Payday Loans

Keresés

A legújabb

Roráte
Az emberi életminőség/boldogság
2016. december 09. péntek, 08:25

Fekete István (1949) Roráte - karácsonyi novella


Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak.
Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt.
Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére.
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja - gondolja Illés - hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés.
Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
- Nem! - ijed meg. - ezt igazán nem szabad - s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? - mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda - a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
- Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
- Hö?! Mi? - és néz Illésre, mint a csodára.
- Te vagy az, Illés?
- Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy ...
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
- Kicsit megszédültem - hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
- Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült - mondja a főszent. És melegen sóhajt.
- Hjaj! Csoda! - suttogja a kis angyal.
- Hát bizony. A mai világban ...
- És most mit csinálnak?
- Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
- Gyere be, Máté, rég voltál nálunk - mondja Illés. Lángost sütött a lányom...

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
- Mi az a „lángos”, Szentatyám?

A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

Képtalálat a következőre: „hajnali mise”

Magyar Katolikus LexikonHhajnali mise


hajnali mise, angyalmise, aranyos mise, roráte→ádventben pirkadat előtt, hagyományosan 6 órakor bemutatott szentmise, a Megváltó várásának és a →Mária-tiszteletnek a nép által megszeretett megnyilvánulása. - Kezdetben a Karácsony előtti 7, a 8. sz-tól 9 napon mutatták be, s uezeken a napokon énekelték az →Ó-antifónákat is. Közép-Eu-ban már a kk-ban ádvent egész idejében végezték. A pap a Szűzanya ádventi votív miséjét imádkozta az Emmánuel-jövendölés szentleckéjével (Iz 7) és az angyali üdvözlet (Lk 1,26-38) evangéliumával, a szentmise orációi márc. 25-ről, antifónái az ádventi →kántorböjt szerdájáról, offertóriuma ádvent 4. vasárnapjáról való volt. Problémát jelentett a szokás, hogy a ~t →Gloriával és Credóval végezték, ami a róm. szert. ádvent-fölfogásával ütközött. Ezért a Sztszék 1892: Pannonhalmának, 1958: az esztergomi főegyhm-nek ősi szokásra hivatkozva külön kiváltságként engedélyezte. A II. Vat. Zsin. után az ádventi hétköznapok mindegyike külön miseszöveget kapott. Kiemelt jelentőségű a dec. 17-24. közé eső hét. Nagyon szép és gazdag tartalmú a ~ →népének-készlete. **

Radó 1961:1109.

Képtalálat a következőre: „hajnali mise”


FEKETE István

RÉGI KARÁCSONY

Fekete Istvánnak az Új Ember című katolikus hetilapban megjelent elbeszéléseiből - időrendbe szedve, 1947-től 1970-ig terjedően - válogat a kötet. Csodákkal teli, varázslatos világ tárul az olvasó elé, mely az író hitéről s a falusi emberek őszinte, tiszta érzéseiről, becsületéről egyaránt vall. Mint egy nagy karácsonyi misztériumjáték, úgy elevenednek meg a falusi emberek munkával töltött hétköznapjai, s a reménnyel teli ünnepi este. A szeretet ezen a napon nemcsak a karácsony, de a "lélek fényeit" is fellobbantja. A gyermekkori "Jézuska-várás" boldog, titkokkal teli világa (Régi karácsony; A csillag), éppúgy megelevenedik a történetekben, mint a munkában megfáradt kérges kezű parasztemberek "csodavárása" (Éjféli világosság; Karácsonykor). Családi viszályok hamvadnak el a gyertyák fénye mellett (Roráté; A kormányosné), míg másutt szikrázó gyermeki humor ellenpontoz szomorúságba hajló történeteket (A két szánkó; Karácsony és szilveszter között). Megszemélyesülnek az évszakok (Tél) és hónapok, megszólal a szigorúnak vélt "ember", December. Életre kel az erdő gazdag vegetációja; lírai szépségű történetben mesél szenvedéséről a kis fenyőfa, aki gyökerét vesztetten egy köcsög vízből merít életerőt, ám mindezért kárpótolja az a tudat, hogy szenteste boldog gyermekarcokat láthat maga körül. Mint gyöngysoron az igazgyöngyök sorakoznak egymás után az elbeszélések, melyekben SinkóFerenc ajánló soraival szólva "Az angyalok éneke hol hallhatóbban, hol halkabban, de szüntelenül szól visszhang és kíséret gyanánt a természet minden hangja, nesze s minden emberi szó mögött".

Képtalálat a következőre: „fekete istván régi karácsony letöltés”

 

FEKETE ISTVÁN

Karácsony éjjel

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.

Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.

Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a combalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.

Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.

-Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.

Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.

-Hajajaj!

-Mért sóhajtozol, Tallér?

-Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.

-Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!

-Ma?

-Ma. Csak úgy magunknak.

A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...

Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.

-Jár kint valaki?

A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.

-Jó estét.

-Jó estét -bólintott Zimányi- esik?

-Esik.

-Hová?

-Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.

Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...

A kocsmáros odaállt a vándorok elé.

-Mi kellene?

-Csak pihennénk, ha szabad.

Az asszony fáradtan felnézett.

-Kenyeret kérnénk. Pénzért.

Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.

-Adjon szalonnát is... karácsony van.

Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.

-Szelíd?

-Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkorharap.

Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.

-Az én zsebemet ki szokta forgatni -mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...

-Nem adja el?

-El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...

Zimányi pénzt tett az asztalra.

-Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...

Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.

-Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.

A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.

A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.

Zimányi hazaindult. Zsebrerakta a diót és a mókust is.

-Ehetsz útközben is, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.

Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.

-Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.

Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebbő és felszaladt az öregember vállára.

-Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.

A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.

-Mit akarsz?

-Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást?

-Eredj a Bükkhöz.

A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.

-Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.

-Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.

-Majd ad más.

De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.

-Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.

Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.

Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.

A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.

Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébejutott a mókus.

-Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...

Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.

A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.

Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend ás nagy békesség lett kint és bent.

Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.



Fekete István: Régi karácsony - YouTube

https://www.youtube.com/watch?v=hCqMmtGjIrA
2011. jan. 5. - Feltöltötte: miricsi
Arra gondoltam felolvasok 1-1 novellát az általam igen nagyra becsült írótól azok számára, akik felnőttként is ...

Képtalálat a következőre: „fekete istván roráte novella”