolvajt megnevezte, telhető jutalmat igért, s egyszersmind a városkapitányt, kötelessége nevében illemmel felkéré, hogy a bűntett nyomozását az általa kijelelt úton és személy ellen szorgalmazza. Azonban helytartó tanács útján, a tolvaj üldözését személyes rajzának hirdetése mellett kieszközlé; megyei pandurok által szinte rögtöni nyomozást intéze. E mellett jobbra-balra, úton-útfélen, barátinak, ismerősinek, köz- és magánhelyen beszélé esetét; úgy hogy a mit ama grófnál a köztekintély tőn, ő személyes izgatásival vitte azt véghez; s az illető rendőrség, vagy jobban szólva, az azt főleg képviselő biztos, ily kiáltó körülmények, s útmutató irány és nyomadás közt, irtózott védpalástba rejteni a bűnt, vagy némi jelét nem adni hivatalos mozgalmainak; annyival inkább, minthogy az iró hirlapiralommali egybeköttetéseinél fogva, a napi hasábok megrovásaitól félhetett.

Ezen okok következtében a kirablott félnek, nyolczadfélszáz pengőre menő kárából kikeríte vagyis kézhez ada egy gyöngyzacskót, a kijelelt tolvajtól elkobzott egy titkos tartalmú ócska koffert; ezen szolgálatokért kifizettetett magának az iróval 45 f. 27 kr. p. p. nyomozási költséget és díjt; a tolvaj pedig, miután bejelentett szállásán három évet nyugodtan alvék, s a lopott pénzből illő élvezet és mulatság után jó bundát, s több szükséges ruhát bevásárolt, csinos fogadott alkalmon, illatos szivarral, s olvasókönyvvel, fényes nappal, kényelmesen elutazék, mint az későbben kivilágult. A szegény károsult az alatt nyugtalanul sürgeté a kapitány irgalmát s miután tolvajok s csőcselék aljnép közt, előszobában töltött órák után, sikerült színe eleibe jutni, a talán nem elég ebi alázattal ismételt kérelmekre, intéző végválaszul ezen igazságosztó itéletet nyeré: «Nem vagyok én isten, hogy a tolvajok titkait ismerjem». A mint hogy a közbátorság ezen hű és bölcs védelmével meg kelle elégednie.

Három havi várakozás után, az elkobzott koffer tartalmát, a városi ügyészhivatal árverelteté, s a rongyos ingek és nehány darab, alkalmasint másutt orzott carniol árából, az eljárási költségek lerovása után, öt pengő forintot, nyugtatvány mellett, kézhez is kapott a kirabolt iró; egyébiránt isten irgalmához utasíttatván kárpótlás eszközlése végett, ha egy év mulva, a galicziai rendőrség, drága harminczadi úton, kezéhez nem küld egy zsebórát s néhány gyürűket. Az idézett eseteknél tehát buzgalmat, s hű lélekismeretet tanusíta a zömök biztos, mert a grófnak papirrongyokat, az irónak pedig negyvenötért öt forintot visszatéríte, de ily kedvezmények szerencséjéhez távol sem tarthata igényt oly károsult, kinek érdekében fenyítő vagy lármás okok nem őrködtek.

Többek közt a város legszebb s nyiltabb főutczáján, nagy kereskedő irodájából, csendes tiszta éjen elraboltaték tízezer pengő forint. A merényhez erős pinczerostélyt kelle a gazoknak kifeszegetniök, s a pinczéből ismét erőszakosan feltörniök az iroda padlatát. Mennyi lárma, vagy legalább nesz s késelem kelle csak a zárak felveréseinél; s mégis a merény, annak rendje és módja szerint illő sikerrel végrehajtaték, a nélkül, hogy a bűntársak tetten kapatnának, a nyomozó rendszer szigora felfedezné őket, hogy valahai kézre kerüléstől félniök kellene.

Máskor, a szinte előkelő utczában, jókor estve, a házkapuk bezárása előtt, bizonyos ügyvéd lakát szépen kitisztíták. Nemcsak apróbb ingóságait tevék el láb alól, hanem lehordtak mindent, könyvtárt, ágyat, irományszekrényt, zongorát, s butordarabokat, miknek emeléséhez három-négy napszámoserő kell; s mind ezt másod emeletből.

A szerencsétlen ifju, ki négy évi becsületes szorgalom egész díját e lak elrendezésébe ruházta, s kinek jegyese a nászhozomány egy részét éppen akkor nap szállíttatá hozzá: kétségbeesetten futott a városi rendőrség közbenvetéseért. Először módosan kinevették, hogy lehet oly bamba, magát így kiraboltatni engedni? Aztán vigasztalák, miként mint váltóügyvédnek, többszörös és gyors alkalma leend, kárát, hamislelkű zsidó ügyekből megtéríttetni; mitsem kétkedve, hogy a váltótörvény által ragályzó erkölcstelenülésben, az ügyvédi karból, semmi erélyes kivétel nem találkozik.

Az ifju felingerült, szemrehányásokat tőn a rendőri hanyagság s vesztegetési gyakorlat ellen; példákra hivatkozék; dühöngött s a törvény és erőszak megtorlásaival fenyegetőzék; sőt előidézett haraggal, a veszteség s gúny háborító kettős érzetében, botot emelt a zömök biztos ellen, ki őt a kapitányi hivatal előszobájában, bűnvád alatt álló aljas csoport előtt, otromba, nyers, gyalázó megtámadás folytán, kilöketéssel fenyegeté. Az ügyvéd ellen panasz, s annak nyomán vádkereset intézteték el, mint ki a közhatósági hivatalteremet goromba erőszakkal rohanta meg, s az igazság hű szolgáit, méltatlan düh és vérengzés martalékává akarta tenni. Az elmarasztaló itélet meghozaték, s a kirablott ifju, kárainak kikerítése helyett, fenyítő per bélyegét viselt, a tolvaj biztost illemes bűnbánattal megköveté, s birságot fizetett, mit későbben, az állítólagos nyomozás díjával kelle pótolnia; eltolvajlott tulajdoni pedig, miket, a biblia szerint, nem lehete véka alá rejteni, miknek ismertető jegyeit a rendőrségnél pontosan bemondta, s miknek tömege szobákat foglalt el, szépen a pesti rejtelmek éjébe enyésztek; mert hisz a fővárosi rendőrség nem isten, hogy a tolvajok titkait ismerje.

Ily és számtalan hason tények tudása mellett, nem csodáltam, hogy a zömök biztos, oly bátor s pontos rendszerrel vezeté orvüzletét az irgalom-intézet udvarán; biztos nyugalommal terjesztvén ki időről időre annak határait. A néma morvához rendesen éjjel s egyedűl jött, álruhában, felkötött áll- s széles karamú kalappal, mi őt idegen alakuvá, ismeretlenné tevé. Kilencz koppantással bejutva, az örves ebek lekenyerezése után hozományit a morva segélyével beszállítá azon egy lovu hordfogatról, melyet mindíg maga hajtott, melyek aztán az ortár rakpadjain műértőleg osztályoztattak. Ha az orzott málhák a nyomozási zaj elszüntével, vagy két-három havi érlelő időköz által bátorságos birtokká lőnek, e végre rendezett fuvarokon a tárgyak természete, s titokbiztosítás körülményi szerint Lemberg vagy Prága felé útnak indíttattak, míg némely kevésbbé félelmes podgyászok, a haza határin belől, Máramarosba vagy Aradra küldettek vásárra.

E közlekedés szakadatlan folyamatban állt, és a száztóli kamatok leszállítása mellett, az áröszleti pénz soha egy pénzváltó irodájába sem folyt be rendesebben, mint a néma kezeibe. Azonban arany, ezüst, órák, ékszerek, drágaságok, pipák, fegyverek s minden nemesb zsákmány, bizonyos Löbl Simon sánta zsidóhoz hordaték. Egy Tógyer nevű toprongyos paraszt jött határozott éjeken, fekete ládával, többnyire télen, s kemény zivatarban, midőn az utczák üresek. Ilyenkor az utczaajtó nem záraték be, sem az ebek nem vétettek le lánczaikról, hogy az együgyű paraszt gyanúra ne jőjjön; hanem a morva jól neki öltözve, künn őrködék, s várt Löbl követére. Ha Tógyer megérkezék, az udvarban várta, míg a néma, zárt ajtók megett, a berakott tábláju ortárban a ládát megtölté, s aztán saját kiséretében elviteté vele. Efféle áruktól a zömök biztos csekély osztalékot, a morva pedig csak gondviseleti díjakat kapott, melyet Löbl Simon készpénzben teljesítvén, a többi értéket statuspapirok- vagy vasúti s hidrészvényekkel fizette; alkalmasint azért, hogy Márk úr a megoszthatlan keresményt, annál igénytelenebbül egyedárúzhassa, miben a biztos a morvával, a morva Márkkal, azon szerződési indokból egyeztek bele leginkább, mivel ily becses, nehézben sikkasztható tolvajmányok bátorságos tuladására, hatalmasb kezek avatkozása nélkül elégtelenek leendettek...

Ezen orvüzlet egész szövedékétől Márk úr különválva, biztos elszigeteltségben állt. Ő egyedül és kizárólag a morvával volt egybeköttetésben, kit börtönből hóhérpallos elől szöktetett meg, kit az alá minden pillanatban vissza juttathatott, s ki magánálló, egyes tanuskodását sem leende képes ellene sikerrel felállítni, nemcsak azért, mivel törvényeink szerint bűnvád alatt álló szökevény érvényes tanu nem lehet, hanem azért is, mivel néma volt, irni pedig nem tuda, s így részletes vallomásokra eszközökkel sem birt. A morva ismét csak a biztossal állott szövetségben; a tolvajok és zsebelők köztársasága őt távol sem ismeré; sőt a zömök biztos is alsegédei által közlekedék azokkal, kik egymást nem ismerék, s következőleg ellene okok esetében sem egyesülhettek; annyival inkább, mivel a biztos fennebbi szabályterve szerint, a gazemberek egymás elleni titkos bérlése által, úgy kezében tarta minden szakkörébe vágó mozgalmakat, mintha az ó Velencze kémeivel birna. Úgy, hogy ha az orzó sepredékosztályban, valamely lopásnál gyanú és vizsgálat keletkezék is, annak tovább fokonként bizonylanuló nyoma, a morva és biztos közti viszonyban, végkép el fogott veszni; annyival inkább, mivel a néma kosárfonó, mint becsületes, és pontos adófizető ismerteték a helyhatóság részéről.

Egy éjjel ijedten, képéből kikelve, gyalog, hordszekér nélkül futott oda a biztos, korábban mint rendesen szokott. «Az istenért, mondá, veszélyben forgunk. Bizonyos nagy házak részéről, honnan benső szobák rejtekeiből több ízben vesztek el becses darabok, szigorú nyomozás alatt vagyunk. Minden áron ismerni akarják a házi tolvajokat; s a szolgaszemélyzet irigységből, vagy becsülete megmentése végett, maga vetett hálót enyves markú társainak. Némely dolgokat felfedeztek málháik között, mielőtt biztosító tárunkba juthattak volna. A gyávák széltére vallanak. Már középosztályú egyénekig terjedt a nyomozás, s reszketnem kell, hogy nagyobb terjedelme árultatik el a szövetségnek, mint minőt elfedni vagy ellenőrzeni képesek leendünk.

Szerencsére rám bizaték a terv vezetése. Azért lássunk hozzá, felhivá a morvát, tárunkat rendezni kell, hogy ha a törvény keze idáig jutna, biztosítva legyünk.» S a morvát magával voná az ortárba, hova a szolgáló is segédűl hivaték. A félelmes málhák egy üres jégverembe takaríttattak, melynek szája kosárfonáshoz való rekettye vesszőkkel tölteték meg. A tár rakpadjain csak a zálogos podgyászok hagyattak. Főbb házak orzott tulajdonait, atlaszt, bársonyt, csipkéket, batiszt, s finom fehérneműt elégettek. A kéményen órahosszáig tolongott ki a nehéz büdös füst. A kéznél levő drágaságok, ruhákról levagdalt kapcsok-, gombok- s paszományokkal, egy hordládába zárattak, s a biztos maga vivé el az ó-budai titkos olvasztókba. A zömök távoztával ismét csend lőn. Akkor tájban Márk úr egészen kimaradt, s az orvüzlet is teljesen megszakadt; mígnem pár hét után a biztos örömmel értesíté a némát, hogy a veszély megszűnt, hogy neki sikerült a czimboraság főnökévé egy megszökött csavargót hazudni, ki ügyesen tud odább-odább tűnni, s kinek kergetésére van utasítva a közfigyelem, minden további városi nyomozások megszűnvén, mint a pestiek erre alkalmasint emlékezni fognak. Egyébiránt az irgalomintézet ezen iparága ujolag folyamatba téteték, azon különbséggel, hogy a biztos ritkábban jőve, de több málhát szállított.

- Hogy jött ön nyomába ezen rendszeres üzletnek? - kérdé csodálva az ismeretlen.

- A morva szereté a vörös dajka szolgálóját. Ez éktelen néma nem talált rokonszenvet az emberek milliói közt, s így minden érzelme, öröme, ragaszkodása ez egyetlen elzárt lényhez forrott, ki a vörös dajka örökben tartott árvája levén, soha semmi szin alatt az udvarból ki nem bocsáttaték; s ki száműzve, elszigetelve minden társas érintkezéstől, üldve, zsarnokolva féktelen gyámanyjától, kényszerűlve lőn elfogadni, szokássá érlelni a kedvkereső néma barátságát, szerelmét, ki iránta, a konok, mogorva, zárkózó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny volt. Ha a rokkant orgazda napi bűneiben elfáradt, ha terhes utak, veszélyes szállítmányokról törötten tért vissza, s a szűk udvar vasas ajtajával elzárt magától élvet, becsületet, mindent; ha a multak emléke mint százélű tőr megmozdult fekete szívében, s a pihenő magányban kinyujtá körmeit a mardosó önvád: a szolgáló volt az egyetlen lény, ki kétségbeesett tekintetét megérté, ki néma fájdalmának szavakat adott, ki nem fejezhető kínját néven nevezé, s eltalálta titkos gondolatát, mit kimondania néma nyelve megtagadt. És ha a betegség leejté lábáról, ha bűntársai, Márk, s a vörös dajka, feledve hasznait, hideg közönynyel mellőzék nyögései között, vagy egy-két durva kérdéssel rótták le részvétök robotját; ha kemény ágyán bezárta szemeit, hogy kerülje a falán függő  nevet: az egyetlen szolgáló hozá eszméletre a könyör és vigasz emberi hangjain; ő nyujtá roskadt feje alá segítő kezeit, a gyógyszert, olcsó levesét, s bűnvádi lázában megcsókolás végett az ó szövetség kötetét. Azért igen természetes, hogy a mételyes kérgült szív, sorsának egyetlen barátnéja iránt, érzelmeket vőn fel, s ő, ki az emberiségtől elfordult, ragaszkodni tudott azon egyhez, ki az emberiségből hozzá fordult. És mivel a megvető s vetett emberi nemért, kárpótlásban a szolgálót nyeré: természetes, miszerint ennek azt ajándékozá, mit attól megtagadt, bizalmát. Ő különben sem volt szelid kedvezmények, vonzó arcz, édes szavak, ifjú év birtokában; ő nem töltheté be a rokonszenv gyöngéd igényeit; pénzt, anyagi adományt pedig nem szükséglett, nem használhata fel a zárt életű árva, s így adá azt, mije volt, mit senki másnak nem adott, s mit ugyanazért nagy értékre becsült, őszinteségét.

Nem is volt semmi titka a szolgáló előtt. Jelenlétében szedett, vett, rendezett mindent, értekezék a biztossal, pakolá útnak gondviselt málháit stb. És ha, mit nem érte a leány, vagy régibb eseményekben vette kezdetét: igyekvék jelek által vele tudatni; mert a közleményben könnyülve, szabadulva érzé rideg titkos lelkét, mint a bűnbánó, kinek vétkeit a gyóntató atya eltörlé. A leány mind e viszony mellett sem szerété, nem szeretheté őt. Mi a némához köté, inkább magányi szükség, s külszokás vala, mint érzelem. Kedvezések, szívély, előző gondok daczára, félt a morvától; ifjabb s romlatlanabb is volt, mintsem oly bűnszövetséget irtózat nélkül nézhetne. Azért tárgyat kerese, melyet szeressen; mert azt hiszem, nőszív feltétlen szüksége a szeretet; legyen képzett, durva, vagy elhagyott, okvetlenül kell tárgygyal birnia, melyhez tiszta őszinte rokonszenv csatolja.

A leány szigetelt körében nem volt más, azért engem szeretett. Különben is szánta sorsomat. Sajnált a meddő, mogorva életért, mely a bűnzárdában jövőmre várt; s így velem osztá meg a rokonérzet s nyiltság gyakorlatát, mintegy rám ruházva a kegy és szeretet gondjait, miket a néma morvától átvőn. És a leányt én is szerettem. Szűk világom személyei közt, kétségkül ő vala legjobb; jobb mindazoknál, kik anyám távoztától megközelítének. Az ember nem hinné, mily különböző elemek tudnak rokonulni, ha a kényszerítő körülmény válhatlan térre szorítja. A legtisztább s kitünő lélek gyakran szennyes lények birtokában sínylik, hasonlítva a szakadék alá temetett gyémánthoz, mely rekedt nyirok s undok csuszók alatt penészlik, míg társa a legszentebb nőkebel nemes ékeül díszeleg. Így voltam az árva leánynyal. E kútfőből tudom, mit a fővárosi rendőrség ügyében elmondék.

Tőle tudom, hogy a zömök biztos, több ily intézet létéről emlékezék; s jelesen az ó-budai orfészkek nagyobb és virágzóbb üzletét irígylé; hogy Ó-Budán vannak zsidóházak, hol nincs az éjnek órája, melyben ki vagy be valami ne lopatnék. Márk úr irgalom-intézete csak szállított a vidék és külföld számára; az ó-budai tárak be is vesznek kültartományokból. Csalhatlanul tudom, hogy Bukarest, Lemberg, Frankfurt, Prága s több, zsidókkal lepett városokból, titkos szállítmányok érkeznek oda, és vétetnek számba, vagy cseréltetnek ki. Tudom, hogy nagy mennyiségű arany, ezüst beolvasztatik évenkint; tudom, hogy rococo gyár van, mely lopott gyöngyök- s drága kövekből dolgozik, távol tartományok rablásait összecserélgeti, s az érczolvadékból antik alakú darabokat gyárt; de a helyköri rendőrség mindennek épen úgy nem képes nyomába jönni, mint annak, hogy Ó-Budán egy váltó és öt pengő forintos hamis bankók készülnek; s mint nem volt képes nyomába jönni azon húszezer pengőnyi értékkel eltűnt drágakő-árusnak, kinek csontvázát, több év után, egy ház lerontott kéményébe befalazva találták. A biztos szemtelen vakmerőséggel hivatkozék a közvakságra, melynek országában ily rejtelmek bizton tenyésznek; hivatkozék azon korszaki viszonyra, miszerint félni, remegni, s a helyhatóságoktól tartaniok nem kell; hiszen, mondá, több eset van reá, hogy legfensőbb helyen bizalmatlanság nyilvánul iránta; hogy törvényben rendelt eljárása alul elvéteték az ügy, és a megyéhez téteték által; s tudtam, hogy ez tény, nem kötekedő rágalom.

Sokszor gondolám: mily borzasztó az, hogy százhúszezer ember helybeli érdeke, személy- és vagyonbiztonsága ily kezek közt s ily lábon áll; mily borzasztó az, hogy Budapest a nagyvárosoknak csak formájával bír, csak szerencsétlenségeiben szenved, míg előnyeit nem élvezheti: hogy kebelében van fény és adósság, feslettség és nyomor, bitorlás és népes temetők, de a közügyi rendszigor, felügyelet pang és sántikál; hogy hatósági szakértő szorgalom, éberség s határozott akarat épen ügy nem jelentkezik, mint kényelem, műélv és nagyság. Sőt odáig megy a gyávaság, lágymeleg közöny, vagy árverelt tiszterény, hogy halálbűnök nyoma vész el rendőri kezek közt. Egyszer a Váczi-utczán, egy fukarság, dölyf és cselédkínzó jellemről hirhedt háztulajdonos padlásán verést, sikoltó futosást s zuhanatot hallának a ház lakói, persze azon vásári érdekkel, melylyel e nép, halottját is csak addig szánja, míg szobájában van. Néhány nappal az esemény után rohadt szaggal telt meg az épület, s a födél egyik zugában bomladó test találtaték, kiben a háziúr eltűnt szolgálójára ismertek. A gazdag bűne nyomozó kezekbe adaték, de a helyhatóság oly ügyesen tudá intézni eljárásait, hogy az ügyetlen tettes folyvást kisikamlék; s a vádkereset megindítását sürgető parancsok sem lőnek képesek eszközleni, mígnem az ügy a megyéhez tételek által.

Ily kedvező csillagzatok alatt vezérlé Márk úr üzletét a néma morva, ki az irgalom-intézeti kereset harmadágát kézi zálogok útján idézte elő, melynek rövid rendszere ebben állt. Minden forinttól havonkint két garast zsarolt, s három hó teltével eladatta, mi ki nem váltaték. Ekképen Márk úr, kinek erkölcsi rajzában sok pesti arczkép találva van, külvárosi üzleteiből évenkint nyolcz-tízezer pengő forint tiszta jövedelmet élvezett, a nélkül, hogy nevét legkisebb gyanú, vagy szenny árnyalná, s a nélkül, hogy ebbeli gyakorlata, a státusveszélyre, mely abban lappang és fejlik, figyelmet költene. És én védtelenül álltam ez ördög körmeiben, kinek jellemétől ön most szörnyedez.

- Egy éjen felrázott álmomból a szolgáló. A gyermektelepen sivalkodás hallatszék, s azt hittem, kötelességemet aludtam el; de oka fontosabbnak bizonyult. Veszélyben vagy, - suttogá remegve, - de megszabadítlak. Szemeiben nem láthatám a félelmet, mert a mécset kioltá, de kezét reszketni, szivét erőszakosan dobogni érezém, s vérem fagyni kezde, mert tegnap estve Márk úr a dajkával értekezést tarta, honnan engemet kitiltott. El akarnak vinni titkosan, tán hogy megöljenek; mert Márk úr bíztatá a pupost, hogy többé vissza nem jőendesz. Hová? kérdem rettenve, a nélkül, hogy kérdésemet érteném. Brünnbe, vagy más szóval a sírba; - felelt a szolgáló. Mikor? folytatám az öntudatlan szókat. Holnap éjen jőend a szekér; én ma szöktetlek el.

- Ismerem Márk kezeit, közbeszólt az ismeretlen. Tökélyesen látom a bűn fonadékát. A főispánnal elhiteté ugyan, hogy ön meghalt, s eltemetteték, de a dajkánál egy boszúló feltámadásra rejtegeté önt, hogy ha az igénylett húszezer pengőt a főúr megtagadná, mint élőt előállíthassa. Azonban az érdek ösztöne nem lőn hálátlan. A főúr felkölcsönzé Löbl Simontól zsidókamatra a várt tőkét, s Márk úr ki lőn elégítve. Most hát a vétek erényesen be akará tölteni kötelességét, azaz önt eltenni láb alul, hogy mint tényjel botrányt ne okozzon. Ön kétségkül halálra volt szánva, talán a brünni czimborák titkos kezei közt, melyek a vak morva lánczait megoldák.

- Térdeit öleltem védangyalomnak, - folytatá az árva halász, buzgón imádva őt, az irgalmas szűzet. Felkapám gyér öltönyömet, s lábujjhegyen vonszolt maga után. Az udvaron csendben, rettegve vonultunk faltövön, a keresztépület felé. Elől mentem, a leány taszított; különben nem volt volna erőm. Sötét, ködös éj volt, mint sokszor októberben. Nem láték, de nem is vigyáztam. Egyszerre az örves ebre léptem, mely éji szabadságát kiszilajkodva, a faltövén aludt. Dühödten felugrék; lábam megkapá; én véresen, éles sikoltással elestem, az eb pedig mérgesen kezdett ugatni. «Szerencsétlen, elvesztél», mondá a szolgáló, s ölébe kapott, hogy ha még lehet menekvés, megszabadítson. Kamarámba hurczolt, s kifáradva terhem és a rettegés alatt, ágyamra vetett. Alig hagyá el a szobát; a dajka kijött. «Micsoda lárma ez? a bujdos csak idegen szagra ugat ily dühösen», mondá gyanakodva, s útban volt az udvart szemlére venni, hogy a vak morvát felverje. «Semmi, semmi, már én szétnéztem», - mondá az árva leány, mintha őrszemül kelt volna fel a zajra. «Hát a sikoltás?» kérdé kétkedve a pupos. «Tán a gyermekőr sikoltott, mert azt gyakran teszi álmában», felelt védangyalom erős hangnyomattal, hogy a szabadító eszmét meghalljam; arra mordult el odakünn a bujdos, mert ablaka alatt szok néha fekünni.

A vörös dajka benyitá ajtómat: «Ordítsz ingyen kosztos? kérdé durva gúnynyal. Nem elég a napi vesződés, éjjel is botrány vagy. Tán sokat faltál az irgalomkenyérből s gyomrod háborgat?» A mécset meggyújtá a leány; sárga világában ördögien lobogott a dajka bibircsós arcza; fogaim verődtek össze a marás fájdalma és rettegés miatt. «Rosszat álmodám, mécsem kialudt, sötétre ébredtem s azért sikolték», mentém magamat, használva a leány védeszméjét, s óvatosan rendezém takarómat, hogy a vérfoltok el ne áruljanak. «Soha bizony, még virasztó kell neki, hogy fel ne ijedjen, - viszonzá csúfolva a pupos; - no majd hozassunk egyet a fogháztól, ki jól tud fenekelni; Panni oltsd el a mécset, hadd rettegjen jobban a gyáva. Ne sikolts, azt mondom, mert pinczébe zárlak», s kárröhögve rám voná az ajtót a szemtelen. Rossz szíve szabadított meg.

Ha irgalmasan hozzám jő körülnézni, kérdezni riasztó álmomat, kétségkül észreveendé rajtam a rettegést, ágyam vérfoltjait; s akkor veszve vagyok. Távoztával fekvemhez vevém a mécset, mert sebem igen élesen fájt. A pupos bennlétében ujjaim közé szorítám, hogy vérét visszatartsam, most megvizsgáltam azt; mély volt, s ürege tömve aludt vérrel, de nem irtóztam tőle. Nem kötözém be, vérezni hagytam, remélve, hogy ez úton meghalok, mielőtt Márk úr elhurczolna. Nem hinné ön, mennyi lemondásra képes egy gyermek, ha körét gyűlöli s nincs mit remélnie. Jóval éjfél után ismét megjelent az árvaleány, ingadozva, de lelkesült arczczal. Képzetlen nőszív is magasztos tud lenni, ha nemes áldozatban forog. Sebem beköté, s hogy kettős lépés ne csináljon neszt, ölébe vőn. «Ne félj kedves, az Isten lát téged, - súgá biztatólag; - a púpos hóhér hortyog, s a vakot erős borlevessel gözűvé altatám.»

A keresztépület hátfalán volt egy szűk vasajtó, melyen az udvar szemetjét hányta ki a vak a házmegetti veteményföldre, honnan a kertészek elhordták. E lyukon taszított ki a szabadító kulcs segélyével, mit a morva álmától ellopott. A leány keble akadozék tiszta örömétől; könnyűi kitörtek, térdre hullt, s hálát imádkozék a jótett érzetében, melyért jutalmat nem remélt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök ragyogó hölgyének: íme egy nőerény, butaság s nyomor közt! Czél és irány nélkül futottam a ködben, hurczolva sebemet az ázott kertföldeken. Eszem ágában sem volt szörnyű titkomat felfedni, Márkot elárulni s boszút és üldözést keresni. Eddigi példányaimból másként ismerém az embert, mintsem ilyesmihez bizalmam legyen, de meg is kelle győződnöm, miszerint ily cselszövényes bűn-ész ellen nem volnék képes az igazat kideríteni, s legfeljebb szabadult életem játszanám vissza körmeibe. Sötét, közvetlen, mocsáros utczákba jutottam, hol az őszi víz tavakban tömeglik, s a pállott kertgaz esőlébe hányva hever halmazokban. Majd majorokhoz értem, melyek közt vágóhidak állnak körülterjedve bűzhödt vérszaggal, a nélkül, hogy a városrész évek alatt kitisztíttatnék; s e rohadt légben hat-hét ezer ember csenevész. Sárkány-utcza környékén élénk sürr-forrást, mozgalmakat találtam. Ott laknak a budapesti mészárosok juhászai és gulyásai. Naponta alusznak; aztán kezdődik az éjjeli élet: tolvajság, dobzódás s orgazdai üzlet. A szomszéd örömvölgy-utczán laknak szeretőik, kik lopott javaikat takarékosan kezelik, mosnak, főznek, velök tivornyáznak; szeszélyeiknek vak rabnői, s hálátlanul tovább űzetnek. Több házból szilaj zenét és tánczot hallék kizajongani; de nem volt bátorságom menekvést kérni. Egy csoport gulyás s székálló legény tartott kifelé ostorokkal s vágóeszközökkel. Utánok indultam, remélve, hogy nyomukon kijutok a városból.

A csoporttól elmaradozék egy szálas gulyáslegény, vezetve egy leányt, ki kendőjében némi málhát vitt, s igen sírt. Hangja a panasz és könyörgés kifejezése volt, de szavát nem érthetém, mert a legény folyvást kongatott, hogy ő se hallhassa. Túl a kálvárián rozzant fészer áll az ó-temetőn, a városi bikák telelő akla, s nyáron csavargó fészek. E körül állongott meg a csoport, melyet követék. Néhány alföldi betyár vala már jelen meghajtott marhákkal, miket a Bánátból harmincz óra alatt kergettek fel. Apródonként többek érkeztek; kiki megkeresé saját orgazdáját s könnyű alku mellett megtéteték az éjjeli vásár. A marhák rögtön vágószékre hajtattak; s bőreik, mielőtt meghülnének, timári kezekre kerültek. E tolvaj kupeczek a Bácskában, Szentes, Szeged környékén s a Bánátból falkánként szaggatják el a szilaj gulyákat, s rezes suhogóval vérig csapkodva űzik futós lovaikon, gyorsabban a postai sürgönynél; s állandó alku mellett szállítván a budapesti mészárszékek számára; úgy, hogy harmadnapra, mielőtt a kárvallott tájékozhatná magát, vagy a csigánmászó igazság kiölthetné szemeit, már a bűnjelek bőrei csávában koppadnak.

Úgy látszék, az éji dugcserében mindenki megtalálta emberét, csak a kongató gulyás síró leánya maradt vásár nélkül. Végre döbögés verte fel a földet, s egy vágtató betyár rohant elő tizenkét szilaj tinóval. A leány roskadozni kezde; leült a gyepre, kezeit törte s tolongó könnyűit dús hajába törlé. A tót gulyás pofók arczát érdeköröm látszék élénkítni, műértő szemmel mázsálta az érkezett tinókat, miknek orrlyukain véres tajték hullott az üzöttség miatt. Addig a betyár leugrott lováról, melyen nyereg nélkül vágtatott harminczkét mértföldet. Hátralökte zilált fényes haját, s csak úgy kalap alul délczeg közönynyel veté oda a gulyásnak, miközben paripáját törlé: «Itt a leány ára: czimborám tíz tinóért hagyta zálogban szeretőjét, én tizenkettőt hajtottam érte.» A leány felkelt, szemei erőszakosan a betyárra szegződtek, mint büntető villám; aztán szó nélkül, megvető haraggal vőn ki kebeléből egy kést s szivének irányzá, hogy magát megölje; de a betyár visszakapta kezét. «Erzsi lelkem ne félj; - mondá biztató negéddel; - nem vagyok én oly városi kánya, ki minden galambot megmelleszt, mi körmére kerül...» «Hiteszegett zsivány, ki így el tudja árulni legjobb czimboráját», - szidá Erzsi mérgesen a betyárt; s aztán a gulyáshoz fordult irgalom-esengve: «Ne adjon el bátyám idegen vevőnek, rimánkodék szépen; isten bizonyságom, Bandim el fog jőni. Talán elfogták szegényt, azért késik ennyit; de tudom, nem marad el, s gazdagabb váltságot hoz, mint ez a sarjubetyár.»

A gulyás mitsem ügyelt kérő szavaira. «Vártam három hétig; - felelé dérdurral; - pedig egy hét alatt igéré váltságod»; s Erzsit mint igaz árút, a tulokhajtó birtokába bocsátá. «Most enyim vagy Erzsi, de rabságod nem kell; - mondá a pusztai őszinte kalandor, borongó kedélylyel. Nem érdemlém tőled, hogy oly rosszul ismersz. Ha arany hajad volna, mint Tündér Ilonának, gyöngypártád, mint a hattyúk tündérének, vagy rózsafán nyilnál születésem napján, még se lennék hűtlen érted galambomhoz; hisz úgy szeretem, hogy édes anyám álmát ellopnám szegénynek. Visszavinnélek Bandihoz, de lovam nem ér oda, hol téged most sirat. Két hét előtt a Tiszába veszett, hogy átverte a marhát, mit váltságodul hajtott. Sirattam a fiút, s egy hete itt valék téged kiváltani, mert nem illenék kenyeres pajtásom szeretőjét bitang kézen hagyni; de ez a telhetetlen papzsák nem adott ki hitelbe. Most tied a világ; keress más szeretőt; az isten áldjon meg; s lovára akart pattanni.» Erzsi megragadá a féket; fejét a ló nyakára hajtá s esdő szemmel nézett a betyár szemébe.

Szürkülni kezde a láttér, s a szabályos arczon feltünedezni hagyá a kövülő fájdalmat. E néma tekintet természetes rajzában annyi jelentés nyilatkozék, oly kihívó vád ember s gondviselet ellen, hogy meg kelle győződnöm, miszerint kiállott fájdalmaimnál nagyobbak is vannak. «Vígy el a Tiszáig», - kérte a legényt elsötétülve, s törött hangjában oly rejtelmes vonatkozás fejezé ki magát, hogy a gulyás is elborzadt. «Dehogy viszlek, Erzsi; - felelé a betyár; - tán, hogy beugorj? ismerem a leányok búbánatát.» «Vígy el a Tiszáig», ismétlé Erzsi egyszerűn, s a ló nyakára foná karjait, hogy ha szabadítója itt akarná hagyni, széttiportassa kirablott életét. «Ha megesküszöl előbb, hogy árván nem hagyod magányos anyádat; úgy is kifizeté az executiót a Bandi pénzével, mit rád zálogul vett.» «Vígy el a Tiszáig»; - ismétlé a leány harmadszor; «csak könnyűt sírok bele, hogy vigye utána»; - s összekulcsolá kezeit a ló nyakán, hogy erőszak le ne feszíthesse. Pitymallani kezdett; a legény remegett, hogy itt lepi a hajnal, s lovára kapta a leányt. Ölelj jól keresztül, hogy le ne vegyen a szél; - mondá védenczének, s öt percz mulva Erzsi hóköténye végkép ellebbent a szürkülő ködben.

- Bámulat fogott el az eseményen. Két óra előtt ismertem egy leányt a népből, ki megszabadíta, feláldozva magát üldöző urának. Most ismertem egy fiút a népből, ki baráti kötelességét s a szabadságjogát oly férfiasan betölti és védi. Tán nem is oly gyáva és rossz a magyar nép, mint a művelt osztály hiszi; tán nem oly gyáva és rossz mint épen ő maga; ... gondolám magamban. A puszták fia életét koczkáztatá zálogváltságaért megholt barátjának, kitől jutalmat nem remél, szemrehányást nem vár, s ki azt életében sem veendi igénybe. Aztán az ifjú és szép rabnőt, kit veszélylyel tőn tulajdonává, egy önző eszme nélkül szabadságnak adja. Ó-görög rajzokba beillenék e két vonás. Tesz-e ilyet valaha czivilizált kéjencz, kinek az arany-ezüstön vett áldozat hatalmában remeg? pedig annak árát veszély és fáradat nélkül számlálta asztalára az alázatos tiszt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök ragyogó fiának: íme a lovagias jellem, bűn és butaság közt! De hisz mit ismer ő a természetes életből, ürűczombon kivül, mit a szakács tányérjára süt.

Alig robogott el a hűség özvegyével a szép betyár, egy csapat szőllőműves holttestet hoza a városba, melyet a kőbányai szakadékos üregekben talált. Még nem volt merev, sem egészen hülve; végkiáltásait hallák a kapások, s mielőtt kizsákmányoltatnék, megszalaszták gyilkosit. Tizenkét váltó forint találtaték nála. A munkások bevivék, hogy bonczleczkékre néhány forintért eladják. Ez eset újolag adatul szolgált itéleti különbséget tennem, a városi és pusztai aljnép jelleme között. Ime néhány városi csavargó, tizenkét forintért, képes orozva, gyáván megölni embertársát; a megmentők pedig, a helyett, hogy gyilkosait elfogni próbálnák, a testet fogják fülön, hogy négy váltó forintért eladhassák.

Míg ezek történtek, komoly figyelemmel szemlélt a leányt kiadó gulyás; tán feltünék neki, hogy gyermek létemre, minden oly különösen érdekel. Aztán kézen fogott, s kérdezé: ki vagyok? Falusi gaminnak fillentém magamat, ki egy szekértől a városi tolongásban végkép eltévedt. Ez vőn oltalma alá, s én, ismeretlenül a város környékével, remegve Márk úr kémeit, s lábam fájdalmával nem érezve erőt hosszú útra szökni, elfogadám unszolásit, mikkel magános lakának őreül meghivott; számítva, hogy míg sebem meggyógyul, jó leend nyers védelme alatt állnom, kinek felfedés esetében mindent elmondhatok; s ha magamhoz jöendtem, találok alkalmat éltemet kedvezőbb körökbe áthelyezni. A gulyásnál oly ruhát kaptam, mely egészen átalakíta. Nyugodt álom, szabad lég, mozgalmas élet színt és teljességet idézett arczomra, úgy, hogy alig ismerém magamat; s én balga bizton barangolék a városrészben azon hittel, hogy előbbi alakom után ki sem ismerhet rám.

De veszély nem környezett. Márk úr halottnak adott ki, s csak két nőrokona tudá, hogy én vagyok a halott; így mások által nem kerestethete, a nélkül, hogy magát halálos gyanú alá ne ejtse; de egy város roppant tömkelegében nyom és vezérjel nélkül nem is könnyen lehetendék ismét áldozattá. Ah mily jól esett élveznem csak e nyomorú szabadságot is! ösztönömnél fogva mindent tudni, ismerni, fürkészni vágytam, s a szemléleti kör, mely eddigi történeteimhez képest oly óriásilag kiterült, elragadt, boldoggá tőn. Megismerém a külváros népét, jellemét, szokásait. Higyje el ön, nem dicsőség egy alkotmányos szabad ország fővárosának oly lakossággal birnia. Azon gyülevész elemek tömege, foltokul, félig-meddig száradt a nemzeti testhez, mint a falra csapkodott szemetes tapasz.

E nép idegen fajok vegyülete, mint hazánk legtöbb részein, miket sem érzemény, sem érdek közös ösztöne egymáshoz nem köt. Repedt szirt, melynek vált hasábjai egy földrengésre széthullnak. Tótok laknak itt. Munkás, de önző nép. Nyáron szőlőt művelnek; télen favágók; tisztátlan, buta, elszigetelt faj. Irigy, gyáva s pálinka italtól korcsuk és erőtlen, kivált a nyári munkaszak kezdetén, mert a bőjt negyven napját embertelenül kikoplalja. A németek saját telkeiken tenyésztnek konyhaveteményt és zöldséget s telen át árulják. Nejeik a hirhedt tejárusnők, a közegészség szabadalmas vesztegetői, kik korszakról-korszakra, szappan, liszt s több titkos keverékkel habarják drága gyártmányaikat, a nélkül, hogy a botos helyhatóság csak nem tetszést is hunyorítna rájok. Szomszédunkban, egy anyaágyat fekvő nő, huszonnégy krajczáros zagyvalékuktól kapott szaggató émelygést, melynek erőtetésiben meg kellett halnia.

Magyar kevés van; többnyire juhász- vagy gulyások. Józaneszű s igen jószívű nép; de rest és neveletlen. Élete, mint a czigányé: ha pénze van, dobzódik, ha nincs, lop. A sváb rendezettebb jólétet élvez, de inkább korcsmán, mint családéletben. Különben ez is izlés nélküli durva és élhetlen faj, mint a közűlök ujonczozott Hausknechtek bizonyítják. Minden évben egyszer szoktak vitzelni, midőn húshagyó kedden lámpával keresik a farsangot; s életöknek egész költészete a karácsonéji krampuszokban, s közelebbi sorshúzásra álmodott ternókban meríti ki magát. Honszerelmet, polgári érzeményt, átalakulási rokonszenvet, s hozzánk olvadó vonzalmakat náluk hasztalan keresni. Ők nem tudják, hogy hazájuk alkotmánynyal bir, s királya van. Státustanjok a császári czím, s nyugpénzes rokkantak ismeretében határoztatik. Ha köztök él az ember, eszméiket fürkészi, szokásaikat tanulja, zagyva nyelvöket hallja; ha utczáikon jár, s gyárak, boltok, hivatalszobák felett kétfejű sasokat, sorsjátéki és sóárulási fekete-sárga ajtókat lát, minden színe nélkül hazai jeleknek, s egy kósza hangja nélkül a nemzeti nyelvnek: nem hinné, hogy Magyarországon van. Szegény főváros, te mint idegen szív dobogsz a benned tolongó gyülevész vértől. A nép jól termett és csontos, de egészségtelen kinézésű, mi nemcsak a rossz víztől, s fertőzött légtől ered, melyet az ottani csontgyár szagán kül, vágószéki vérbűz, s februártól novemberig tartó por tesz fullasztóvá, hanem a mérges eczettől is, mit e városrész, olcsósága miatt, kirekesztőleg egy zsidó vegytani gyárából vesz, s melylyel egész hétre előkészített étkeit nyármunka közt eszi. Az erkölcs és értelem fokozati különségét a három népfaj közt megitélheti ön két esetből, mi köztük létem alatt történt.

Tudja ön, hogy Magyarország kétszerte több lakost eltarthatna, mint van, s mégis ha egy terméketlen év jő, itt vagy ott szükségkép döghalál üt ki, a kizsarolt szegénység, s rossz gazdaság miatt. Ily dögvész idején, a vásárra hozott árvai tót gyermekek közűl, egy német kertész, egyre-másra öt forintjával megvett öt darabot huszonöt váltó forinton, s mint akármelyik kinzó ültetvényes néger rabszolgáit, túlterhelt dologgal kergeté zöldségtenyésztő telekjén; sőt a nyári nap tizennégy órás terhével be nem érve, éjjel is öntöztetett velök azon tót leányok tömegében, kik tavaszszal munkára szerződni a pesti konyhakertészekhez seregestől jőnek, s késő őszig éjnapon dolgoznak.

A puszta nyaku vásárfiak, ez otromba igában baromilag nőttek, azaz minden ismeret, tanulmány és értelem nélkül; s ez annál könnyebben történt, mivel az egész városnegyedben egyetlen iskola létezék, az is meszsze, és csak annyi, mint háromszáz varjunak egy toronycsillag. Ez iskolácskán kivül, egyetlen gyalogjáró nevelő intézet találtatik egész osztályban, mely nem egyéb, mint egy elrugaszkodott orvosnövendék, ki szegénysége miatt rigorosumot nem tehetvén, itten havonként egy váltó forintért, sőt gyakran harmincz krajczárért tanitási órákat ád, s nőstől együtt ezen keresetágból teng.

De van a külvárosnak egy rejtett apostola, gyémánt a gaz között, melynek erkölcsi fénye a korszak sugári közt fenn fog maradni. Ez S. M. hajdan vidéki pórfiú, kit a robotos ekénél erőszakkal illetett az urasági hajdu s felkölté benne ész és szabadság önérzetét, mikkel keblét a legfensőbb kegyelem gazdagon ruházta. Ekéjétől a hon világába lépett, melynek nyereségeül születék; de ez nem adott annyi tápot, mennyit tőle kivánt, hogy hozzá tartozhassék: s a nép közé vonult. Most neje s három gyermekével, öten kevesebből élnek, mint egy városi szolgáló, de elégülten s diogenesi derültséggel. Józan eszű s becsületes férfi, a természet és igazság embere, egy kis Rousseau korlátolt körében. Ön kétségkivül ismeri nyelv- és több szaktani munkáit, miket a nép számára irt s három-négy krajczáron árultat. Én őt magát, e népszerű s jóakaró munkák tiszta kútfejét ismerem, s a bölcsészeti könyvet, mely tolla, az igazság hű szolgája alatt, készülőben van. Élte keveseket érdekel, mert nem ragyog; az iralom történetei rajzolni fogják őt, mert azok egyikeül látszik születve, kiknek olvasatlan érdeme betűkbe záratik. S. a nép közt nem csak könyvben, hanem élőeszmékkel tanít, oktat, fejt és világosít; s alkalmakat keres annak gyermekeit ingyen nevelni.

Magam sem tudom, miként juték hozzá, midőn a vágószék előtt először megszólíta. Barátommá lőn; bámulta eszemet, pedig tanaimat titkolám előtte, mert vallomásom szerint tévedt pórfiúnak tartott. Panaszlá szegény, hogy egy fenkölt szellemű honleány, kit ő polgárilag érzeni és lelkesülni taníta, de kit ifjonta a sírok kincsei közé orzott a halál, öt ezer pengő forintot végrendelt tanítványi hálaul azon összegből, mit évi zsebpénzeiből megtakaríta, de a dús osztályosok, vagy azoknak körmös lélekismeretű ügyvédje megtagadó pert indíta az iránt. A német kertész említett árva rabszolgáit is tanítványaivá tevé S. Éjenkint a leányokkali öntözéstől el-elszöktek hozzá, midőn őket fogalmaikhoz képest magyar-nyelven kivűl, honszeretet és szabadság érzetére oktatá. De mindez a rejtező erény természete szerint, titokban ment véghez. A gyermekek elméje világult; kezdték igazaikat követelni, tulajdonosukkal szembeszállni, az éji munkától vonakodni, oly eszméket s okokat hordva fel, mik magukra hagyott állatárvák fogalmait túlmulták. A kertészt és társait csodálat fogta el; nyomozá a rabszolgai értelem ügyét, s az öntöző lányok félemlve tőnek bizonyságot, hogy a gyermekek éjenkint eltűnnek, csak hajnalra kerűlvén elő. Rögtön elterjedt a hír, hogy az eladott árvákat az ördög tanítja, s el fogják ragadni a kertészt, ki őket megvevé. Most e bigottságnak azon emberséges eredménye lőn, hogy a kertész, megrémülve az ördög titkos kezeitől, rabszolgáit által engedé harmincz forintért egy S. által szerzett magyar lakosnak, kinek az előtt ötvenért sem akarta adni, s ki azokat, az értök fizetett bér leszolgáltatása után, szabad kezökre ereszté.

Másik eset, mit igértem önnek, ez. Két osztatlan szláv testvér, megunván a tejárusnők hűtlen pusztításit, egy öntöző leányt fogadtak közös gazdaasszonyul, kinek szolgálatához gyér filléreikért egyenlő jogot tartának. A szegény leány, zárt magányban, terhes munka közt, durva bánás mellett korán elvirágzék s kórágyba esett, a két legény pedig nem véve fáradságot kórházba vitetni, hogy az új gazdaasszony kényelmét belül ne zavarja, a ház alá tevé, gondviseletlenül hagyva növő betegségét. Egy szíves magyar szomszéd hajlékába vevé, s felépűltével készült nőül venni a hálás hajadont. Ekkor a szlávtestvér, kiktől az új házinő az alatt megszökék, visszakiváná bérlett tulajdonát, s követeléseket formála több rendű kártétel, költség és állítólagos lopások fejében, mikről az elvetettség szakában szó sem volt. A leány keserű könyűk közt, esküinek legszentebbikével vallá, hogy mindez alaptalan, s reszketve az unt zsarnokok erőszakától, hogy vissza ne itéltethessék, egy éjen eltűnt. A szlávok bevádlák becsületes magyar szomszédjokat, mint ki tolvaj cselédjöket orgazdailag pártolá s később elszökteté. A külvárosi tanács pedig, a vádlók áltanúira, elmarasztá az emberbarát pórt s elkobzá vagyonát a hamis követelés elégítéseül... Hogy tetszik önnek e mesterkéltlen rajz, néperkölcs és helyhatóság tekintetében? Azonban a sors úgy akará, hogy az egyik tót ne soká élvezze az igaztalan szerzeményt; mert egyikén azon utczai szemétdomboknak, melyekben télen csavargók és rongyokba kötözött nők, nyáron pedig patkányok tanyáznak, meghűtve, azaz agyonütve találtaték s homlokán egy darab papir ezen illő felirattal: könnyebb tizenöt garasért valakit agyonütni, mint napszámra menni; mi ismét azt jelenti, hogy a státus irni és kombinálni képes tagjait is tudja tizenöt garasos szükségeikben gyilkosságig kényszeríteni.

Képzelheti ön, mily kevés szellemi előnyt nyujta e városnegyedi élet, Márk úrnáli börtönöm felett. Csak a halál félelmétőli szabadságban állt az; különben azon tisztelt néptanítón kívül undorodnom kelle minden tárgytól, mely környezett. Maga a házi élet, melyben tartózkodám, eltaszító vala. Durva jövő-menők s néhány szelindekek voltak családtársaim. A gulyás tivornyái, éji foglalkozása, sült marhavér, kövér hús- és velős konczokból szerkezett kosztja, nem igen marasztó élvezetek úgy-e? Alkalmat vártam jómóddal menekülhetni, előbbi titkaim felfedezése nélkül, mert azokat szájamra venni reszkettem. Egy délután egyedül valék. A szomszédházból, hol harminczöten laktak, egy iratot hozának által magyarázat végett, mert közülök egy sem tudott olvasni. Tégetlen félelem fogott el; az iratot széttéptem s idegen jelentést hazudék, mert tartalmában egy elveszett gyermek vissza szerzésére téteték jutalom; s az én valék. Másnap hajnalban, mielőtt a gulyás éji vásárról megjőne, elszöktem. Adott ruháit ott hagyám, hogy oka ne legyen üldözni. Feltevém elhagyni Pestet s menni az alföldre, honnan a veteműlt betyárokban is annyi jószívűségről kelle meggyőződnöm. Nem tudom minő érthetlen ösztön, a kálvária feszűletéhez ragadt imádkozni, midőn ott elmentem. Alul üres szekér állt, fent éltes parasztnő térdelt. Megette borulék földre, hogy ne háborítsam. Fölkeltében reám tekinte. Én kérőleg reá. Én ruhátlan árva voltam, ő gyermekvesztett anya. Isten kezének tulajdonítá e találkozást. Kérdezett... Én ismét eltévedt pórfiú levék... Ő elveszté legifjabb fiát hét év előtt a radnai búcsun; most azt hitte, engem ad helyébe a gondviselés. Fiává fogadott, vagyis azt mondá, fiát megtalálta: s a jószívű halászné ide a Tisza-partra hozott.

*

Az egyik első magyar regény

- melyet Mikszáth tett ismertté - 

többek között, nem utolsósorban

a magyar-zsidó együttélés

már létező és várható, megjósolható konfliktusairól,

még jóval a kiegyezést követő

gyors emancipáció és nagy migráció előttről...

FOLYT. KÖV.!