Életem iskola nélkül – beszélgetés André Sternnel.

André Stern, a kutató és pedagógus, Arnu Stern fia 1971-ben, Párizsban látta meg a napvilágot. Egyike azon protagonistáknak, akik, azon elvet vallják, miszerint, az élet maga a tanulás.  A svájci Olivie Keller után, szüleinél a következőket olvashatjuk:

Számunkra mindig is fontos volt, hogy személyes törekvéseikben, gyerekeinket semmi esetre se korlátozzuk. Fejlődésüknek minden szakaszából mi is tevékenyen szerettük volna kivenni a részünket.

Az alábbi interjúban, André néhány olyan klasszikus kérdésre adja meg a választ, melyen kérdések a saját hétköznapitól eltérő képzésével kapcsolatban újra és újra felmerültek. A kérdéseket úgy tettük fel, ahogy azt, mások is feltették a számára. Abban az esetben, amikor mások meghallották, hogy André sohasem járt iskolába.

- Összesen hány órát töltöttél el voltaképpen, az iskolában?

-     Sehányat. Gyerekkorom egyetlen percét, egyetlen másodpercét sem töltöttem az iskola falai között. Csak mióta, kifejezetten ezzel a témával kezdtem foglalkozni, látogatom az iskolákat annak érdekében, hogy megfigyelhessem, mi is történik ott, valójában. Ennek értelmében elmondhatom, hogy azon kevesek közé tartozom, akik képesek arra, hogy az iskola intézményét kívülről legyenek képesek megfigyelni. A véleményem ennek megfelelően, minden esetben saját tapasztalatokon alapszik, nem pedig másoktól átvett véleményeken, esetleg szokásokon. A fentiekhez hasonló módon vagyok képes arra is, hogy az iskolát, valamint a nem iskolát, egymással kellő mértékben összehasonlíthassam. Az iskolás gyerekek azonban erre mégsem képesek, annál is inkább, mivel számukra, ez sosem áll a rendelkezésre.

- Mivel telt a gyerekkorod?

- A kalandokkal, valamint játékkal eltöltött hétköznapjaim, elmondhatom, hogy

minden esetben, magától értetődően és boldogan teltek, (tapasztalataim már ekkor is azt mutatták, hogy a játék, valamint a tanulás egymással szinonim fogalmak.)

Ennek a felfogásnak, véleményem szerint, ez ami az egyik legfontosabb sarkalatos pontját képezi. A magam részéről, elmondhatom, hogy nagyon boldog és lelkes gyerek voltam. Soha nem fordult velem elő, hogy idegenek által rám kényszerített okokból kifolyólag, vesztegettem volna az energiámat, illetve az időmet.

Ez megmagyarázza azt is, hogy a hétköznapok miért is lehettek olyan lazák és esztétikusak. Annak ellenére, hogy egy tipikus hét, a kiadós improvizációs órák mellett, számos rendszeres tevékenységből adódott össze, olyan tevékenységi körökből, melyek a eljesítménykényszertől, a stressztől minden esetben igen távol voltak, a magam részéről kb. 12 éves koromtól kezdve a következőkről volt szó:

Festészet, illetve a legkülönbözőbb kurzusok, minden témakörben. 2 x 3 óra fém gyűjtés, négy óra fényképészet (technika, labor), 2 x 2 óra tánc, 2 óra küzdősportok (kalarri paayat, illetve, további kurzusok a következő témakörökben: agyagozás, fazekasság, algebra, a különféle felolvasó és olvasási gyakorlatok a College de France keretein belül az egyiptológia, középkor, valamint a szociológia tárgykörében, ill. számos egyéb témakörben is). A többi óra az improvizáltak, számos olyan tárgykörből és foglalkozásból tevődtek össze, melyek egyrészt túlságosan is sokrétűek, másrészt, túlságosan eltérőek, harmadrészt pedig túlságosan láthatatlanok voltak) úgyis, mint egy belső folyamat manifesztálódásai ahhoz, hogy ezeket, egyáltalában fel lehessen sorolni.

Ezen felül, időszakosan számos foglalkozás, különösen is intenzív volt, a többivel szemben pedig, adott esetben elsőbbséget élvezett. Azokban a hónapokban például, mikor különösen is intenzíven kezdtem el foglalkozni az irodalommal, az egyéb foglalatosságokra értelemszerűen jóval kevesebb időm maradt, annál is inkább, mivel ezen időszakban nem csak a műveket, de a szerzők életrajzait is minden esetben igyekeztem elolvasni.

A zene esetében, az élmény még intenzívebbnek bizonyult, mint hogy nem csak számos szerző művét hallgattam meg, miközben az életrajzaikat is minden esetben elolvastam, de szabályszerűen bele is éltem magam az aktuális zeneműbe. Ezen zeneművek segítségével aztán, hihetetlen utazásokban volt részem. Dvorak, Brahms, Schubert, Beethoven, Schuman, valamint Franck összes művét jól ismertem, minden interpretációval tisztában voltam, megvoltak a kedvenc darabjaim, és kedvelt előadóművészeim. Ezeket a rádióban, néhány hangjegy alapján, egy idő után, sikeresen felismertem – egy kedvenc játék, melyet apámmal volt szerencsém játszani. Mivel, nem voltam kénytelen iskolába járni és a zenehallgatás a mi esetünkben nem időpocsékolásnak, hanem komoly foglalatosságnak minősült, mindenki számára teljes mértékben magától értetődő volt, hogy a magam részéről, ennek a szellemileg igen tápláló tevékenységnek napi nyolc órát áldoztam. Az abszolút és teljes mértékű koncentráció, továbbá azok az emóciók, amiket annak idején, ezzel kapcsolatban volt szerencsém átélni, számomra mind a mai napig gyerekkorom legmeghatározóbb pillanatai közé tartoznak.

Egyes iskolázatlan gyerekek esetében elmondhatjuk, hogy minden különösebb elképzelés nélkül élnek bele a világba, mások ezzel szemben, összeállítanak a maguk részére egy órarendet. A magam részéről, én mindig is törekedtem arra, hogy rendszert vigyek az életembe. Azon szokásomat például, hogy kivétel nélkül, minden reggel, hat órakor felkeljek és különféle gyakorlatokat végezzek, már igen régóta követem és mind a mai napig tartom is magam hozzá. Idegen nyelvekkel, minden esetben, közvetlenül a reggelit követően foglalkoztam. Kivétel ez alól csak a német nyelv volt, szenvedélyes érdeklődésemnek köszönhetően, ennek a tárgykörnek, napi hat órát szenteltem. Az ezzel kapcsolatos lehetőség mindig adva volt, amikor pedig négy hónap elteltével elkészültem, érdeklődésem ezután a német irodalom felé fordult.

- Mivel telt a gyerekkorod? (egy klasszikus mondat), mely az én fülem számára, például szörnyen hangzik.

- Lenti kitétel, miszerint, a gyerekkorod számomra, egy természetellenes

megkülönböztetés, a kitétel pedig, egy enyhén megkérdőjelező felhangot tartalmaz és a számomra, a realitás eltorzítását hordozza magában, minthogy az időt, véleményem szerint nem eltöltik azzal szemben, amikor arról beszélhetnénk, hogy ezen idő mindenki felett feltartóztathatatlanul eljárni látszik.

- Nem fordult elő, hogy néha hiányzott az életedből a más gyerekekkel való kapcsolat?

- Ó ez a kérdés! A klasszikusok legklasszikusabbika. Megengeded nekem, hogy visszakérdezzek? Miért tartják a többi gyerekkel való kapcsolatot, annyira fontosnak? Nem inkább a többi emberrel való kapcsolatunk a fontos?

- Újra és újra, ez a természetellenes felosztás.

- Amennyiben, a gyerekeket, egy külön kategóriaként fogjuk fel és kezeljük, úgy

a csoport a többiektől izolálódik, azon közösségektől, melyekkel közvetlen kontaktusban nincsen. Így, a többi gyerekkel való, előre meghatározott és elhíresült kapcsolatra végül éretté is válhatnak. Ki mondja azt, hogy ez természetes dolog? Én nem. Ki az, aki az egyik, vagy a másik kategóriához való tartozást meghatározza? Ki az, aki manapság azt a nézetet vallja, hogy a fejlődést, valamint az érettséget, a kor, határozná meg?

- Felmerül a kérdés, hogy egy olyan gyerek esetében, aki, egy légkondicionált osztályteremben, azonos korúakkal van összezárva, hogy ott, idegenek által rájuk kényszerített ismeretözön zúduljon a fejükre, a szocializációról, mint társadalmi folyamatról beszélhetünk e egyáltalán?

A magam részéről, elmondhatom, hogy idősebbekkel, valamint fiatalabbakkal, egyaránt folyamatosan kapcsolatban álltam, s ez a sokrétűség, végül mindenki számára meghozta a gyümölcseit. Volt mit tanulnom tőlük és tudtam nekik, mit mutatni.

Lehetőségem nyílt, barátaim kiválasztására és, hogy ők is kiválaszthassanak engem. Maga az élet, valamint az általunk választott út, voltak azon tényezők, melyek kapcsolataink tekintetében meghatározónak bizonyultak, nem pedig az olyan önkényes körülmények, mint például, egy adott helyen, azonos időben történő véletlenszerű születés, mint, ahogyan ez egy iskolai osztály esetében (ahol gyerekkorunk legfontosabb éveit töltjük bezárva, minden esetben meghatározó tényezőnek bizonyul). Az én haza fogalmam, nem helyszínekből, hanem emberekből tevődik össze.

- Volt arra példa, hogy a tudásodat más gyerekek tudásával összehasonlítottad?

- Gyerekként soha. Azt is elmondhatom, hogy a többi gyerek sem próbálkozott soha,

a fordítottjával. Azt, hogy a tudás összehasonlításának iskolai szokása, mennyire természetellenes, az iskolát látogatott egykori gyerekek egyáltalában nem képesek elképzelni. (Mennyire abszolút az összehasonlíthatatlan dolgok, mint például a személyes tudás egymással történő összevetése).

Alkalomadtán, volt szerencsém érdeklődni arról, hogy a többi gyerek az iskolában, egy egész nap, voltaképpen mit is csinál. Egyszerűen, azt kellett megállapítanom, hogy a szüleiknek leginkább az volt a fontos, hogy 99%-nak ez egy teher volt, nevezetesen az, hogy gyermekeiket a játéktól visszatartotta, (csak kevés időt tölthettek el szabadon, mivel vagy az iskolában tartózkodtak, vagy a házi feladataik, kielégítő megoldásával foglalatoskodtak.

A közösen eltöltött időben, számomra mindösszesen az tűnt fel, hogy milyen kevés is volt az, amit, ezen társaim a való életről tudtak – szememben ez egy olyan részlet volt, mely a mindennapi életből való kizárásuk tényét csak alátámasztani látszott.

- Az emberek általában véve hogyan reagáltak iskolába járásod nemleges tényére?

- A többi gyerek első reakciója, kivétel nélkül, a következő volt: Úristen, micsoda

szerencse! Ez azután, már elég korán, nyilvánvalóvá tette számomra, helyzetem kivételes voltát. A felnőttek reakcióit ezzel szemben, három alapvető kategóriába lehet sorolni: egyesek magabiztosan kijelentették, aha, vagyis magántanuló voltál. Számukra, a dolog, ezzel el is lett volna intézve: ekkortól, nekik egyáltalában nem kellett foglalkozni a tényekkel, a valósággal, mint, hogy a tanítás ebből a szempontból felesleges, vagy éppen károsnak is volt tekinthető. Néhány esetben ideges reakciókkal is szembesültem. Ilyen esetekben, rendszeresen, ugyanazon öt érvet szokták fenyegetően felhozni, miközben, a válaszokra, egyáltalán nem figyelnek oda. Az pedig, még csak véletlenül sem jut az eszükbe, hogy álláspontjuk számomra, akár sokkolóan is hathat, mivel azon fogalmaim, melyek az övékkel jelenesetben szemben állnak, számomra meghatározó jellegűek. Gyerekként mindez, természetesen kevésbé érintett, ma pedig már, minden ezzel kapcsolatos párbeszédre készen állok.

A legtöbb ember felfigyel erre a tényre és részvéttel kérdezgetnek annál is inkább tesznek így, mivel saját maguk is boldogtalan diákok, vagy szülők, netán frusztrált tanárok voltak. Ezeknek az embereknek a kíváncsisága és érdeklődése indított el azon az úton, hogy részletesen foglalkozzam a fenti témával, továbbá, hogy tevékenységemet, mint a fenti életformának egy hiteles tanúja, ebben a tárgykörben, végül megkezdjem. A fenti tények ismeretének hiányában, sohasem gondolkoztam volna el ezeken a dolgokon. Hétköznapjaimat pedig, továbbra is magától értetődően élem, anélkül, hogy bármikor is kérdéseket tegyek fel magamnak hasonlóan számos, az iskolát nem látogató társaimmal kapcsolatban – ez pedig legitim.

- Mi az, amit az iskola nélküli életben különösen nagyra értékeltél?

- Magát az iskola nélküli életet élveztem és élvezem mind a mai napig. Számomra, ez

az életvitel, a kivételes helyzetekkel szemben, minden esetben, a magától értetődő hétköznapi formát jelentette, amiért is, esetemben ez a kérdés, valahogy nem látszik megállni a helyét.

Természetesen, nálam is voltak olyan történések, melyeket különös mértékben tűntettem ki a figyelmemmel. Számomra, ez azonban annak idején egyáltalában nem volt tudatos, mert az iskola nélküli élet, ezt könnyen és minden további nélkül lehetővé tette.

Azon dolgok, melyeket otthon szívesen végzünk el, azokkal szemben, melyekkel kapcsolatban, az iskolában sokkal kevésbé vagyunk lelkesek, előttem, korántsem voltak ismeretlenek.

- Manapság hivatásszerűen mivel foglalkozol?

- Gitáros vagyok, komponista, gitárkészítő, informatikus és fényképész. Ezen kívül

gyakran, szívesen írok is. Előadásokat tartok. Mivel tizenöt éves koromban, nem köteleztem el magam egy bizonyos szakterület mellett, ennél fogva, az évek során lehetőségem nyílt arra, hogy számos szakterületet közelebbről megismerhessek. Ezeket nem foglalkozásnak, sem pedig hobbinak nem mondanám, ezzel szemben, szakmáim nagy részét képezik. Szeretem ezeket a foglalkozásokat. Mert az egyéni tehetségem alapján gyakorolhatom, nem pedig egy steril körülmények között szerzett képesítés alapján. Véleményem szerint, pedig végső fokon ez az, ami a gyakorlati életben számít.

- A munka világába történő átmenet a te esetedben hogy festett?

- Ilyen egyértelmű váltásról nálam véleményem szerint, nem beszélhetünk.

Minden olyan természetes volt! A munka /szabadidő (pihenés), magánélet, valamint hivatás közti, hagyományos értelemben vett ellentét, a mi esetünkben, irreleváns fogalmak. A fentiekhez hasonlóan, a játék, a komolyság, az élet, a tanulás stb. számunkra, szintén nem képeznek különálló, illetve egymástól elkülöníthető fogalmakat. Tizenhét éves koromban, már hivatásszerűen dolgoztam, ezt azonban, csak később tudtam igazán megállapítani.

- Volt-e valaha is visszamenőlegesen olyan érzésed, hogy bár inkább jártál volna iskolába?

- Egyszer sem.

- Mivel a hagyományos iskolát látogató gyerekekkel szemben, a különféle

helyzetet, teljes mértékben másként kezelem, így egyszer sem kerülhettem olyan helyzetbe, ahol az ő eszközeik hiányoztak volna nekem. Másképpen fogalmazva, az ő esetükben arról van szó, hogy mindegyikük ugyanazokon a kapukon kell, hogy keresztülmenjen, amiért, minden esetben, ugyanazon kulcsra van szükségük. Én más utakon járok.

Mivel azonban, az életvitelem szempontjából, ezen dolgokra soha sincs szükségem, értelem szerűen, nincsenek is hatással az életemre. Amennyiben holnap orvos szeretnék lenni, a legtöbb szülő álma válna ezzel valóra, úgy elmondhatnánk, hogy a föld lakosságának nagy része orvosokból, ügyvédekből, építészekből, valamint mérnökökből tevődne össze. A fentiekben elmondottak szellemében, két választási lehetőség nyílik előttem: az egyik abban áll, hogy felnőtt emberként a hagyományos utat választva, a klasszikus oktatási formát választom: az érettségitől a diplomáig, mely úton semmi sem állíthatna meg, miközben meg volnék győződve arról, hogy minden vizsgámat kitűnően fogom elvégezni, mint, hogy kellő mértékű akaraterővel és motivációval rendelkezem. A másik út, ezzel szemben abban áll, hogy az eddigi életem logikájának tükrében, egy alternatív formát választok – egy olyan  formát, ahol a képzés teljes mértékben eltér a hagyományos mértéktől, s ahol a kvalifikációval szemben, sokkal inkább a kompetencia számít mérvadónak.

Szüleimnek, nap mint nap hálás vagyok, azon okból kifolyólag, hogy lehetővé tették a számomra azt,  hogy szabad és boldog ember lehessek, amiből az is következik, hogy a magam részéről, minden körülmények között, törekedni fogok arra, hogy gyerekeimnek ezen lehetőséget – amennyire erőmből telik – ugyancsak biztosíthassam. És hogy miért? A következő okból kifolyólag: Amennyiben, azon a véleményen vagy, hogy a génmanipulált élelmiszer káros hatású, nyilván, nem fogsz adni belőle a gyerekeidnek. Kétségeknek, valamint fél meggyőződéseknek, ebben az esetben helye nincs.

Kérdések: Stefanie Mohsennia

Szöveg: André Stern © Juli 2005

Németből fordítás: Vass Péter

Forrás: www.unschooling.de