„Lásd: Allah mindazokat, akik hisznek és igazul cselekednek, bevezeti a paradicsomi kertekbe, amelyeken patakok futnak keresztül-kasul... íme a Paradicsom képe, ahogy az istenfélők ígéretet kaptak rá: patakok folynak benne, amelyeknek vize nem poshad meg, patakok tejből, amelynek íze nem változik, patakok borból, fejedelme annak, aki issza, és patakok tisztított mézből... Hasonlóak-e ezek az istenfélők azokhoz, akiknek örökké a tűzben a helyük, és akiknek forró vizet adnak inni, ami szétmarja zsigereiket?” (Korán, 47. szúra)
„Ó ti, akik hisztek, amikor imához járultok, mossátok meg arcotokat és kezeteket könyékig, és töröljétek le fejeteket, meg a lábatokat bokáig. És tisztálkodjatok meg akkor is, ha ondóval szennyeztétek be magatokat. És ha betegek vagytok vagy úton jártok, szükségteket végeztétek vagy asszonyt érintettetek, és nincs veletek víz, vegyetek finom homokot, azzal dörzsöljétek le arcotokat és kezeteket. Allah nem akar terhelni titeket, mindazonáltal tisztává akar tenni, és ki akarja terjeszteni rátok a kegyét.” (Korán, 5. szúra)
A természeti környezet alapvetően meghatározza az emberek életét, benne lényegtelennek tűnő, de az adott helyen jelentőssé váló szokásait, sőt még álmait is. Az arab félsziget, ahol az iszlám megszületett, a Közel-Kelet, ahol uralomra jutott, szomjazásra szoktatta lakóit. A víz kincs volt, a soha el nem apadó, édesvizű forrás és patak, az árnyat adó fa és a sok friss gyümölcs pedig olyan álom, amelyik csak a jámborok túlvilágán válik valósággá. Nem véletlen, hogy az elkárhozott hitetleneket és bűnösöket a sivatagi ember legrémesebb átka sújtja: örök tűz emészti őket és csak forró vizet kortyolhatnak közben.
A víz tisztító áldását a Próféta örökül hagyta kővetőire, amikor a lelki megtisztulás előfeltételéül a testi tisztálkodást írta elő. A napi ötszöri imát megelőző rituális mosakodás az istenimádás bevezetője volt: a mecsetudvarok csorgóinál csendben tisztálkodó férfiak arcán megjelent az az elmélyedés, amely imájuk velejárója. A vallás nemcsak az imák előttre rendelt testi megtisztulást, hanem minden olyan életfunkció után is, amely beszennyezi az embert: az ürítést és a nemi érintkezést mosakodásnak kellett követnie.
Az életben tartó és a testi-lelki piszoktól megszabadító víz tisztelete generációk és évszázadok örökségeként azokra az oszmán törökökre is átszállt, akik szelídebb éghajlat alatt születtek. Ahogy az araboknál, úgy náluk is istennek tetsző, kegyes cselekedetnek számított, ha valaki vizet juttatott embertársainak. Az Allah jóindulatát kiérdemelni akaró szegények vizestömlővel és pohárral járták az utcákat és inni adtak a járókelőknek. A Budán raboskodó Marsigli gróf - a későbbi császári tábornok - leírta, hogy a várkapuk ívei alatt álló, vízzel teli edényekből mindenki meríthetett. A tehetősebbek csorgókat és közkutakat, a leggazdagabbak és maga az állam vízvezetékeket és fürdőket építettek. A törökök legnagyobb építőmestere, a 16. században élt Szinán, sok vallási építmény mellett 7 városi vízvezetéket és 33 fürdőt tervezett és épített.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az oszmán birodalom vagy egy török város mai mércénkkel mérve a tisztaság példaképe lett volna - az adott kor higiénés viszonyai között nem is lehetett az. Ellenben - és ez sem kevés - az iszlámban felnőtt törököt tartalmasabb és természetesebb kapcsolat fűzte a tisztítóvízhez, mint a más hitűeket. A szennyes városokban ez megteremtette a patikai tisztaság néhány szigetét, a templomokat és fürdőket.
Az európaiak - mint annyi mást - ezt is furcsállva nézték. Volt köztük, aki düh rohamot kapott a törökök „tisztaságmániáján”. Így a Fuggerek magyarországi képviselője, a művelt és epés Hans Dernschwam, aki törökországi útinaplójában (1555) mind egyre visszatért az árnyékszékét egy kancsó vízzel bidévé alakító törökre: "Valahányszor egy török lator felkeresi ezt a helyiséget, pénzen vásárolt foglyának egy vizeskancsót kell odavinnie, hogy a török ott megmosakodhassék, mint egy szaros kölyök, ujjaival seggében kotorva, de olyankor is, amikor vizel. Szerintük ez egy nagyszerű dolog, s azzal dicsekednek, hogy ilyen nálunk, keresztényeknél nincsen." Mások, mint a spanyol, diák, Cristóbal de Villalón (1552), lelkesedtek: „A fürdők közt találni bámulatosan szépeket; kívülről pompás palotáknak látszanak... A legkisebbeknek is legalább 6 csarnoka van, és azokban 80-an is fürödhetnek egyidőben... Magam is megfürödtem minden második héten, és az egészségemnek meg a tisztaságomnak nagy javára szolgált, amit itthon bizony ugyan hiányolok. A török leginkább a mocskosságunkat gúnyolja, mégpedig okkal, mert nincs olyan ember, sem asszony egész Spanyolországban, aki a születésétől a haláláig kétszer megfürödne."
A kortárs európaiak a törökök életéből még leginkább fürdőkultúrájukról szóltak elismerten. Pedig ők, az európaiak, csak a melegvíz, a forró gőz, a tisztálkodás örömét élték át, a törökök számára azonban a fürdő sokkal többet jelentett.
Otthon csak a leggazdagabbak hódolhattak ennek az élvezetnek, azok, akiknek palotájában saját fürdő berendezésére is jutott hely és pénz. A közember közfürdőkbe járt. Az egyik forrás szerint az, aki kötényt és törölközőt vitt magával, ingyen beléphetett, aki ezeket a fürdőben kölcsönözte, egy akcsét, azaz két cipó árát érő ezüstpénzt fizetett. Más híradás szerint a látogatók anyagi tehetségük szerint támogatták a fürdők fenntartását, a szegényeknek egy akcséba került a szórakozás. Valószínűleg mindkét leírás igaz: az első Budáról maradt, a második Isztambulból.
Az átlagos fürdőben a vendég négyzet alakú, kupolával fedett előcsarnokba lépett. Jövet-menet ez szolgált öltözőhelyiségül, s átmenetet biztosított az utca és a fürdőterem hőmérséklete között. Innen egy átmeneti helyiségbe jutott, ahol ülőpadok és csorgók álltak rendelkezésre, majd a tulajdonképpeni fürdőterembe. Ennek a kupola alatti, központi részét termálfürdőkben lépcsőzetesen mélyült medence foglalta el, gőzfürdőkben pedig egy köldökkőnek nevezett márvány emelvény, a masszázs helye.
A vallási előírás csak folyóvízben engedte a fürdést, ezért a termálfürdők medencéjében állandóan cserélődött a víz, a falaknál mindkét típusú fürdőben falikutakból csorgott kisebb mosdómedencékbe. A nagyteremben folyt a masszírozás és dögönyözés is. Az egyes helyiségekhez kisebb fülkék csatlakoztak, amelyekben az előkelőbb vendégek félrevonulva öltözködtek és fürödtek, és itt lehetett elvégezni a test előírt szőrtelenítését is.
Az épületegyüttes láthatatlan, de nélkülözhetetlen tartozéka a vízhálózat és a fűtőberendezés. A termálfürdőkbe agyagcsöveken vezették a hőforrások vizét, amely a vízellátás mellett egyben a fűtést is biztosította. A gőzfürdőben ezt kazánnal oldották meg.
A fürdőket általában déli váltással használták férfiak és nők, de voltak két részből álló ikerfürdők is a két nem egyidejű kiszolgálására. Legtöbben a pénteki nagy istentiszteletet megelőző napon keresték fel a fürdőket, de soha nem kellett attól tartani, hogy látogatók hiányában értelmetlenné válik folyamatos üzemeltetésük. Csütörtökön a legféltékenyebb férjnek is el kellett ide engednie asszonyát.
Idáig tart a fürdő és élvezetének az a része, amelyet a török városokon sebtében átutazó idegenek is láthattak és kipróbálhattak. A másik élményt, a hévizek gyógyító hatását csak a fürdőt huzamosan látogató helyiek tudták értékelni.
A törököknél a gyógyvizek kultusza is erősebb volt, mint tőlük nyugatabbra. „A feredők hasznosak, ha ki jól él vélek... és ha minekelőtte benne elfáradtál volna, elhagyod" - ajánlotta Apáczai Csere János a Magyar Encyclopaediában (1653), s ennél többet sem ő, sem a 18. század orvosi tapasztalatait népszerűen összegező Pax corporis (1764) szerzője, Pápai Páriz Ferenc sem igen vesztegetett a gyógyfürdők hasznára. Ezzel szemben már 1591-ben azt olvashatjuk egy lengyel nemes törökországi útinaplójában, hogy „a törökök a fürdők gyógyhatását igen nagyra becsülik, miért is azoknak tisztán tartására nagy gondot fordítanak". A törökök két évszázadon át termálfürdőket építettek (a gőzfürdő csak a 16. században terjedt el), amelyekben a két cél: a tisztálkodás és a gyógyulás szorosan összefonódott.
Budán, a Duna partján épített termálfürdők az itteni gyógyforrásokból táplálkoztak. A Gellért uszoda helyén állt fürdőben az Európába a 15. század végén betört, súlyos járványokban dühöngő „francia kór", a vérbaj betegei kerestek messze földről gyógyulást. Őket máshová nem engedték be, itt fürödhettek a lovakkal együtt. A tabáni fürdőket kénes vizükért látogatták a gyógyulásra vágyók, míg az északi hőforrások fölé emelt fürdőt, a Császár fürdő ősét gyógyhatású vize mellett egy kedves hiedelem tette kedveltté: az a lány, aki itt negyvenszer megmosakodott, biztosan férjhez ment.
A fürdőzés talán mindennél nagyobb élményét, az itt folyó társasági életet, a másfajta társas összejövetelekhez, a mulatságokhoz és látogatásokhoz szokott európaiak alig vették észre. Pedig a muszlimok visszafogott, befelé forduló életében a fürdő különleges örömöket tartogatott.
A férfiak előtt nem volt zárva a világ, nekik a fürdőzés nem menekülést, hanem többféle szórakozást jelentett. A keleti ember sokra becsülte a világtól való szemlélődő visszavonulást, a magányos vagy közös révületet, váltsa ki istenimádat, szédítő mozgás vagy részegítő ital. A fürdő simogató meleg vize, a lebegtető, ernyedt heverészés az áttetsző gőzben, a masszőrök szakszerű dögönyözése ilyesféle bódulatot hozott. Amikor azt megelégelte, a testében újjászületett és lelkében megerősödött fürdőzőt kellemes csevegés segítette vissza a külvilágba. Az előcsarnokban még lenge fürdőgyékényben pipára gyújtott, kávét rendelt, és hosszasan elbeszélgetett ismerőseivel.
Délután, amikor a fürdőt zsibongó nők szállták meg, a szemlélődő, csendes bódulat helyére viháncolás költözött. Sok nő számára - különösen az előkelőbbeknek, akik helyett szolgálójuk járt a piacra - ez volt az egyetlen, de mindannyiuk számára a legfőbb menekülés a háremélet bezártságából. Itt lehántották magukról lepleiket és bugyogóikat, amelyek évszaktól és napszaktól függetlenül sarkuktól a fejük búbjáig beborították őket, s ledobták a szigorú szemérmességet és hallgatást is.
„Megismerkedtem Törökországban nőkkel, akik négy-hat órát ültek a göbek tarin [azaz a köldökkőn], hajukra négy darab szappant használtak el, s ámbár testök minden látogatás után erősen megfőtt csirke húshoz hasonlított, mégis hetenként háromszor-négyszer ismételték ezen élvezetet. Ezen nem szabad csodálkoznunk! A fürdő, főképp télen, a török hölgyvilág fő találkozási helye s az Operát, a hangversenyt helyettesíti náluk" - figyelte meg Vámbéry Ármin az 1860-as évek első felében tett utazása során.
S ha már menekülés, legyen teljes! Tudósítás a 17. század elejéről: „az asszonyok hetenként legalább háromszor-négyszer ellátogatnak a fürdőbe, néha azonban ez alatt az ürügy alatt máshová is, ahol kellemesebb öröm és gyönyörűség várja őket." Ami után az út megint csak a fürdőbe vezetett.
