Payday Loans

Keresés

A magyar zsidó olimpiai bajnokok sikereinek okai
MAGYAR ÉS MÁS ZSIDÓ ARCKÉPEK ÉS ÉLETPÁLYÁK
2016. december 05. hétfő, 08:55

MIÉRT VOLT OLYAN SOK ZSIDÓ OLIMPIAI BAJNOK MAGYAR?

ÍRTA: KÁLMÁN MIHÁLY ROVAT: SPORTTÖRTÉNELEM

Bolgár Dániel Miért van olyan sok magyar zsidó olimpiai bajnok? című írása olyan témát érint, amelyről pár éve magam is írtam.[1] Cikkemben egyrészt a magyar zsidó olimpiai bajnokok sikereinek okát, másrészt a sikerek értelmezéseit tártam fel.

kabos-balrol-a-harmadik-az-ute-1935-os-jubileumi-nemzetkozi-kardversenyen-a-klub-fennallasanak-50-eveben

Kabos Endre (balról a harmadik) az UTE 1935-ös jubileumi nemzetközi kardversenyén, a klub fennállásának 50. évében

Nagy figyelmet fordítottam a legsikeresebb magyar és magyar zsidó sportra, a vívásra, amely a háború és a párbaj modernné és polgárivá civilizált módozataként különös jelentőséggel bírt. A zsidók számára a vívás párbajképesség szimbolikus megjelenítéseként és a párbajokra való felkészülés eszközeként szolgált, míg a trianoni Magyarország a sportsikerek között mindenekelőtt az olimpiai játékokat, azon belül pedig a kardversenyeket tekintette a magyar nemzet életereje objektív megmérettetésének, illetve a legjobb nemzetközi propagandának.

Áttekintettem továbbá a zsidó olimpiai bajnokok körül kibontakozó sajtóvitákat, melyek során a kurzusközeli orgánumok kikérték maguknak, hogy különösen a budapesti neológia zászlóshajó-médiuma, az Egyenlőség „kisajátította,” zászlajára tűzte, és az asszimiláció és hazaszeretet szimbólumaként mutogatta a zsidó olimpikonokat. Rögzítettem a fajvédők reakcióit is, akik a magyarság erejének objektív megítélése érdekében egy zsidó olimpikonok nélküli magyar csapat felállítását szorgalmazták – még ha elismerték is a zsidó hozzájárulást a magyar olimpiai sikerekhez.

A víváshoz való vonzódás mellett én is kiemeltem, hogy a zsidó olimpikonok többsége városi, gyakran jómódú családból származott.

A tizenöt zsidó bajnok kétharmada Budapesten született, de mindegyik aranyérmes a fővárosban élt és edzett győzelme idején. Itt alakult ki a (zsidó és nem-zsidó) edzők, sporttársak, sportszervezetek, mecénások azon mikrokozmosza, amely kitermelte a II. világháború előtt kiemelkedően sikeres magyar és magyar zsidó olimpikonokat.

Bolgár állítása szerint a zsidók nagyarányú olimpiai sikereinek forrásai: a budapesti zsidó lakosság számaránya, vagyoni helyzete és sportkedve, nem pedig az asszimilációs vagy bizonyítási vágy. Azonban az európai viszonylatban meglehetősen asszimilált magyar zsidóság legasszimiláltabb – fővárosi, legalább középosztálybeli életvitelt folytató – részét éppen ilyen vágyak hajtották, így tehát az asszimiláció legalábbis közvetetten megalapozta a zsidó sportsikereket.

Az asszimilációs törekvések és aktusok közvetett – generációkon átívelő – jelentőségére jó példa Mező Ferenc és Petschauer Attila esete. Mező Ferenc apja a nagykanizsai Grünfeld Mór kereskedő volt, aki fiát a piarista gimnáziumba íratta. Az itt töltött évek olyannyira meghatározták Mező pályafutását, hogy miután megnyerte a szellemi olimpiát Amszterdamban, az Egyenlőségnek írott levelében egyértelműen a piaristákig vezette vissza sportszeretetét és így sikerét is. Több zsidó aranyérmeshez hasonlóan vagy maga Mező, vagy a szülei magyarosították a nevüket – ahogy tette ezt sok más hasonló státuszú urbánus, és főleg fővárosi zsidó család.

mezo-ferenc

Mező Ferenc (forrás: zaol.hu)

Hasonlóan meghatározó döntés volt Petschauer Fülöp budapesti kereskedő részéről, hogy már nyolcévesen beíratta fiát, Attilát, Fodor Károly (szül. Freyberger Mózes) zsidó kardmester 1885-ös alapítású vívótermébe. A későbbi bajnok húsz éves koráig nevelkedett itt, miközben négyszer nyert korosztályos bajnokságot. A Magyar Athlétikai Club után a Fodor vívóiskoláját vezető Italo Santelli olasz maestro keze alatt így nem csak Horthy vívótudása, de több generációnyi zsidó olimpiai kardbajnok is csiszolódott Petschauer mellett: Gerde, Gombos, Garay és Kabos is.

petschauer-attila

Petschauer Attila

Petschauer 1912-ben kezdett vívni, amikor a nyolctagú kardcsapat – négy zsidó vívó és négy katonatiszt – olimpiai aranyat nyert. Az így duplázó zsidó bajnokok közt két ügyvéd, egy fogász, és egy mérnök volt. Okkal feltételezhető, hogy a szervezett vívósport magyarországi terjedését figyelő Petschauer Fülöp és más zsidó szülők szeme előtt felsejlett a vívás, mint a társadalmi tőke egyik forrása, amikor egy ilyen tiszteletreméltónak, elegánsnak, úriasnak tartott hobbit választottak gyermekeiknek. (Lásd az Ojság c. zsidó vicclap idevágó karikatúráját, amely az úri középosztályhoz való asszimiláció szimbólumaként az öreg zsidó által pórázon tartott, komikusan oda nem illő kutyát, asszimilációs csatornákként pedig – a humor forrásaként felcserélve a sorrendet – elsősorban a vívást, és másodsorban az oktatást jelöli meg).

ojsag-1927-november-13-forras-fszek

Ojság, 1927. november 13. Forrás: FSZEK

Nehezebb eldönteni, hogy mi munkált magukban a sportolókban. A Bolgár által a cikk végén említett Kabos mind zsidó, mind magyar kötődése mellett nyilvánosan hitet tett külön-külön és együtt is, de amikor a kettő összeegyeztethetetlennek bizonyult, a magyar színekben való versenyzés mellett tette le a garast.

1935-ben elterjedt, hogy Kabosindulni kíván a második Makkabiádán, a zsidó világjátékokon, azonban a zsidósággal való ilyetén azonosulásával kiváltott felzúdulás miatt lemondta szereplését.

Egy beszámoló szerint Kabosnak Filótás Ferenc nyugalmazott huszárezredesnél, a Magyar Vívószövetség elnökénél kellett kanosszát járnia, kijelentve, hogy elsősorban magyarnak érzi magát, és csak a versenyszellem vonzotta Tel-Avivba. Pár hónappal később már így írt az Országos Testnevelési Tanács folyóiratában: „Sokunkat a hagyomány kötelező ereje, tehát történelmi ok, még többünket a magyar fajnak átokba fogant ezeréves fogyatkozása, az elkülönülésre való hajlandóság avat a kard szerelmesévé (kiemelés tőlem – K. M.).”

Kabos azonban korántsem vágta el magát a zsidóságtól: alig egy évvel később, a berlini olimpia előtt megerősítette az Egyenlőségnek, hogy a zsidó versenyzők lelki hendikeppel indulnak, mert nem tudnak elvonatkoztatni attól, hogy a náci Németorszában „zsidó testvéreinket más, Istenteremtette embertől különböző, sőt, ártalmas fajnak tekintik.”

Ellentétben más országokkal azonban, Magyarországon nem bontakozott ki zsidó bojkottmozgalom a berlini olimpia előtt, így a magyar zsidó sportolók a magyarság és a zsidóság képviselőjeként is pástra léphettek. Ahogy Kabos fogalmazott „Mi, zsidó magyarok (…) elsősorban az egyetemes magyar sportért állunk ki a küzdőtérre (…) a távolmaradás sokféle magyarázatra és megitélésre adhat alkalmat, míg a kiállás, különösen a győzelemmel végződő kiállás csak azt az elismerést eredményezheti és hozhatja meg, amelyet az antiszemitizmus megtagad a zsidóságtól (…) mi, zsidó magyarok – ha talán tudat alatt – viszünk is magunkkal vallási kérdést az idei olimpiai küzdelmekre – ez csak egy okkal több, hogy odamenjünk és fokozott mértékben igyekezzünk magunkat adni.”

kabos-a-radiomusor-cimlapjan-a-berlini-olimpia-eloti-heten

Kabos Endre a rádió műsorújság címlapján, a berlini olimpia előti héten

Hasonló utalást találhatunk Kabos zsidó (és magyar) öntudatára berlini diadalmenete után is. Amikor a miskolci szélsőjobboldali Magyar Jövő keserű szájízzel vette tudomásul Kabos kétszeres győzelmét, ő nyílt válaszlevélben biztosított mindenkit, hogy semmi nem fogja „meggátolni abban, hogy ha a választás rám esik és kiküldenek a jövőben a magyar színek képviseletében a nemzetközi porondra, ne vessem tudásomat mindenkor latba, hogy győzzek (…) mindent el fogok követni, hogy azoknak a keveseknek, akik azonosítják magukat az érdekelt tudósító megállapításaival – a jövőben is keserűséget szerezzek.” Megállapítható tehát, hogy nem csak a zsidó sajtó festette le Kabost az asszimiláció és hazaszeretet mintaképeként, de maga Kabos is magára vállalta ezt a szerepet Hitler olimpiája előtt.

Az első zsidótörvény vitája során Vázsonyi Vilmos fia, János, valamint a kétszeres olimpiai negyedik, az MTK-színekben magyar bajnok birkózó Payr Hugó próbáltak felmentést szerezni az olimpiai bajnokoknak. Egy évvel később kettejük mellett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetője, Peyer Károly, a kormánypárttól a zsidóbarát volt MLSZ-elnök Shvoy Kálmán nyugalmazott tiszt és a kisgazda Dulin Jenő próbálta meg felmentetni az aranyérmeseket a második zsidótörvény rendelkezései alól.

Dulin így érvelt: „Az én kérelmem az, hogy azokkal a zsidókkal törődjünk, akiket elismertünk asszimiláltaknak (…) ha egyszer azt mondjuk valakiről, hogy hitet tett, bizonyságot tett a magyarságáról, azt fogadjuk el nemzetünk teljes jogú tagjának. Amikor például a kivételekről beszél a javaslat, megfeledkezik egyes kategóriákról. Én mint régi sportember, felhívom a Ház figyelmét arra, hogy itt vannak például a mi olimpiai világbajnokaink.” A második zsidótörvény alól végül – többek között a keresztény lelkipásztorok és a kitüntetett frontharcosok mellett – az olimpiai bajnokok is mentesültek, így az aranyérem megszerzése bekerült a jogerővel bíró asszimilációs aktusok közé.

Bolgár felhívja a figyelmet, hogy

nehézségekbe ütközik meghatározni a zsidó bajnokok számát.

Ha az általa hozott 1936-os olimpia példájánál maradunk, a helyzet meglehetősen világos: Kabos két aranyat kardozott össze, a szabadfogású birkózó Kárpáti Károly megnyerte a könnyűsúlyt, Bródy György és Sárkány Miklós pedig a vízilabdacsapattal nyertek – Los Angeles után másodszor.

karpati

Kárpáti Károly

A Kárpáti szüleit meglátogató Egyenlőség kiemelte Kellnerék hagyománytiszteletét, vallásosságát, Kabos apja pedig biztosította a lapot, hogy jó zsidónak nevelte a fiát. Bródy a Szabadelvű Párt prominens zsidó képviselőjének, Bródy Ernőnek a fia volt, Sárkány pedig a Zsidó Gimnáziumban és a VAC-ban kezdte sportpályafutását. Egyedül Elek Ilona zsidóságával kapcsolatban merült fel kérdés, róla viszont ennek megfelelően azEgyenlőség lakonikusan megjegyezte: „nem tartozik felekezetünk kötelékébe. Csak apai ágon zsidó származású.”

Előző cikkemben számításaimhoz a Magyar Olimpiai Lexikonban felsorolt olimpiai bajnokok névsorát vetettem össze azInternational Jewish Sports Hall of Fame c. kiadvánnyal. Ez utóbbiban nem volt olyan, akire ne hivatkozott volna zsidóként a magyar zsidó sajtó, és nem volt olyan sem, akire hivatkozott volna, de ne azonosította volna a kötet. Természetesen meglehet, hogy egy vagy több, a kötet és a korabeli zsidó sajtó által zsidóként azonosított sportolónak nem mindkét szülője volt zsidó, annál is inkább, mert éppen a módos, fővárosi, asszimiláns zsidóság körében dívott leginkább a kitérés és a vegyesházasság mint jogi érvényű asszimilációs aktus. A pontos számításokhoz ezt valóban fel kell tárni.

A fenti módszer alapján végzett kalkulációm eredményei a következők: Elek Ilonát nem számítva, a II. világháború előtti ötvennyolc magyar olimpiai bajnok közül tizenöten voltak zsidók, és ők nyertek a nyolcvan magyar aranyból huszonhetet. A huszonkét egyéni aranyból nyolcat nyertek, és minden csapataranyból – öt kard- és két vízipólóarany – derekasan kivették a részüket.

A huszonhét, zsidók által nyert aranyéremből tizenhét született kardvívásban: háború előtti tizenháromból tíz, a háború utáni tizennégynek már csak a fele. Zsidó kardozók szereztek tizenháromból nyolc csapataranyat és mindkét egyénit az I. világháború előtt, utána már csak tizennyolcból hatot, illetve a négy egyéniből egyet. Összesen tehát a 31 kardaranyból tizenhetet szereztek zsidók.

Az I. világháború előtt jelentősen jobban teljesítettek a zsidó sportolók: 14 bajnokból 6 volt zsidó, kilenc egyéni aranyból ötöt szereztek, és az 1908-as öttagú, valamint az 1912-es nyolctagú nyertes kardcsapatokkal Földes Dezső, Gerde Oszkár és Werkner Lajos is duplázott, az egyéniben is mindkétszer győztes Fuchs Jenővel együtt. Összesen 13 aranyat szereztek a 22-ből.

elek-ilona

A két háború között 44 bajnokból már csak 9 volt zsidó, ők összesen a 13 egyéni aranyból hármat szereztek, a 45 csapataranyból pedig tízet – tehát 58-ból 13 aranyat. A zsidó sportolók részesedése az aranyakból tehát csaknem harmadára csökkent, 59%-ról 22%-ra. Annak ellenére, hogy a budapesti zsidóság Trianon után már nem a magyar zsidóság negyedét, hanem csaknem felét tette ki, az I. világháború előtti hat bajnokból csak egy született Budapesten kívül, míg a háború utáni tízből már négy. Kérdéses, hogy magyarázatul szolgálhatnak-e erre a Bolgár által felvetett szempontok, nevezetesen a vagyoni helyzet és a sportkedv változása, hiszen a zsidóság aránya a budapesti lakosság körében nem változott jelentősen.

A sportkedvvel kapcsolatban valószínűsíthető, hogy zsidó olimpiai bajnokok arányának csökkenéséhez hozzájárulhatott a hadsereg korlátozására az iskolai testnevelés hangsúlyozásával és a leventemozgalommal válaszoló magyar állami politika. Ez, valamint a tömegsport elterjedése mellett azonban a zsidók sportklubokból való kiszorítása a is hozzájárulhatott a zsidó olimpikonok térvesztéséhez. Így például az 1928-ban győztes kardcsapatot erősítő Gombos 1925-ben távozni kényszerült a legpatinásabb magyar sportszervezetből, a Magyar Athlétikai Clubból – ám három év múlva az általa alapított Tisza István Vívó Club (TIVC) színeiben vívó Garayval együtt olimpiát nyertek, ahogy aztán 1932-ben Kabos is.

Tegyük hozzá: a zsidó bajnokok klubválasztása szintén az asszimilációs narratívát erősíti:

csak a két háború közti disszimilációs nyomás tűnik a zsidó élsportolókat zsidó kötődésű klubokhoz terelni. A klubalapító Gombos amszterdami győzelme után a Hajdu Marcell cionista ügyvéd által alapított Nemzeti Vívó Clubba igazolt, ahol Garay vívni kezdett, és amelynek színeiben Petschauer csapataranyat nyert Los Angeles-ben. A cionista kötődésű Vívó és Atlétikai Club (VAC) tagjaként csak Sárkány Miklós vízilabdázó nyert olimpiát (1932-ben és 1936-ban), bár 1926-1930 között Kabos is a klub tagja volt.

Ezzel szemben az első világháború előtti hatból csak egyetlen aranyérmes nyert zsidó kötődésű klubbal:a VAC-cal szembeállítva gyakran magyarként, más klubokhoz képest zsidóként azonosított MTK nehézsúlyú birkózójaként győzedelmeskedett kötöttfogásban 1908-ban az óriás Weisz Richárd, a kis MTK-elnök és -mecénás Brüll Alfréd nagyiparos kebelbarátja.

weisz-richard

Weisz Richárd

Magyarázatra szorul továbbá a magyar zsidó olimpikonok dominanciája a világ zsidó sportolói közt, és ez újabb alátámasztásul szolgálhat az asszimilációs narratíva vizsgálatához. Az élsport magyarországi jelentőségéről tanúskodik, hogy a magyar sportolók messze erejükön felül teljesítettek a vizsgált olimpiákon – a 915 megnyerhető aranyból nyolcvan került Magyarországra.

Még szembeszökőbb a magyar dominancia a zsidó sportolók krémje közt.

A holokauszt előtt negyven zsidó lett olimpiai bajnok a magyar sportolók részvételével megrendezett – tehát az 1920-as kivételével kilenc – olimpián. Közülük tizenöt, csaknem negyven százalékuk, magyar színekben nyert. A huszonnégy, zsidók által nyert egyéni aranyból nyolcat, a harmincöt csapataranyból pedig tizenkilencet nyertek magyar zsidó olimpikonok. Így a zsidók által nyert aranyérmek csaknem fele került Magyarországra, noha a magyarországi zsidóság aránya a világ zsidóságában Trianon előtt 8% körül lehetett, utána alig feleennyi.

A magyar aranyak harmadát nyerték zsidók, miközben a zsidóság részesedése a lakosságból 5% körül maradt. Eközben az olimpiákon legeredményesebb Egyesült Államokban a népesség 2-3%-át alkották zsidók, és ennek megfelelően az amerikai aranyak kevesebb, mint 3%-át nyerték. A magyar zsidók 27 aranyával szemben amerikai társaik csupán tizenkettőt szereztek, noha miközben a magyar zsidóság aránya a világ zsidóságán belül felére csökként, addig az amerikaié 10%-ról 30% körülire emelkedett a vizsgált időszakban.

Bolgár óv attól, hogy “a [magyar] zsidó sportolók eredményességének okát a zsidóság különleges sportolási igyekezetében, sajátos, sportpályán érvényesülő szellemiségében, tehát például az asszimilációs bizonyítási vágyban fedezzük fel.” Azonban mi, ha nem az asszimiláció egy megnyilvánulási formája, amikor a zsidó kisebbség elitje lépést tart egy magas presztízsű gyakorlat, időtöltés – esetünkben a sport, és különösen a vívás – területén az azt szintén művelő, megfelelő társadalmi státusú nem-zsidó többséggel? A társadalom és a sport kapcsolata nem statikus, eleve elrendelt állandó volt, hanem zsidók és nem-zsidók döntéseinek összessége alakította azt. Amikor az urbánus, módos zsidók sportolásra adták a fejüket, vagy beíratták gyermekeiket sportolni, akkor az etalonnak tartott úri középosztály magatartásmintáit követték. Amikor Kabos büszkén a „magyar fajhoz” sorolta magát és hitet tett Magyarország hírnevének öregbítése mellett, miközben a zsidóság elismertetését is szolgálni kívánta, akkor a magyar zsidóság asszimiláltságát kívánta képviselni és elősegíteni.

Az asszimiláció kérdésének feloldására (vagy problematizálására) azonban kínálkozik egy alternatív, kézenfekvő magyarázat:

Budapest bizonyos értelemben zsidó város volt, hasonlóan például a századelő Odesszájához vagy Minszkjéhez.

A jelentős számarányú és társadalmi súlyú zsidóság aktívan részt vett az ízlések és divatok – legyenek azok politikaiak, kulturálisak stb. – alakításában. Tehát nem csak arról lehet beszélni, hogy asszimilációs terep volt-e a sport abban az értelemben, hogy a budapesti zsidóság lépést tartott-e a sport terén, hanem egyenesen arról, hogy diktálta-e az iramot.

Feltételezzük most Bolgárt követve, hogy a budapesti lakosság 20-25%-át kitevő zsidók felülreprezentáltak voltak a tehetősek körében. Ha hozzá hasonlóan szoros összefüggést vélünk látni egyrészről a budapestiség, vagyoni helyzet és sportkedv, másrészről az olimpiai sikerek között, akkor a népességadatokból és az olimpiai bajnokok (cca. egynegyedük zsidó) vagy az aranyérmek számából (cca. harmadukat nyerték zsidók) kiindulva csak viszonylag kis különbséget kell az utóbbi két tényezővel megmagyaráznunk. Ezen tényezők olimpiai sikereket elősegítő hatását kizárni nem tudom, és noha az olimpikonokra vonatkozó adataim alátámasztani látszanak azt, pontos bizonyításra szorul, hogy valóban befolyásolták-e az eredményességet, és ha igen, miként.

Igen lazának érzem a tornaórai és az olimpiai teljesítmény közti összefüggést. A Bolgár által tárgyalt erőmérések például aligha mondanak bármit egy klasszis vívó számára szükséges technikásság, robbanékonyság, mentális felkészültség nemzetiségbeli eloszlásáról. A fenti számításoknál azonban nem csak azért nem vettem figyelembe a tornaórai teljesítményt, mert adottnak vettem, hogy ebben nincs jelentős eltérés nemzetiségek között. Amint cikkemben kifejtem (Bolgárral átfedésben és egyetértésben), nem az iskola és a tömegsport, hanem alapvetően a budapesti zsidó és nem-zsidó sportélet volt az olimpiai sikerek fő forrása. (Ahogy azonban Mezőnél láttuk, az iskola is megalapozhatta azokat. Hasonlóképp, a vízilabdázó Sárkányt a Zsidó Gimnáziumban és a VAC-ban is edzette a Kabossal a VAC színeiben országos kardbajnok Dückstein Zoltán, a Los Angeles-i és a berlini tornászcsapat edzője).

Adódnak azonban további kérdések az iskolákkal kapcsolatban: jó volna tudni, hogy Bolgár vizsgált-e zsidó tanintézményeket, és milyen eredményre jutott ezekkel kapcsolatban. Még lényegesebb, hogy Bolgár állítása szerint „a zsidókat a keresztények hétről hétre tönkreverték” ám ezt mindössze a tornatanároknak az osztályozásban megmutatkozó részrehajlásából vezeti le. Fontos lenne megvizsgálni, hogy milyen eredménnyel küzdöttek a magyar zsidó diákok az iskolaközi sportversenyeken – bizonyos adatok szerint ugyanis legalábbis a Zsidó Gimnázium szép sportsikereket könyvelhetett el a két háború között, beteljesítve három fő célja közül a diákok kitartásra és a küzdelmek elviselésére való felkészítését.

dr-fuchs-jeno

Dr. Fuchs Jenő

Hasonlónak látom a helyzetet a sportkedv és az olimpiai sikeresség kapcsolatánál is. Érdekes és lényeges kérdés, hogy a budapesti középosztály zsidó és nem-zsidó tagjai eltérő arányban voltak-e igazolt sportolók. De mit tudunk meg abból az olimpiai bajnokokra nézve, ha – ceteris paribus – fennállna egy ilyen eltérés a sportkedv terén? Volt-e robosztus összefüggés az igazolt sportolók aránya és az olimpiai sikeresség közt Magyarországon vagy máshol? Ha a zsidó sportkedv relatíve alacsony volt, akkor mondhatjuk-e, hogy annál meglepőbb az olimpiai sikeresség? Ha magas, mondhatjuk-e, hogy az olimpiai sikereket nem befolyásolta az asszimilációs vágy – ezzel azt is állítva, hogy az a sportkedvnek sem volt forrása? Mit kezdünk a különc Fuchs Jenővel, aki egymaga négy aranyat nyert egyesületen kívüliként?

Véleményem szerint Bolgár fontos kérdést vet fel a zsidó olimpiai bajnokok részarányának megítélésével kapcsolatban, de mind a tornaórai osztályzatokkal, mind pedig az asszimilációval való kapcsolat pontosításra és finomításra szorul. Az anyakönyvi, sportegyesületi adatok mellett pedig tekintetbe kell venni, hogy a (budapesti, középosztálybeli) zsidóság sport felé fordulásának önmagán túlmutató társadalmi jelentése volt – hiszen ez által is idomultak a nem-zsidó elithez.

 

A szerző történész

[1] “Cutting Their Way to Success: Hungarian Jewish Sportsmen in the Interwar Era,” in Jews in the Gym: Judaism, Sports, and Athletics, ed. Leonard Greenspoon (West Lafayette: Purdue University Press, 2012), 125-176.

LAST_UPDATED2