Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Teljes szívemből vallom e jelmondatot: "az a leg­jobb kormányzat, amely legkevésbé kormányoz", és szeretném, ha ez az elv minél hamarabb és minél tökéletesebben érvényesülne. Ha megvalósul, vég­ső soron ebbe torkollik: "az a legjobb kormányzat, amely egyáltalán nem kormányoz"; én ebben az elv­ben is hiszek, s ha az emberek kellőképpen érettek lesznek rá, ilyen kormányformájuk lesz. A kormány legjobb esetben is csak hasznos segédeszköz, ám a legtöbb kormány általában - s minden kormány egyszer-másszor - haszontalan. Az állandó hadsereg ellen felhozott sok nyomós érvet, amelynek győze­delmeskednie kellene, az állandó kormány ellen is fel lehet hozni. Az állandó hadsereg csak az állandó kormány egyik karja. Maga a kormány csupán a nép­akarat érvényesítésére választott forma, de könnyen megeshet, hogy visszaélnek vele s eltorzítják, mi­előtt még a nép cselekedhetne általa. Példa erre a mostani mexikói háború, amelyet viszonylag ke­vés számú egyén robbantott ki, aki az állandó kor­mányt eszközül használta; mert a nép ehhez a lépés­hez eleve nem járult volna hozzá.

Mi egyéb ez az amerikai kormányzat, mint ha­gyomány - s hozzá új keletű -, amely arra törekszik, hogy csorbítatlanul átmentse magát az utókorba, de közben minden pillanatban veszít valamit tisztessé­géből? Még annyi életképessége és ereje sincs, mint egy élő embernek, hisz egyetlenegy ember a maga akarata szerint hajlítgathatja. A nép számára amo­lyan faágyú. De azért mégsem felesleges, mert az embereknek szükségük van egy s más bonyolult gépezetre, hallani akarják robaj át, hogy ezzel alá­támasszák a kormányról alkotott elképzeléseiket. A kormányok ilyen módon azt tanúsítják, milyen sikeresen rá lehet szedni az embereket, sőt hogy még önmagukat is rászedik, a maguk hasznára. Re­mek dolog ez, el kell ismernünk. Csakhogy ez a kor­mány önmagától még soha semmilyen vállalkozást nem segített elő, hacsak nem azáltal, hogy sietve ki­tért minden vállalkozás elől. Nem védi meg az or­szág szabadságát. Nem népesíti be a Nyugatot. Nem nevel. Amit elértünk, azt az amerikai nép veleszüle­tett jellemvonásainak köszönhetjük, s a nép még va­lamivel többet is elért volna, ha a kormány olykor-olykor nem állt volna az útjában. Mert a kormány oly eszköz, amelynek segítségével az emberek örö­mest békén hagynák egymást, s - ahogy már emlí­tettem - az a kormány a legjobb, amely a kormány­zottak dolgába legkevésbé avatkozik bele. Ha a gaz­daság és a kereskedelem nem volna gumiból, soha­sem pattanhatna át azokon az akadályokon, ame­lyeket a törvényhozók újra és újra útjába állítanak; s ha ezeket az embereket csakis tetteik következmé­nyei, nem pedig részben a szándékaik szerint ítél­nénk meg, akkor megérdemelnék; hogy ugyanabba a kategóriába soroljuk, és ugyanúgy büntessük őket, mint azokat a kártékony elemeket, akik aka­dályt raknak a vasúti sínekre.

De hogy gyakorlatiasan és állampolgárhoz mél­tón szóljak, s ne úgy, mint azok, akik kormánynél­küliséget akarnak, nem kívánom, hogy egyszeribe ne legyen kormányunk; hanem azt kívánom, hogy azonnal jobb kormányunk legyen. Mindenki tu­dassa, milyen kormányzat iránt érezne tiszteletet, mert ez máris egy lépés volna afelé, hogy ilyen kor­mányzatot biztosítsunk magunknak.

Végül is, ha egyszer a hatalom a nép kezében van, a gyakorlati ok, amiért a többséget - huzamosabb időn át - kormányozni hagyják, nem abban rejlik, hogy minden valószínűség szerint nekik van iga­zuk, s nem is abban, hogy a kisebbséggel szemben ez látszik legméltányosabbnak, hanem mert a többség fizikailag a legerősebb. De az a kormányforma, amelyben mindig a többség van uralmon, még olyan mértékben sem épülhet igazságosságra, ami­lyen mértékben az emberek megértik, mi az igazsá­gosság. Nem jöhetne-e létre olyan kormány, amely­ben gyakorlatilag nem a többség dönti el, mi a jó és mi a rossz, hanem a lelkiismeret? Amelyben a több­ség csak azokat a kérdéseket dönti el, amelyekre a célszerűség elve alkalmazható? Vajon az állampol­gárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily cse­kély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenki­nek lelkiismerete? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint in­kább az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak egyet­len kötelezettséget van jogomban magamra vállal­ni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságos­nak tartok. Helyesen mondják, hogy a testületek­nek nincs lelkiismerete, de a lelkiismeretes embe­rek összefogása lelkiismerettel felruházott testület. A törvény még soha egy szemernyivel sem tette job­bá az embereket; s a törvénytisztelet még az egyéb­ként jóindulatú embereket is naponta az igazságta­lanság cinkostársaivá teszi. Az indokolatlan törvénytisztelet mindennapos és természetes követ­kezményeként látunk aztán egy csapat katonát: ez­redest, kapitányt, tizedest, közlegényeket, tüzére­ket és így tovább, amint tökéletes rendben hegyen-­völgyön át háborúba masíroznak, akaratuk, sőt jó­zan eszük és lelkiismeretük ellenére, ami pedig va­lóban igen megerőltető masírozás - heves szívdobo­gást okoz. Nincs kétségük afelől, hogy gyalázatos dologban vesznek részt, hisz mindannyian békés ér­zelműek. S most micsodák? Emberek? Vagy inkább egy nagy hatalmú, gátlástalan egyén szolgálatában álló, mozgatható, kicsiny erődök és fegyverraktá­rak? Menjetek el egyszer a hadikikötőbe, és nézze­tek meg egy matrózt, olyan embert láttok majd, amilyet csak egy amerikai kormány teremthetett, vagyis amilyenné egy embert gonosz varázslatával átalakított: emberi mivoltának már csupán puszta árnyéka és emléke, élve kiterített, álló ember, de már, mondhatni, fegyverek alá temetve, halottas menettől kísérve, jóllehet

Nem szólt a dob, se gyászdal, ahogy tetemét a sáncra kivittük,

s nem dördült el egy puska se ott, hol a hőst sírjába temettük.

Az emberek többsége így aztán testével szolgálja az államot, nem annyira mint ember, inkább mint masina. Ezekből verbuválódik az állandó hadsereg s a polgárőrség, beló1ük lesznek a foglárok, rendőrök, csendőrök stb. Többnyire nincs semmiféle mód rá, hogy ítélőképességüket és erkölcsi érzéküket szaba­don gyakorolhassák; fával, földdel, kövekkel helye­zik egy szintre magukat, s talán lehetne fabábokat is gyártani, amelyek ugyanolyan jól szolgálnák a célt. Az efféle emberek éppoly csekély tiszteletet ébresz­tenek, mint egy szalmabáb vagy egy kapcarongy. Csak annyit érnek, mint a lovak vagy a kutyák. S en­nek ellenére az ilyen embereket még jó állampolgá­roknak is tartják. Mások, mint a legtöbb törvényho­zó, politikus, ügyvéd, lelkész és köztisztviselő az ál­lamot elsősorban a fejével szolgálja, s mivel erkölcsi különbségtételekkel nemigen törődnek, azért eset­leg - noha szándéktalanul- az ördögöt ugyanúgy szolgálhatják, mint az istent. Csak kevesen: a valódi hősök, hazafiak, mártírok, a szó nemes értelmében vett reformerek és a férfiak szolgálják lelkiismere­tükkel az államot, s így természetesen többnyire szembefordulnak vele, s az állam általában ellenség­ként kezeli őket. A bölcs ember csak mint ember akar hasznos lenni, nem tűri, hogy "a föld röge­ként" használják, hogy "lyukat tömjenek be vele, hogy kizárja a szelet", ezt a feladatot porának engedi át:

Többnek születtem, mint hogy mást uralva Parancsolásban második legyek,

S használható jobbágya, eszköze Bármely hatalmas trónnak a világon.

Aki teljesen átadja magát embertársainak, azt ha­szontalannak és önzőnek tekintik; de aki csak rész­ben adja át magát nekik, azt jótevőjüknek és emberbarátnak kiáltják ki.

Milyen magatartást tanúsítsunk ezzel a mostani amerikai kormánnyal szemben? Erre azt felelem, nem közösködhetünk vele anélkül, hogy szégyenfolt ne esne rajtunk. Egyetlen pillanatra sem tekint­hetem saját kormányomnak azt a politikai szerveze­tet, amely egyúttal rabszolgatartó-kormány.

Mindenki elismeri a forradalomhoz való jogot, vagyis azt, hogy megtagadja az engedelmességet s ellenálljon a kormánynak, ha zsarnokoskodása vagy tehetetlensége már felettébb nagy és elviselhe­tetlen. De úgyszólván mindenki azt állítja, hogy most nem ez a helyzet. De, vélik, ez volt a helyzet a 75-ös forradalomban. Mármost, ha azt mondaná nekem valaki, hogy az a kormány azért volt rossz, mert megvámolt egyes külföldi árukat, amelyeket a kikötőibe szállítottak, nagyon valószínű, hogy eb­ből nem csinálnék nagy hűhót, ,hisz én ezek nélkül az áruk nélkül is megvagyok. Minden gépezetnek van bizonyos súrlódása, de az ebből származó előny esetleg kiegyenlítheti a hátrányokat. Mindenesetre nagy vétek emiatt ekkora lármát csapni. De ha a súr­lódás szert tesz valamilyen gépezetre, ha az elnyo­más és rablás szervezetté válik, akkor azt mondom, szabaduljunk meg ettől a gépezettó1. Más szóval: ha egy oly nemzet kebelében, amely arra vállalkozott, hogy a szabadság menedéke legyen, a lakosság egy­hatoda rabszolga, s ha egy idegen hadsereg igazságtalanul lerohan és meghódít egy egész országot, ott statáriumot hirdet ki, akkor, azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy a becsületes emberek fellázadjanak, és forradalmat hajtsanak végre. S ezt a köteles­ségüket még sürgetőbbé teszi az a tény, hogy nem a mi országunkat rohanták le, hanem a mi hadsere­günk tört be egy idegen országba.

Paley, aki erkölcsi kérdésekben sokak szemében elismert tekintély, "A polgári kormány iránti köte­les engedelmesség" című fejezetében minden állampolgári kötelezettséget a célszerűségre vezet vissza, majd kifejti, hogy "amíg az egész társadalom érdeke kívánja - tehát amíg a fennálló kormánnyal szembeni ellenállást vagy a kormány megváltozta­tását nem lehet megvalósítani anélkül, hogy a kö­zösségnek ebből hátránya ne származna -, addig, de csak addig, Isten akarata, hogy engedelmeskedjünk a kormánynak... Ha ezt az elvet elfogadjuk, az ellen­állás igazságos voltát mindenkor egyfelől a veszély és a sérelmek nagyságának, másfelől az orvoslás va­lószínűségének és terhének mérlegelésére vezethet­jük vissza." Ezt, mondja, mindenkinek magának kell eldöntenie. Paley azonban, úgy látszik, egyálta­lán nem gondolta át azokat az eseteket, amelyekre a célszerűség elve nem vonatkozik, tehát amidőn a népnek, valamint az egyénnek igazságot kell tennie, bármibe is kerül. Ha egy fuldokló embertől igazság­talanul elragadtam egy deszkaszálat, vissza kell ad­nom neki, még ha én magam fulladok is bele a víz­be. Ez a követelmény, Paley szerint, számomra hát­rányos volna. De aki ilyen esetben megmentené az életét, az megérdemli, hogy elveszítse. E népnek nem szabad rabszolgákat tartania, s nem szabad Me­xikó ellen hadat viselnie, még akkor sem, ha ennek következtében megszűnne nép lenni.

A nemzetek a maguk gyakorlatában Paley elvét követik; de vajon állíthatja-e bárki is, hogy Massa­chusetts a jelenlegi válságban éppenséggel helyesen cselekszik?

Ribanc állam, ezüst ruhás lotyó, uszályát hordatja, de lelke csupa sár.

A massachusettsi reformot valójában nem száz­ezer déli politikus ellenzi, hanem százezer itteni ke­reskedő és gazdálkodó, akinek inkább szívén fek­szik a kereskedelem és a földművelés, mint az emberiesség, s aki nem hajlandó mindenáron igazságot szolgáltatni a rabszolgáknak és Mexikónak. Én nem távoli ellenségekkel vitatkozom, hanem azokkal, akik itt nálunk együttműködnek velük, teljesítik azoknak a távoliaknak parancsait, akik nélkül az utóbbiak ártalmatlanok volnának. Azt mondogatjuk, hogy a tömeg éretlen, de csak azért olyan lassú a javulás, mert a kevesek lényegében nem bölcsebbek és okosabbak, mint a sokaság. Nem annyira az a fon­tos, hogy sokan legyenek jók, mint inkább az, hogy legyen valahol tökéletes jóság, mert az majd az egésznek kovásza lesz. Ezren és ezren akadnak, akik elvben ellenzik a rabszolgaságot és a háborút, de megszüntetésére érdemben semmit se tesznek; akik Washington és Franklin gyermekeinek vallják ma­gukat, de csak ölbe tett kézzel ülnek, s azt mondo­gatják, nem tudják, mitévők legyenek - s nem esz­nek semmit. Sőt akik a szabadság kérdését a szabadkereskedelem kérdése mögé helyezik, s akik ebéd után az újságban a napi árfolyamokat a legfrissebb mexikói hadijelentésekkel egyetemben a legna­gyobb nyugalommal olvassák, s talán mindkettő felett elbóbiskolnak. Mi a becsületes ember, a hazafi mai árfolyama? Csak haboznak, sajnálkoznak, olykor peticionálnak, de komoly, hatékony lépéseket nem tesznek. Csak várják, jóindulatúan, hogy más orvosolja a bajokat, hogy többé ne kelljen sajnálkoz­niuk miattuk. Vagy legfeljebb leadják voksukat, ­ami nem kerül semmibe, s bátorító szavakat motyognak, jó szerencsét kívánnak az igazságnak, ahogy elhalad mellettük. Egy erényes emberre az erény kilencszázkilencvenkilenc támogatója esik; pedig hát könnyebb egy dolog tulajdonosával, mint ideiglenes őrzőjével tárgyalni.

Minden szavazás egyfajta játék, mint a dáma vagy az ostábla, egy árnyalatnyi erkölccsel vegyítve, játék a jóval és rosszal, erkölcsi kérdésekkel, s persze fogadnak is az eredményre. A szavazók személye nem szerepel a tétek közt. Talán úgy adom le a szavazato­mat, ahogy helyesnek tartom, de azzal már nem so­kat törődöm, hogy győzedelmeskedik-e a jó vagy sem. A döntést a többségnek engedem át. Kötele­zettsége tehát sohasem emelkedik a célszerűség fö­lé. Még ha az igazságosságra szavazunk, azzal se te­szünk semmit érte. Csak erőtlenül kifejezésre juttat­juk embertársaink előtt azt az óhajunkat, hogy győ­zedelmeskedjék. A bölcs ember azonban nem szol­gáltatja ki az igazságosságot a véletlen kényének-ke­gyének, s nem kívánja, hogy a többség erejéből győ­zedelmeskedjék. A tömegek tettei nem sok erény­ről tanúskodnak. Ha a többség végül is a rabszolga­ság megszüntetésére fog szavazni, ennek az lesz az oka, hogy közömbössé vált a rabszolgaság iránt, vagy hogy már nemigen lesz rabszolgaság, amelyet szavazatával megszüntethetne. Akkor már csak ők lesznek rabszolgák. Csak annak a szavazata siettet­heti a rabszolgaság megszüntetését, aki a szavazatá­val saját szabadságáról tanúbizonyságot tesz.

Baltimore-ban vagy másutt, úgy hírlik, pártgyű­lést hívnak össze, amelyen elsősorban lapszerkesz­tők és hivatásos politikusok vesznek majd részt, hogy elnökjelöltet válasszanak; de, gondolom én magamban, mit számít egy független, intelligens és tiszteletre méltó embernek, milyen döntésre jut­nak. Hát nem élvezzük-e majd mindenképpen böl­csességének és becsületességének hasznát? Nem számíthatunk-e néhány független szavazatra? Nincs ebben az országban számos olyan egyéniség, aki nem jár el pártgyűlésekre? Bizony nincs! Mert azt látom, hogy az úgynevezett tiszteletre méltó ember azonnal feladja korábbi álláspontját, s két­ségbeesik országa miatt, holott az országának jobb oka volna kétségbeesni őmiatta. Mert tüstént az egyik, ilyen módon megválasztott jelölt mellett so­rakozik fel, mint az egyetlen rendelkezésre álló mel­lett, amivel arról tesz tanúságot, hogy a demagógok céljaira ő maga is mindig rendelkezésre áll. Szavazata nem ér többet, mint bármely elvtelen idegené vagy egy itteni, megvásárolt bérencé. Mit adnék egy em­berért, aki valóban ember, s akinek - ahogy a szom­szédom mondja - olyan gerince van, amelyen nem lehet csak úgy egyszerűen átdugnunk a kezünket! Statisztikáink hamisak, a népesség száma, amit megadnak, túlságosan nagy. Hány ember jut ebben az országban ezer négyzetmérföldre? Alig egy. Hát nem vonzza Amerika a letelepedőket? Az amerikai immár öreg szabadkőművessé zsugorodott, akit, kifejlett nyájösztönéről és intellektusának, vala­mint derűs önbizalmának szembeszökő hiányáról lehet felismerni; akinek első és legfőbb gondja, alig­hogy a világra jött, hogy meggyőződjék, a szegény­házak jó állapotban vannak-e; s mielőtt még törvényesen férfiöltözéket ölthetne magára, máris alapít­ványra gyűjt az özvegyeknek és árváknak, egyszóval aki csak akkor vállalja az élet kockázatát, ha számít­hat a biztosítótársaság segítségére, hogy az majd il­lőn eltemeti.

Az embernek természetesen nem kötelessége, hogy a rossz - bármilyen irtózatos légyen is az - kiir­tásának szentelje magát; lehet más, tisztességes foglalatossága is, ami leköti; de az mindenképpen köte­lessége, hogy a rosszért ne vállalja a felelősséget, s ha mar egyébként nem foglalkozik vele, legalább ne se­gítse elő. Ha más elfoglaltságoknak és tervezgeté­seknek szentelem magamat, legalább arra kell vi­gyáznom, hogy eközben ne akaszkodjak másvalaki nyakába. Előbb el kell engednem a nyakát, hogy ő is folytathassa a maga tervezgetéseit. Figyeljük csak meg, milyen durva következetlenségeket tűrünk el. Egyes polgártársaim fülem hallatára így beszélnek: "Csak azt szeretném látni, hogy kivezényeljenek egy rabszolgalázadás elfojtására vagy Mexikóba, majd meglátják, megyek-e", ám ugyanezek az embe­rek gondoskodtak a maguk helyettesítéséről - köz­vetlenül a kormány támogatásával, közvetve pedig a pénzükkel. A katonát, aki megtagadja, hogy igaz­ságtalan háborúban részt vegyen, megtapsolják azok, akik az igazságtalan háborút viselő kormány­tól a segítséget nem tagadják meg. Épp azok tapsol­ják meg, akiknek határozatát megszegi, autoritását semmibe veszi; mintha az állam olyannyira bánná bűneit, hogy felfogad valakit, aki - amíg ő bűnözik ­- ostorozza, de annyira már nem bűnbánó, hogy a bű­nözésről akár csak egyetlen percre is lemondjon. Így aztán a rend és a polgári kormányzat nevében arra késztetnek minket, hogy hódolattal adózzunk ön­nön aljasságunknak, s támogassuk. A bűn miatti el­ső pirulásunkat közömbösség követi, az immorális­ból amorális lesz, s ez nem is olyan felesleges ahhoz az élethez, amit kialakítottunk magunknak.

Épp a legáltalánosabb és legelterjedtebb tévedés fenntartásához van a legnagyobb önzetlenségre szükség. Annak az enyhe szemrehányásnak, amely a hazafiság erényét általában éri, leginkább a nemes lelkek vannak kitéve. Akik helytelenítik a kormány jellegét és intézkedéseit, s mégis hűségesek iránta, és támogatják, kétség nélkül épp a leglelkiismerete­sebb támogatói, s ezért gyakran ők a reformok leg­nagyobb kerékkötői. Egyesek petícióval fordulnakMassachusetts államhoz, hogy bontsa fel az Uniót, ne vegyen tudomást az elnök határozatairól. Miért nem bontják fel ők maguk a köztük és az állam közti Uniót; s ahelyett, hogy megtagadnák, miért fizetik be adójukat az államkincstárba? Hát nem ugyan­olyan viszonyban vannak-e ők Massachusettsál­lammal, mint Massachusetts állam az Unióval? És nem ugyanazok az okok akadályozzák-e meg, hogy az állam ellenszegüljön az Uniónak, mint amelyek megakadályozták, hogy ők maguk ellenszegüljenek az államnak?

Hogyan elégedhet meg valaki azzal, hogy csak véleménye van, s még élvezi is ezt? Miféle élvezetet talál ebben, ha történetesen az a véleménye, hogy sérelem érte? Ha a szomszédunk csak egyetlenegy dollárral becsap minket, nem elégszünk meg azzal, hogy tudjuk: becsapott, vagy azzal, hogy ezt megmondjuk neki, sőt még azzal se, hogy megkérjük, fizesse vissza, ami jár nekünk, hanem hatékony lé­péseket fogunk tenni a teljes összeg visszaszerzésé­re, s gondoskodni fogunk róla, hogy többé ne csap­hasson be minket. Az elveken alapuló cselekvés, az igazságosság felismerése és érvényre juttatása meg­változtatja a dolgokat és a viszonyokat; lényegében tehát forradalmi cselekvés, amely nem fér meg pusztán azzal, ami volt. Nemcsak államokat és egy­házakat választ szét, hanem családokat is, sőt ketté­hasítja magát az egyént, elkülönítve benne az ördögit az istenitől.

Vannak igazságtalan törvények - érjük be azzal, hogy engedelmeskedünk nekik, vagy próbáljuk meg orvosolni őket, vagy csak addig engedelmeskedjünk nekik, amíg az orvoslásuk nem sikerül, vagy szegjük meg máris őket? A miénkhez hasonló kormányok uralma alatt élő emberek általában azt hiszik, várniuk kell addig, amíg végre sikerül a többséget rávenniük, hogy változtassa meg a törvé­nyeket. Azon a nézeten vannak, hogy ha ellensze­gülnek, az orvoslás ártalmasabb lesz, mint maga a baj. Csakhogy épp a kormány bűne, hogy az orvos­lás ártalmasabb, mint a baj. A kormány teszi azt ár­talmasabbá. Miért nem tesz többet a reformok siet­tetéséért és bevezetéséért? Miért nem tartja becsben a bölcs kisebbséget? Miért üvölt és ellenkezik, mielőtt még bármilyen sérelem érte volna? Miért nem bátorítja a polgárait, hogy legyenek éberek, mutas­sanak rá a hibáira, és cselekedjenek különbül, mint ahogy ő - a kormány - szeretné? Miért feszíti meg mindig Krisztust, miért átkozza ki Kopernikuszt és Luthert, miért kiáltja ki Washingtont és Franklint lázadónak?

Azt hihetnénk, az egyetlen vétek, amelyet a kor­mány sohasem vett fontolóra, tekintélyének szán­dékos és tényleges megtagadása, mert másként mi­ért nem szabott ki rá határozott, megfelelő és ará­nyos büntetést? Ha egy vagyontalan ember csak egyszer is megtagadja, hogy az államnak kilenc shil­linget fizessen, máris börtönbe dugják, s hozzá oly időre, amelyet semmilyen, előttem ismert törvény nem korlátoz; s tartamát csakis azoknak kénye-ked­ve szabja meg, akik becsukták. De ha ugyanez az ember kilencvenszer kilenc shillinget ellop az államtól, egykettőre szabadon engedik.

Ha az igazságtalanság az államgépezet elkerülhe­tetlen súrlódása, akkor nyugodjunk bele: talán egy­szer mégis simára kopik - a gépezet előbb-utóbb biztosan elkopik. Ha az igazságtalanságnak van va­lamilyen kizárólagos rugója, csigája, kötele vagy forgattyúja, akkor esetleg azt is figyelembe kell vennünk, vajon az orvosság nem lesz-e rosszabb, mint a baj; de ha a baj olyan jellegű, hogy másokkal szemben az igazságtalanság eszközének szerepére akar kényszeríteni minket, akkor, azt mondom, szegjük meg a törvényt. Legyen az életünk ellensúrlódás, amely megállítja a gépezetet. De attól mindenkép­pen óvakodnom kell, hogy odaadjam magamat a rossznak, amit kárhoztatok.

Ami azoknak az intézkedéseknek foganatosítását illeti, amelyeket az állam a bajok orvoslására kiter­velt, ezekről mit sem tudok. Túlságosan hosszadalmasak, megvalósításukhoz talán egy emberélet se lesz elég. Nekem más elfoglaltságaim vannak. Én voltaképpen nem azért jöttem e világra, hogy itt boldogabb életet teremtsek, hanem hogy éljek, akár jó itt, akár nem. Nem kell mindent csinálnunk, csak valamit, de azért, mert nem tudunkmindent csinál­ni, még nem kell okvetlenül valami rosszat csinál­nunk. Éppoly kevéssé az én dolgom, hogy petíció­kat menesszek a kormányzónak vagy a törvényhozásnak, mint ahogy nem az ő dolguk, hogy petíció­kat küldözgessenek nekem; s ha még csak nem is he­derítenek a petícióra, mitévő legyek? Erre az esetre az állam semmiféle megoldásról nem gondosko­dott; már az alkotmánya maga is rossz. Ez talán túl szigorú, makacs és merev bírálatnak tűnik; de a leg­nagyobb gyengédséggel és megértéssel kell kezelni az egyetlen szellemet, mely méltányolni tudja vagy megérdemli. Így van ez minden jobbra fordulásnál, születésnél, halálnál - görcsbe rántja a testet.

Nem habozom kimondani, hogy mindazoknak, akik abolicionistáknak vallják magukat, azonnal meg kellene tagadniuk minden hatékony személyi és anyagi támogatást a massachusettsi kormánytól, s nem volna szabad kivárniuk, amíg ők kerülnek többségbe, s diadalra juttatják az igazságosságot. Szerintem elég, ha Isten az ő oldalukon van, más egyébre nem kell várniuk. Hisz minden ember, aki felebarátjánál igazabb, eleve egyfőnyi többséget képvisel.

Ezzel az amerikai kormánnyal, vagyis a képvise­lőjével: ennek az államnak kormányával évente mindössze egyszer találkozom közvetlenül, szem­től szembe - az adó szedő személyében; ez az egyet­len alkalom, amikor egy magamfajta ember szük­ségképpen találkozik a kormánnyal, s ilyenkor jól érthetően így szól hozzám: ismerj el; s e tekintetben az a legegyszerűbb, leghatékonyabb és az adott kö­rülmények közt a legkívánatosabb tárgyalási mód, amely kifejezésre juttatja elégedettségem és iránta érzett szeretetem csekély voltát, ha megtagadom az elismerését. Udvarias felebarátom, az adószedő az az ember, akivel tárgyalnom kell - hisz végered­ményben emberekkel és nem pergamennel perle­kedem -, ő pedig saját jószántából vállalta a kor­mány képviseletét. Hogyan tudhatná meg, ki ő, és mit tesz a kormány tisztviselőjeként, vagy ember­ként, ha nem kényszerül rá, hogy eltűnődjön rajta, vajon úgy viselkedjék-e velem, mint tiszteletet ér­demlő felebarátjával, felebarátjával és jóindulatú emberrel, vagy pedig mint őrülttel és békebontóval, s nem kell-e arra törekednie, hogy ennek az akadálynak ellenére felebaráti magatartást tanúsítson, s hogy ne kísérjék tettét azzal összhangban levő go­romba és heves gondolatok vagy szavak? Tudva tudom, hogy ha ezer, ha száz, ha tíz ember, akit meg tudok nevezni - csak tízbecsületes ember, sőt ha csak egyetlenegy becsületes ember ebben a Massachusetts államban a rabszolgatartást megszüntetve megtagadná a társas viszonyt, s emiatt börtönbe vetnék: ez az amerikai rabszolgaság végét jelentené. Nem számít az, milyen csekélynek látszik az első lépés; a helyes cselekvés mindörökre szól. De mi inkább csak be­szélünk róla: ez, mondjuk, a mi küldetésünk. Több tucat újság áll a reform szolgálatában, de ember egyetlenegy se. Ha nagyra becsült szomszédom, az állam küldötte, aki napjait a tanácsteremben az emberi jogok megoldásának óhajtja szentelni - ahe­lyett, hogy Karolinában börtönnel fenyegetnék, massachusettsi börtönben ülne, abban az államban, amely a rabszolgaság bűnét testvérállamának nya­kába akarja varrni - jóllehet kettőjük viszályának okát jelenleg csak a vendégszeretet hiányában tud­ja megjelölni -, akkor a törvényhozás nem halasz­taná el ezt a kérdést a következő télig.

Egy olyan kormány uralma alatt, amely bárkit is igazságtalanul bebörtönöz, az igaz embernek bör­tönben a helye. Manapság a megfelelő hely, az egyetlen hely, amelyről Massachusetts a szabadabb és kevésbé csüggedt lelkületű polgárai számára gon­doskodott, a börtön. Az állam saját maga rekeszti, zárja ki őket a területéről, miután ők elvi okokból már kirekesztették magukat. A szökött rabszolga, a becsületszóra szabadon bocsátott mexikói hadifogoly, s az a fajával szemben elkövetett igazságtalanságokat jött ide felpanaszolni, itt találja meg ezen az elkülönített, de szabadabb tisz­teletreméltóbb területen, ahová az állam azokat rak­ja, akik nem vele, hanem ellene vannak - az egyet­len épületben, ahol egy szabad ember egy rabszolga­tartó államban becsülettel lakhatik. Aki azt hiszi, hogy befolyása ott semmivé válik, hangja többé nem sérti az állam fülét, immár nem falon belüli el­lenség, az nem tudja, mennyivel erősebb az igazság, mint a tévedés, mennyivel ékesszólóbban és hatékonyabban tud szembeszállni az igazságtalansággal az, aki már valamennyire a saját bőrén tapasztalta. Ad­juk le teljes szavazatunkat, ne csak egy darab papírt, vessük latba egész befolyásunkat. A kisebbség tehe­tetlen, amíg a többséghez igazodik; így még csak nem is kisebbség. De ha teljes súlyával opponál, ak­kor ellenállhatatlan. Ha az állam az elé az alternatíva elé kerül, hogy minden igaz embert börtönben tart­son, vagy hogy abbahagyja a háborút, és megszün­tesse a rabszolgaságot, nem fog habozni, melyiket válassza. Ha ezer ember nem fizetné ki az ez évi adó­ját, ez lenne olyan erőszakos és véres cseleke­det, mint ha kifizeti, s ezzel lehetővé teszi az államnak, hogy erőszakosságot kövessen el, és ártatlan vért ontson. Tulajdonképpen ez a vértelen forrada­lom meghatározása, ha ilyen forradalom egyáltalán lehetséges. Ha az adószedő vagy bármely más közhi­vatalnok megkérdi tőlem - mint ahogy az egyikmegkérdezte -, "mitévő legyek", erre azt felelem, "ha tényleg tenni akar valamit, mondjon le az állásá­ról". Ha az alattvaló megtagadja az engedelmessé­get, s a közhivatalnok leköszön az állásáról, a forra­dalom megvalósult. De tegyük fel, hogy vér fog folyni. Hát nem folyik egyfajta vér akkor is, ha vala­kinek a lelkiismeretét sebzik meg? Ezen a seben az ember igazi embersége és örökléte csordul ki, s örökkévaló halálra vérzik. Ezt a vért látom most folyni.

A törvénysértő bebörtönzéséről szóltam s nem a vagyonának elkobzásáról - jóllehet mindkettő ugyanazt a célt szolgálja -, mert akik a legtisztább igazságosság mellett állnak ki, s így a legveszedel­mesebbek a korrupt állam számára, azok vagyongyűjtésre rendszerint kevés időt fordítanak. Az ilye­neknek az állam viszonylag csekély szolgálatot tesz, s így már a csekély adó is túlzottnak látszhatik, ki­váltképpen ha az adózók arra kényszerülnek, hogy két kezük munkájával keressék meg. Ha létezne olyan ember, akinek a megélhetéshez pénzre egyál­talán nincs szüksége, akkor még az állam is haboz­na, hogy pénzt követeljen tőle. De a gazdag ember ­nem akarok személyeskedni – mindenkor eladja magát annak az intézménynek, mely gazdaggá te­szi. Kiélezve a dolgot, azt mondhatnám minél több pénz, annál kevesebb erényesség, mivel a pénz az ember és az általa áhított dolgok közt áll, s hozzáse­gíti az embert az utóbbiakhoz, az pedig bizonyos, hogy  pénzt szerezni nem nagy erény. Igen sok kér­dést elhallgattat, amit máskülönben az embernek meg kellene válaszolnia, így pedig az egyetlen kérdés, amit felvet, az a nehéz, de felesleges probléma, hogy miképpen költse el. Így az erkölcsi talaj kicsúszik a lába alól. Életlehetőségei ugyanolyan arány­ban fogyatkoznak, amilyen arányban gyarapodnak az úgynevezett "anyagi eszközei". A gazdag ember az önfejlesztés érdekében nem is tehet okosabbat, mint hogy igyekszik megvalósítani azokat a terve­ket, amelyek még szegénysége idején fogantak meg benne. Krisztus olyképpen válaszolt a Heródes-pár­tiaknak, ahogy megérdemelték. "Mutassátok né­kem az adópénzt" - mondta, mire az egyikük kivett a zsebéből egy dénárt; mert ha olyan pénzt használ valaki, amelyen a császár képe van, s amelyet a csá­szár hozott forgalomba s tett értékessé, vagyis ha valaki az állam embere, s élvezi a császár uralmának előnyeit, akkor fizessen is vissza valamit a magáéból, ha a császár ezt követeli tőle. "Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Isten­nek" - amitől nem lettek bölcsebbek, nem tudván, melyik melyik, hisz nem is akarták tudni.

Ha elfogulatlanabb felebarátaimmal beszélge­tek, azt tapasztalom, akármit is mondanak e kérdés fontosságáról és komolyságáról, a közbéke miatti aggodalmaikról, a lényeg mégis az, hogy nem mondhatnak le a fennálló kormány védelméről, s rettegnek attól, hogy az iránta tanúsított engedet­lenség a vagyonukra és családjukra nézve milyen következményekkel járna. Ami engem illet, még csak gondolni se akarok arra, hogy valaha is az állam védelmére szoruljak. De ha megtagadom az állam autoritását, amikor megjelenik az adóívvel, egyket­tőre elveszi és eltékozolja minden vagyonomat, vég nélkül zaklat engem és gyermekeimet. Ezt nehéz el­viselni. És ez aztán lehetetlenné teszi, hogy becsüle­tesen és ugyanakkor - ami a külsőleges dolgokat il­leti - kényelmesen éljünk. Nem lesz érdemes va­gyont gyűjteni, hisz az is biztosan újból veszendőbe megy. Legjobb, ha földet bérelünk, vagy valahol en­gedély nélkül letelepszünk, csak keveset terme­lünk s azt is gyorsan megesszük. Magunkba zárkóz­va kell élnünk, csak magunkra támaszkodhatunk, motyónkat becsomagolva útra készen kell tarta­nunk, s ne legyen sok elintézetlen ügyünk. Törökországban is meggazdagodhatunk, ha a török kor­mánynak minden tekintetben jó alattvalói va­gyunk. "Ha az államot az ésszerűség elvei irányítják - mondja Konfucius -, akkor a szegénység és a nyo­mor szégyenletes dolog, ha viszont az államot nem az ésszerűség elvei irányítják, akkor a gazdagság és a kitüntetés lesz szégyen." Nem: amíg nincs szüksé­gem rá, hogy Massachusetts valamilyen távoli déli kikötőben, ahol a szabadságom veszélyben forog, kiterjessze fölém védőkarjait, vagy ameddig csak az a szándékom, hogy odahaza békés vállalkozással gyűjtsek vagyont, addig megengedhetem magam­nak, hogy megtagadjam az engedelmességet Massa­chusetts iránt, s a birtokomra és életemre való jogát kétségbe vonjam. Minden szempontból kevesebbe kerül kitenni magamat az állam iránti engedetlen­ségért járó büntetésnek, semmint engedelmesked­ni. Mert ez esetben kevesebbnek érezném maga­mat.

Néhány esztendővel ezelőtt az állam megjelent nálam az egyház nevében, s felszólított, hogy egy bi­zonyos összeggel járuljak hozzá egy lelkész eltartá­sához - ennek a lelkésznek prédikációira az apám eljárt, én azonban sohasem. "Fizess - mondta az ál­lam -, vagy börtönbe kerülsz." Megtagadtam a fize­tést, de, sajnos, valaki jobbnak tartotta, ha fizet he­lyettem. Nem láttam be, miért kell a tanítónak a pap eltartására adót fizetnie, s miért nem kell a papnak a tanító eltartás ára. Hiszen én nem állami tanító vol­tam, hanem önkéntes díjazásból tartottam fenn ma­gamat. Nem láttam be, hogy a népfőiskola miért ne szedhetne az állam támogatásával éppúgy adót, mint az egyház. Ám a városi tanácsos kívánságára beleegyeztem, hogy valami ilyesféle írásbeli nyilat­kozatot tegyek: ezennel mindenkinek tudomására hozom, hogy én, Henry Thoreau nem óhajtom, hogy bármiféle testület tagjának tekintsenek, amelyhez nem csatlakoztam." Ezt átadtam a városi írnoknak, s azóta is őnála van. Az állam ilyen módon tudomásul vette, hogy nem óhajtom, hogy az egy­ház tagjának tekintsenek, s többé nem is támasztott hasonló követelést velem szemben, jóllehet kijelentette, hogy az akkori, eredeti vélelmezéséhez ragaszkodnia kell. Ha név szerint ismertem volna, sorban kiléptem volna valamennyi társaságból, amelybe sohasem léptem be; de nem tudtam, hol találom meg a teljes névjegyzéket.

Hat éve nem fizetek fejadót. Ezért egyszer egy éj­szakára börtönbe zártak, s ahogy ott álltam, és elnéz­tem a két-három láb vastag, tömör kőfalat, az egy láb vastag fa- és vasajtót, a vasrácsot, amelyen épp csak átszűrődött a fény, akarva, nem akarva elcso­dálkoztam rajta, milyen ostoba szervezet: úgy bánik velem, mintha csak hús, vér és csont volnék, amelyet bezárhat. És ez a szervezet íme arra az ered­ményre jutott, hogy így veheti leginkább haszno­mat, s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy netán a jószolgálataimat is igénybe vehetné. Beláttam, hogy köztem és polgártársaim közt ugyan kőfal merede­zik, de van még egy ennél sokkal magasabb fal is, amelyet meg kellene mászniuk vagy át kellene tör­niük, hogy olyan szabadok legyenek, mint én. Egy pillanatra sem éreztem rabnak magamat; amikor fa­lat húztak itt, csak pocsékolták a követ meg a mal­tert. Úgy éreztem magamat, mintha összes polgár­társaim közt egyedül én fizettem volna adót. Nyil­vánvalóan fogalmuk se volt, hogyan bánjanak ve­lem, s ezért pimaszul viselkedtek. Minden fenyege­tésük és minden udvariaskodásuk merő félreértés­ről tanúskodott; mert azt hitték, az a leghőbb vá­gyam, hogy a kőfal túlsó oldalán álljak. Csak moso­lyogni tudtam rajta, milyen gondosan rálakatolták az ajtót elmélkedéseimre, amelyek minden enge­dély és akadály nélkül követték őket ki a szabadba, pedig hát egyedül ezek voltak igazán veszedelme­sek. Mivel engem nem tudtak elérni, hát elhatároz­ták, hogy a testemet büntetik meg, akár a kamaszok, ha nem tudnak odaférkőzni valakihez, akire harag­szanak, hát a kutyáján verik el a port. Az állam - ­most rájöttem - féleszű, s éppúgy retteg, mint a ma­gányos vénkisasszony; aki retteg az ezüstkanalaiért, s a barátait nem tudja megkülönböztetni az ellensé­geitől. A még megmaradt tiszteletemet is elvesztet­tem iránta, már csak szántam.

Tehát az állam az ember intellektuális vagy mo­rális érzetével szándékosan sohasem száll szembe, csak a testével: az érzékszerveivel. Az állam fegyvere nem a magasabb rendű értelem vagy tisztesség, ha­nem a magasabb rendű fizikai erő. Nem arra szület­tem, hogy kényszert alkalmazzanak velem szem­ben. A magam módján akarok lélegezni. Hadd lás­suk, ki az erősebb. Mennyi ereje van a sokaságnak? Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmesked­nek, mint én. Az ilyen emberek arra kényszerítenek, hogy hozzájuk hasonlóvá váljak. De azt még soha­sem hallottam, hogy a tömeg arra kényszerített volna valakit, hogy így vagy úgy éljen. Miféle élet volna az? Ha olyan kormánnyal kerülök szembe, amely azt mondja nekem: "pénzt vagy életet", miért ro­hannak odaadni neki a pénzemet? Lehet, hogy szo­rult helyzetben van, s nem tudja, mitévő legyen, de ezen én nem segíthetek. Neki kell segítenie önmagán, ahogy azt én is teszem. Ezen nem érdemes si­ránkozni. A társadalmi gépezet sikeres működéséért nem én vagyok felelős. Én nem vagyok a gépész fia. Ha egy makk és egy gesztenye egymás mellett es­nek le a földre, egyik sem marad tétlen, hogy ezáltal helyet csináljon a másiknak, mindegyik a saját tör­vényeinek engedelmeskedik; csíráznak, növeked­nek, virágzanak, ahogy csak tudnak, mígnem az egyik esetleg beárnyékolja és tönkreteszi a másikat. Ha egy növény nem bír természetének megfelelően élni, elpusztul, s ugyanígy az ember is.

A börtönben töltött éjszaka újszerű és elég érde­kes élmény volt számomra. Amikor beléptem, a ra­bok ingujjban tereferéltek az ajtóban, élvezték az esti levegőt. De a börtönőr rájuk szólt: "Gyerünk, fiúk, záróra", mire szétszéledtek, hallottam lépteik hangját, ahogy visszatértek kongó lakosztályaikba. A börtönőr így mutatta be nekem a cellatársamat: "príma legény és okos ember". Amikor ránk zárta az ajtót, cellatársam megmutatta, hova akasszam a ka­lapomat, s elmondta, mit s hogyan csinál itt. A helyi­ségeket havonta egyszer meszelték, s a miénk volt a legtisztább, a legegyszerűbben berendezett, s való­színűleg a legtakarosabb lakás az egész városban. Cellatársam persze megtudakolta, hova valósi va­gyok, s miért kerültem ide. Megmondtam neki, s aztán én is megkérdeztem tőle, miért került ide ­persze feltételeztem, hogy becsületes ember, s az adott körülmények közt, azt hiszem, az is volt. "Azzal vádolnak - mondta -, hogy felgyújtottam egy pajtát, pedig nem gyújtottam fel." Amennyire ki tudtam bogozni a dolgot, valószínűleg az történt, hogy részegen lefeküdt egy pajtában, s ott pipára gyújtott; így égett le a pajta. Okos ember hírében állt, már mintegy három hónapja ült börtönben, a tárgyalásra várva, de, mondta, még ugyanennyi ide­ig kell várnia. Egészen otthonosan érezte itt magát, elégedett volt, hisz kosztot-kvártélyt kapott, s úgy gondolta, jól bánnak vele.

Ő az egyik ablaknál helyezkedett el, én a másik­nál. Rájöttem, hogy aki huzamosabb időt tölt itt, an­nak az a fő foglalkozása, hogy kinéz az ablakon. Ha­marosan elolvastam az összes röpiratot, amelyet ott­hagytak, megvizsgáltam azokat a helyeket, ahol haj­dani rabok kitörtek a börtönből, vagy egy rácsot át­fűrészeltek, s meghallgattam a cella különféle lakói­nak történetét; mert arra a meggyőződésre jutot­tam, hogy még itt is szállonganaktörténetek és pletykák, s ezek sohasem jutnak túl a börtönfalakon. Valószínűleg ez az egyetlen hely a városban, ahol verseket írnak, amelyeket utóbb körlevelek formájában kinyomtatnak, de nem publikálnak. Cellatársam egy egész sereg verset mutatott nekem - ezeket fiatalemberek szerezték, akiket szökési kí­sérlet közben rajtakaptak, s ezért úgy álltak bosszút, hogy e verseket énekelték.

Igyekeztem minél többet kipréselni rabtársam­ból, mert attól tartottam, többé nem találkozom ve­le. De egy idő után megmutatta, melyik az én ágyam, s megkért, fújjam el a lámpát.

Ez az itt töltött éjszaka olyan volt, mintha egy távoli országban utaztam volna, amelyet nem is reméltem, hogy valaha megláthatok. Úgy tűnt, mint. hamég sohasem hallottam volna a toronyóra ütését, sem a városka esteli hangjait; mert nyitott ablakoknál aludtunk, amelyek a rácson belül voltak Mintha szülőhelyemet a középkor fényében láttam volna: Concord folyónk a Rajnává változott át, lovagok és várak látomása vonult el előttem. Az utcákon a szabad városok öreg polgárainak hangját hallot­tam. Akaratlan szem- és fültanúja lettem mindan­nak, amit a szomszédos kiskocsmában tettek és mondtak - s ez teljesen új és ritka élmény volt számomra. Most láttam csak igazán közelről szülővárosomat. Itt jóformán a belsejében voltam. Eddig még sohasem láttam az intézményeit. Ez pedig egyik különleges intézménye volt, mert ez a város megyeszékhely. Most kezdtem felismerni, miként tesznek-vesznek a lakói.

Másnap az ajtón levő nyíláson át pontosan beleillő hosszúkás-négyszögletes bádogláboskákban be­tolták a reggelinket. A lábosban egy fél liter csokoládé, egy darab barna kenyér meg egy vaskanál volt. Amikor beszóltak az edényekért, én, a zöldfülű vissza akartam adni, amit meghagytam a kenyeremből, de a társam megakadályozott ebben, s azt mondta, tegyem el ebédre vagy vacsorára. Kisvártatva kiengedték őt a szomszédos rétre szénát kaszálni - mindennap odament, és csak délben jött vissza. Így aztán elbúcsúzott tőlem, mondván, hogy valószínűleg nem fogunk többé találkozni.

Amikor kijöttem a börtönből - mert valaki bele­avatkozott a dolgomba, és kifizette azt az adót -, nem tapasztaltam semmilyen nagy változást, mint ami­lyet olyan valaki tapasztalhat, aki fiatalon került börtönbe, s botorkáló, ősz emberként kerül ki on­nan. S mégis, a szememben nagyobb változás ment végbe a tájon - a városon, Massachusetts államon s az egész országon -, mint amilyet az idő múlása okozhat. Most még tisztábban láttam az államot, amelyben éltem. Felismertem, mennyire bízhatom az emberekben, akik közt éltem, mint jó szomszé­dokban és barátokban. Baráti vonzalmaik csak a jó időkre szóltak; nem nagyon törték magukat az igazságosságért. S azt is láttam, hogy előítéleteik és ba­bonáik következtében éppúgy különböznek tőlem, mint a kínaiak vagy a malájok, hogy az emberiessé­gért hozott áldozataikban semmiféle kockázatot nem vállalnak, még anyagit sem, s hogy végered­ményben korántsem olyan nemes lelkűek; a tolvaj­jal ugyanúgy bánnak, mint ahogy az velük, s azt re­mélik, hogy bizonyos rítusok betartásával, néhány imádsággal, meg azzal, hogy időnként egyenes, no­ha haszontalan úton járnak, üdvözülhetnek. Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg felebarátaimat; hisz szerintem sokan közülük még csak nem is tudják, hogy a lakhelyükön létezik olyanféle intézmény, mint a börtön.

Korábban az a szokás dívott nálunk, hogy ha egy szegény adós kijött a börtönből, ismerősei üdvözöl­ték, keresztbe tett ujjaikon át néztek rá - ami a bör­tönablak rácsát jelképezte -, s úgy kérdezték: "Jó na­pot, hogy s mint?" Engem felebarátaim nem üdvözöltek, csak előbb rám néztek, majd egymásra, mintha hosszú útról tértem volna meg. Amikor börtönbe dugtak, épp a suszterhoz indultam, hogy elhozzak tőle egy cipőt, amelyet megjavított. Mi­dőn másnap reggel kiengedtek, ott folytattam, ahol előző nap abbahagytam, s miután felvettem a meg­javított cipőt, csatlakoztam egy áfonyát gyűjtő cso­porthoz, amely már türelmetlenül várt rám, én vol­tam ugyanis a vezetőjük. Egy félóra múlva - mert a lovat egykettőre felszerszámozták - már az áfonya­cserjék közt jártunk, a környék egyik legmagasabb dombján, két mérföldre a városkánktól, s ott már az államnak híre-hamva se volt.

Hát ez az én "börtönéletem" története.

Az útadó megfizetése alól sohasem bújtam ki, mert éppúgy szeretnék jó szomszéd lenni, mint rossz alattvaló. Ami pedig az iskolák támogatását illeti, megteszem a magamét: nevelem polgártár­saimat. Nem az adóív egyik vagy másik tétele miatt tagadom meg az adófizetést. Egyszerűen azért taga­dom meg az engedelmességet az államnak, hogy ha­tásos formában elhatároljam és távol tartsam maga­mat tőle. Még ha lehetséges volna, akkor se próbál­nám nyomon követni a dolláromat, mígnem az ál­lam embert vagy lőfegyvert vásárol vele - a dollár ártatlan -, de igenis nyomon szeretném követni \ alattvalói hűségem következményeit. A valóság az, hogy a magam módján csendben háborút üzentem az államnak, noha - ahogy ez ilyen esetekben szoká­sos - továbbra is igyekszem, amennyire csak lehet, minden hasznát s előnyét élvezni.

Ha mások - az állam iránti együttérzésből - kifi­zetik a tőlem követelt adót, csak azt teszik, amit a maguk esetében már korábban megtettek, vagyis olyan mértékben segítik elő az igazságtalanságot, hogy az már az állam kívánságait is meghaladja. Ha a megadóztatott egyén iránti helytelenül értelme­zett rokonszenvből kifizetik az adóját, hogy meg­védjék vagyonát, vagy megakadályozzák bebörtön­zését, ez csak annak a következménye, hogy nem fontolták meg kellő bölcsességgel, egyéni érzelme­ik mennyire ellenkeznek a közjóval.

Ez tehát mostani álláspontom. De ilyen esetek­ben az ember nem is lehet eléggé óvatos, mert egyébként makacssága vagy pedig a mások vélemé­nye iránti túlzott tisztelet károsan befolyásolja majd tetteit. Azon kell lennünk, hogy csak azt tegye, ami rá tartozik s ami az időkkel összhangban van.

Olykor eltűnődtem: ez a nép valójában jót akar, csak tudatlan; helyesen viselkednék, ha tudná a módját; miért hozom hát felebarátaimat abba a kí­nos helyzetbe, hogy másként kelljen viselkedniük velem, mint ahogy szeretnének. De aztán újból el­gondolkodom: ez még nem indokolja, hogy úgy te­gyek, mint ők, vagy eltűrjem,

hogy másoknak még nagyobb, másféle kínokat kelljen elszenvedniük. Aztán máskor meg így morfondírozok magamban: ha millió és millió ember minden hév, rosszindulat vagy személyes ellenszenv nélkül néhány shillinget követel tőlem, s ha az alkotmányuk értelmében nincs is módjuk rá, hogy ezen a követelésükön vál­toztassanak vagy azt visszavonják, én meg nem fel­lebbezhetek más milliókhoz, akkor miért tegyem ki magamat ennek a mindent elsöprő nyers erőnek? A hideggel és éhséggel, a szelekkel és a hullámokkal nem szegülök szembe ilyen makacsul; ezer és ezer hasonló szükségszerűségnek szó nélkül alávetem magamat. Nem dugom a tűzbe a fejemet. De ami­lyen mértékben ezt az erőt részben emberi s nem pedig pusztán nyers erőnek tekintem, s ha meggon­dolom, hogy ezekkel a milliókkal mint embermilli­ókkal s nemcsak mint nyers vagy élettelen dolgok­kal van kapcsolatom, akkor úgy érzem, mégis fel­lebbezhetek: előbb és közvetlenül tőlük a Teremtő­jükhöz, aztán tőlük önmagukhoz. De ha fejemet szándékosan tűzbe dugom, akkor nem fellebbezhe­tek sem a tűzhöz, sem a tűz Teremtőjéhez, csak ma­gamat hibáztathatom. Ha meggyőzném magamat, s beérhetném azzal, hogy az emberek olyanok, ami­lyenek, s e szerint is viselkednék velük, nem pedig bizonyos szempontból a szerint, hogy az én kívánsá­gaimhoz és várakozásaimhoz képest milyennek kellene lenniük, és nekem milyennek kellene len­nem, akkor - akár egy jó muzulmánnak és fatalistá­nak - be kellene érnem azzal, hogy a dolgok olya­nok, amilyenek, s azt kellene mondanom, ez Isten akarata. S mindenekelőtt az a különbség, hogy ve­lük vagy egy pusztán nyers, természeti erővel szál­lok-e szembe, hogy velük többé-kevésbé hatéko­nyan szembeszállhatok; de azt nem várhatom, hogy mint Orfeusz, megváltoztassam a kövek, a fák és a vadállatok mivoltát.

Egyetlenegy emberrel vagy nemzettel sem aka­rok perlekedni. Nem akarok szőrszálhasogató len­ni, finom különbségtételekhez folyamodni, vagyfelebarátaimnál jobbnak tartani magamat. Sőt azt mondhatnám, kifogást keresek, hogy alkalmazkod­hassam az ország törvényeihez. Nagyon is szeretnék alkalmazkodni hozzájuk. Valójában ebből a szem­pontból gyanúperrel élek önmagammal szemben; minden esztendőben, amikor az adószedő megjele­nik, kész vagyok megvizsgálni a szövetségi kor­mány és az állam cselekedeteit és magatartását meg a nép szellemét, hátha találok valamilyen kifogást az alkalmazkodásra.

Szülőnkként kell tisztelnünk hazánkat,

s ha szorgalmunkat vagy szeretetünket

e tisztelettől egyszer megtagadnánk,

viseljük terhét, és neveljük

szívünket hitre, lelkiismeretre,

s ne áhítsunk se hasznot, se hatalmat.

Az állam, azt hiszem, minden effajta munkámat hamarosan kiveszi majd a kezemből, s akkor én sem leszek honfitársaimnál különb hazafi. Az alkotmány, kevésbé magas szempontból nézve, minden hibája ellenére is nagyon jó; a törvény és a bíróságok igen tiszteletreméltóak; még ez az állam és ez az amerikai kormány is sok tekintetben csodálatos, szinte páratlan, hálánkat kiérdemlő intézmény, ahogy azt már sokan elmondták; de kissé magasabb szempontból vizsgálva olyan, amilyennek én írtam le; s még magasabb s a legmagasabb szempontból vizsgálva, ki tudja, milyen, s hogy egyáltalán érde­mes-e elgondolkodni rajta?

De hát én a kormánnyal nem sokat törődöm, s a lehető legkevesebbet töprengek majd rajta. Meg eb­ben a világban sem élek túlságosan hosszú perceken át a kormány keze alatt. Akinek gondolatai, fantá­ziája és képzelőereje szabadon szárnyal, annak sze­mében mindaz, ami nem szárnyal szabadon, soha­sem fog sokáig létezőnek látszani, s a balga uralko­dók vagy reformerek végzetesen sohasem szakít­hatják félbe gondolatait.

Az emberek többsége, tudom, másként gondol­kodik, mint én; de azok, akik életüket hivatásuknál fogva ilyen vagy ehhez hasonló dolgok tanulmá­nyozásának szentelik, éppoly kevéssé elégítenek ki, mint a többiek. Az államférfiak és törvényhozók, mivel teljesen a szervezeten belül élnek, sohasem láthatják azt világosan, a maga meztelenségében. Mozgásban levő társadalomról beszélnek, de nincs azon kívül levő megfigyelőhelyük. Némi tapaszta­lattal és ítélőképességgel rendelkezhetnek ugyan, s bizonyára sok leleményes, sőt hasznos rendszert ötlöttek ki, amiért őszinte hálával tartozunk nekik, de szellemi képességük és hasznosságuk meglehető­sen szűk területre korlátozódik. Általában elfelej­tik, hogy a világot nem a politika és nem a szükség­szerűség kormányozza. Webster sohasem vizsgálja eléggé tüzetesen a kormányzatot, s így mérvadó vé­leményt nem is mondhat róla. Szavai bölcsességnek látszanak azoknak a törvényhozóknak a szemében, akik a fennálló kormány semmiféle lényeges meg­reformálását nem latolgatják; de a gondolkodó em­bereknek és azoknak a törvényhozóknak a szemé­ben, akik minden időkre alkotnak törvényeket, meg egy pillantást se vet a témára. Ismerek olyano­kat, akiknek e témára vonatkozó higgadt és bölcs el­mélkedései egykettőre lelepleznék Webster szelle­mi kapacitásának és befogadóképességének korlá­tait. Ám a legtöbb reformer felületes nyilatkozatai­hoz s a politikusok még felszínesebb bölcsességéhez és ékesszólásához képest mégis az ő szavai úgyszól­ván az egyedüli értelmes és értékes megnyilatkozá­sok, s így hálásak vagyunk az égnek érte. A többiek­hez hasonlítva mindig határozott, eredeti és minde­nekfelett gyakorlatias. De érdeme mégsem a böl­csesség, hanem a körültekintés. Az ügyvédek igazsá­ga nem az Igazság, hanem a következetesség vagy a következetes célszerűség. Az Igazság mindig össz­hangban van önmagával, s nem az a legfőbb gondja, hogy leleplezze az igazságszolgáltatást, amely az igazságtalansággal is megférhet. Webster megérdemli, hogy az Alkotmány Védelmezőjének nevez­zék, ahogyan egyesek nevezik. Valóban nem oszto­gat csapásokat, csak védelmez. Nem vezér, hanem csak a vezérek követője. Vezérei az 1787-es férfiak!"Sohasem próbáltam - mondja -, s nem is szándéko­zom megpróbálni, sohasem segítettem elő, s nem is szándékozom elősegíteni, hogy felbolygassuk a megegyezést, amelynek alapján az egyes államok unióba tömörültek" S abból kiindulva, hogy az al­kotmány szentesíti a rabszolgaságot, kijelenti: "Mivel ez az eredeti szerződés részét képezi, hát ne változtassunk rajta." Különleges éleselméjűsége és képességei ellenére sem tud valamely tényt puszta politikai összefüggéseiből kiragadni, s olyképpen vizsgálni, mint amelyet feltétlenül az értelemnek kell eldöntenie, így például, hogy mi a teendőnk ma, itt Amerikában, a rabszolgaság tekintetében. Ehelyett az alanti kétségbeejtő válaszhoz folyamo­dik vagy menekül - s eközben kijelenti, hogy fenn­tartás nélkül s mint magánember beszél -, amiből a társadalmi kötelezettségeknek miféle új és különle­ges kódexére következtethetünk? "Az a mód, ahogy a rabszolgatartó államok kormányai ezt a kérdést szabályozzák, saját belátásuktól, valamint attól a fe­lelősségérzettől függ, amellyel választóik, a tisztes­ség, emberiesség és igazságosság általános törvényei s Isten iránt viseltetnek Az emberiesség érzetéből vagy más okokból egyebütt létrejött szervezetek­nek ehhez az égvilágon semmi köze. Sohasem kap­tak, s nem is fognak kapni tőlem semmiféle bátorí­tást."

Akik az igazságnak tisztább forrását nem ismerik, folyását feljebb nem követték nyomon, azok - böl­csen - megállnak a bibliánál és az alkotmánynál, s ott isznak belőle hódolva és alázatosan; de akik lát­ják, honnan csordogá1 alá ebbe a tóba vagy abba a medencébe, azok újból nekigyürkőznek, s tovább­zarándokolnak forrása felé.

Amerikában eddig még nem akadt törvényhozói lángész. Ilyenek a világtörténelemben is csak elvét­ve akadnak Szónokok, politikusok, ékesszóló em­berek ezrével vannak, de olyan ember eddig még nem nyitotta szóra a száját, aki napjaink gyakran vi­tatott kérdéseire megoldást tudna találni. Önmagá­ért szeretjük az ékesszólást az igazságért, amit esetleg kinyilvánít, vagy a hősiességért, amire talán lelkesít. A mi törvényhozóink még nem tanulták, milyen értéket jelent a nemzetnek a szabad ke­reskedelem, a szabadság, az egység és a feddhetet­lenség. Még az adózás és a pénzügy, a kereskedelem, a kézműipar és a földművelés viszonylag egyszerű kérdéseinek megoldására sincs meg a szellemi ké­pességük vagy tehetségük Ha pusztán a kongres­szusi törvényhozók szószátyárkodó szellemére vol­nánk utalva, ha irányításukat nem helyesbítené a nép kellő tapasztalata és hangos panaszszava, akkor Amerika nem őrizhetné meg rangját a nemzetek so­rában. Ezernyolcszáz esztendeje kész, bár talán ezt nem volna szabad mondanom, az Újtestamentum; de hol az a törvényhozó, akinek elég bölcsessége és gyakorlati érzéke volna ahhoz, hogy kihasználja a fényt, amelyet az a törvényhozás tudományáraáraszt?

A kormányhatalom, még az is, amelynek hajlandó vagyok alávetni magamat - mert örömest engedelmeskednék azoknak, akik nálam többet tudnak, s helyesebben viselkednek, sőt sok dologban még azoknak is, akik nálam se többet nem tudnak, s nem is viselkednek helyesebben -, a kormányhatalom, mondom, még mindig tökéletlen: ahhoz, hogy fel­tétlen igazságos legyen, az alattvalók szentesítésére és beleegyezésére volna szüksége. Nem lehet teljes joga személyemre és vagyonomra, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. Az abszolút egyedura­lomtól a korlátozott egyeduralom felé, a korláto­zott egyeduralomtól a demokrácia felé történő ha­ladás az egyén igazi tisztelete felé való haladást je­lenti. Még a kínai filozófus is elég bölcs volt ahhoz, hogy a birodalom alapjának az egyént tekintse. Va­jon a demokrácia, mai formájában, a kormányzás legtökéletesebb módját testesíti-e meg? Nem vol­na-e lehetséges még egy lépést tenni az emberi jo­gok elismerése és megszervezése felé? Addig nem lesz igazán szabad és felvilágosult az állam, amíg az egyént, mint magasabb és független hatalmat: mint saját hatalmának és autoritásának forrását el nem is­meri, s nem ennek megfelelően bánik vele. Képze­letben elgyönyörködöm egy olyan államon, amely végre megengedheti magának, hogy minden em­berhez igazságos legyen, s az egyénnel úgy bánjon, mint felebarátjával; amely még azt sem tartaná a nyugalmával összeférhetetlennek, hogy egyik-má­sik egyén távol tartja magát tőle, se nem avatkozik bele az ő dolgába, se nem hagyja magát abba bele­vonni, feltéve, hogy az illető teljesíti minden feleba­ráti és embertársi kötelességét. Az az állam, amely ilyen gyümölcsöt terem, s hagyja, hogy az, mihelyt megérik, lehulljon, előkészíti az útját egy még töké­letesebb és nagyszerűbb államnak, amelyet szintén elképzeltem magamnak, de eddig még sehol sem láttam.