Payday Loans

Keresés

Balassa Péter: Krampuszok
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2011. április 24. vasárnap, 09:36

balassa9

KRAMPUSZOK

Pajzs és dárda nélkül Az Ikszekrõl



„szinte kábultan

untam az életet"


(Dosztojevszkij: Ördögök)

Az alábbi gondolatmenet: ideológiakritika. Ez az önkorlátozás és – meghatározás – bírálatot foglal magában a könyvrõl. Ha egy mûrõl – legõszintébb meggyõzõdés szerint – csak ideológiai kritikát lehet írni, akkor ez önmagában a mûnek mint formaegésznek a jelentéktelenségét jelzi. A forma elemzése ezúttal azért lehetetlen, mert itt miden egy ideologikus konstrukció szolgálatában áll. Csak ideologikus tartalomról lehet beszélni minden látszat ellenére, illetõleg egy már valóban létezõ mentalitás sikerült – úgymond – realista visszatükrözésérõl, szuggerálásáról, és annak szerkezetérõl. „Épp ez okozott zavart: sehogy se lehetett alkalmazkodni és pontosan megtudni, hogy voltaképpen mit is jelentettek ezek az eszmék." (Ördögök) Dosztojevszkij nem tudhatta még, hogy létezhet tökéletesen ideologikus konstrukció, miközben nincsenek eszmék. Oly okosság , melynek nincsen teste és érzéki igazsága bár a kritikai közhittel szemben nem osztom Az Ikszek okosságának legendáját. Megtévesztése abban áll, hogy nincsen tárgya, csak szelleme – eszmék nélkül. Ez a gondolkodásmód azon filozófusokéra emlékeztet, akiket Nietzsche imígyen jellemzett: „A tulajdonképpeni filozófusok azonban parancsolók és törvényhozók… igazságakarásuk a hatalom akarása." (Jón, rosszon túl) Hogy ez a definíció rímel a 11. számú Feuerbach-tétellel, az egyértelmûnek tûnik, ha nem is meglepõ. Az Ikszek felett az uralom modern ideológiája lebeg. Ez történetileg, ebben a formájában, napóleoni eredetû, és a filozófiai-politikai közgondolkodás meghatározott vonulatait – nem beszélve a tétlenségbe frusztrált értelmiségi-„széplélek" tömegekrõl – immár másfél évszázada teljes mértékben rabul ejtette. Ennek a bûvöletnek lehetünk – szerényen helyi jellemzõkkel tarkítva – a tanúi Az Ikszek országra szóló fogadtatásában is; különben nem lett volna szükség pusztán az ideológiakritika kedvéért (mely nem éppen hajlam s kedv diktálta mûfajunk) írni róla.

Szerényen helyi – a legszûkebb érvényû – ideológia ez: a zsenivé tornászott nagyravágyóé, akinek kijár a diktátorság (még ha e poszt színházi is csupán), továbbá az unalomé és a paranoiáé. „Az ördög egy világméretû ásításból lépett elõ." (Edvokimov: Le problme de l`athéisme dans l`oeuvre de Dostoievsky) Az Ikszek a színházat a világtörténet modelljeként kezeli: ez az eljárás rég bevett és termékeny az irodalomban. Radnóti Sándor: Néma játék címû tanulmányában joggal írja Boguslawskiról: „színház számára az egész világ." Itt azonban egy sajátos színházfelfogás válik a világtörténelem „történetfilozófiájává": a teátrum – s így a világ – titkosszolgálati és titkostársasági felfogása. A történelmi mozgás mint egy kiismerhetetlen összeesküvés mûködése: paranoid világszemléletté változik. A szabadkõmûvességnek, illetve a Goethe-féle toronytársaságnak (Wilhelm Meister tanulóévei) az önkéntelen persziflázsa, leginkább azonban Dosztojevszkij Ördögök címû regényének karikatúrája Az Ikszek. (Tudható, az Ördögök már önmagában is karikatúra igyekezett lenni, amit maguk a szereplõk, kivált Pjotr Verhovenszkij, reflektáltak is.) Mindez méltóságteljesen kopár retorikában jelenik meg, az úgynevezett eszköztelenség, a puszta elbeszélés nosztalgiáját – és illúzióját – keltve fel. Ezúttal a maró gúny, mely helyenként bizonnyal szórakoztatóan hatja át a mûvet, éppúgy halálosan komoly, mint amire vonatkozik. A világtörténelem titkosszolgálati felfogása – a színház titkosszolgálati koncepciójával egyenlõ. Mindez rendkívül csábító, tetszetõs (különösen századunkban és a mi régiónkban), tehát behódolásra: meghódolásra hajlít.

Igaz ugyan, hogy létezik a színháznak – s így a világnak is – egyik dimenziójában ez a titkosszolgálati mûködés, ámde teljes félrevezetés, csalóka idegborzolgatás, ál-kinyilatkoztatás csupán erre a dimenzióra redukálni a „történetfilozófiát". Ennek a könyvnek a vizsgálatánál elsõdleges problémává válik az igazsága, tekintettel arra, hogy Az Ikszek hangsúlyozottan „az igazat és csakis az igazat" kívánja színtisztán kimondani, nem is titkolva, hogy emez igazságnak csak e szöveg szelleme van a birtokában. Semmit sem rábízni a forma spontán szervességére (mely persze nagyfokú tudatosságot követel, akárcsak emez hideg kiszámítottság), mindent ellenõrizni agyas konstruálással, csakhogy mindenáron – sikerüljön. Ebben a szövegben az írás nem alakulás és teremtés, hanem – hódítás, legyûrés, önmaga karrierjének görcse. Ha így áll a dolog, akkor viszont az igazsága, és csakis ez kérhetõ számon a könyvön. Az alábbiakban egyetlen gondolat variációi olvashatók Az Ikszek fõtételével kapcsolatban: „a király meztelen" igazsága olykor a legmélyebb és legármányosabb hazugságok közül való. A csalogatóan józan „ez van" olykor a legnagyobb megtévesztések közül való. E könyvnek a tárgya ugyanis a történelem mint színházmûvészet. A mûvészetben viszont a forma puszta ideológiai „mondássá" redukálása, amit leleplezésnek neveznek – megtévesztés, mert a mûvészet egyik legfontosabb feltételérõl mond le: magáról az esztétikai „megjátszásról". Szórakoztató, ahogy éppen ezt a mély evidenciát hagyja figyelmen kívül Az Ikszek kritikai fogadtatása, miközben egyébként többnyire mindenik kritikusa tökéletesen tisztában van az említett elv igazságával. Ha tehát valamely mûalkotásnak a tárgya a történelem mint mûvészet, akkor a gazság csakis esztétikai szemlélet tárgya lehet, de nem maga az esztétikum kinyilvánított lényege és feltétele; nem tagadhatja az etikum helyét a mûvészetbõl, s mint itt, nem hirdetheti egyenesen, hogy a mû etikailag közömbös volta – nagyságának titka. Boguslawski nagyságának titka – túl azon, hogy tautologikusan: a nagysága – a gazsága. Ez pedig, kivetítve a „történelmi" regényre azt jelenti, hogy csatlakozván a modern politikai elméletek és gyakorlatok többségéhez, megszüntetjük minden történelmi-politikai cselekvés etikai alapját. A ravasz, bár igen könnyen átlátható csúsztatás Az Ikszekben az – amit szelleménél jóval színvonalasabb bírálói „megettek" –, hogy mintha hiányként jelennének meg emez etikai alapok, mintha az egész könyv szentimentális távolsággal reflektálna arra, ami nincs. Holott végig nyomon követhetõ, hogy itt a mû nem etikai, hanem hatalmi kérdés, hatalmi objektum. És e történelmi tény apológiája, nem pedig kritikai kritikája. Ha van egyáltalán oka Boguslawski bukásának, akkor éppen ez. A színész, ha elfogad egy ördögi világmechanizmust, akkor benne legföljebb krampuszt játszhat. Romlásunkat mutatja, sõt hirdeti – ha szabad így kifejezni, bizonnyal dodonai retorikával: ékesen – hogy elemi alapigazságokat nem tudunk már észrevenni, mert a hatalmi bûvölet, épp a ráció eszközeivel a rációt „eszi ki a vagyonából."

Történetfilozófiáról volt szó az imént, mivel Az Ikszek azt sugallja – és már a Kerengõben is ezzel találkoztunk –, hogy egyedül helyes és célszerû világtörténet-filozófiát csakis Az Ikszek (meg a Kerengõ) világszemlélete képes az olvasóra oktrojálni, mintegy felvilágosult monarcha módjára. Semmiképpen sem mentesen az említett bonapartei ízektõl, e „bonapartizmus" maga is adalék a modern hatalom-ideológiák természetéhez és eredetéhez, melyek eleve monolitikusak és türelmetlenek, tehát mû- és mûvészetidegenek. Ismert tény, hogy a felvilágosodást betetõzõ kis touloni hadnagyocska idejében miféle kérlelhetetlen üldözés folyt a párizsi sajtó és – horribile dictu: színház! – ellen, miközben Európa nagy szellemei nem gyõztek hódolni a korzikainak. Hát istenem – sikere volt!, ahogyan Az Ikszekben mondanák: bejött neki stb. – és a többi nem számít.

A ráoktrojált „történetfilozófiai" rövid kurzusban az értelmiségi olvasó mintegy mazochisztikusan elmerülhet és kielégülhet (biztos tipp), miközben észrevétlenül vagy éppen vicsorgó kéjjel rábízhatja személyiségét, agyát-szabadságát – a monarchára. Ezt már ismerjük. „A színházi analógia kiterjesztése a kor világára Az Ikszek formagondolata" (Radnóti: idézett tanulmány). Márpedig azon túl, hogy a színház titkosszolgálati intézmény – a közfelfogás szerint, mely ezúttal nemcsak pontatlan –, még morális intézmény (ha szûk határok között is), továbbá – szörnyû szavak! – szakrális intézmény (ez a legarchaikusabb, ám intézkedésekkel és határozatokkal, sõt behódolásokkal sem megszüntethetõ oldala). Az újkori színház végül politikai intézmény is. Az Ikszek szelleme számára viszont csakis a politikai intézmény jelleg létezik. A világ: színház: politikai: intrika: színház: világ. „Hát igen, ez van, bizony így állunk, de jó is, hogy valaki végre kimondta, hol tartunk…" stb. Valójában tehát összemosódik a titkos, összeesküvésszerû intézményesség, a színház egyfajta, kétségkívül termékenyen szükséges paranoid légkörével, intrikus atmoszférájával, ami azonban más mint a politika, ha nem is független tõle; mûvészi eszköz, alkati sajátosság és elõfeltétel, nem pedig világszemlélet.

Az utolsó kétszáz év egyik népszerû értelmiségi ideológiája azt szentesíti, és nem egyszerûen konstatálja, hogy minden politika. Ennek a gondolatnak egyik elágazásával találkozhatni Az Ikszekben: a politika – maffia. A minden politika, a politika: maffia gondolata azt legitimálja – amitõl a gondolat szenved és szenveleg –, hogy a modern társadalomnak abszolút kiemelt szférája a politika, s egyedül ez képes totalizálni a társadalmat, mely bizony totalizálásra szorul, szoríttatik. „…az anonim politikai hatalom legalább annyira fõszereplõje a regénynek mint Boguslawski." (Radnóti: id. tan.) „A történelem történelmi determinációt jelent, konfigurációi, változatai nem hoznak változást. Törvény, mely bábként rángatja az embert." (uo.) Ennek a mûnek a kozmológiája egy világméretû maffia-hálóval egyenlõ. A színház- és világ-titkosszolgálatnak persze küldetése van; megmérkõzni a vele egyedül egyenrangú pólussal – a zsenivel, a magányos nagy színésszel. A komédiának, a világnak itt valóban két aktora van: a zseni és a belügyminiszter képében megjelenõ félanonim maffia. Hogy ez egy infantilis, paranoiás történelemszemlélet primitív kettõsségét tükrözi, az nyilvánvaló. Ebben a sémában (s itt a szó mindkét értelmét használjuk) bizony az „egyén" és a „történelmi szükségszerûség" elképesztõen lapos, – nem okos –, özönvíz elõtti szemináriumokról ismert gondolatával találkozunk. Az Ikszek csak-igazságra törtetõ koncepciójának alkati baja éppenséggel gondolati természetû: nem igaz. Valódi jelentõs mûvek esetében a gondolati zavar ismeretesen nem okoz törvényszerûen mûvészi gondokat, ahol viszont csak ez a gondolati igény van jelen, mintegy programmatikusan, ott minden „az igazságon" áll vagy bukik. Az Ikszek kizárólag azért cáfolandó tehát, mert igazságtalanságai, szegényes gondolatai, melyeket görcsös önbizalommal hirdet – fogadtatása ezt nevezi elbûvölten okosságnak – az igazság képében jelennek meg, tetszetõsen laposak – tehát csábítóak. E csábítás: korunk, az a kétszáz év, melyben élünk.

A könyv szemfényvesztése abban áll, hogy nincsen teste, érzéki organizmusa, csak feje (mint Sidó Zolinak a Kerengõbõl) – konstrukciója. Labirintus, gyufaszálakból.

„Egyén és történelem összecsapásának" paranoid regényszínpadra állítása egyenlõ lehet-e a színház fogalmával? Nyilván nem; a színház nem egyenlõ a színházi élettel, ám Az Ikszek csakis a színházi élet – és azon belül is kizárólag az intrika ábrázolásán keresztül szól a színházról, az elõadásról: a világtörténelemrõl. Már ez utóbbi kettõ azonosítása is meglehetõsen poros, vulgáris és kommersz összevonás. A színházi élet valójában csak mûvészi eszköz, pontosabban a színházi elõadás, a színház elõföltétele, de nem az. Mindaz, amirõl e regényben olvashatunk, nem a színház és nem a színpad, hanem a körítése. Ezzel a csúsztatással válhat csak a létezés – vélt – titkosszolgálati szerkezetének modelljévé.


Az Ikszek az Ördögök karikatúrája. Holott már azok is, akiknek Dosztojevszkij a maga démonregényét „szentelte", a nyecsajevisták, éppen az õ mûvében váltak ország-világ elõtt krampuszokká. (Ez persze nem zavarta sem az országot, sem a világot.) Dosztojevszkij bölcsen lefokozza ördögi hírüket. Regényének krampuszai ál-világtörténelmi virgácsot lóbáltak meg Oroszország fölött; hogy azután ez az álság nagyon is „igaz" történelmi ténnyé változott, az nem cáfolja az eredeti gondolati és erkölcsi szemfényvesztést, sõt igaz valójában mutatja meg. Az Ördögök világa az unalomból megtévesztés, megrontás és destrukció világa, a történések „semmi sem drága" alapon gerjesztése és langyossága, mintegy „puszta kénye végett", az unalomból felforgatás romantikája. Mélyén tagolatlan, világtalan szorongás honol. Kierkegaard mondja A szorongás fogalmában, hogy „a démoni a tartalmatlan, az unalmas", Dosztojevszkij, amikor Sztavrogin arcát maszkszerûnek írja le és hõsével kimondatja, hogy „szinte kábultan untam az életet", akkor hasonlóképpen jár el. Az Ördögök a Napóleon-komplexusban szenvedõ 19. század fölötti nagyszabású ítélet is, miközben prófétálja az e komplexusból kisarjadzó „szép jövõt" – értelmiségi terroristák és mozgalmár széplelkek 20. századi mókáit. Dosztojevszkij a megtévesztést leplezi le (szemben az 1981-es, megtévesztést szentesítõ könyvvel) Sztavroginban, de még õ sem egyenletes mûvészi sikerrel; õ sem tud és nem is mindig képes megszabadulni tárgyának démoni-destruktív vonzásától, melyet ugyanakkor mindenáron megsemmisíteni szeretne, az „Állj ellen a gonosznak!" elve szerint. Még Dosztojevszkij sem tudja mindig, hogy mikor higgyen maga támasztotta alakjai világpletykáinak és világrágalmainak és mikor ne. Idõnként, mintha azt a benyomást keltené olvasói[ban], hogy elfelejtette, Pjotr Verhovenszkij mögött nincs senki és semmi, hiszen a „hivatkozott" Sztavrogin démoniája mindössze az, hogy õ semmi és senki; az erre épülõ „mozgalom" (terrorszervezet) pedig – bármilyen valóságosan gyilkos is –, blöff. Míg az ördög valóságra nem hazudja magát (ekkor még csak krampusz), addig blöfföl. Fölstilizálja magát, holott csak egy hézag, egy hiba, egy figyelemkihagyás, valaminek és valakinek a hiánya. Az apró üzemzavarokra jellemzõ módon egy egész gépezetet képes aztán – nyilván nagy kárörömére – felrobbantani; a káröröm saját kicsinységébõl táplálkozik. Õ tudja egyedül, mekkora, s hogy ennek ellenére ekkora galibát volt képes okozni. Az ördög, mint Dosztojevszkij ragyogó iróniával reprezentálja (iróniája tárgyválasztásában, paktálásában áll elsõsorban): a nagy szellemekre pályázik, az ördög finnyás, válogatós, szereti a „finomságokat", az exkluzív nyalánkságokat. Nemes fõket látogat meg tehát (lásd a nagy orosz nyavalyatörõst), bennük próbál – változó sikerrel – lakozni, õk hódolnak meg neki, az õ hátukon vonul be. Rontása: szemfényvesztése.

Sterne állítja az Érzelmes utazásban, hogy „Minden harmadik ember pigmeus." Az Ikszekben, de már a Kerengõ jegesen gyûlölködõ ítéletei szerint is – minden ember pigmeus. Másfél kivétellel: az egyik az axiomatikusan zseninek kezelt „hõs", a fél pedig a valóságos bábu és tényleges, belsõ, titkos rendõr. A feketét szürkével élénkíti (árnyalja?) ez a gondolkodás. Mindez önmagában rendben volna. Hiszen valódi nagyok, Swifttõl Flaubert-en át Szaltikov-Scsedrinig és tovább nem átallották könnyek közt vagy anélkül erõsítgetni az ember végtelen, örökké ismétlõdõ kicsinységének, törpeségének és aljasságának valóságát. Ámde itt a pigmeus-ideológia maga esik bele a rút csapdába. Teremt magának egy imperialisztikus, akarnok óriást a törpék világában. Ez valahogy méltánytalan… és szerénytelen. Az Ikszek szemlélete felõl nézve ugyanis Boguslawski abszolút, megkérdõjelezhetetlen zseni, tehát kivétel, akinek kudarcáért és bukásáért az egész világ rút, törpe aljassága (annyi mint: pigmeus-történelem) felelõs. Kinyilatkoztatott tehetsége révén õt s egyedül õt vonhatjuk ki a pigmeizmus érvénye alól, tehetsége mindenre feljogosítja, az ügynök kétségkívül rövid távon célravezetõ szerepére is. Másfelõl viszont az ábrázolásban nem látni a zsenit, csupán állíttatik. Szuggeráltatva vagyunk a zseni axiómája által; csupán a zseni színházi életét, a körítést, a megszállott intrikálást látjuk, valamint a színpadi elõadások jeleneteiben zsenialitásának krónikáját, de nem ábrázolását. Ez pedig fából vaskarika. Az óriás: törpe. A konstrukció részben és elvileg egyetlen eleven pontja – holt.

Az Ikszek fõhõse – kicsinyre nõtt Sztavrogin. Amennyivel szenvedélyesebben önimádó, annál kisebb, különösen aktivitása révén: gyûlölködéseiben, rágalmaiban és különféle húzásaiban, az alantastól a teátrálisan fennköltig és szerénytelenig – csakhogy eladhassa magát. Sajnos, képtelenség komolyan venni egy nagyregény ormótlannak szuggerált fõhõsét, akit egyetlen szenvedély hevít – a mûvészet merkantilizálása, akit csakis a piaci rentabilitás bûvöl el, és ezért még arra is hajlandó, hogy magát – a láthatatlanságig rejtve – az „eszme emberének" titokhordozójaként sejtelmesítse. Valójában inkább Peer Gynt hagymája õ, héjától megfosztva, mag nélkül, aki voltaképpen nagyon is megfelel a korszerû nietzschei, szívóskodó, akarnok életeszménynek (ezt mostanában a tartás hibás szinonimájaként: „karakánnak", „keménynek" szokás hívni): „Ha nem vagyok több, mint a Törvény, akkor az elátkozott lelkek között a legelátkozottabb vagyok" (Jón, rosszon túl). Nos, Boguslawski sikerhajhászásának titka ez; halála pillanatában ezért nem mondhat mást, mint amit mond: „Sikerem van." Becsvágya – õszintébb szóval: karrierizmusa, amit Az Ikszek szelleme a zseni területen-és törvényenkívüliségével igazol (a bizonyítandót imígyen axiomatikusan kezelvén), szemben áll a törpe világgal: nos, mindez Sztavrogin laposra paskolt, karrierista karikatúra-vázlatát eredményezi. A szövet nélküli konstrukció konstruált volta (a formán inneni ideologikum) éppen abban áll, hogy a világ és a vele szemben álló hõs aránytalan méretkülönbsége, az elrajzolt törpeség, a felnövesztett nagyság: erõszakosan ideologikus, és semmi köze nincs ahhoz, amit mûvészi natúrának, organizmusnak, építkezésnek nevezünk. Sztavrogin karikatúrája kerekedik ki, ami visszamenõleg is glorifikálja a bonapartizmusmániából kinõtt széplélek-terrorizmust és összeesküvõsdit, (hogy mindennek etatista hagyománya és kifutása is van, arról még lesz szó). Az eredeti Sztavrogin mindenesetre annál nagyobb, minél kevésbé akar bármit is ezen a földön elérni. Õ „kábultan unta az életet", „erkölcsi kéjsóvárgásból nõsül meg", ahogyan Satov mondja neki, sõt: „hogy mire használjam fel ezt az erõt – ezt sohasem láttam… énbelõlem csak tagadás fakadt." Sztavroginról „azt beszélték, hogy álarcra emlékeztet az arca", s szintén Kierkegaard-tól tudható, hogy „Mefisztó lényegében mimikai", az ördög: kommunikációs hatalom. Sztavrogin egyedül a kinevetéstõl, a gúnykacajtól fél. (Ezért is figyelemreméltó, hogy a rettegett kinevetés helyett taps és elismerés jutalmazta ezt a krampusz-játékot, szellemi régiónkban is jelezvén a világórát, amikor „minden eladható", s az említett szemfényvesztõ kommunikációs hatalom szüntelenül beteljesedõben van.) Dosztojevszkij még – legalább félig – észnél volt, õnála Sztavrogin nagysága: semmissége, és ez önsúlyánál fogva – leleplezés értékû és erejû. Sztavrogin semmi, ez az õ démonikus hatalma – mondja az orosz mester. Boguslawski minden, ezt a hatalmát veszejti [?] el az aljas törpék világa – mondja Az Ikszek szelleme, a hõs omnipotencia-vágyának infantilis erõszakosságával, és totális rivalizálási mániájával, amit „színház"-nak becéz az egyszerûség kedvéért. Az Ikszek szerint egyedül Boguslawskit illeti meg a színházi: titkosszolgálati Bonaparte-szerep, a kietlenül romantikus személyiségnek ez a modern, etatista megváltása, ha a pigmeus-társadalom (mely tehát épp ezért jobbat nem is érdemel, mint ezt a modern etatizmust) el nem tiporná – mondatik. S voltaképpen helyénvaló is lenne a mondás (bár nem túl tetszetõs és találékony), ha Boguslawski valóban az lenne és akkora, amekkorának elfogadtatni törtet a szöveg – látatlanban. Ha…

Sztavrogin semmisségének kinyilvánításával Dosztojevszkij az egész Verhovenszkij-féle világtörténelmi krampusz komplottról rántja le a leplet, az „álarcot" ami nem más, mint Sztavrogin maszkszerû: kifejezéstelen arca. A démonia hiányként való ábrázolása olyan gondolati, írói bátorság és bravúr, amit úgy látszik utoljára a saját ideológiai miazmáival küszködõ, prófétikus 19. század tudott kihordani. Az Ikszekben viszont hihetetlen (legyen ez elismerés) leleménnyel és akarattal újra fölépül az, amit Dosztojevszkij prófétikusan és jó okkal lerombolt. S a restaurációt ráadásul nem hogy nem vesszük észre, de üdvözöljük. A múlt századi mester mindenesetre illúziótlanabbul szemlélte hõsét, semhogy felnövesztette volna olyan értelemben, hogy valóságosnak jelentette volna ki nagyságát. Sztavrogin éppen így vált nagy figurává mint mûvészi alak. Dosztojevszkij azért rombolt ily prófétikus erõvel, mert tudható, hogy ennek az összeesküvésnek történõ behódolás, a semmi és az unalom romantikájából fogant világtörténelmi maszatolás és erõszak mennyire materiális erõ; hiszen csak szellem… Tudható, mennyire sikerült a megtévesztés, az álarc hitelesítése, a hazugság igazsággá terrorizálása. Dosztojevszkij, ha kétértelmûen, olykor tanácstalanul és maga is luciferi módon: gyûlölve-vonzódva, mégis figyelmeztetett, hogy mindez „a ködbõl és alaktalan párából" (Hegel szavai a széplélekrõl) vergõdik elõre, blöfföli magát valóságra. Figyelmeztetése még azelõtt vagy aközben hangzott el, hogy egy század, egy szellemiség, egy kultúra – benne hordozóival – meghódolt volna. Az újkori schöne Seele: gyakorlati vérfolyás. Elitista alapon. (Minden komplott feltétele exkluzív, mert vonzónak kell lennie és egyben rezerváltnak, ha sikerre tör). Dosztojevszkij minden figyelmeztetése azonban nevetségesen hiábavaló volt. Sztavroginban Dosztojevszkij megjelenítette a kierkegaard-i démonikust, aki „önmagát zárja be… és semmiféle kommunikációt nem óhajt" (A szorongás fogalma), és mint ilyen lehet – világhódító. Az, aki még Pjotr Verhovenszkijt is megtéveszti, anélkül persze, hogy akarná – nem akar õ semmit.

Ismétlendõ: Boguslawski – kicsinyre nõtt Sztavrogin. Az õ némaságai, elhallgatásai, inkognitója, „rejtélyessége" emennek karikatúrája, és csak másodsorban csenevész színházi fogások együttese. Dosztojevszkij az üres semmibõl, a Sztavroginéból tudta megcsinálni a megtévesztõ nagyság leleplezését, egy formátum demisztifikálását, amit magában a regényben is elvégez sajátos perverz módján Pjotr, midõn kiábrándul „fõnökébõl". Boguslawski és a belügyminiszter figurájával Az Ikszek viszont mindezt remisztifikálni iparkodik; a zseni és az államtitoknok – a két egymásra utalt cselszövõ –, a becsvágyó öntudat és a mindenható báb, újra felépítenek egy, a világtörténelemben ugyan valósággá izzadt, az értelem és az ésszerûség szigeteirõl viszont mindig elég világosan látott krampusz-históriát.


Az Ikszek recepciója, fogadtatása nem pusztán egy könyv sikere, hanem egy figyelmetlenség és belsõ romlás története. A 20. században karrieristává törpült széplélek diadalmas egyetértése arisztokratikus önmagával. Az iskolamesteri nagyrealizmus és az aufklärizmus beckmesserei aszketikusan: sóváran visszafojtott könnyekkel, no meg haragtól elfehéredõ arccal ismétlik Az Ikszek „igazságát": „Jobb híján legyetek állambohócok és krampuszok! Mert hiszen ilyenek tudtok csak lenni, ilyenné intrikáljátok a történelmet. Ha így van: maradjon így: legyen így." Az Ikszek éthoszát Virág Miki fogalmazta meg, a Kerengõben. Még egyszer tisztázandó: nem az állapot megfogalmazásával, hanem annak szentesítésével vívott ki magának Az Ikszek és a Kerengõ különleges erkölcsi pozíciót a magyar irodalomban. Mert igaz ugyan: a farkastörvények vannak. De a szentesítésük – s legyen ez ügyben legalább egyetlen felszólalás – megtévesztés. Virág Miki kioktató és magamutogató monológjainak varázsmondatára épül Az Ikszek – úgy látszik: holtbiztos – tippje: „Nemigen lehet mást tenni…" E könyv tehát egy nagyon is ismert, konszenzuális tudásra, közkeletû mentálpiszokra épít: belsõ megromlottságunk kaján öntudatára és öngyûlöletünkre. Szellemiségünk erkölcsi felmentése egy „történelemfilozófiai" konstrukció révén természetes sikerre számíthatott. Az Ikszek formájának egyik tartópillére ez a kalkuláció. Ehhez hozzávehetõ még némi romantikából származó – szintén „alulról" divatos – dezilluzionizmus és unalom, a kompetencia-hiányunkból és bekerítettségünkbõl mindenhatósági vágyba átcsapó nagyzási hóbort, a széplélek törekvõ semmittevése – és máris minden megy, mint a karikacsapás. Szinte: káprázatos.

A józanság és illúziótlanság képében divatozó mizantrópia itt nem más, mint a Boguslawski jellemében parázsló üres önimádat. Az elégtelenség megalomán kompenzálása. A meg nem értett zseni világmegvetése – ez a fõhõs elsõ és utolsó szava. Ám ez a beszéd nem a játék élve, hanem az unalma. Ekkora önimádat csakis valami áthatolhatatlan világ-unalom szüleménye lehet. A meg nem értettség világmegvetésbe fordulása az „ifjúkori önarckép"-bõl, Fiszer visszataszítóan vonító romantikájából származik, amit csak látszatra hagyott oda az öreg Mester. Felnõni, vagyis antiromantikussá érni is csak azért kell, mert „ilyen a világ". A mester és a tanítvány viszonyának egyedüli alapja az érvényesülés iskolája, és a karrier tapasztalatainak egymást persze el-elárulgató (ez is lehet tanul-ság) továbbadása, a pigmeus-ideológia folytonosságának szorgos biztosítása.

Az Ikszek keményen és engesztelhetetlenül az üres lét fenntartásáról szól (lásd Kis Pintér Imre bírálatának találó címét: A játék vérre megy). Az irodalom azonban sohasem a létfenntartásról szól. Nem azért, mert az nem elég „szép" vagy „szalonképes", vagy nem elég „költõi", nem eléggé „érzelmes" (ilyen igények önmagában véve senkit sem táplálhatnak mûalkotással szemben), hanem azért, mert nem ez a dolga. Sõt, bizonyos végsõ értelemben nem a létfenntartásban jelöli meg az emberi dolgok lehetséges alapjait.


Nehezen lehet elképzelni ideologikusabb mûvet, mely közben ennyire a „dezillúzió" álarcát kényszerítgeti magára. Azzal, hogy szelleme szerint el kell fogadni és ki kell tanulni e világot legaljasabb oldaláról, az érvényesülés érdekében, illetve azáltal, hogy a fölébe kerekedés egy zseninek állított személy egyetlen éles igazolása, továbbá azzal, hogy annak kegyelmezünk csipán (Az Ikszek „szelleme"), aki „nagyot" akar, és ennek megfelelõen megveti környezetét, és e „nagyot" bármilyen eszközzel véghez viszi (e bármilyen-ség itt egyenesen a nagyság ismertetõjele) – lapos karrierideológiát sugall; lapossága populáris sikerének egyik záloga. A karrierideológia azonban egyúttal az uralom szava. A sokaktól erõlködve felemlegetett kritikus szemszög – megtévesztõ. Látszólag azt mondja, hogy a társadalom, a történelem (mely mindig ugyanaz, ismétlõdik, tehát – számunkra legalábbis – kétséges, hogy történelem-é egyáltalán) és az élet romlottsága közepette annak, aki féktelen elhivatottságot állít magáról, annak nincs más választása, mint a morális és amorális közömbösség. „És látja, hogy ez jó." Valójában egy szellemiség ómódi, de megújulni mindig kész, mozgékony társadalom- és világmegvetése beszél hozzánk (ismét csak beszámítva a mindenkori össztársadalmi öngyûlöletet mifelénk): az aszketikus értelmiségi nehéz fegyverzetû nyelve. A görcsösen kritikus, valójában kisebbségi komplexusban: hatalommániában szenvedõ értelmiséginek a schulmeisteri aszkézisében mindig van valami pornográf; Az Ikszek ilyen értelemben politikai pornográfia (újabb adalék a sikerhez), a 18. századi eredetû közép-kelet-európai, konspirációs, elitista, etatista „malackodás" útmutatója. Azért pornográfia, mert a világ s az élet megvetésének ilyen hidegen, elfehéredve tobzódni: már a szellem kéjsóvárgása, a hatalmi ösztön minden kicsapongásnál elképzelhetetlenebb, perverz önünneplése.

Az ikszek gyülekezete: minden „felvilágosodottságból" abszolutizmust kovácsoló államiság fölényének igazolása az ostobává, aljassá „leábrázolt" csõcselék-társadalommal szemben. Az ikszek társasága felõl nézve visszataszítóan arisztokratikus mû, e társaságon kívül viszont nincs honnan nézni a mû világát. A szentesítésre, a legyalázásra (lásd „mellékesen" a mû idejét, a lengyel reformkort), az elfogadásra – ez lenne a realizmus? – fölhívás, mely valóban a karrier egyetlen feltétele itt, ez az az ideológia, mely egyúttal fölmenti és elismeri a világmaffia zsenijét. És „félkézzel" egy egész nemzetet intéz el oszladozó hullaként. Kár, hogy Boguslawski géniuszának axiómáját nem tudjuk elhinni. Ez ugyanis már mûvészi-formai kérdés lenne. Természetesen az is kérdés marad, hogy rákérdezhetõ-e egyáltalán egy mûalkotásban a zsenire mint tematikus központra (lásd a Kerengõ alaptémáját, Adorján András zsenialitásának motívumát). Világgonddá stilizálható-e az egyéni zsenialitásért törtetõ szorongás, lehet-e nagy regény alapja a mûvészi, illetve alkotó képesség reklámozása? Vagyis az a belsõ rettenet, hogy hátha, talán nem is vagyunk „olyan" tehetségesek. Különös és jellegzetes, hogy a kóklerségbõl nagyságot stilizáló fogadtatás ilyen pofon egyszerû csúsztatásokat nem tudott észrevenni (természetesen ebben a pszichés korlátok bizonyultak erõsnek, nem pedig az értelmiek). Különösen azoké, akikbõl most ellenállhatatlanul tör fel az elfeledett, de meg nem szûnt nosztalgia a klasszicizáló realizmus-esztétika egyeduralma iránt.

Az élet megromlottságának, züllöttségének kaján szentesítése: továbbdagasztása, no meg a fûszerként adagolt romantikus zokogás fölötte, mindez a legkonzervatívabb, bár századunkban és tájainkon virulens, aufklärista eredetû politikai voluntarizmust igazolja: megérdemlitek az elnyomást, mert „olyanok" vagytok. „Nem szeretlek benneteket, mert nem tudom kibontakoztatni lángelmém." Stb. Mindenki megérdemli a sorsát, ítélkezik szerényen a könyv, hiszen tényleg igaz az, hogy az emberek többsége – tompa, ostoba és aljas. És az is, hogy sokszor õk tartják fenn a pókszerû államgépet. Az a szûk mozgástér, melyet a titkos társaságok gyanakvásban és gyanúsításban tobzódó cselszövénye, a szûk kisebbség állammá blöffölt és stilizált összeesküvése mozgat, az az évszázados újkori politikatörténetbõl jól ismert, keresztül-kasul. Attól azonban, hogy egy sötét kisszerû blöff – valóságos hatalom, még nem muszáj elismerni. Az Ikszek szerint viszont még mindig több lehetõsége van, és kell hogy legyen etatista körülmények között az állítottan rendkívüli embernek. Még mindig jobb a „rendeletes" abszolutizmus, mint a hülyék és aljasok anarchikus demokráciája, mivel akkor talán nagyobb eséllyel választódna ki spontánul az igazi minõség. Ezért egy monolitikus uralmi rendet rafinált fanyalgással igenelve: mindig felül kell lenni, egyedül ez igazolható, és ez igazolja magát önmagával. És – belül kell lenni. A felül- és belülilleszkedés: az uralom szava, a semmi, az üresség unalma fölött. Ez a logika, mely több mint komolytalan, noha tapasztalatilag hatásos, már csak azért is, mert: félelemkeltõ, a könyv fogadtatásában komolyan vétetett, a blöff erejét téve meg az igazságnak. A nagyság szimulálása egy hamiskártyajátékon keresztül mindig is elbûvölte a széplelket, mely gonoszat és vért szeret látni, hiszen „nem történik semmi és ez szörnyen unalmas". Kajánul belül maradva a játszmán, abban az illúzióban ringatja magát, hogy semmiért sem felelõs, viszont mégiscsak mindenható, teremtõ – a semmibõl, ami ugye kibírhatatlan.

Az Ikszek természetesen kiemelkedõ mû. Ha mûvön semmi spontaneitást és élõ szervességet nem értünk. Ha szerkesztmény, ámde nem alkotás. Utóbbihoz ugyanis a forma teremtõdésébe vetett bizalom (nem kérem, nem hit! elégséges a bizalom) szükséges, ami persze egy másfajta, mélyebb, öntudatlanul kezelt és elengedett, noha épp oly illúziótlan bizalom folyománya – az öntörvényûség és a belsõ szabadság létezésérõl való tudomás, a forma emancipálódó szabadságáról való tudás. Szabadság, és újra: a szabadság szabadsága. Ez az egyetlen talán, amelynek birtoklására nem vágyik Az Ikszek szelleme. E könyv, ilyen értelemben, mindvégig a tudatosságról mint erõlködésrõl szól, tehát önnön rabságáról is. Ennyiben és csak ennyiben – öntükrözõ. A Theatrum Mundi mint konspiratív ármányok akarnok szövedéke benyújtja a számlát, és foglyul ejti a szellemet, melyet megbûvölt. Holott a hamis, megtévesztõ látomás abban a pillanatban szertefoszlik, amint lemondatik néhány dologról. A lemondás azonban nem erõs „oldalunk", mivel az egyfajta gyengeséget, alázatot (nem megalázkodást!) igényelne. Például arról, hogy mind a világ, mind a színház: ármányok szõtte börtönháló, amelyen fennakad a zseni produkciója, és ez egyben világtörténelmi tragédia is. Sem az egyik, sem a másik – nem áristom, noha szép számmal akadnak benne cselszövõk és foglárok, no meg gonosz tanácsnokokkal körülvett felvilágosult államférfiak, (akik persze jobban teszik, ha gyorsan belépnek valamely titkos társaság soraiba), akik továbbadják – sûrû árulgatások közepette – hasznos tapasztalataikat.


Az akarnokideológia jegyében áll Az Ikszek. Megszületett, hogy félni lehessen tõle. Lehet is. Ámde (lásd alcímünket): születhet ugyan mûalkotás félelembõl, de nem születhet megfélemlítésre, arra, hogy féljenek tõle: „hogy beszakadjon alatta az asztal" – mondja erõszakos és gyermekes (ez egyszer valóban gyermeki) önteltséggel a fülszöveg – s Az Ikszek valóban behódolásra kényszerít. Tünetnél mélyebb sikere: penetrációja a hatalomnyelv által. Valóban átüt az erõtõl bûvölt szellemiség tapétavékony falán. E fal mögött a nem csak névtelen Nagy Félelem lakozik. Mindnyájunké. Sikere a félelem kitenyésztett betegségein lábal át. Hódító hadjárata valóban végigtrappolt az egykori Szent Szövetség hómezõin – a lélekben és az agyban, melyrõl azonban tudható – anyagi erõ, tehát effektív hódoltsági területté roncsolható, saját kérésére. Mint többfelõl tudható, egy egész népet nem lehet leváltani, talán: Az Ikszeknek sem sikerült a lengyeleket, talán egy egész értelmiséget sem. De ha saját maga kéri?

1982–83.