Payday Loans

Keresés

Ha nárcisz a főnök PDF Nyomtatás E-mail

Ha nárcisz a főnök

Fiáth Tita Címkék: betegséglélekmunkanárcizmuspszichológia1 hozzászólás





A főnökféleségek számba vétele

a suttyomban cigiszünetet tartó céges igavonók szórakozása.

Most a nárcisztikus, önmaguktól eltelt főnökökkel foglalkozunk.

A "Legelviselhetetlenebb vezető" címért ringbe szállhat az irodát félkatonai alakulattá változtató autoriter, a hatalom biztos tudatában immár szupernagyivá szelídülő, idősödő díva, vagy a kis alamuszi, aki váratlanul a légkör határáig is felugorhat, ha leépítés közeleg. A cezaromán kiskirályok vagy az alattvalókat szipolyozó basák világában rendet vágni igyekvő szervezetpszichológusok nemrégiben a nárcisztikus elöljárókat vizsgálták – nem túl biztató eredményekkel.

A nárciszokat a hétköznapi nyelvben voltaképpen az egoistákkal, az önmaguktól eltelt nagyképűsködőkkel, röviden: a túlzottan énközpontúakkal szoktuk azonosítani. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ahhoz, hogy valaki a ranglétra tetején pattogtathassa az ostort, többnyire nem elégséges a kiváló szaktudás – ahogy a még nagyobb bosszok előtt bemutatott, hosszú nyelv sem… Ahhoz, hogy egyáltalán vezetők lehessünk, hinnünk kell magunkban, és magabiztosságot/céltudatosságot kell sugároznunk úgy a felettünk, mind az alattunk állók felé. A sikeres fejesek tehát valamennyire mindannyian "önmagukra koncentrálók" – az eltérések azonban épp az egoizmus mikéntjéből adódnak.



"A főnökasszonyom megfejthetetlen, borzasztóan ellentmondásos figura – panaszolja egy férfi titkár. – Általában a társaság lelke: megfulladna, ha fél percig nem az ő nyári kalandjairól, amerikai igazgatói tapasztalatairól vagy szimplán a masszőrjéről folyna a társalgás. Mindenről van egy még jobb sztorija, egy aktuálisabb olvasmányélménye meg egy menőbb ismerőse. Amikor viszont kettesben maradunk, egyszerre gyengének, elveszettnek és kiszolgáltatottnak tűnik. Egy-egy értekezlet előtt rendszeresen meg kell erősítenem abban, hogy senki sincs, aki értelmesebben mutatna be egy prezentációt, vagy akinek a maga hétköznapiságában is elegánsabb stílusa lenne az övénél. És igen: töredelmesen bevallom ezredszerre is, hogy nagyon nagyra becsülöm, tisztelem és szeretem őt. Őrjítő! Nem tudnám megmondani, hogy hipermagabiztos vagy önmagában teljesen bizonytalan ember-e valójában."

Az egészséges nárcizmussal – vagyis az önszeretettel és az öndicséretre való normál képességgel – ellentétben a patológiás nárcizmus lényege az, amiről az idézett ügykezelő is beszélt: az önelégültség álarcában megbújó erőteljes elbizonytalanodás. A nárcisztikusok többsége valamilyen gyermekkori traumán vagy megrázkódtatáson ment keresztül. Olyasmin, ami a törékeny, még fejlődő énjüket súlyosan károsította. Bármennyire hihetetlen, de az ilyen emberek szülei általában nem a gyermekük krikszkrakszait Picasso-grafikákként csodáló, lelkes kényeztetők, hanem azok az apukák/anyukák, akik képtelen a kicsik erőfeszítéseit értékelni. Akik anélkül várják el a kitűnő bizonyítványt, hogy valaha odasúgnának egy "GratuHa nárcisz a főnöklálok!"-ot az országos matekverseny megnyerését követően. A kiváló teljesítmény a szemükben "alap", a legkisebb hibáért azonban nehezen zsebre tehető szitokáradat zúdul a kis eminensek fejére. 



A felnőtt nárcisztikus a magabiztosság maszkjával túlkompenzálhat ugyan, de ha egy kicsit is résen vagyunk, észrevehetjük a szorongás kikandikáló lólábát. A nárcisz főnök például képtelen elviselni a tehetséges beosztottakat (hiszen minden okos és ügyes dolgozó potenciális veszélyt jelenthet nemcsak a pozíciójára, de az önbecsülésére is – mivel a szüleitől eredeztethető belső hang egyfolytában azt súgja a fülébe: "Nem vagy elég jó!", ha szembekerül egy kiemelkedő riválissal, a kritikus susmorgások a fejében az elviselhetetlenségig fokozódnak). A lelke mélyén kétségekkel küzdő felettest elárulja az állandó dicséret iránti igénye is. Azokkal a kollégákkal képes szövetséget kötni, akik nyíltan kimutatják, hogy elismerik a tekintélyét, szaktudását, és szívesen tanulnak tőle. Nem feltétlenül kell ezt szirupos köntösben, "bő nyállal" tálalni: a legtöbb főnöknek elég, ha jelképesen, de jelzik feléjük a hódolatot. Azt viszont egyfolytában, szünet nélkül, hiszen a nárcizmus lényege épp az örök hiány: a belső erőtartalékokból való merítésre, a saját váll megveregetésére való képtelenség még akkor is, amikor valami szemmel láthatóan sikerült. Az önmagát reálisan megítélni nem tudó elöljáró, aki mindig elégedetlen a saját teljesítményével, kívülről könnyedén látszhat beképzeltnek, nagyzolónak – a bókokra való kiéhezettség azonban kitakarja a kishitűségét és a kritikával szembeni sérülékenységét.

A már említett szervezetpszichológiai kutatás feltárta, hogy a nárcisztikus főnökök képtelenek a saját gyengeségeik beismerésére. Előbb hibáztatják a horoszkópot vagy az időjárást – csak viccelek: persze, hogy a rabszolgáikat okolják –, mintsem hogy bevallják: ők sem tévedhetetlenek. Általában nagyzásos elképzeléseik vannak a megvalósítandó feladatokról, könnyedén "elszállnak", irreális fantáziákat dédelgetnek a cég eljövendő működéséről – ami eleinte szimpatikus is lehet a feljebb trónolóknak, csak az az undok valóság ne szólna közbe! De persze közbeszól: ellenkező, kiboruló, a végső kétségbeesésben visszapofázó beosztottak képében, akik a lehetetlen terhek súlya alatt rogyadozva, válság ide vagy oda, néha fellázadnak. Pszichológusként magam sem tanácsolhatok mást: a vizsgálatok szerint a nárcisztikus atyaistenek fennhatósága alatt egy idő után olyannyira eluralkodik a stressz, mérgeződik meg a légkör, és csökken a hatékonyság, hogy a dolgozók egyre frusztráltabbá válnak, végül mindenféle testi és lelki nyavalyák miatt már csak a táppénzes papírokon találkozhatni a nevükkel.