PRODUKTÍV-E A PÉNZ?
NEMZETGAZDASÁGI TANULMÁNY,
Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR
RENDES TAGTÓL.

Felolvastatott a Szent-lstván-Társulat Tud. és Irod. Oszt.
1897. évi április hó 28-ikán tartott gyűlésén.
BUDAPEST, 1897.

KIADJA A SZENT - ISTVÁN TÁRSULAT
TUDOMÁNYOS ÉS IRODALMI OSZTÁLYA.



PRODUKTÍV-E A PÉNZ?*

Nemzetgazdasági tanulmány.


MAI NEMZETGAZDASÁGNAK egyik főtényezője, a kölcsöntőke,
veszedelmes túltengésben szenved a gazdasági életnek
beláthatatlan kárára és talán végromlására. A fejlődésnek
jövőjét sűrű fátyol födi és senki sem tudja, hogy a
fátyol mögött mint alakul a világ; rendszerek keletkeznek
melyek csakis a munkát mondják produktívnak, s logikus
következetességgel sürgetik a termelési eszközökken való
magánbirtok eltörlését, miután a magánbirtok fönmaradása
mellett a munkának kizárólagos produktivitását érvényesíteni
nem leket. Mások a munkának s a tőkének kombinálása
által akarják a világot megmenteni s azt gondolják,
hogy ezt a kombinálást a magánbirtok további fönnmaradása
mellett is nyélbe üthetik. Bármely álláspontot foglalja
is el valaki, nem mellőzheti a munkaszervezés eddigi
aranykorának figyelembevételét, értem a középkor XI., XII.,
XIII. századát, a mikor a munka s a termelési eszközök
egybe voltak kötve, amikor ki volt mondva, hogy a pénz nem
produktív, amikor a pénz nem volt tőke, amikor mindenki önmagának
dolgozott, s következőleg sem tőke, sem bérmunkás
nem létezett.

A tőke és a bérmunkás két újkori kategória; a középkor
ezeket nem ismeri; de a tőke és a bérmunkás egyúttal
két tarthatatlan kategória is, s azért a történelmi fejlődés ez
irányban tovább nem is haladhat, s ez képezi a középkori
munkaszervezésnek utolérhetetlen fölényét a kapitalisztikus
termelés fölött. A fejlődés kerekét visszafelé forgatni ugyan
képtelenség és észszerűtlenség; senki sem akarhatja a múltnak
termelését visszaidézni, de miután jelenleg a munka
el van nyomva s az individualizmus a tőke szabadságának
nevében orgiáit üli: igenis tanácsos a fejlődést megvilágítani;
az új nemzetgazdasági elemeket bonckés alá venni;
a régiek fogalmait a modern fogalmakkal összehasonlítani
s fogalmaink kijavításával elfogultságunkat megszüntetni;
ide tartoznak: a munka, a pénz, a tőke, a kamat fogalmai,
s kivált az a kérdés, vájjon a pénz produktív-e, t. i. vájjon
a pénz, a mai kölcsöntőke alakjában, ha tényleg érvényesül
is, tartható-e?

A tőke oly hatalom, mely a modern termelést
hordozza s annak minden ága-boga fölött uralkodik; méltán
gondolhatjuk azért, hogy a társadalmi problémáknak s jelesül
a szociális kérdésnek alighanem mozgató idegét vagy talán
beteg, túltengő, hisztérikus idegzetét képezi. A kérdés tehát
az, mi a mai munkaviszonyoknak' s a modern termelésnek
baja? s hosszú előzmények előrebocsátása nélkül, melyeket
különben már sokan, sokszor szellőztettek, egyenesen erre
a beteg idegre, a túltengő pénzre, az önmagában produktív
tőkére tapintok. Irányom a pénz produktivitásának kérdése
felé tart; de hogy e kérdést fejtegethessem, belevezetem az
olvasót abba a reális termelési korszakba, melyben a pénz
produktivitásának kérdése meg volt oldva s következőleg
ez eredmény szerint alakult a munkának sorsa is. A pénz
inproduktivitásának kimondása s a munka ideális szervezése
ugyanazon elveknek, ugyanazon korszaknak két iker gyermeke
s viszont, a pénzproduktivitása s a legszédületesebb disgregáció,
és szétzüllés a nemzeti munka terén, szintén két egymással
karonfogva járó tünemény. Nincs-e kettő talán belső, lényeges
összeköttetésben? nem nőnek-e ugyanazon elvek gyökerein?
ezt a kérdést akarom megvilágítani s e világosságot mint említettem
nem elvont fejtegetések felhőiből gyújtom, hanem azon
korszak idevágó törvényhozásának ismertetéséből élesztem,
mely a modern elvek ellentétjeinek, a modern termelési
viszonyok tagadásának inkarnációja volt. Ezt az inkarnációt
a kánoni törvényhozásban látom s különösen a kánonjogi
elvekből kinövő középkori nézetben, mely azt tartotta, hogy
a pénzkölcsön inproduktív. Mennyire volt igaza, mennyire
nem, s mily ingadozásokat végez a modern gondolat is e
sarkpont körül, arra akartam a szíves olvasót e fejtegetéseimben
figyelmeztetni s ez által érdeklődését, a világ legfontosabb
és legégetőbb szükséglete iránt, a munka szervezése,
a szociális törvényhozás kiépítése, a szociális politika
iránt fölébreszteni.

A m u n k a é r t é k e a k á n o n j o g b a n .

A kereszténységben nem szabad mindjárt kész nemzetgazdasági
szisztémákat keresni; ott minden nézet, minden
tudás és tudomány merő theologia, kivált kezdetben. A mi
van nemzetgazdaságból vagy bármi másból az egyházatyák
irataiban, az is mind theologiai foglalatban jelenik meg a
színen. Nekik nincs nemzetgazdászatuk, valamint a kánonjognak
sincs, de vannak erkölcsi nézeteik, s ez erkölcsi
nézetek szerint ítélik meg a nemzetgazdaságnak fejlődő
elemeit. A nemzetgazdaság fejlik; új meg új tüneteket hoz
fölszinre; a népéletnek viszonyai is változnak: ezekre, meg
a nemzetgazdasági tünetekre alkalmazza az erkölcsi öntudat
a maga nézeteit; úgyhogy a magánjog s a nemzetgazdaság
semmi más mint az erkölcsi öntudat praktikus érvényesülése.
Azért a keresztény nemzetgazdaság tanulmányozásánál
nem azzal kell beköszönteni, vájjon a kereszténység szerint
a pénz produktív-e vagy nem? vagy hogy a kamat miért
volt tilos, miért nem? Roland mestert, Scacciát, Molinát
sem kell közvetlenül kérdőre vonni theziseik felől: hanem
a keresztény világnézetet kell odaállítani ragyogó gondolatainak
refraktorjával a fogalomzavar éjjébe, mert ezen
gondolatok sugarai körül imbolyog és gomolyog a fejlődésnek
tengernyi tényezője s kialakítást tőlük nyer.
A sz. atyáknál is hiába nézünk szisztémák után;
nem lépnek ki azok Minervakép a tudomány Jupiterjeinek
fejéből sem; azok nőnek, azok lesznek. Egyes elemekről
mint például a munkáról készen volt már a sz. atyák
korában a keresztény világnézet; de már azt ne keressük
náluk, vájjon csak a munka produktív-e s a termelési eszközök
nem? azt se kérdezzük, hogy a pénz milyen szerepet
játszik a termelésben? ez annyit tesz, mintha kora tavaszszal
gyümölcsöt keresnénk a még csak rügyező fán.
A kereszténység az embert az ő gazdasági viszonyaiban
is kizárólag morális szempontból tekintette; meghatározta
erkölcsi elveiből kifolyólag, hogy mit szabad tenni, mit
nem; hogy adás-vevésben mit keressen; hogy mily indító
okokból dolgozzék. A mammon a pogányság bálványa volt;
nyerészkedni, gazdagodni minden áron; nem dolgozni, de
birtokolni s élvezni, ez volt a pogányság elve. A kereszténység
ellenben azt tartotta, hogy akik gazdagok akarnak
lenni, akik szerzésre adják fejüket, az ördög hálójába bonyolódnak.

A gazdaság hajhászása egy csúnya szenvedély, melyet
az önzés ápol, s azért kegyetlen, szívtelen, igazságtalan s
kiöli a szeretetet. A Filippiekhez írt levél fönséges szelleme
leng a keresztény fölfogás fölött.
A keresztények különben is átlag szegények voltak;
azok. kik a társadalom terhét hordozták s a zsarolásnak is
áldozatai voltak; az egyháznak csak a pusztuló római társadalomra
kellett rámutatnia, hogy bebizonyítsa, hogy a
pogány erkölcsi nézetek gazdaságilag is tönkreteszik a
népeket. A római nemzetgazdaság főelve nem a produktív
munka, nem a termelés, hanem a rabszolgaság és zsarolás volt;
szerezni minél többet bármiképen, de a munkát nem becsülni.
A munka csak .rabszolga munka. »Die Römer waren kein
Arbeitsvolk und könnten kein Arbeitsrecht erzeugen, und
das römische Recht kann hiefür auch gar keine Richtschnur
geben. Als ein besonderes Verdienst muss aber dem Ohristenthum
zugerechnet werden, dass es der vornehmsten Quelle
aller Güter, der menschlichen Arbeit, ihre Ehre vor Gott
und der Gesellschaft wieder gegeben hat«. (Ahrens, Naturrecht
oder Philisophie des Rechts. II, 140.)

A római világnak alapja az abszolút önzés volt:
minél többet birtokolni; de ezt nem arra szánták a szerencsés
birtokosok, hogy termeljenek, hanem hogy élvezzenek;
a termelést másra hagyták, a rabszolgákra, akiknek munkaszerzeményét
ők majd lefoglalják. A római jogból eszerint
hiányzik a produktív munkának erkölcsi fogalma, következőleg
hiányzik a jogi fogalma is; a munkát a rómaiak mint
erkölcsi és jogi tényezőt nem ismerik. Azért a munkás átlag
a rabszol rabszolga képviseli az ókor munkáját; a
munka tehát oly becsületben áll, mint a megszemélyesítője,
vagyis a rabszolga: annak pedig sem becsülete, sem joga.
Bámulatos, hogy a római jog, melyet ratio scriptának neveznek,
mily összetöpörödött, gyatra fogalmat nyújt a munkáról,
s azok a jogtheoriák is, melyek a római jognak nyomaiban
járnak, a munkával nem igen tudnak bánni, s zavarba
jönnek jogigényeivel szemben. A rómaiak szerettek elfoglalni
és rombolni harczban; szerettek nyerészkedni s pénzt
és birtokot szerezni, de nem munka, hanem csalás, fosztogatás
és uzsora által. »A hivatalnok zsarol, a kereskedő
csal, a birtokos uzsoráskodik. Nem munka által, nem produktiv
tevékenység s értékeknek előállítása által szereznek vagyont,
hanem a vagyont másnak kárával, idegen jószágok
eltulajdonítása által szerzik. A birtokot nem arra használják,
hogy munka által termékenyítsék, hanem kizárólag fényűzésre,
pazarlásra, kielégíthetetlen élvezetszomjuk oltására
fordítják.« (Ratzinger, Die Volkswirthschaft. 297. old.)

Az ókori világ tehát a munka által való szerzést nem
becsüli; az egyiknek szerezménye mindig másnak vesztesége
volt; a pénzkölcsön sincs arra adva, hogy termelésbe
fektetve, mást lábra állítson, hanem hogy őt alaposan, lehetőleg
mindenéből kifossza. Féktelen bírvágy intézi a birtok-
viszonyokat, mely semmit sem épít, csak dönt, munkát sem
létesít, csak ront. Az ilyen gazdaságnak vége az elkerülhetetlen
bukás; a római birodalom, s az egész klasszikus
kultúra azon ment tönkre, hogy a munkáról nem volt erkölcsi
fogalma; a klasszikus római jog legfőbb kifejlésének korában
Róma Mommsen szerint »koldusokból s millionáriusokbol
állt«; a klasszikus római jog szerint a munkás annyi mint
rabszolga, s a tisztességes ember pedig az, aki nem szenynyezi
be magát munkával, hanem másoknak keresetéből él,
és pedig úriasan, minél nagyobb pompában. De hogyan
éljen s mikép szerezze meg másoknak keresetét? a rabszolgaság
s az uzsorának intézménye által.

Ε rémületes anyagi tönk ellen s első sorban az erkölcsi
elzüllés ellen emelte föl szavát az egyház; a féktelen bírvágy
siralmas pusztításai s a szívtelen uzsora szolgáltatták a szemetszúró
argumentumokat; nektek, kik nem szomjúzzátok másoknak
vérét, nem szabad mások kifosztásának s az uzsorának
pogány útjára térnetek; boldogságtokat nem építhetitek
föl másoknak romjain, hanem saját iparkodástok talaján;
a ti sajátotok a munka. A munka nagyrabecsülése, szemben
a pogány bírvágygyal s a dologtalan, mások szerzeményét
elharácsoló uzsorával, ez a kereszténység vezető, erkölcstani
fogalma. Igazságosság, – ez a jelszó, – a munka produktív;
az uzsora harácsol és szipolyoz; senki a másét el ne vegye;
de az a mienk a mit a munkánkkal teremtünk.

A főgondolat az egyházi tannak birtokviszonyra vonatkozó
részében ez: csak munkával szerezni; a munkanélküli
szerzés rablás. »A munka szerzeménye igazságos és jogszerű;
– mondja Endeman, – szemben a pénzből, kölcsönből
merített haszonnal, melyet mint uzsorát kárhoztattak. A természet
nyers erőin kívül tehát a munkát ismerték el gazdasági
és produktív elemnek«. (Die nationalökon. Grundsätze
der canonistischen Lehre. 159. old.)

De ezt a munkával való szerzést is módosította, mérsékelte
és korlátozta a munkának a célja. Minden az emberért
van, az egész világ. A munkának célja tehát nem
a nagyobb és legnagyobb kamat és haszon, nem a gazda-
ság fölhalmozása, – nem az értékeknek garmadába való
fölgyűjtése; hanem az emberi munkának czélja az erényes
élet. Az őrületes termelés, a féktelen konkurencia a munka
céljának csak a minél nagyobb gazdaságot ismeri. Birni
minél többet, ez a régi evangélium. A kereszténység azt a
munkát, melyet a szerzés bírvágya tüzel, lealacsonyító,
alávaló uzsorának tartja, Endeman botránkozik azon, hogy
a kánoni törvényhozás az uzsora megítélésében a szándékra
is volt tekintettel, úgy hogy a szándók bizonyos cselekedeteket
uzsoráknak minősíthetett; »ha a munka hasznot
hozott, akkor ezt végleg nem a nemzet gazdagodásának
szempontjából Ítélték meg, hanem eszköznek nézték, melylyel
másokon segíthettek«, (i. m. 164.) Ezen a fölfogáson az
őrületes modern termelési vágy botránkozik; közgazdasági
tanának vezércsillaga a gazdagság, rugója az önzés. De mit
ér el vele? a munkát becsüli, mint eszközt, de nem mint
az emberek boldogulásának eszközét, hanem mint saját
önzésének kielégítését. S mialatt a munkát önzőén becsüli,
addig a munkást könyörtelenül kicsiny!! és elhanyagolja.
A középkor gazdasági elve nem az volt, minél több pénzt
szerezni, hanem minél több boldogságot létesíteni. Ezt írja
valahol Mayer Rudolf s rövidebben, behatóbban a keresztény
közgazdasági irányt dicsérni nem lehet. Nemes, erkölcsi
fogalmak nélkül a munka csakhamar undok eszközévé válik
az ember legrosszabb szenvedélyeinek s ha a szenvedély
csinál magának magánjogi kódexet, kifejezi majd benne az
állatnak jegyét, emésztő szerzésvágy töri össze a jobb
s nemesebb belátás alkotta korlátokat, s azokkal egyetemben
az embert s a társadalmat.

Mily csillagjegy alatt mozgunk s dolgozunk most?
mennyi erkölcsiség van a most dívó bírvágyban s az őrületes,
a merő gazdagságért folytatott termelésben? mennyi
kereszténység van a munkában, s a munka-jogok tiszteletében?
azt mindenki megítélheti, aki korunkat ismeri?
A magas, erkölcsi cél biztosította továbbá a munka
szabadságát. – A munka a produktív hatalom; a munka
nem alattvalója a zsaroló szenvedélynek; következőleg a
munka szabadon nézhet szét a világon; nincs hatalom, mely
azt békóba verje, vagy a jussát tőle elszedje.

Igaz, hogy a politikai viszonyok miatt, melyek a jobbágyságon
alapultak, a földmívelést átlag nem a szó szoros
értelemben vett szabad munka végezte; a föld ugyanis megvolt
kötve; de a középkori paraszt munkája és munkájának
haszna mégis csak az övé; kell a jobbágynak bizonyos
szolgálatokat végezni és terményeiből is egy részt a földesúrnak
s az egyháznak átszolgáltatni; de a földesúr a politikai
hatolom képviselője, s igy a szolgáltatások részben
adóknak is tekinthetők. Némely újkori szociálreformerek e
szolgáltatásban nem is akarnak haszonbért, hanem csakis
adót látni, főleg azok, kik a régibb kánonjogban azt az
elvet látják érvényesülni, hogy csak a munka produktív.

A munka szabadságának elve azonban helyes kifejezést nyer
az iparban és kereskedelemben. »Az ipar a kereskedelem
szabad munkájában nyilatkozik meg a legélesebb ellentét.
a keresztény s a pogány rabszolga-munka közt; benne rejlik
azon politikai és gazdasági fejlődésnek csirája, mely a kánoni
korszaknak állapotát is egy szabad polgári rend alkotásával
volt legyőzendő« ... (Endeman, i. m. 169. old.) Az iparosoknak
jogát a céhek, társulatok, szövetkezetek alakítására a törvény
sohasem vonta kétségbe, sohasem korlátozta; bürokratizmus
ismeretlen volt; a céhek önmaguk alkották meg szabályaikat,
kezelték vagyonukat; a hatóság abba sohasem avatkozott.

Két elv képezi a kánonjog dicsőségét: a munka szabad,
s a munka gyümölcse a munkásé. A munka hangoztatása s a
dologtalan jövedelem kárhoztatása azt a benyomást teszi, hogy
a kánonjog csakis a munkát tartja produktívnak; tény, hogy
ez nem áll, de annyi áll, hogy a munkát mindenek fölött
becsüli s a nemzetgazdasági tényezők elsejének ismeri el.

*A jelen értekezéssel csaknem azonos tárgyú dolgozat jelent meg
a »Bölcseleti Folyóirat« III. (1888-iki) évfolyamának 424-448. és
633-661., s folytatáskép a IV. (1889-iki) évfolyam 78-121. oldalain,
Dr. Várady Árpádtól, »A kamatszedés ethikai jogosultsága« czím alatt.
Prohászka álláspontja a Váradyétól jelentősen eltér és a »Bölcseleti
Folyóirat« szerkesztője azt vélte, hogy szolgálatot tesz olvasóinak, midőn
oly két dolgozatot közöl, melyekben a különböző álláspontok

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!?