A pattanások nyomkodása és ami mögötte van
Fiáth Tita Címkék: lélek, pattanás, pszichológia, szépség, test
A hasznos tippek ellenére
a nők zöme rendületlenül nyomkodja
az arcán éktelenkedő pattanásokat.
Vajon, mi húzódik meg emögött az öncsúfítás mögött?
Tinédzserkori kedvencünk, a minden kínszenvedésektől, főként szörnyű furunkulusoktól sújtott Adrian Mole több száz kópiája érhető el mostanság a neten. Fiatal srácok helyeznek el vérben forgó, majd a tükörre loccsanó pattanások gyilkolászásáról készült videófelvételeket, részben a Jackass-féle "Röhögj a saját gusztustalanságodon!" filozófia jegyében. Kiakadhatunk az idiótaságon, de kezet a szívre: képesek vagyunk-e egy-egy, az orrunkat ékesítő vörös kitüremkedés láttán megállni, hogy a tízezerszer bebiflázott tanácsadó rovatok ellenére ne lássunk neki azon melegében az öncsúfításnak?
A kényszeres körömrágáshoz, hajcsavargatáshoz, szempillacsupáláshoz és szőrkiharapáshoz hasonlóan némelyek a mitesszernyomkodástól, illetve a befelé nőtt szőrszálak nyomán keletkezett pattanások/sebek eltávolításától képtelenek szabadulni. "Már alig merek kimenni az utcára – írja fórumhozzászólásában egy német lány. – Egyszer a diplomaosztóm előtt öt napig megálltam, hogy ne nyúljak az arcomhoz – akkor valóban javult is a bőröm –, de mihelyst véget ért az ünnepség, már alig vártam, hogy a fürdőszobába bújva végre újból nekiessek a dudoroknak!" Akik, akárcsak a naponta százszor kezet mosók vagy a drogfüggők, ellenállhatatlan és leküzdhetetlen vágyat éreznek az "önjelölt kozmetikázásra", előbb-utóbb felismerik, hogy bőrgyógyászati probléma helyett a gyökér bizony ismét a lélek setét bugyraiban keresendő.
Evolúciós párhuzamok után kutatva a majmok kurkászó viselkedése, az úgynevezett "bőrápolásos szolgálat" lehet szembetűnő. Az állatok csapatokba tömörülve afféle kozmetikus-kommunákként segítenek eltávolítani egymás testéről a bőrfoszlányokat vagy a felesleges szőrszálakat. A kölcsönös segítségnyújtás megerősíti a közösségen belüli kapcsolatokat, és javítja a csoportszolidaritást is. Hermann Imre pszichológus az egymás testén bogarászásban a "megkapaszkodás ösztönének" a felnőttkori továbbélését ismerte fel. Az újszülött állatok csimpaszkodása az anyjuk testén, az embercsecsemő szorítása az ujjainkon – gyakran olyan erővel, hogy fel is emelhetjük őket akár –, vagy a hagyományos kultúrákban a kisbabák kendőkkel történő felerősítése az anyjuk hasára/hátára mind-mind a megkapaszkodás igényének példái. A későbbiek során ez a konkrét "csüngés" válik a valakihez kapcsolódás, a kötődés iránti belső szükségletté.
Csakhogy: a csimpánzokkal ellentétben mifelénk az a ritkább, amikor öten-hatan összejövünk, és megszabadítjuk egymást a kelletlen szépséghibáktól. Az emberi világban a váltóban végzett bőrradír helyett inkább a csacsogás, a pletyka válik a közösség kovászává, a kurkászás pedig bekerül a színfalak mögé. Attól azonban, hogy önmagunkkal kettesben zárkózunk be a tükrös kamrába, és egymagunkban vájjuk a körmünket a mitesszer szélébe, még igaz lehet, hogy minden ilyen esetben a megkapaszkodás-leválás konfliktusát élesztjük újjá. Ahhoz hasonlóan, ahogyan a fogorvosi székben is megmarkoljuk a karfát, az idegességünk levezetésére első blikkre alkalmasnak tűnhet a bőrünk teljes erőből való megragadása, feszítése és nyomása. A következő pillanatban azonban – a köröm leharapásához vagy a hajtincseink kiszakításához hasonlóan – valami távozik is belőlünk, ami jelképesen az elválásra, az eltávolodásra utal. A pattanáskezeléssel tehát kifejezhetjük a valahová tartozás iránti igényünket (szorítás), de az autonómia, az önállóság, a szülőkről való leválás vágyát is egyben (az egyik drogos páciensem például, aki hihetetlenül erős szimbiózisban él az anyjával, olyannyira, hogy nem is látszanak a kettejük közötti határvonalak, a saját lábát próbálta meg levágni az elmúlt héten – aminél nyilván mégiscsak jobb nyugtató és szimbolikus "leválasztó" szer a testünk által termelt váladékok eltávolítása…).
Sokan persze a valóságtól elrugaszkodottnak látják a szülőkkel való kapcsolati konfliktus "belelátását" a kényszeres nyomkodásba. Ezek a pszichológusok azzal érvelnek, hogy a házi bőrgyógyászkodás egyszerűen azért megunhatatlan, mert a művelettel járó erős koncentráció elvonja a figyelmünket a problémáinkról, és így önnyugtató hatással bír. Mások úgy gondolják, hogy a saját arc elcsúfításában némi önmagunk ellen fordított agresszió is szerepet játszhat. Sokan például azért képtelenek ellentmondani a nyolcadik tortaszeletnek éjfélkor, mert tartanak az intim kapcsolatoktól, a szerelmi csalódástól vagy a sérüléstől. A mögöttes logika valami ilyesmi lehet: "Jobb, ha kétszáz kiló vagyok, és emiatt nem kellek senkinek, mintha hoznám a formámat, és kiderülne, hogy hiába vagyok vonzó, mégsem vagyok szerethető". Mivel a mitesszerirtók is tisztában vannak azzal, hogy a "kezeléseik" hatására az arcbőrük egyre elgyötörtebbé válik, kézenfekvő a feltételezés, hogy önmaguk eltorzítása voltaképpen a kényszerfalókéhoz hasonló célt szolgál a mindennapi életükben.
Szakítás utáni szőrtüszőpiszka, vagy az egyébként is szaporodó arcpöttyök szekálása vizsgaidőszakban – bár találhatnánk megfelelőbb stresszkezelő módszereket is, de mondjuk, hogy belefér. Ha viszont már tényleg csak vasálarcban merünk kimenni sebbenzinért, akkor gond van. Ahogy a kényszeres tincstépegetőknek otthoni fejkendőviselést/hajhálót ajánlanak, úgy magam is azt mondanám, hogy részben megoldás lehet a néhány hétig tartó kesztyűben közlekedés a lakásban, a fürdőszobatükör eltávolítása a könnyen elérhető helyről – például az elhatározás, hogy csak a reggeli sminkeléskor nézzünk meg magunkat, egyébként nem –, valamint a kozmetikus rendszeres látogatása, nem egyszerűen a szakszerű arcápolásért, hanem hogy biztosítsuk magunknak a külső kontrollt. Valakit, aki kőkeményen rákérdez, hogy mit műveltünk már megint a fejünkkel, és miért esszük az ő kenyerét. A pattanástalanítás elhagyásával élénkebben ránk törő feszültség oldására természetesen új metódusokat is ki kell dolgoznunk (úszás-futás, relax, barátnőzés, a többiektől érkező társas támogatás és így tovább). Fontos azonban, hogy felismerjük: ha valóban súlyos kapcsolati csiki-csuki, a valakire tapadás, ugyanakkor az önállóságunk kierőszakolásának konfliktusa áll a háttérben, érdemes pszichoterapeutához fordulni, hogy még azelőtt kezeljük a belső szörnyeteget, mielőtt örök-horrormaszkot biggyesztenénk az arcunkra.
|
