Ungvári Tamás
Elvtárs és spicli jár a csöndben
Részlet egy önéletrajzi esszéből

Hivatal a hivatalban

Sok irigyem támadt abból, hogy alkalmanként, még a Kádár-rendszerben, külföldre is eljutottam ilyen-olyan ösztöndíjjal. Nem az irigyeimnek mondom, hogy ezek között állami adomány nem volt. Külföldről hívtak minden alkalommal, onnan is fizettek. Hálás legfeljebb azért lehetek, hogy „kiengedtek”, megadták az „ablakot” az útlevélbe.

A procedúra már akkor is érthetetlen volt, amikor érvényben: akadályfutásra hasonlított. Elébb az utazás célját bizonyítandó mindenféle pecsétes irat szükségeltetett, idegen nyelvű szöveg esetén hivatalos fordításban, pecsét az eredetin, pecsét a fordításon. Egyetemi kapcsolat esetén a nevét is folytonosan változtató Minisztérium volt illetékes, mely igazából csak akkor működött, amikor Aczél György ott ügyködött, vagy éppen onnan építette vissza változatos karrierjét. Volt ott már háromnapos miniszter is, uralkodott benne Révai József, a párt főideológusa, és Ilku Pál, akinek nem lehetett magasabb diplomája a középiskolai tanárénál. De a kulturális irányítás nem a diplomán múlott: Köpeczi Béla akadémikus, egyetemi tanár nem kvalifikáltsága híján bizonyult képtelennek a tárcafeladatok ellátására.

Az archívumok nem festenek kedvező képet Köpecziről. Legendáriuma sem előnyös. A Nyugat egykori kritikusát, az Eötvös Kollégium hajdani nevelőjét, Gyergyai (Szegő) Albertet hetvenhez közel sem nevezték ki professzornak a Bölcsészkarra, mert ott Köpeczi uralkodott, vagy éppen reá várt a tanszék. Egy másik „franciás”, Győry János állítólag azzal fenyegetődzött, hogy fegyvert ragad, ha Köpeczit kinevezik.

Gyergyait kinevezték, majd kisvártatva nyugdíjazták. Győry János egy francia kisváros egyetemére került vendégtanárnak, hogy itthon ne sok vizet zavarjon. Magyarországra tartott, amikor egy járvány karanténjába zárták: onnan vitte el egy szívroham.

Ami a bölcsészeti kart illeti: soha ilyen elkeseredett harcot ilyen kicsiny tétért, hogy Kissinger professzort idézzem. Én máig siratom, hogy a fordulat éve táján jártam egyetemre. Nem voltak rossz tanáraim, de későbbi olvasmányaimból is tudom, mit vesztettem azzal, hogy a jobbak közül külföldre származott el Thienemann Tivadar, hogy Kerényi Károly meghosszabbította svájci száműzetését, hogy Kornis Gyula filozófust kitelepítették és budai villájába Boldizsár Iván költözött, hogy Füst Milán magántanártól gyorsan megszabadultak, és Horváth János nem taníthatta a régi magyar irodalmat.

A tét kicsinységét az is bizonyítja, hogy bölcsészeti hatalomátvételnek nincs írott krónikája, holott egy kalandregénnyel is felérne. A generációval felettem járóknak felnőtt fejjel jutott ki a fasizmus, az átmenet, majd a kommunizmus. A váratlan és gyors helyezkedések nyomán Rákosi közelében talált utat két oly különböző ember, mint Szemerényi Oswald, aki szanszkritot is tanított, majd Angliába költözött, vagy Lám Leó, aki Lázár György néven a pedagógia professzoraként tanárom lett, miközben másik két tanáromat, Szabolcsi Miklóst és Vajda György Mihályt kinyírta a Neveléstudományi Intézetből, úgyis mint pedológusokat.

Könyvtáram őrzi Lázár röpiratát a pedológusok ellen: ritka példány, mert megjelenésének napján bevonták. A neveléstudományban vívott harc az ideológiai átprogramozás része volt. Freudot – váratlanul – az Angliából hazatért Pálóczi-Horváth György röpirata sorolta át burzsoá tudóssá. A pedológia-vita alighanem Mérei Ferenc ellen irányult, aki feláldozta Freudot azért, hogy Piaget eszméit becsempéssze. Minderről azért tudok viszonylag keveset, mert Lázártól én Makarenkót tanultam az egyetemen, amikor pedig a véletlen közös kórterembe lökött egyetlen hétre Lázárral, egyikünk sem tudott beszélni, nekem az orrsövényemet, neki a manduláját operálták.

Mint egy halom hasított fa, úgy hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindegyik determinált, elemezte híres versében József Attila. Ez a magas filozófiának, dialektikának, Hegelnek és Marxnak mesteri megfejtése a költészet nyelvén. Az intellektuális élmény mögött azonban felderenghet az a Budapest, ahol, már a kávéházban is, mindenkinek egymásba érhetett a könyöke.

Az értelmiségi szegénylegények törzsi szellemben nevelkedtek, ugyanegy eszpresszóban, a Múzeum körút antikváriumaiban. Lám Leót egyszerre csak Végh György szúrta fel egyik villoni balladájának nyársára, s a refrénben szerepelt Lám Leó, azaz Lázár György, akit egyébként – ma már alighanem kideríthetetlen okokból – „Jofká”-nak becéztek.

Az elsőgenerációs bolsevikok azt a minisztériumot is megszállták, ahonnan nekem kellett könyörgésre „ablak”-ot szereznem külföldre. Ott mesterkedett afféle végrehajtóként Lukácsy Sándor irodalomtörténész, akit aztán élete végéig a partra szorítottak. 1956-ban Rákosi Mátyást szidalmazta az Írószövetségben, de ezt már mindenki elfeledte. Sokan mesterként tisztelték ifjabb irodalmárok. Hatalmas aktatáskájával a könyvtárak és a könyvkiadók táján imbolygott ifjúkorától foghíjasan s elhízottan.

A tét kicsinységét bizonyítja, hogy nem emlékszem pontosan mi gerjesztette az életre szóló haragot Lukácsy és Fekete Sándor között. Valamelyikük, alighanem Lukácsy azt próbálta Petőfi Sándorról bebizonyítani, hogy hatottak rá a korai kommunista utópisták. Ez csakugyan fontos kérdés, ha nem két „lebukott”, egykori hatalmasság vívott volna érte. Mintha lefokozásukkor csak a rangjelzésüket tépték volna le, de görbe kardjukat magukkal vihették.

Az én minisztériumomban is a generációm fölött járók szolgáltak főpecsétőrökként, Lukácsy, Fekete Sándor, Lám Leó kortársai, csak éppen nem az irodalmi szegénylegények, hanem a kiszuperált külügy- és belügyérek között. A művelődés csak látszatra volt kiemelt fontosságú. A miniszteri osztályvezetők hatalmi szintjéből ítélve: mérsékelt jelentőséget tulajdonítottak a tárcának, a rendfenntartást rábízták a „magánszorgalmú kutyákra”, a maguk jelölte vérebekre, akik olykor a jutalmi csont nélkül is széttépték ellenfeleiket.

Útlevélért nekem elébb Hivatal Ervinhez kellett fordulnom. Épeszű országban nem fordulhat elő, hogy „nomen est omen”, hogy a foglalkozás egyszerre név és sors. A sok egyetemi ember neve ma már néma, jeltelen sírkő, lexikon-adat. Hivatal Ervin ezek között felragyoghat, mint beazonosítható létező. A neve metafizikai magasságokba emelte.

Hivatal Ervin a külügyi szolgálatból bukott alá a művelődésbe. Választékosan beszélt franciául, a szülei alighanem gall vidékre emigrálhattak a háború alatt. Senki sem születhet Hivatalnak. A családot menekülésük idején bizonyosan másként hívták, talán Hirschfeldnek, Herskovitsnak. Lehet, hogy a mozgalomban ragasztották rájuk a nevet, amelyet jóváhagyásra a Belügyminisztériumtól kérvényezhettek. Mindez találgatás.

Hivatal Ervinre emlékeztem a ’45-ös forradalmi időkből, amikor Faludy György költő vezetésével a Werbőczy-szobor nyakába hurkoltunk kötelet és borítottuk talpáról a fejére, éppen fordítva, ahogyan Marx bánt el Hegellel.

Hivatal Ervin is emlékezett rám, a kisdiákra, s minden ügyemet jóindulatúan kezelte, azon aktákat is, amelyeket hivatalból volt kénytelen visszautasítani. Egyáltalán, én ama átkos rendszer Művelődési Minisztériumának legkeményebb, mert külügyi szárnyától csakis jót kaptam, így Boros Róberttől, akit szintén a Külügyből rúgtak ki egykoron, vagy Tuka elvtárstól, akit alighanem a Belügyből irányítottak át a tárcához.

Boros egyszer azt is elárulta, miért utasította el következetesen a Fulbright bizottság számos amerikai egyetem ama kérelmét, hogy engem jelöljenek. Hát azért, mesélte Boros az államtitkot, mert valamely engem ért sérelemre azt találtam mondani egy társaságban, hogy mindenki le van szarva, én jövőre a Csendes-óceánban áztatom a lábam.

Fecsegés

A diktatúra elsőnek a fecsegést tilthatta be világméretű paranoiájában. Szamuely Tibor, a véreskezű ’19-es Lenin-fiú unokaöccse bölcsészkari dékán lett a forradalom után: a kemény kéz, úgy rémlik, örökletes tulajdonság. Magas hivatalából az akkori miniszterhelyettes, Szigeti József filozófus távolíttatta el, mert még ő is sokallotta Tibor tisztogatási buzgalmát.

Szamuely a nagy Szovjetunióban nőtt fel, s már jelentős karrier várt reá, amikor egy barátjának azt szúrta oda, merő szellemességből, hogy rosszul van, ahányszor beleütközik a „kövér disznó” Malenkovba, akit, mint az anekdota lejegyzője felemlíti, akkor éppen Sztálin trónjának várományosaként tartottak számon. Szamuelyt még aznap letartóztatták. Tibor tüstént rágalomnak bélyegezte a feljelentést: ő csak annak az örömének adott kifejezést, hogy Malenkov elvtárs napról napra egészségesebb, s láthatóan örömét leli az életben. „Ügyes”, mondta elismerően a kihallgató tiszt. „Nyolc év börtön.”

A történet megannyi változata kerengett Londonban, s én már elfeledtem volna, ha nem olvasom Lee Congdon könyvében az emigráns magyar értelmiségről.

Engem fecsegésért nem ültettek börtönbe. De majdnem az útlevelembe került, holott én is odavágytam, ahová a hatvanas években Szamuely emigrált, nevezetesen Angliába.

Fecsegtem, ami egy diktatúrában eléggé kockázatos, mert őrzi a szabadság felelőtlenségét. A diktatúra magyar változatának egyik idegesítő vonása a derű és a nevetés száműzetése volt. Elöljáróim valamennyien úgy viselkedtek, mintha a világforradalom kirobbantásának roppant felelőssége húzná a vállukat. Képesek voltak minden szavukat kontrollálni, el nem szólták volna magukat soha, hiszen az ellenség, korabeli tréfával, már a spájzban járt.

Az önfeledtség száműzetése ellen ösztönösen lázadoztam, bolsevik-bosszantó tréfákkal éppen úgy, mint felelőtlen fecsegéssel. Ezenközben persze féltem, mint Hivatal Ervin vagy éppen Boros Róbert, ahogyan mindenki félt, mert szem volt a láncban, elnyomót és elnyomottat a félelem béklyója bilincselt egymáshoz. A tárgytalan félelem nálam olykor a kóros álmatlanság tüneteit váltotta ki, elsősorban egy-egy útlevéligénylésnél.

Három hónapig tartott, amíg első angliai meghívásom elfogadhatóságáról döntöttek. Egy frissen szervezett cambridge-i kollégium hívott meg esztendőre kutatni. A regény és az idő vázlatával pályáztam. Az ismeretlen döntnököknek tetszett a téma. Nem sokat törődtek azzal, hogy legmagasabb rangom a szovjet rendszerű akadémiai hierarchiában a kandidátusi volt, s az sem érdekelte őket, hogy mindössze óraadó tanár voltam a Bölcsészkar angol tanszékén Kéry László jóvoltából.

Valójában a meghívás kevés kritériumának feleltem meg. Angliai ajánlóim azonban kitettek magukért. A kollégium tagja volt a magyar népballadák történetéből jeles doktorátust szerzett Neményi Ninon, s akkorra már jelentős befolyással rendelkezett az az egykori cambridge-i diák, Lakatos Imre, aki rövid ideig abban a minisztériumban székelt, ahonnan én az útlevelemet vártam.

Lakatos Imre, a világhírű tudománytörténész még a háború befejezte előtt igazolt az illegális kommunista pártba (már amennyiben volt olyan), s jeles későbbi bolsevikokat szervezett be a háború után, mint az ideológiai cézár Király István. A kiváló klasszika-filológust, Szabó Árpádot is ő szippantotta be. Kicsin múlott, hogy a neves debreceni pedagógust, a polihisztor Karácsony Sándort nem sikerült beléptetnie.

Lakatost azon a heidelbergi konferencián fedeztem fel újra, melyet az idő fogalmának kutatására alakult társaság amerikai titkára, bizonyos J. T. Frazer szervezett. Frazer lelkes, amatőr polihisztor és magánzó Connecticutból. Hatalmas kötetek őrzik szorgos munkásságát, többek között egy hatalmas könyvészeti jegyzék minden forrásmunkáról, melyet valaha is az idő fogalmának szenteltek.

Ha a tudományban önállóságra nem is törekedett, számos világszervezettel hitette el, hogy az idő kutatása a nemzetek közös érdeke, így az óragyáraktól az irodaszerkezeteket áruló cégekig jelentős támogatókat sorakoztatott fel csakugyan világhírű tudósok, történészek, fizikusok és matematikusok felvonultatására. Frazer a dráma és az idő fogalmának összefüggéséről írott angol nyelvű dolgozatomat előadásra alkalmasnak tartotta, kérésemre háromszor is átdolgozta azt a német, angol és francia nyelven írott meghívólevelet, amelyet azután Hivatal Ervin továbbított alighanem Vigyázó Piroskának a Tájékoztatási Hivatalba, hogy azután osztrák átutazó és német vízumért folyamodva a fekete erdő egyik kies vidékén előadhassam, mit gondolok a drámai időről. Frazer megjelentette a tanulmányomat, ez szolgált cambridge-i meghívásom egyik alapjául, míg a másik jutalmam Lakatos Imre közelibb ismeretsége lett.

Lakatos egyetemi éveim egyik nagy rejtélye volt. A legendája járt előtte. Mefisztó, hirdették róla az Eötvös kollégisták. Lángész, sugallták mások. Egy regényíró körülötte rajzolná meg a magyar értelmiség bolsevizálásnak történetét. Egy elszánt és démoni elme teremtette meg azokat, akik az én pályám kezdetét formálták. Lakatos Imre kreatúrái az akkori rendszerváltás gólemei és kísértetei voltak, akik körül tárgyiasulhatott a permanens félelem.

Lipsitz (néhol Lipschitz) Márton Jakab és Herczfeld Margit gyermekeként látta meg a napvilágot Lakatos Imre 1922-ben, méghozzá Debrecenben, melynek zsidó belvilágában az asszimiláció élharcosainak számító Kardosok kiemelkedő szerepet vittek, még a háború után is, holott a holokausztban odaveszett a finom tudós Kardos Albert, miként a deportálásban végezte Lakatos Imre édesanyja, Herczfeld Margit is.

Kardos Laci bácsi abban a minisztériumban lett osztályvezető, ahol később Hivatal Ervin adta ki az útlevelet, s ahol a szürke eminenciás éppenséggel Kardos Laci bácsi hajdani tanítványa, Lakatos Imre volt.

Laci bácsiból egyetemi tanár lett, közvetve volt tanítványa segítségével, mivel éppen Lakatos, a negyvenes évek elején lett kommunista állította össze – az egyetemi pártszervezet akkori vezetőjének, Litván Györgynek a közreműködésével – az elbocsátandó és megbízhatatlan egyetemi tanárok listáját. Litvánról őrzött emlékeimet persze felülírja további életútja. Bátor fellépése Rákosi ellen, a börtönévei, a tudományos munkássága. S amikor most az emlékeimet frissítem forrásokból, megállapításait gyakran átveszem a józan, kritikus szemléletével együtt.

Lakatos alig emlékezett reám Heidelbergben, de annyi mégiscsak átvillanhatott rajta, hogy korábbi életének fontosabb szereplői az én sorsomat is keresztezték: tanáraim s olykor megtipróim voltak azok a gólemek, akiket a prágai Lőw rabbi utódaként porló agyagból Marx és Lenin igéivel Lakatos varázsolt életre.

A világhír csúcsán a pesti pletykát szomjazta Lakatos, s a heidelbergi éjszakán, a nyári lombok susogása mellett a szállónk erkélyén számoltam be Lakatosnak arról, mi történt önálló életre kelt bábuival, a kis tét – nagy harc immár nagyuraival, Kardos Laci bácsi fiával, az Eötvös Kollégium volt főpártkorifeusával, Pándi Potyival, mire vitte sorsa a náci Németország két egykori ösztöndíjasát, Király Istvánt és Szigeti Józsefet.

Munkáimban többször idéztem Emil Cioránt. A világban két fontos dolog van, a pletyka és a metafizika, mondta egyik aforizmájában a román–francia filozófus. Ki értette volna ezt az összefüggést mélyebben, mint Lakatos, a nagy Sir Karl Popper egykori növendéke? Imre jól ismerte Popper ama véleményét, hogy többet tudunk meg a pókról, ha a hálóját tanulmányozzuk, mint a hálóról, ha a pókot.

Lakatosnak a hazája volt az a háló, amelyet hajdanán szőtt igazán mély emberismerettel. A barnainges Németországból jött Királyt azzal győzte meg Lenin igazáról, hogy a párt tele van zsidókkal, jól jönne oda egy olyan tiszaháti lelkészfiú, mint ő. Szigeti Józsefet nem kellett semmiről sem meggyőzni. A Lakatos magyarországi életéről szóló angol nyelvű pszichológiai tanulmány Jancis Long tollából idézi Szigeti állítólagos kijelentését: „Ha a németek nyertek volna, az ország fasiszta lesz, ha az amerikaiak, akkor liberális demokrata, ha pedig az oroszok nyernek, akkor kommunista lesz, de Pisti és én mindegyik esetben miniszterek leszünk.” A Pisti – Király Pisti volt.

A fáma enyhítettebb változata azt regölte, hogy nem miniszterek, hanem egyetemi tanárok lesznek, s azok is lettek: akadémikusok, tanszékvezetők, főszerkesztők, de még előtte a tanáraim.

Gólyaévem végén Lukács helyett filozófiából Szigeti vizsgáztatott. Amíg én Kantból feleltem, ő a Szabad Nép aznapi számát olvasta elszántan, majd fölényes dicsérettel írta be indexembe a jelest. A Lakatos és társai által száműzetésre ítélt Kornis Gyulánál megbuktam volna ugyanezzel a felelettel, mert én akkor már Szigeti elvtárs szája íze szerint fogalmaztam Kantról. Ugyanis a Lakatos fő működési terepének számító Eötvös Kollégium, miután Lakatos egy cikkben elítélte burzsoá elitizmusát, egy igazgatóváltás nyomán afféle alternatív egyetemként működött, s a „polgári” tanárokkal párhuzamosan az új idők testamentumát hirdettette.

Feljártam én is a Ménesi útra tanulni önkéntes tűzoltóként. Hogy miként kell megfelelő kritikával kezelni Kantot, azt Zoltai Dénes egyetemi hallgató oktatta úgy ötödmagunknak. A marxista anglisztikát pedig a Keresztúry Dezső miniszter és igazgató helyére kinevezett Lutter Tibor, akinek örök szégyenemre, hacsak egy pillanatra is, hívéül szegődtem a bölcsészkari tanszékvezető, Szenczi Miklóssal szemben.

Szegény Szenczi eltanulta Skóciában az angol motyogást. Szemünkben öreg volt és mulya, Lutter nyalka és merész, mint egy dragonyos. Hírlett, hogy Lutter a Reichsdeutsche Schule, azaz a birodalmi német iskola tanára volt, de makacs marxizmusa cáfolni látszott karrierje eredetét.

Az idézett angol tanulmány azon tipródik, ki írhatott több feljelentő levelet: Lutter, Király vagy Szigeti? Én Lutterre szavaznék. Szenczit angol kémként tartóztatták le Lutter fellépése után, miként néhány, a British Council kiküldetésében oktató angol fiatalembert is. Kisvártatva Lutter került Szenczi helyére tanszékvezetőként.

A Ménesi út legendája

Nem emlékszem Lakatosra abból az időből, amikor másodévem kezdetén magam is felvételre jelentkeztem az Eötvös Kollégiumba. A Ménesi út varázsát könnyes emlékiratok őrizték és terjesztették: itt gyűjtötte a vogul nyelv szótári céduláit Szabó Dezső, ide járt Lackó Géza, a Nyugat finomtollú regényírója és esszéistája, ide Kodály Zoltán és Balázs Béla, ide nem vették fel Móricz Zsigmondot.

A megejtő legendát természetesen volt Eötvös kollégisták terjesztették, így Sőtér István akadémikus, akinek a „college”-ról szóló írása elsődleges ösztönzőm volt a jelentkezésnél. Az Eötvös legendáját volt növendékei persze azért is hizlalták, hogy tudományos együttműködésnek álcázzák a sejtként burjánzó, s a hálótermekben szőtt véd- és dacszövetségeket. Manapság ezt „networking”-nek nevezik. Nincs ezzel semmi baj. Öreg fiúk klubja mindenütt működik: a cambridge-i kollégiumok éppúgy építenek erre, mint az érdekmentes tudomány szenvedélyére.

Lakatos engem azzal ajánlott Cambridge-be, hogy tudok késsel és villával enni, s kellemes társalgó vagyok a vacsoraasztalnál. A kollégium fizikus elnöke, Sir Brian Pippard hitt Lakatosnak, és Ninon javaslatával együtt betervezte a meghívásomat.

Az Eötvösbe később is feljártam, holott nem vettek fel. Könyvtárába, ha éppen nem volt moszkvai kiküldetésben vagy az ötvenes évek börtönében, szinte lehetetlen volt olyankor belépni, amikor ne lett volna ott Lakatos. Kiszabadulása után Lakatos jó ideig Lutter igazgatói lakásának emeletén lakott, kőhajításnyira kollégiumi otthonától annak a Szigeti Józsefnek, aki elválasztotta illegális éveinek küzdőtársától, első feleségétől, Révész Évától. Halványan emlékszem Révész Évára egy Lukács-szeminárium hallgatói között, melyben én a mester kedvencéről, Laurence Sterne-ről olvastam fel dolgozatomat.

Itt a popperi háló, rajta a pókok arabeszkje, kúszásuk nyoma. Felfejthetetlen a törzsi szövetségek és összeesküvések fonala. Tanáraimat beszívta a háború utáni erkölcsi és politikai vákuum. Budapest ostromával a Horthy-rendszer elbukott, a vereséggel erkölcsi jogosultságát is elvesztette. Mire a szovjet tankok temetni érkeztek, megsemmisült.

A háborút megélt nemzedéke a vákuum élményére a cselekvéshez nélkülözhetetlen hiperaktivitással válaszolt. Ezidőtt az ambíció hiánya, a háttérbe húzódó rezignáltság vagy a szkepszis bizonyult jó tanácsadónak. A karriernek alig volt más esélye, mint az eredeti erkölcshiány állapotának elfogadása. Az ország megtizedelését túlélt fiatalabb nemzedékek nem teljesen jogtalanul vonhatták le azt a tanulságot, hogy az érdemnek nincs jutalma, sőt maga a túlélés eleve erkölcsi deficittel járt. Aki egy répát egymaga evett meg a gettóban, azzal halálraítélt valakit. Primo Levi, Auschwitz krónikása igaz tanúnak csak a halottakat tekintette, mert a túlélés erkölcsi kockázattal járt.

Az Eötvös könyvtárában helyet kapott a mártír kritikus, Halász Gábor könyvtára. Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt nem sikerült megmenteni. A helyükbe nyomulókat a háború hasonló esetei különös nihilizmusra tanították. Dosztojevszkij egy-egy figurájának nyomán kérlelhetetlen hit takarta el alapélményüket, a semmit. Két világ határán ezek a pogány anarchisták a zsebükbe rejtett kézigránátot egy erőszakszervezet biztonságos fedezékébe vitték. Új hitükön bádogként csillogott a neofita lelkesedés. Nincs az a hatalom, amelyiket elutasították volna a hívő nihilisták, de elképzelhető olyan rendszer, amelyik nem tart igényt a feltétel nélküli szolgálatra.

Király Istvánnal készített interjút olvasok Kabdebó Lóránttól. Egykori tanárom felidézi a háború utáni éveket. Az utcán futott össze Szabó Árpáddal, s ő helyezte Királyt első állásába. Aztán Budapestre került a volt Eötvös kollégista, s egy kibombázott Mandula utcai házba költözött a költő Végh Györggyel és Szigeti Józseffel. Az önvallomásban beszámol Lakatosról is, aki a kommunista pártba lépésre ösztönzi. „Hisz épp az értelmiségi réteg, amelybe tartozom, az van a pártban legkevésbé jelen.” Szép, eufemisztikus megfogalmazása annak, hogy ott sok a zsidó.

A szégyen

Angliában egyszer arról panaszkodtam Lakatosnak, hogy az Eötvös Kollégiumhoz életem megannyi szégyene tapad. A felvételi negyedik napján Lutter igazgató hivatott irodájába s kötött rám útilaput. Aki városi polgár volt, mint Réz Pál, korábban bejutott, s már a Párt katonájaként küzdött. Réz Pált is kizárták később a kollégiumból, s a magyar irodalom mértékadó kritikusává és szerkesztőjévé nőtt. Ki láthatta ezt akkor? Réz, a polgár bejutott, én meg hiába hazudtam örök szégyenemre életrajzomban azt, hogy eltávolodtam burzsoá szüleimtől – arra a kérdésre, hogy akkor miért lakom velük, azt feleltem, hogy tőlük és világuktól csak a kollégium menthet meg.

Ez a hazugság – szégyen? – kérdezte Lakatos. Akkor nem tudod mi a szégyen.

A diktatúra alattvalóit hozzászoktatják a szégyenhez. Lakatos a szégyen legyőzésének provokatív módszerét választotta, amikor emigrációjából üzente meg hajdani barátainak, a klasszika-filológus Szabó Árpádnak és a pszichológus Mérei Ferencnek, hogy bizony jelentett róluk. Én eddig besúgott voltam és nem besúgó, de ez Lakatos szerint filozófiailag nem nagy különbség, inkább mennyiségi, mint minőségi, hiszen úgyis rákényszerítenek arra, hogy úgynevezett úti-jelentést írjak, melynek persze magas százaléka lesz hagymázas álom, jobb esetben pikareszk regény, de mindenképpen ártani fog valakinek, ha másnak nem, önmagamnak.

Nem szeretném eltúlozni Lakatos Imre szerepét sorsom alakulásában. Konferencia-meghívásokon és ajánlóleveleken kívül azt a néhány kiadós beszélgetést legfeljebb egy barátság kezdetének nevezhetném. Hiába éreztem magam oly otthonosan a Hampstead Heath közelében épült házában, melyet Gillian Page, Lakatos élettársa, egy nagy akadémiai könyvkiadó szerkesztője rendezett be hibátlan ízléssel, én csak kívülálló, így futólagos kapcsolata lehettem Lakatos zsúfolt életének. Nem több, mint hírvivő, aki neki a régi barátokról és ellenségekről mondott alkalmanként csípős véleményt.

Ezt a szerepet cseppet sem bántam. Amiképp a múlt században a falvak között sokféle tudást és pletykát halmozó – jiddis szóval – geyerek jártak házról-házra, olyan lehettem én Londonország egy-egy otthonának vendégeként, hol Cs. Szabó László, a könyvkiadó André Deutsch vagy éppen a humorista Mikes György klubjának, esetleg Sárközi Mátyás galériájában, ugyancsak Hampsteadben ingyenes ellenforradalmi irodalomért.

Lakatos azzal ajánlott Brian Pippardnak, hogy jó társalgó vagyok. Alig rontva esélyeimet hozzátehette volna, hogy ezt a vasfüggöny mögül érkezett szegénylegény hivatásosan űzte, fizetségképpen az ingyen ebédért. Miért hirdeti Hamlet jóval a darab felén is túl, hogy Hamlet vagyok, a dán, holott ha valamit tudni lehet Hamletról, akkor éppen azt, hogy ő a dán királyfi? – kérdezte dörgő hangon, tikkelve és ajkát rángatva Füst Milán. Azért, harsogta rá a feleletet, mert Shakespeare fecsegő volt. Lakatos szerette, becsülte, élvezte a pletykát, a fecsegést. Nevének angolul ez az anagrammája: So I’m a talker! Vagyis: fecsegő vagyok. „Az üres fecsegés cáfolhatatlan, a tartalmas állítások fogalomkitágítással megcáfolhatóak” – írta Lakatos egyik tudománytörténeti művében.

A fecsegés fizetsége egy kis szabadsággal ajándékozta meg a vándort. Nem véletlen, hogy Emil Franzos német-zsidó író a kolduló snorrer alakját Der Pojaz (A vándorkomédiás) című regényében írta meg. A szegény vándor: szórakoztató komédiás, hírvivő. Az otthontalanság a szavakkal bánás otthonosságába menekül, szerepek ékesszólásába, poénra kész vívóállásokba. Egy angol nyelvű színháztörténetbe én írtam a Molnár Ferencről szóló fejezetet. A szórakoztatás királya éjszakánként poénokat gyakorolt a kávéházban. Mindig szellemes volt, mert örökké magányos.

A tréfára hajló fecsegő, aki voltam, ebben is különbözött Lakatos Imre gólemeitől: azok egytől egyig féltek szabadon beszélni. 1954-ben már rehabilitáltak egyes elítélteket, megnyíltak a börtönök. Ekkor nagy veszélynek, a párttagsághoz írott levélben a legfőbb pártszerv a fecsegést emelte ki. „A rehabilitáció kérdésében tapasztalni lehet felelőtlen fecsegést is… A Központi Vezetőség megköveteli a párt minden tagjától, hogy támogassa a Központi Vezetőséget, ne tűrjön semmiféle fecsegést…”

A rendszerhű mamelukok nem fecsegtek, jelentettek. Titkos istenük, Dosztojevszkij, soha sem nevetett, s alig hiszem, hogy Dzserzsinszkij, Jezsov, Jagoda, Berija vagy Andropov, az orosz elnyomó apparátus bármelyik vezetője önfeledten kacagásra képes volt. Durva tréfára igen. Berija egy „hülye vagyok” cédulát ragasztott Hruscsov ülepére.

A tökéletes bűnösség kora

Lakatos nihilizmusából a tőle rekrutált nemzedéket próbálom megérteni – a hívőket a semmi prófétájából. Lutter Tibor, az angol nyelv és irodalom professzora, Milton életírója mélyen erkölcstelen ember volt, miközben erkölcsi purifikátor, aki önmagának is elhitte, hogy a sorstól elrendelt feladata a világ egy kis sarkát a tisztesség birodalmaként elkeríteni. Bizonyíthatatlan, mégis bizonyos, hogy Lutter ösztönös antiszemita volt, s ez ellen azzal is védekezett, hogy befogadta Lipsitz-Lakatost, aki hálából az akkor kiskorú lányát csábította el. Király István első felesége, Rohonyi Katalin – aki valahol párttitkárként szolgált – nem cáfolta Lakatos megállapítását, hogy túlságosan sok a zsidó a pártban. Felzaklatott, amikor Szigeti József „intellektuális önéletírásából” kiderült, miszerint Rohonyit, mielőtt Királyné lett belőle, először ő csábította el.

Király István második felesége, a különben jó humorú, jószívű, bájosan oroszos ejtésével a Landler népbiztos-família tagja volt egyenest Moszkvából, származásával így erősítette Lakatos egykori tételét.

Messze vezetne annak a bizonyítása, hogy akiket Lakatos zsidóknak vélt, legfeljebb a nürnbergi törvények szerint voltak azok.  Én például sohasem gondoltam rájuk úgy, mint zsidókra. Manapság, hajlott koromra már elfogadom, hogy beleeshettek az Isaac Deutscher által jellemzett „nemzsidó zsidó” kategóriájába. A nemzsidó zsidó azzal a mozdulatával is zsidó, amelyikkel megtagadja eredetét, hogy befogadottságát az egyetemes világforradalomtól remélje. Marx egyik fiatalkori röpirata szerint elébb a zsidóságtól kell megszabadulni azért, hogy minden rabigától egy füst alatt. Ez a dialektikusan forradalmi stratégia azonban eléggé átlátszó, valójában a túlélés egyik módszere.

Nehéz a végére járni, mi a zsidó – én egy egész könyvet szenteltem Ahasvérus és Shylock alakjának. A biztos válasszal máig adós maradtam, meglehet azért, mert többféle elemből és alakból szőtték a történelmi zsidót. Franz Kafka regényeiben nem szerepelnek zsidók, alakjainak kozmikus otthontalansága azonban egész művészetét átitatja zsidó rémülettel.

A Kafkára hivatkozásnak itt az adja meg az aktualitását, hogy a háború utáni kornak a dilemmáját – Dosztojevszkij vagy Kafka – végül is a Moszkvából hazatért filozófus fogalmazta meg, Lukács György, akit Lakatos gólemei, így Szigeti József, Király István, Lázár György istenítettek. Amit ma Lukács Budapesti Iskolájaként tartanak számon, az a háború utáni tanítványainak második hulláma. Az első a kérlelhetetlenek nemzedéke volt, azoké, akik a népbiztossá lett polgári filozófus erkölcsi vívódásából csak a győzelmet érzékelték, s vakon követték a messianisztikus forradalmárt, aki elébb Martin Buber misztikájával kacérkodott, majd Dosztojevszkijről készült könyvet írni, amelynek vázlatát végül A regény elméletében tette közzé.

A regény elmélete a modernitást a kozmikus otthontalanság érzéséből eredezteti. A regény mint műfaj, a honkeresés modern Odüsszeiája. Lukács és nemzedékének egyes filozófusai, mint Ernst Bloch, a misztikus preegzisztencalizmusból a marxizmusba hirtelen lendültek át. A váratlan új választás a kétségbeesett otthonkeresésből magyarázható. Lukács az anarchista magányosságot az összeesküvés bensőségességére cserélte át. Ez egyszersmind univerzalista felelet volt az asszimiláció kilátástalanságára. A Dosztojevszkij vagy Kafka dilemmában Lukács azért is utasította el Kafkát és Joyce-ot, mert ezek az írók explicitté tették és feltárták azt a nihilt, amelytől menekülve egy elvilágiasodott vallásosság messianizmusával léptek át a bolsevik próféták. A nihilizmust persze jó hegeliánusként „megszüntetve” őrizték meg. Az első Lukács-hódolók pretoriánus buzgalma elárulta, hogy mindegyikük almáriumából bármikor kidőlhetett egy csontváz, egy tegnapi „bűn” emléke.

A háború utáni évek amúgy is a bűntudat és a számonkérés esztendei voltak. Lukács univerzalizmusa a „tökéletes bűnösség” korszakaként jellemezte a letűnt polgári világot, s ezzel a metafizika madárnyelvén azt adhatta követői tudtára, hogy Dosztojevszkij hőseinek mintájára csak a bűnből jöhet megváltás. Ki vagyok én, kérdezte Hebbel Judit című drámájának zárószavaival Lukács, hogy Isten parancsa és a bűn közé álljak – vagyis a magasabb cél szentesíti az eszközt.

A felmentés így jóval előbb érkezett, mint ahogyan összeesküvő hőseink kivitelezhették volna a parancsot. A fiatal, huszonévesen debreceni egyetemi tanár Szabó Árpád, akinek Platón-szemináriumait az ifjú Lakatos látogatta, váratlanul Kosztolányit öklelte fel egy vad tanulmányában. Szigeti a szellemtudomány két világháború közötti képviselőire támadt, míg a lelkészfi Király a népies írók között szimatolta a megnyerhető árulót.

A fordulat évében én még kisdiák voltam, de az életkorom nem szigetelt el az előttem járóktól. Középiskolai tanáraim, így a történész Pach Zsigmond Pál vagy az irodalmár Szabolcsi Miklós behozták a tanterembe a politikát, melyre egy-két osztálytársam, így Berend T. Iván vagy Ránki György igencsak fogékonynak bizonyult. Dosztojevszkij sokakat megigézett az osztályban.

A Dosztojevszkij–Kafka dilemmában én Kafka oldalára billentem. Kafkáról az ötvenes évek második felében az első hosszabb tanulmányt magyarul én írtam Németh Andor Párizsban franciául közzétett és elfeledett kezdeménye után. Lukácsot róla írott könyvterjedelmű tanulmányaimban a modernitás olyan képviselőihez mértem, mint Brecht. Joyce-ról a harmadik magyar kiadás utószavát készítettem el, T. S. Eliot honosításában is volt szerepem. Dr. Kafka magányosan rója Prága utcáit, s azt lesi, ki tekinti zsidónak – ezzel az alaphelyzettel könnyebben azonosultam, mint azokkal, akiknek, Németh László szavával, öklelő agyaruk lett a marxizmus.

Nyílt és titkos levelek

A háború utáni nemzedék megítélésében nem mással ütköztem, mint éppen Király Istvánnal. Hajdani tanárom még a nyolcvanas években is védte többek között Szabó Árpád hírhedett Kosztolányi-tanulmányát. Én az Élet és Irodalomban nyílt levélben – igencsak alázatosan – visszautasítottam a „fényes szelek” nemzedékének rehabilitálását. Szabó Árpádék ephebosi dühét sztálinista ihletűnek mondtam, s ez igen érzékenyen érintette Királyt. Nyílt levelemre válaszolt: megismételte az akkori magatartások igazolását.

A nyílt csatát megelőzően éppen Királynak írtam néhány levelet Cambridge-ből, azt bizonyítva többek között, hogy milyen igaztalan az a vád, mely tanulmányaimat a marxizmus hiányában marasztalja el. S ezt így is gondoltam. Korántsem tartottam ártalmasnak egy-két Marx-idézet elhelyezését például a tizennyolcadik századi Angliát elemző munkáimban. Hiszen az idézetek az álláspontom igazolását szolgálták. A konformizmuson túl ebből a szempontból mindegy volt, hogy a gondolatot Hegeltől vagy Adam Smith-től idézem. Igaztalanul tették szóvá nemrégiben, hogy Heller Ágnes filozófus asszony a reneszánszról szóló könyve új kiadásából kigyomlálta a Marx-idézeteket. Ehhez joga volt, bár feleslegesen munkálkodott. A könyve idézetek nélkül is marxista maradt.

Amikor Királlyal nyilvános csatát vívtam Szabó Árpád egykori cikkéről, akkor nem mással vacsoráltam cambridge-i kollégiumomban, mint Szabó Árpáddal, akit a hetvenes–nyolcvanas évekre tucatnyi egyetem avatott díszdoktorrá, s hívott meg előadni. Szabó Árpád, ha nem is Lakatos mértékével, maga is démoni jellem volt, ha másért nem, úgy tehetségének és tudásának kiterjedtsége okán.

Az Eötvös Kollégiumban Szabó Árpád volt egyik felvételiztetőm. Adyról faggatott úgy, hogy minden kérdését idézetekkel támasztotta meg, hosszú versszakokat szavalt, s ezzel pirított rám. Visszautasításomat előre borítékolták, s így Szabó Árpád véleménye mit sem számíthatott, de ő azért megjegyzett magának, s számon tartott egy életen át.

Személyes találkozásunk előtt Szabó a hőseim sorát gyarapította, hiszen könyve jelent meg még a háború előtt abban a klasszikus sorozatban, melyet gyűjtöttem. A Démoszthenész és Athén kamaszkorom nagy olvasmánya volt. Tudtam Szabóról, hogy Frankfurtban tanult, huszonhét évesen lett egyetemi tanár Debrecenben. Nem lepett meg, hogy az ötvenhatos forradalomban Szabó Árpádot beválasztották az egyetem forradalmi bizottságába. A klasszika-filológiában ugyanaz a kíméletlen versenyszellem érvényesült – véres harc kis tétért –, mint amilyen Gyergyai és Köpeczi között a francia tanszéken, Szenczi és Lutter között az angolon. Trencsényi-Waldapfel Imrére, a klasszika-filológia egyik mesterére nem eshetett a választás, mert az úgy belebolondult a bolsevizmusba, hogy éppen ötvenhat vérzivataros napjai után, novemberben lakásának erkélyéről oly lelkesen üdvözölte a bevonuló szovjet csapatokat, hogy azok csaknem lelőtték az integető, kecskeszakállas, izgága emberkét.

Szabó Árpádot elcsapták az egyetemi tanárságból, s jóval annak előtte a pártból is kizárták. Mire visszahívták az egyetemre, Szabó azt üzente, csak ha egy cigányzenekarral és ünnepélyes bocsánatkéréssel jönnek érte a Pasarétre.

Büntetésből és szerencséjére Szabó Árpádot a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Intézete fogadta be elébb, ha jól emlékszem könyvtárosnak, éppenséggel a börtönből szabadult Lakatos Imre egykori állásába. Lakatos és Szabó mentőangyala az a Rényi Alfréd matematikus professzor és akadémikus volt, aki humánus nagyhatalomnak bizonyult, és gyakorta segítette a „lebukottakat”.

A száműzöttek

Amikor 1957-ben Szabó Árpád a matematikai intézetbe száműzetett, nem kellett új szakmát tanulnia. A matematikatörténetet Szabó Árpád azzal forradalmasította, hogy históriai fejlődését, jó hegeliánusként, a feje tetejéről a talpára állította. Nem a matematika volt elébb, hanem az eleai filozófia, amelyet azután absztrakt hipotézisekké számítottak át arra hivatott elmék. Kolumbusz tojása, mondhatnánk, ha gyanúnk szerint nem kísértene a háttérben a hegeli export: a filozófia baglya, mely a híres metafora szerint a szürkületben ébred. A magyar bolsevizmus éjszakájából Hegel baglya röppent át a Csatornán a matematikusok, tudománytörténészek és a matematikai modellezés úttörőinek számító közgazdászok csempészárujaként. Az angolszász tudománytörténet import volt, elsőbben Ausztriából Popper, Otto Neurath és Wittgenstein hozadékából. A következő nemzedékből Paul Feyerabend is bécsi volt. Ahogyan Ian Hacking mondja, Mitteleuropa különös honfoglalása zajlott itt, persze úgy, hogy képviselői maguk hontalanok maradtak. Feyerabendnek sohasem volt állandó lakása. Lakatos élete végéig megmaradt menekültnek, angliai honosítását kétszer is visszautasították, s úgynevezett brit útiokmánnyal járta be a világot. Az új tudományos ismeretelmélet nagy hármasa, Kuhn, Feyerabend és Lakatos egyetlen korosztály volt, születési éveikben két év eltéréssel. Kuhn a második világháború alatt a radarelhárításnál szolgált, míg Feyerabend a másik oldalon volt pilóta. Lakatos a kommunista ellenállásból jött. A tudomány történetének félreszorítottságát akadémiai partraszorítottak, hontalanok és emigránsok győzték le. 1965-ben Lakatos szervezte Londonban azt a konferenciát, amelyen Thomas S. Kuhn kiugrott, s nemcsak a tudomány, de a szellemtörténet is átvette a paradigmaváltásról elhíresült elméletét. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy a Harvard Egyetem történeti tanszéke habilitálja, mert világraszóló művéből hiányzott a forráskutatás, a levéltári munka.

Szabó Árpád engem ugratásból Sebatai Ungurunak hívott, annak a matematikatörténésznek a nevével, aki elődje volt a filozófiából eredeztetett matematikatörténetben. Nem vett fel ugyan az Eötvösbe, de még Cambridge-ben is emlékezett arra, hogy olvasok görögül, s ebből éppoly derekasan megkínzott, mint annak idején Adyból. Én azzal vágtam vissza, amivel tudtam. Olyanok vagytok, mint Diogenész, akitől megkérdezték, melyik városból származik, mire ő értetlenül fogadta a kérdést. Én a világ polgára vagyok, válaszolta Diogenész. Jártok egyik konferenciáról a másikra, s már sehol sem vagytok otthon. Itt van Lakatos, folytattam, folyvást ígéri, hogy hazamegy. Nyilatkozik, hogy hazátlanul nem lehet élni, no de…

Árpád cseppet sem tiltakozott. Úgy éreztem, fölénybe kerültem egyetlen másodpercre. Diogenész, folytattam, a nagy kozmopolita persze koszos vándor volt, „künükoi”, kóbor kutya. Ilyenek vagyunk mi is itt Cambridge-ben. Ilyen a nagy matematikus, Erdős Pál, aki egyetlen kofferből él, ráront barátaira, beköltözik. A Rényi Buba normális, felelte Árpád.

Rényi Buba – ahogyan Devecseri Gabi körében becézték –, azaz Rényi Alfréd a valószínűségszámításról is adott közre szókratészi dialógusokban írott népszerű könyveket. Nem hiszem azonban, hogy számokkal leírható koefficienst talált volna annak a valószínűségére, hogy intézetének kegyelmi úton szerződtetett könyvtárosai egykoron abban a kollégiumban gyűlnek össze, ahol őt magát is taggá választották. A nyolcvanas évek elején ugyanis a mi kollégiumunk ösztöndíjasaként tűnt fel Lipták gólya, becsületes nevén Tamás, aki sok okból kér helyet magának többek életrajzában.

Lipták felmerülése Cambridge Winston Churchillről elnevezett kollégiumának tanári szobájában és ebédlőjében minden valószínűség eleven cáfolata volt. Ha matematikusnak születek, mint Rényi vagy éppen Lakatos és Lipták, annak a filozófiai problémának szenteltem volna magam, amelyet az egykori Heidegger-tanítvány, Hans Jonas úgy fogalmazott meg, hogy az ő világában – s ebbe beletudta a holokausztot – több volt a megvalósult dolog, mint a lehetséges. A valóság nem egy lehetséges helyzet következményeként bontakozott ki, hanem a váratlanból, az érthetetlenből, a visszamenőleg sem valószínűből. A polgári világgal összeomlott sorsunk viszonylagos kiszámíthatóságának esélye, holott a modernitást éppenséggel a statisztika megszületése, a racionális tervezhetőség kiterjesztése alapozta meg.

Véletlenek és váratlan korrespondenciák metszőpontjainak felfedezése nemcsak matematikai és filozófiai probléma. A francia Paul Valéry jegyezte fel, hogy „szerencsénkre a lehetséges a valószínű rovására születik, és a várható helyében egy egészen más tűnik fel, amelyet úgy fogunk fel, mint ami végül lehetséges volt”.¹ A létezés elfogadása önbecsapások sorozatából áll.

Bizonyítékok és cáfolatok

Lakatos Imrében a filozófus a matematikus fölébe nőtt. Radikális újítása – világhírének forrása – a személyiségében megtestesülő nihilizmusból éppúgy levezethető, mint a pályaigazítás, a korrekció vágyából. A matematika fejlődése, állította Lakatos Imre, nem kumulatív jellegű, nem az örök igazságok fokozatos gyűjteménye, hanem feltételezések (conjecture) drámai és izgalmas sorozata, olyan propozícióké, amelyeket később bizonyítanak be, vagy redukálnak további, kevésbé kockázatos feltételezésekre. Ekkor lép fel a kritikai folyamat, amely ellenpéldákkal igyekszik cáfolni a feltételezéseket, így jut el a teoréma bizonyításához vagy visszautasításához.

Lakatos a forradalmi és normális tudomány ciklusainak feltételezése helyett egy dialektikus modellt vezetett be: egy új, akár visszautasított feltevésrendszerben megbújhat egy olyan „lemma”, amely később termékenynek bizonyul. A zsákutcák, fordítom le magamnak Lakatost, megnyithatják a jövendő kapuját.

Mindezt Lakatos a Rényi Bubától is eltanulható szókratészi dialógus formájában adta elő a mozgalomban szerzett szenvedéllyel. Hampsteadi söröm mellett én azzal tréfálkoztam, hogy Imre a bolsevik sejtek kritika-önkritikáját sajátította ki a tudományos kutatás alapmodelljeként. Hegelen edzett tudásával becsapta a szegény angolokat, az analitikus és empirikus filozófia híveit azzal, hogy elméletének látszólagos történelmen kívüliségével igazából a történelmiség teleológiáját csempészte be: a matematikai feltételezés rendszere vészesen hasonlít utópikus propozíciókhoz, melyben a jövő dominálja a jelent. Imre nevetett, nem tiltakozott.

„A tudomány társadalmi felelőssége” című tanulmányában egykori mesterét, Poppert egyenest a görög szofistákhoz hasonlítja Lakatos-Szókratész, majd Engels és Lenin idézetekkel ostorozza. „Azért vagyok elfogult ezzel a xenophanési tanítással szemben, mert ellentmond néhány kedvenc, a marxizmusból átvett eszmémnek (s nem látom, hogy miért kellene ezeket föladnom).” Nem is adta föl. Az Empíriokriticizmus lenini szövegével csapta agyon ellenfelét. „Megtanítom őket az én nyelvemen beszélni” – vallotta meg célját egyik barátjának Lakatos.

Egy nemrégiben megjelent vaskos Lakatos-elemzés John Kadvany (Radványi János) tollából azzal kezdődik, hogy két Lakatos volt – a Popper-tanítvány és -utód, valamint a bolsevik komisszár.

Csakugyan két Lakatos kísértett a Csatornán innen és túl?

A tudománytörténész egy kalandor elszántságával provokálta a szakmáját. Barátja és vitatársa Paul Feyerabend még Newtonban is azt a skizofréniát fedezte fel, hogy egy konzervatív ideológia védelmében „progresszív gyakorlatot” folytatott. Ahogyan azt később, a nyolcvanas években írott Kaland és Gondviselés című vaskos könyvem Newton-fejezetében bizonyítani igyekeztem – nem, ez sincs így. Lakatos sem volt skizofrén. Életének bizonyos szakaszai elkülönülnek ugyan, működésén mégis végigvonul a hitté váltott nihilizmus személyes teológiája. Lakatost az intolerancia szelleme ihlette. Türelmetlenségének egyik forrása persze a villámgyors intellektus ingerültsége volt a tudatlanabbakkal szemben. Ennek mélyebb tartalma az ördögi dialektika kiterjesztése volt a tudományos igazság feltalálására. Lakatos víziójában ez nem volt afféle egyezség egy-egy korszak paradigmájában, ahogyan Thomas Kuhn vélte korszakos művében. Nincsenek forradalmi változások a tudomány normális fejlődésében. A tudományos igazság feltárásához a permanens forradalom folyamatossága vezet el.

Nincs itt hely az angolszász mentalitás és a német filozófia viszonyának elemzésére visszamenőleg egészen Coleridge-ig. Hegel és a német filozófia gyakran ostromolta a Csatornán túli világot, ám ha egy-egy pillanatra gyökeret vert is a pokol dialektikája, hamar elfeledték. Évtizedenként mindig akadt szellem, aki a Szigetországba visszacsempészte a történelem kortárs beteljesülésének eszméit. Ropolyi László tudománytörténész szerint Lakatos csavaros módszerrel honosította saját elméletként Lukács György Az Ész trónfosztása című, az irracionalista filozófiát bíráló művét.

Aki ezen csodálkozik, annak célszerűbb végiggondolnia az angolszász világ különleges gyűlölve szeretetét a romantikából kinőtt német szellem iránt. Hegel racionalizmusába több misztika szorult, mint az analitikus gondolkodás teljes tradíciójába. Amerikában a diákforradalmat a Hegel történelemfilozófiájából doktorált Herbert Marcuse indította el ugyanarról a San Diegó-i egyetemről, ahol Lakatos két esztendeig volt vendégtanár.

Jellem és változás

Miért kellene feltételeznünk, hogy Marcuse „megváltozott”? Jobb lett volna, ha nem változik? Legfeljebb szókratészi dialógust folytatott önmagával. A jellemfejlődés engedélyez egy-két erkölcsi forradalmat. Nem volt két Lakatos, nincs két Heller Ágnes, hogy egy másik világhírű filozófust idézzek. A kizárólagosság dallama ott szól a szerzők marxista és posztmodern munkáiból egyaránt. Imre ama halálmegvető kalandorok közé tartozott, akik gátlástalanul emeltek át baráti gondolatokat mások munkáiból. Szemrebbenés nélkül ejtett halálos sebet olyan kollégáin, akiknek gyenge pontját felfedezte. A Kneale–Popper–Ravetz vitában Hegel egy sorban áll Hitlerrel, mert a német misztikus Kepler pártját fogta Newtonnal szemben. Bajvívóként csakugyan nem volt párja Lakatosnak a pályán.

Az arrogancia egyébként a háború utáni nemzedék második természetévé vált. Az Eötvös Kollégium egykori párttitkára, a klasszika-filológus Falus Róbert a haját tépte, amikor Heller Ágnes Arisztotelészről szóló munkáját bírálták az Akadémián, hiszen Heller egyetlen szót sem tudott görögül. Viszont már akkor is mindenhez értett, Arisztotelész, a reneszánsz, Leibniz, a történelem filozófiája – bámulatra méltó és sikeres merészség. Heller belép a legtradicionálisabb szakmába, a klasszika-filológiába, s nem tanul meg görögül. Elég, ha a világ megtanul Hellerül.

Lakatosnak különben abban is szerencséje volt, hogy egy viszonylag fiatal diszciplínába robbant be. A gyakorló természettudósok alig vették komolyan a tudománytörténetet. Popper vagy Hempel próbálkozásai a második világháború után eléggé visszhangtalanok maradtak, s csak a fiatal Thomas S. Kuhn és persze maga Lakatos emelte megkerülhetetlen tárggyá azzal, hogy maguknak követelték a kutatás-támogatás finanszírozásának indokolását. A szakma nagy hitellel rendelkező folyóirata, a Nature egyik száma közölte a négy „gazfickó”, azaz Popper, Kuhn, Lakatos és Feyerabend fényképét, akár egy körözési plakáton, s őket tette felelőssé, hogy Thatcher asszony az alapkutatások állami költségvetését megkurtította. Lakatos, nagy kerülővel, a politikai hatalom titkos kamarása lett Angliában, miként egykoron szülőhazájában is.

Politika és tudomány

A tudománytörténet hídverése a politikához nem volt járatlan út. Lakatos mestere, a bécsi származású Karl Popper a természettudományos episztemológia fegyvereit felhasználva a politika történetében is maradandót alkotott A nyitott társadalom című kétkötetesével, Platón és Marx elméleteinek megsemmisítő bírálatával.

Lakatos tervei között szerepelt egy politikai filozófia megalkotásának álma, ahogyan ezt Thomas S. Kuhn feleségéhez írott levele tanúsítja. Az ízig-vérig politikus Arthur Koestler – hogy csak a magyaroknál maradjunk – a tudománytörténetben írt két népszerű könyvet. A nagyszerű Polányi Mihály személyében kötötte össze a tudományt és a politikát.

Harmincesztendei távollét után, méghozzá az én időmben érkezett váratlanul Cambridge-be a szovjet atomtudomány atyja, Pjotr Kapitza. Tanári köpenye kitisztítva várta egy emberöltőn át, és a kollégium portásai és személyzete úgy üdvözölték, mintha csak tegnap hagyta volna el Rutherford laboratóriumát. Pjotr Kapitza harmincesztendeig foglya volt Sztálinnak, akihez, elmondása szerint, kétezer levelet írt letartóztatott fizikusok, történészek, akadémikusok védelmében. Sztálin egyetlen levelemre sem válaszolt, mesélte a vacsoraasztalnál Kapitza, akit egyik oldalán a nagy fizikus, Hermann Bondi, a másikon a kettős spirálú DNS egyik felfedezője, Francis Crick fogott közre.

Jelenlétük, fizikai közelségük ihletett arra, hogy az elsők egyikeként írjak a Kettős spirál című könyvről a budapesti Új Írásban, s hogy a tizennyolcadik század eszmetörténetéről készített munkámban a természettudomány és a művészetek összefüggésével is foglalkozzam.

Cambridge kollégiumai nem választották el a természettudósokat a filozopterektől. A Churchill kollégium legendáriumának, csipkelődésének egyik narratívája volt, hogy mesterem és barátom, George Steiner irodalomkritikus a beavatottak fölényével magyarázta el az élettan tudományának titkait Francis Cricknek, a biológia világhírű tudósának. A tudomány templomainak esendőségeiről regényfolyam írható, mégsem a gyarlóság határozza meg félelmes teljesítményüket. Szomorú magyarországi tapasztalataim kényszerűségből tárják fel a kis tétért véres harc tragikomédiáját – a valóságos és szabad tudományos életben akad igazi tét.

A Cambridge-ben doktorált Lakatos a tudománytörténet fiatal diszciplínájában valóságos cárságra emelkedett, igaz, hogy a Központi Bizottság helyett az amerikai kongresszusnak vázolta fel merész tervként a haladó és a hanyatló tudományos programok anyagi támogatásban kifejezett megkülönböztetését.

Lakatos felemelkedett az istenek közé. Egykoron a börtönből szabadulván állása sem volt. A magyar akadémia matematikai intézetének hajdani könyvtárosa, Lipták Tamás ajánlotta az igazgató Rényi Alfrédnek, hogy Lakatost vegye oda könyvtárosnak és fordítónak. Lipták mutatta be Lakatosnak későbbi második feleségét, Pap Évát. Lipták önfeláldozó barát és társszerző volt. Kornai Jánosnak Liptákot Rényi ajánlotta. Pólya György matematikus angol nyelvű és hazánkban ismeretlen művének lefordításában Lakatosnak segített Lipták.

Az esővert Kelet-Angliába egyik este megérkezett Lipták mint a valószínűtlenségek élő bizonyítéka. Ázottan kopogtatott be a kollégiumba, és nem volt hajlandó tanári köpenyt ölteni a vacsorához, akármennyire is ez volt szokásban.

Lipták egy évvel korábban volt gólya, azaz elsőéves, mint én, s persze Eötvös kollégista 1949-es kizárásáig. Aztán szem elől tévesztettem. Nem tudtam róla, hogy Lakatossal dolgozott bizonyos közös projekteken, melyekből, ha tudok róluk, egy kukkot sem értettem volna.

A forradalomban, s ezen ötvenhatot értem, Lipták egy fegyveres csoporthoz csatlakozott, és a fáma szerint éppúgy géppisztollyal járt, mint Lukács másik, ugyancsak Angliába szakadt tanítványa, Krassó Miklós. Míg azonban Lakatos és Krassó nekivágtak Nyugatnak, addig Lipták gólya mindenféle földalatti tevékenységbe kezdett. Krassó György Nádor utcai lakásán sokszorosított röplapokat, s ott is tartóztatták le először az irodalomtörténész Oltványi Ambrus társaságában.

Liptákot és Oltványit kiengedték, csupán a hajlíthatatlan Krassóra mértek éveket. Lipták gólyát a hatóságok folytonosan zaklatták, kétszer is letartóztatták, majd kiengedték. Fejlett módszereik voltak az emberek megtörésére.

Végül megtalálták azt a pert, amelyikben viszonylagosan indokolható volt Lipták szerepe. A Mérei Ferenc ellen indított koncepciós eljárásban szorítottak neki helyet 1959 elején. A Nagy Imre kivégzését elrendelő Vida Ferenc ítélte két és fél esztendőre Lipták Tamást.

Lipták megjárta a börtönt annak a Méreinek a perében, akiről hajdanán Lakatos jelentett. Útlevélhez börtönviselt nemigen juthatott, de az időközben világnagysággá emelkedett Kornai János közgazdász addig írta sürgető leveleit, amíg egykori társszerzője és munkatársa kilépési engedélyt kapott. Végre, nagy sokára Lipták gólya is megérkezett a béke honába, az angliai Cambridge-be, ahonnan Lakatos a világhírbe szárnyalt, s átutazóként meg-megfordult ott Rényi Buba, Szabó Árpád, akit az ókori tudomány történetéről írott munkája emelt nemzetközi tekintéllyé.

Lipták gólyát megviselték az esztendők, a börtön és az otthoni számkivetettség. Vergődését az idegen világban szomorúan, lelkifurdalással néztem. Útlevelének lejártával ott ragadt Cambridge-ben. Kiköltözött a kollégiumból, ahová amúgy is vacsorálni járt csupán, mivel társalgásra nem futotta az angoljából. Bonyolult családot hagyott maga mögött, ivadékát, volt feleségét. A tartózkodási engedélyét a kiváló matematikus, a Trinity College tagja, Bollobás Béla intézte, s persze akadtak pártfogói az ötvenhatos magyarok közül.

Én roppant boldogtalannak láttam Lipták gólyát, aki, ha jól gondoltam, beleroppant a hűségbe, a minden megalkuvástól irtózó természetébe. Példátlan gonosz értelmezés: elzárták előle az égboltot, és szabadságával együtt a tehetségétől is megfosztották. Sokfajta géniusz van, közöttük a morális nagyság a legritkább fajta. Mi történhetett Liptákkal, akinek zseniális matematikai ötletei páratlan tudományos feltételezéseket ösztönöztek? Elbukott, útközben, az idegrendszere mondta fel a szolgálatot egy-egy nehéz hónapra, olykor esztendőre. S ez az „elbukott”, az ő életfogytiglani ítélete metaforából testet öltött. Szegény jó Lipták ötvenedik érettségi találkozójára, 1998-ban érkezett haza a száműzetésből. Aztán elesett Budapesten, s a zúzódásoktól agyvérzésben elhunyt. Kundera a regény művészetéről írott esszéiben azt mondja a szédülésről, hogy az a gyengék kábítószere, a legyűrhetetlen vágy a zuhanásra. Kelet-európai betegség ez, szolidaritás a hazával, a gyengék táborával.

Az esés és zuhanás metaforáját Kornai János is felemlíti a Harvard Egyetem honlapján olvasható búcsúztatójában, melyben elismeri, hogy közgazdasági újításának egy részét Lipták számításainak alapján fejlesztette ki. A játékelméleti és iteratív modellt ugyan a magyar népgazdaság távlati tervezésére dolgozta ki Kornai és Lipták, de lám, ez a modell is messzire utazott, éppen úgy, mint Lakatos honi viszonyokra kimunkált és olykor Lipták társszerzőségében közreadott terveiből is afféle világmodell lett. Leuven ősi egyetemének teológiai fakultásáról Jacques Haers jezsuita páter szerint II. János Pál szentatya a kétezredik év márciusának tizenkettedik napján közreadott Emlékezet és megbékélés című, s a holokauszt kiengeszteléséről szóló igéit a Lakatos-modell segítségével értelmezhetné a legcélszerűbben a Nemzetközi Teológiai Bizottság.

Sokra vitted, Lipsitz, mondanám neki, ha élne.

A piaristáknál tanult Liptákot nem vették be ilyen könynyen, s ha nagyon megéhezett, csak egy-két ajtó nyílott ki előtte. Lakatos első felesége, Pap Éva londoni otthonában néhanap otthonra talált a vándor Lipták, miként a volt Lukács-tanítvány Krassó Miklósnál, mindkettőnk ifjúkori barátjánál.

Ritkuló találkozásaink alkalmából, amikor a feleségem főztjét füstölte tele kapadohánnyal töltött cigarettájából Lipták gólya, én a magam panaszának traktálásával vigasztaltam. Neked van bajod az ötvenhatos múltaddal? – kérdeztem tőle. Nekem még annál is nagyobb. Cambridge-be érkeztemkor, meséltem Liptáknak, egy voltmagyar, azaz emigráns azzal melegítette elő a helyemet patrónusomnál és meghívómnál, hogy nekem bizony szerepem volt a forradalom leverésében, mikor is fegyverrel támadtam békés polgárokra.

Az összeesküvés-elméletek megszállottja, George Steiner maga is nagy fecsegő, gyorsan elmondta az informátor nevét, holott tudta, másnap feljelentőmmel vacsorázom. Lőttél? – kérdezte Steiner, mire én rávágtam, hát persze.

Nagyot nőttem ekkor a pártfogóm szemében. Később is hiába magyaráztam neki, hogy a forradalom alatt és után bujkáltam, nem mertem kiállni a barikádra. Rám lőttek, nem én lőttem. Az adott helyzetben a tagadás egyszerű páriává fokozott volna le, rögtön kizártak volna a merészek ama nagyra becsült klubjából, ahol Lakatos, Szamuely vagy akár Koestler magasodott. A cselekvés emberei szemben azzal a kissé gyáva menekülővel, aki voltam.

A feljelentőmnek minek is szóltam volna. Rajta is kifogtam a füllentésemmel, s ezzel kicsorbult a rágalom éle. Nem volt csontvázam a szekrényben, amelyik kidőlhetett volna. Cambridge-i tartózkodásomnak amúgy is a végét jártam: egyéves kinti tartózkodás helyett csak fél esztendőt kaptam, meghosszabbítási kísérleteim nem jártak sikerrel a magyar hatóságoknál.

Nemlétező bűnöm bevallásával felsorakoztam, ha csak egy pillanatra is, a vezeklők ama csapatába, amelyik személyes drámájával rokonszenvre hangolta az értelmiségi közvéleményt. Szamuelyt hősként ünnepelték Londonban, holott – s ezt Litván Györgynek Lee Congdon legutóbbi munkájáról írott kritikájában olvasom – köpönyegforgatásaiért sohasem érzett lelkifurdalást. Martin Amis, a neves angol író Koba című, Sztálinról szóló könyvében elmeséli, hogy Szamuely az egykori kommunista Kingsley Amis közeli barátja lett a Gulag nagy kutatója, Robert Conquest társaságában. A társaság mindegyik tagja – ha csak egy-egy pillanatra is – kommunista volt.

A bolsevikok gyors átfordulását reformistává kortársként nem tudtam felfogni. Végigültem ötvenhatban a filozófusvitát, ahol Szigeti József a mellét verve kért bocsánatot, amiért elárulta a jelenlévő s láthatóan megdicsőült Lukács Györgyöt. Ott voltam a hajnalba húzódó újságíró-vitán: itt a pártot bíráló hangadók a pártlap egykori szerkesztői voltak. A tudományos szabadság védelméről és a sztálinizmus legyőzéséről Lakatos Imre adott beadványt a magyar Akadémiának.

Ötvenhat egyben a vezeklők forradalma volt, de én nem voltam annyira bűnös, hogy lett volna mit meggyónnom. Ott álltam a lukácsi bűnbeesés korában jelentősebb bűnök nélkül. Ötvenhat előtti főnököm, Király István alighanem moszkvai emigrációját szervezte. Lutter halott sápadtan kereste Kardos Laci bácsi védelmét az Írószövetségben. Elvtárs és spicli járt a csendben, hogy József Attila sorait parafrazáljam. Rényi Péter, a Szabad Nép nagyhatalmú szerkesztője a legenda szerint Réz Pál irodalomtörténésznek, fordítónak, volt Eötvös kollégistának térden állva gyónta meg bűneit, s ott fogadta meg, hogy közönséges tördelőszerkesztőnek, nyomdásznak szegődik és sohasem nyúl tollhoz. Ezt az ígéretét nem tartotta meg.

Ötvenhatban nem vettem részt: az ösztönzéshez alighanem hiányzott az eredeti bűnbeesés mozzanata. Hazudtam Steinernek, amikor felálltam a rágalom talapzatára, mely korántsem járt nekem – nem úgy, mint Lakatos, aki kihívóan vállalta démoni természetét. Mostanság nyomtatásban is megerősítést nyert Lakatos eredendő bűne, melyet ki-ki természete és erkölcsi felfogása szerint ítél meg.

Az eredendő bűn

Lakatos Imre az ismét magyarrá lett Erdélyben, Nagyváradon alakított egy kommunista sejtet, mely véd- és dacszövetségben rejtett és rejtőzködött. Az ellenálló tevékenységtől Lakatos eredeti Lenin-értelmezése zárta el a sejtet: a forradalomra elébb elméletileg kell felkészülni. Lakatos akkori szerelme, Révész Éva csak úgy volt hajlandó elfogadni hamis iratokat bárkitől, ha az idézni tudott a marxista szakirodalomból.

Ennél a csoportnál jelentkezett egy Izsák Éva nevű lány azzal a kéréssel, hogy őt is bújtassák. Lakatos azonban biztonsági kockázatnak ítélte a lányt, és társait megszavaztatta Éva sorsáról. A szavazók között ott volt Révész Éva, a későbbi Lakatos, illetve Szigeti Józsefné. Lakatos állítólag az öngyilkosság próbáját javasolta az üldözött hűségének végső bizonyosságaként. A csoport két, a lebukástól legkevésbé tartó embere kísérte el Évát Aradról a debreceni Nagyerdőbe, ahol az addigra már agymosott lánynak ciánkálit adtak, s ő, mintegy pártfeladatként, öngyilkosságot követett el.

Hasonló drámákat a társak kigolyózásáról és köteles öngyilkosságáról Brecht írt – maga a konfliktus Lukács „taktika és etika” dilemmájáig vezethető vissza. A háború előtti kommunista sejtek erkölcsi kódexe egyébként Magyarországon is terítékre került Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regénye kapcsán. Karinthy Cini még innen volt saját morális forradalmán, s különlegesen rendszerkonform magatartásával tűnt ki. Budapesti tavasz című regényében a kommunista sejt vezetője a csoport egyik tagjának ingadozó lelkiállapotából arra következtet, hogy az árulásra is képes lenne. Markó, a parancsnok a kockázat elhárítása céljából hátulról lelövi társukat.

1953-ban, a regény megjelenésének évétől kezdve a sejtparancsnok tépelődve lelövi a kockázatot jelentő tagot irodalmi toposszá változott, külön vitatémává. Karinthy akkoriban pártfelügyelettel írt regényt, munka közben a Szabad Nép nagybefolyású szerkesztőjével, Gimes Miklóssal konzultált, ahogyan az Révész Sándor életrajzában olvasható. A lelövést az akkor szektariánus Gimes sugallta-engedélyezte Karinthynak – a motívumot azonban a Nagy Imre nevéhez fűződő enyhülés korszakában már a párt rágalmazásaként fogta fel a Szabad Nép köpönyegforgató főszerkesztője, Horváth Márton.

Az elvtársak a történelem átírásakor és dramatizálásakor magukat jelentős történelmi szereplőnek képzelték. Szabadulásakor Lakatos egyszerre semmivé és senkivé vált, vagy ami még rosszabb, bármikor felöklelhető besúgóvá. Itt jön Dosztojevszkij, Brecht, majd a fentiekből négyzetgyököt vonva Karinthy Cini és az elszánt Markó. Itt típusszerep várt egy szereplőt, s nem lehetetlen, hogy Lakatos ugrott be eljátszani azért, hogy újra az övéi között lehessen.

Lakatos tettét nem ítélte meg független bíróság. Pártvizsgálatai – román feljelentésre – csak általában szólanak sötét múltjáról. A Lakatos-életírók – Lancis Long pszichiáter vagy Lee Congdon történész – szóban elhangzott emlékezésekre építenek. Fehér Ferenc filozófus felidézte, hogy neki Lakatos vallotta be az Izsák-esetet. Nem kételkedem Fehér emlékezetében, de annak tárházában ott volt Dosztojevszkij könyvének lábjegyzetanyaga, a jakobinusok meg a saját jakobinus múltja is.

A képzeletrendezte melodrámák – tőr és szablya, fekete köpeny – az önstilizáció eszközei is lehettek. A hatalmas színpadon eltörpül az egyéni felelősség. Szigeti József akadémikus 1999-ben megjelent úgynevezett intellektuális önéletrajzában a jelent az új bűnbeesés korának látja, melyben „nagyobb része van a világtörténelem legnagyobb és legsúlyosabb következményekkel terhes cselszövésének és árulásának, mint azoknak a hibáknak és esetenként bűnöknek, amelyeket a marxista–leninista megsértésével a szocializmus eddigi fejlődése során elkövettek, s amelyek – erről sosem szabad megfeledkezni, éppen a belőle levonható, más tényezőkkel összefonódó tanulságok levonása miatt! – a mögöttük álló mélyebb feladatok megoldatlansága következtében az árulás belső és külső lehetőségét teremtették meg”.

Lefordítom magyarra a professzori szöveget. Egy világtörténelmi cselszövés áldozatai vagyunk. A történelem hegeli ravaszsága tőrbe csalta az igazak összeesküvését, akiknek bűneire feloldozást ad, hogy a nagyszabású történelmi drámában kevésbé bűnösek, mint az ördögi összeesküvés láthatatlan szereplői.

Szigeti tanár úr 1945-ben azzal állított be Lukács Györgyhöz, hogy lefordítaná az első világháború idején írott A regény elmélete című munkát. Az eredetileg Dosztojevszkij-könyvnek készülő tanulmány éppenséggel a bűnbeesés újabb teológiáját fejtegeti. Szigeti fenti szövege Dosztojevszkij halvány kivonata.

Lukács Györgyhöz egyébként Szigeti vitte fel Lakatost, aki Marx egyik korai pamfletjének bírálatával provokálta az öreget. Lukács nyájas gorombasággal tessékelte ki Lakatost, aki ettől fogva ádázul pocskondiázta az agg filozófust. Az ideológiai árvaságot a negyvenes évek végének Magyarországán senki sem úszhatta meg. Apa-pótléknak ott volt Révai József, a gyalogparasztoknak Horváth Márton. A négy nagy barát, Lakatos, Király, Szigeti és Lám Leó végigpróbálta az adott lehetőségeket. Király elébb Szigetit ajánlotta Lukácsnak tanársegédül, majd odábblépett Révaihoz. Lakatos az Eötvös Kollégiumot bíráló cikkében a népi demokráciához való igazodás feltételeként nyomtatásban közölte, hogy ez az aranyszájú Szigetitől várható.

Szigeti többször váltott sávot. Vádiratokat szerkesztett, majd a pártvonalhoz igazította az apológiát. Mindezt így látta erkölcsösnek. A kilencvenes évek végén a pályájára visszatekintve a marxizmushoz csatlakozásáról azt írja, hogy már elég érett volt ahhoz, hogy eldöntse: „mindenkor a magam útját járom, s döntő helyzetekben céltudatosan választom meg a menetirányt, akkor is, ha ez történetesen egyéni érdekeim kárára van, de – meggyőződésem szerint – összhangban áll osztályom távlati érdekeivel.” Szigeti hangsúlyozza, hogy jól motivált döntéseit a történelem kivétel nélkül igazolta.

A tökéletes bűnösség kora, íme megnyitotta a tökéletes ártatlanság korát. Szigeti minden bűnt a világhelyzet számlájára ír, Lakatos Imre, sejtésem szerint, olyan bűnöket is magára vállalt, amelyben más vagy lényegesen kisebb szerepe volt, mint amilyent a felnagyító kortárs emlékezések neki tulajdonítanak. Lakatosnak elég sok volt a rovásán, így tőle sem állhatott távol szerepének romantizálása. Imre, meglehet, azért sem vitatta szerepét Izsák öngyilkosságában, mert amúgy is egy életen át zsarolták vele. Én is vállaltam, habozás nélkül – feljelentésre – olyan tettet, amelynek közelében sem lehettem.

Sötétség délben

Lakatos bűnösségét Izsák Éva nővérének, Zimán Máriának izraeli magánkiadásban megjelent könyve, a Betűsírkő Évának igyekszik bizonyítani. Az érintett fél, a gyászoló rokon titkosított jegyzőkönyvekhez jutott hozzá, feltárta, hogy Lakatos sejtjének több tagját közvetlenül a háború után rokon rendőrtiszt hallgatta ki, majd a pártba kérelmezvén felvételüket ugyancsak meggyónták az Izsák Éva öngyilkosságában való részvételüket.

Visszaemlékezések és dokumentumok, úgy rémlik, egyaránt valószínűsítik, hogy Lakatos Imre a csoportképzés, egybetartás és összesküvés próbájaként az egyik tag önkéntes feláldozását látta. Éppúgy, mint az áldozat, a szerencsétlen Izsák Éva, fruskakora óta forradalmár és megszállott.

Éva feláldozását nem indokolhatta reális félelem a lebukástól. Izsák Éva fiatal korára hosszú mozgalmi múlttal rendelkezett: kínvallatással nehezebb lett volna megtörni őt, mint mondjuk azt a Sós Leventét, az Eötvös Kollégium későbbi marxizmus–leninizmus oktatóját, hajdani tanáromat, aki Évát a debreceni Nagyerdőbe elkísérte, s megitatta vele a bürökoldatot. Sós Leventét egyébként Nyuszinak becézték. Izsák Éva nem volt Nyuszi. Iratai ugyan nem voltak teljesen rendben, de új iratok szerzése egyszerűbb lehetett, mint a bonyolult öngyilkossági terv kockázatos végrehajtása.

Marad végső magyarázatnak a csoport-próba. Lakatos és Révész Éva a tőlük segítséget kérő, de erős egyéniségű Izsák Évát golyózták ki a koncepciós perek mintájára. A Lakatos-esetet nem érdemes Taraszov-Rogyionov a két világháború között népszerű Csokoládé című regényéből magyarázni, csak azért, mert azt Lakatos és Révész Éva egyaránt olvashatta. A regényben a főhős Zugyint halálra ítélik, de ő tudja, hogy a pártnak akkor is igaza van, ha ő nagyrészt ártatlan.

Lakatos és Izsák Éva, meglehet, tragikusan játszották el a Sötétség délben koestleri regényét. Ivanov és Rubasov, a könyv hősei, egymás kínzói és gyilkosai. Ellenfelek és barátok, azonos teológia hitvallói. Lakatost és Izsák Évát bátran foghatjuk fel egymáshoz láncolt cselekvőknek. Arisztotelész a barátságban önszerelmet lát, a barát az alter ego, a másik én. Az elvtárs a sejtben az alter egóját keresi: a másikat, aki önmaga. Izsák Éva valójában Lakatos tükörképe volt – az egyik az öngyilkosságot javasolta, míg a másik, ugyanabban a szellemben, elfogadta azt.

Sós Levente az öngyilkosság után visszahozta Nagyváradra Izsák Éva kabátját, amelyik Révész Évának jutott.

Az Izsák-ügy értelmezésén valamennyi Lakatos-életíró fennakad. Holott elegendő lenne tudomásul venni, hogy amennyiben az eset csakugyan úgy történt, ahogyan az eddig nem közreadott dokumentumok és a kellő gyanúval kezelendő kortársi emlékek állítják, akkor itt az ifjúkommunisták halálos főpróbája zajlott, mely egy diákcsíny színvonalán imitálta a kor egyik nagy tragédiáját.

Az Izsák-ügy folytonos zsarolás ürügye lett. Moszkvai tanulmányútjáról például állítólag azért rendelték haza és helyezték rendelkezési állományba Lakatost, mert ott egy régi román elvtárs felismerte benne Izsák Éva gyilkosát.

A fiatal lány haláláról ugyan megjelent korabeli tudósítás egy debreceni lapban, de az nem említhette a brechti drámába illő esetet a kikényszerített öngyilkosságról. Lakatos csoportja pedig jobban konspirált annál, hogy vezetőjét évek múltán valaki felismerhesse és beazonosítsa a távoli Moszkvában.

Lakatost az ötvenes elején állítólag azért tartóztatták le, mert egy Révai József ellen készülő állítólagos perhez már Moszkvában és az Eötvös Kollégiumban gyűjtött anyagot. Révai műveinek valamennyi kiadását az Eötvös könyvtárának asztalán hagyta, mint ezt az én filozófiai szemináriumom akkori vezetője, Zoltai Dénes vallotta a rendőrségi kihallgatáson. Lakatos, mint arról élettársa és a tudományfilozófus Joseph Agassi a velük interjút késztő Bándy Sándornak elmondta, letartóztatása mögött Szigeti aknamunkáját sejtette.

Révainak ellensége a mindenható Berija személyében támadt. A szerencsétlen Szűcs Ernő – agyonverték az ÁVH börtönében – már moszkvai éveiben, az orosz titkosszolgálat kötelékében gyűjtött anyagot Révai ellen, akiben veszedelmes nacionalistát gyanított, olvasom Kiszely Gábornál. Valószínű, hogy Lakatosra legfeljebb a Révai-cikkekben fellehető idézetek gyűjtését bízhatták.

A Révai elleni per előkészületeire sokan emlékeznek, így Nagy Péter akadémikus, Szabolcsi Miklós akadémikus, Vásárhelyi Miklós különböző alkalmakkor adott interjúkban. Ember Judit interjúkötetében Vas Zoltánné utal rá, hogy készülőben volt egy Révai–Vas Zoltán per.

A paranoia Rákosi rendezte világában a Révai–Vas Zoltán per ötlete mint a lehetséges forgatókönyvek egyike bizonnyal felmerült. A kérdés az, milyen szerepe volt a per előkészítésében a fiatal Lakatos Imrének? Mi az igazság abban, hogy Lakatost 1950-ben azért tartóztatták le, mert a Révai-pert levették a napirendről, és Lakatos feleslegessé vagy biztonsági kockázattá vált?

A perre utaló állítólagos bizonyítékokkal és emlékezésekkel aggályosabban bánnék, mint Lakatos életíróinak némelyike. A Révai-per készültét s ebben Lakatos szerepét Lám Leó (Lázár György) említette Heller Ágnesnek, aki erről három évtized múltán nyilatkozott.

Lakatos? Talán ő hencegett ezzel Lázárnak, Királynak, akiknek habzó képzeletét nem volt nehéz összeesküvés-elméletekkel fűteni.

Nagy Imre miniszterelnöksége hajnalán, az ötvenes években Révai nyomába Kassai Géza volt moszkovita, hazájában margóra szorított szélsőbaloldali forradalmár szegődött, s írta végtelenített feljelentéseit. Neki könnyebben állt rendelkezésére a mitizált „Moszkvai anyag”, amelyet állítólag az ott továbbtanuló Lakatos gyűjtött volna össze. A gyanakvó, konspirációban is mester Lakatos aligha hagyott maga mögött bűnjeleket abban a könyvtárban, ahol volt felesége és annak férje lakott, no meg a farkas erkölcsű jó barát, Lutter Tibor.

Lutter Tibor egyébként az ún. Standard-perben az államvédelmi hatóság tolmácsaként szerepelt. Mielőtt az Eötvös Kollégium igazgatójának jelölték, a titkosszolgálatok, már-már amerikai módra, háttértanulmányt készítettek a professzorjelöltről, és igazolták alkalmasságát. Lutter ezt megelőzően az Ösztöndíjtanács elnöke volt, míg annak titkára Lakatos.

A Lakatosról szóló szakirodalom a Révai-per ügyében leginkább a kortársak emlékezetére hagyatkozik. Jegyzőkönyve, amennyire én tudom, csak Zoltai Dénes rendőrségi vallomásában került elő, melyben a könyvtárban tornyosuló források szerepelnek, továbbá az a mozzanat, hogy a tárgyi bizonyítékokat végül Szigeti József vette szemügyre, s talán Lakatos védelmében igyekezett kiradírozni a szövegek margóján hagyott jegyzeteket. Szigeti eredetileg nem is mert hozzányúlni a könyvekhez – a takarásban várakozott, amíg Zoltai odahozta őket.

Szigeti jövendő akadémikus a radírral – ez minősíti az esetet. Ahol egyesek a harmadik Richárdot sejtik, ott legfeljebb Malvolió lépett a színpadra. A monstre Révai-pert Király István is említi a Kritikában közölt interjújában, s az Oral History Archívumban rögzített szalagon. Neki Lakatos mesélte.

Számos tanú egybehangzó állítását sok szempontból értékelhetjük. Úgy is, hogy Lakatos következetesen terjesztette az alighanem csak másodpercekre felvetett és elvetélt Révai-perben vállalt szerepét, a koronatanúét, ahogyan Királynak mondta. Lakatos szerepéről csupa forrófejű jakobinus emlékezik, abból az időből, amikor valamennyien egy világdráma szereplőiként értékelték magukat. A Szigeti-féle radír példázatos esete talán arra figyelmeztet, hogy a nagyra növesztett szerepek motivációja az önfelszorzás, a bennfentesség igazolása.

Lakatost, ha nem is ártatlanul, ám aránytalanul démonizálták egy olyan szerepben, melyet az angolszász akadémiák védelmében akár vállalni is lehetett. Nem vagyok ugyan a kérdés kutatója, de ahhoz eléggé tájékozott kortárs és edzett olvasó, hogy megállapíthassam: Lakatos hosszú bűnlajstromának bizonyítására kevés a hard fact, azaz kemény tényállás. A szóbeli forrás, a pletyka, a kortársi emlékezés nemegyszer síron túli megtorlásra emlékeztet.

A szereplők, a karmester Lakatos, s gólemei, Lutter, Szigeti, Király ismeretében nehéz harmadik Richárd eltökéltségét feltételező bűnöket gyanítani. Még Lakatos, a zseni is, egy kommunista csoport vezetőjeként a bolsevik tűzpróba ismert elméletét vitte át a gyakorlatba. Király, Lutter, Szigeti szerencséje és balvégzete, hogy sohasem kényszerültek szembenézni saját világnézetük következményeivel, tanaik gyilkos természetével. Az egymástól való félelemmel elátkozottan: kockázat nélküli jakobinusok voltak.

Elvtárs és spicli jár a csöndben, írta József Attila. Kortársként minderről csak halvány sejtésem volt. Kimaradtam az események fősodrából, nem voltam beavatva. Valójában forrásokból kell rekonstruálnom a saját életem környezetét, a tanáraim sorsát. A látcsövem ötven esztendőre tekint viszsza, s én a fordított optikáját használom. Ijedten látom, hogyan törpülnek az alakok az időben.

Jagóról a Hegelt Angliába importáló Coleridge jegyezte meg, hogy az érdek nélküli rosszindulat megtestesítője volt. A felettem járók nemzedékében kevés volt a drámai nagyságot felmutató intrikus. Érdek nélkül talán csak Lakatos vállalta Lucifer szerepét.

A személyes emlékezeten túl bizonyos történelmi szereplők életrajzát jeles kutatók munkája nyomán idéztem fel. Köszönet illeti Kutrovátz Gábor és Ropolyi László tudománytörténészeket értékes segítségükért. Sokban támaszkodtam Bándy Sándor és Jancis Long tényfeltáró kutatómunkájára a Lakatosról szóló szakirodalomban. Lee Congdon tanulmánya a magyar értelmiségi emigrációról nélkülözhetetlen forrásom volt, míg Litván György e forrásokkal kapcsolatos fenntartásait is figyelembe vettem. Kenedi János értékes tanácsai feloldották szorongásomat a személyes és a kritikai önéletírás dilemmájában.

Jegyzet

1  Il y a hasard quand ce qui est possible se produit au detriment de ce qui est probable. A la place de l’attendu, autre chose parait qui nous apprend ainsi qu’elle pouvait être.

Irodalom

Andersson, G.: Kritik und Wissenschaftsgeschichte: Kuhns, Lakatos’s und Feyerabends Kritik des kritischen Rationalismus. Tübingen, J. C. B. Mohr, 1988.

Andersson, G.: Criticism and the history of science: Kuhn’s, Lakatos’s, and Feyerabend’s criticisms of critical rationalism. Leiden, New York, E. J. Brill, 1994.

Bándy S.–Long, J.: A forradalom főpróbája. Replika 40–41, 2000. 265–83.

Bándy S.–Long, J.: Dress Rehearsal for a Revolution. New Hungarian Quarterly, Vol. XLI. No. 157. (Spring), 2000.

Carrier, M.: Atome und Kräfte: die Entwicklung des Atomismus und der Affinitätstheorie im 18. Jahrhundert und die Methodologie Imre Lakatos’. Münster, 1984.

Congdon, L.: Possessed: Imre Lakatos’ road to 1956. Contemporary European History, 6. 1997. 279.

Congdon, L.: Lakatos’ Political Reawakening. IVC Yearbook. G. Kampis. Vienna, IVC. 1. 2001.

Congdon, L.: Seeing Red: Hungarian Intellectuals in Exile and the Challenge of Communism. DeKalb, Illinois, Northern Illinois University Press, 2001.

Dusek, V.: Brecht and Lukacs as teachers of Feyerabend and Lakatos. – The Feyerabend–Lakatos Debate as Scientific Recapitulation of the Brecht–Lukacs Debate. History of the Human Sciences, May, 11, 1998. 25–44.

Fodor A.: A Kollégium: Napló, 1947–1950. Budapest, Magvető, 1991.

Giorello, Giulio: Imre Lakatos : tra il diavolo hegeliano e il profondo mare azzurro di Popper: una ricostruzione del suo pensiero attraverso materiale d’archivio Matteo Motterlini. In Acme Vol. 49, fasc. 3. 1996. 83–111.

Hacking, I.: Mitteleuropa am Aldwych. London Review of Books 22 (2), 2000.

Hegedüs A. B.: Lipták Tamás – 1930–1998. Beszélő 1998. július–augusztus. 45.

Kabdebó L.: A háború vége. Beszélgetés Király Istvánnal. In Király I.: Útkeresések. Budapest, 1989. 392–411.

Kadvany, J. D.: Imre Lakatos and the guises of reason. Durham, Duke University Press, 2001.

Kampis, G.–L. Kvasz, et al.: Appraising Lakatos: mathematics, methodology, and the man. Dordrecht, Boston, Kluwer Academic, 2002.

Kiszely G.: ÁVH – Egy terrorszervezet története. Budapest, Korona, 2000. 278.

Koetsier, T.: Lakatos’ philosophy of mathematics: a historical approach. Amsterdam–New York, New York, N. Y., 1991.

Lakatos I.: The problem of inductive logic. Amsterdam, North Holland Pub. Co., 1968.

Lakatos I.: Mathematics, science, and epistemology. Cambridge–New York, Cambridge University Press, 1978.

Lakatos I.: Philosophical papers. Cambridge–New York, Cambridge University Press, 1978.

Lakatos I.: Proofs and refutations: the logic of mathematical discovery. Cambridge–New York, Cambridge University Press, 1981.

Lakatos I.: The methodology of scientific research programmes. Cambridge–New York, Cambridge University Press, 1983.

Lakatos I.: A tudomány társadalmi felelőssége. Magyar Filozófiai Szemle, 1999.

Lakatos I.–British Society for the Philosophy of Science, et al.: Problems in the philosophy of mathematics. Amsterdam, North-Holland Pub. Co., 1967.

Lakatos I.–R. S. Cohen, et al.: Essays in memory of Imre Lakatos. Dordrecht–Boston, D. Reidel Pub. Co., 1976.

Lakatos I.–P. K. Feyerabend, et al.: For and against method: including Lakatos’s lectures on scientific method and the Lakatos–Feyerabend correspondence. Chicago, University of Chicago Press, 1999.

Lakatos I.– A. Musgrave: Criticism and the growth of knowledge. Cambridge Eng.–New York, Cambridge University Press, 1974.

Lakatos I.–A. Musgrave, et al. Problems in the philosophy of science. Amsterdam, North-Holland Pub. Co., 1968.

Larvor, B.: Lakatos: an introduction. London–New York, Routledge, Vol. XLIV, No. 169. (Spring), 1998.

Litván Gy.: Két őrület áldozata. Élet és Irodalom, 1995. január.

Litván Gy.–Mérei A.: Ember vagy ördög – Ki volt Lakatos Imre? Dokumentumfilm, 1999.

Litván Gy.: Fatal Attraction. The Hungarian Quarterly, 2003.

Long, J.: Lakatos in Hungary. Philosophy of the Social Sciences 28 (2), 1998. 244–311.

Long, J.: Lakatos Imre Magyarországon. Magyar Filozófiai Szemle 1–3, 1999.

Long, J.: The Unforgiven: Imre Lakatos’ Life in Hungary. Appraising Lakatos. G.–K. Kampis, Ladislav–Söltzner, Mic. Vienna, IVC. 1., 2001. 263–303.

Mihályi G.: Egy életkudarc története. Replika 30 (1998). 183–8.

Nicolacopoulos, P.–K. Gavroglou, et al.: Imre Lakatos and theories of scientific change. Dordrecht Netherlands–Boston, Kluwer Academic, 1989.

Palló G.: Párhuzamok és metszéspontok: Lakatos Imre és Polányi Mihály. Replika 23–24, 1996. 39–50.

Révész S.: Egyetlen élet – Gimes Miklós története. Budapest, ’56-os Intézet–Sík kiadó, 1999.

Ropolyi, L.: Lakatos and Lukács. IVC Yearbook. G. Kampis. Vienna, IVC. 1., 2001. 303–9.

Russell, R. J. and Pacific Coast Theological Society: An analysis of the physics of David Bohm using the methodology of Imre Lakatos. 1983.

Stove, D. C.: Popper and after: four modern irrationalists. Oxford–New York, Pergamon Press, 1982.

Szerdahelyi I.: A múltról a mának – beszélgetés Király Istvánnal. Kritika 4, 1981. 7–10.

Szigeti J.: Intellektuális önéletrajzom: a szellemi ébredéstől társadalmi hivatásra ébredésemig, 1921–1948. Budapest, Letterprint, 2000.

Ungvári T.: Avantgarde vagy realizmus? – Brecht és Lukács vitájáról. Budapest, Magvető, 1979.

Ungvári T.: Természetfilozófia és regényelmélet Lukács György munkásságában. In Lukács György regényelmélete. Pécs, MTA, 1985. 103–13.

Vekerdi L.: Király István, Lukács György, Németh László. Tiszatáj, 1997. november.

Vint, J.: Capital and wages: a Lakatosian history of the wages fund doctrine. Aldershot, Hants, England–Brookfield, Vt., Edward Elgar, 1994.

Zahar, E. G: The Popper–Lakatos controversy. In Fundamenta Scientiae 3, 1982. 21–54.

Zimán-Izsák M.: Betűsírkő Évának. Raana, Izrael, a szerző magánkiadása, 1989.