"Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént.
A kép torzíthat, mégis megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett valami olyasmi,
ami a képen látható."

A 19. század végén a fényképezés tömegessé válásával, a privát fényképezés megjelenésével a kamera egyre több eseményt rögzített pillanatnyi képként. Jelenléte sokszor véletlen volt, szemtanúvá válhatott, felvétele egyidejű volt az eseményekkel. A fénykép bizonyítéknak számított az élet minden területén: tanúja volt az Abbázián fürdőzők tegnapi boldogságának ugyanúgy, mint egy tejeskocsis halálának a Külső Stáció utcában. A fénykép objektivitásának illúziója, a feltételek nélküli valóságértékébe vetett hit az egyik legállandósultabb jelzőjévé vált a fotográfiának. A valósághűség lehetőségét kínáló médiumot a rendőrség hamar felfedezte.

Az alkalmazás két területen jelentkezett: a helyszíni munkánál és a személyazonosságot igazoló arcképes - rendőrségi szakzsargonban "rabosító fénykép"-ekből összeállított - nyilvántartás kialakításánál. A nyomozás során készített (utóidejű) felvételek, a helyszíni fényképek használata a fotográfia dokumentatív, bizonyító erejének elfogadásán alapult. A képi megörökítés gyakorlata a bűntény rekonstrukciójának új módszerét nyújtotta. A realizmusra hajlandóságot mutató fényképet alkalmasnak találták a gyanúsítottak azonosítására is. A fényképes nyilvántartás létrehozásával, a "bűnözők ősgalériájával" megkezdődött a "társadalom ellenségeinek" vizuális izolálása.

A rendőrségi fényképezés Magyarországon a fotótörténeti kutatásokban önálló témaként még nem szerepelt. Maga a kérdéskör mégis érdeklődésre tarthat számot, amit jól reprezentálnak a külföldön megjelent művek. Susanne Regener habilitációs munkájában dán és német bűnügyi archívumok anyagának elemzése során jutott néha igen messze vezető elméleti következtetésekre: miként válik a körözési fotográfia "a bűnöző" vizuális konstrukciójává. Andreas Broeckmann doktori disszertációja a 19. századi arckép-fotográfia helyét vizsgálta a kriminalisztikában és az antropológiában. Eugenia Parry Bertillonnak egy 1886-1902 között készített tetthely-felvételeket tartalmazó albumát elemezte. Gail Buckland az amerikai helyszínelő-fényképek történetéből adott áttekintést egy kiállítás kapcsán készült kötetében.[1]

Dokumentál, bizonyít?

Az íróasztal sarkán kinyitott párbajpisztoly- készlet, az egyik fegyver hiányzik belőle. Háttérben egy fehér, henger alakú biedermeier cserépkályha, mellette vesszőből font fáskosár üresen, felakasztott kabát, véres szék. A padlón fekvő test szétvetett karral és kissé szétnyitott lábakkal hevert. A fénykép 1861. május 8-áról 9-ére virradó reggel készült a Teleki család pesti, Szervita téri otthonában. Az emigrációból hazatért, a határozati párt élén álló Teleki László politikai önvádaktól gyötörve véget vetett életének. Tettének oka bizonytalan,[2] halálának körülményei viszont még az utókornak is bizonyosak lehetnének. A rendőrség a jó nevű pesti fényképészt, Mayer Györgyöt rendeli a helyszínre, akinek a látottak élethű megörökítése a feladata. Mayer a halottat személyesen ismeri, hiszen még élete utolsó évében "levette" portréját. Remek szakmai tudással sztereoképet készít, amit, ha sztereonézőbe helyezünk, a látvány térbeli és tapinthatóan valóságközeli maradhat. Így a nyomozó a gróf holttestének elszállítása, a bútorok, a fegyverdoboz helyrerakása, a vérfoltok letisztítása után is újra meg újra láthatta az eredeti szituációt. Széchenyi 1860. április 8-ai öngyilkosságának helyszínét is ismerjük. A döblingi elmegyógyintézet szobáját ábrázoló fényképet a bécsi Ludwig Angerer készítette el, rendőrségi utasításra. A fényképezésre nem az esemény éjszakáján, hanem később, április második felében került sor, a képen csak a néma tanúkká szelídített tárgyakat láthatjuk.

A Teleki-öngyilkosság felvételét tekinthetjük az első tényleges helyszíni fényképnek, külön érdekessége a cselekmény közeli egyidejűség. Dokumentatív értéke, bizonyító ereje miatt zavarba ejtő, hogy milyen gyorsan megtalálhatjuk a képen a Roland Barthes-féle punctumot, felfedezhetjük a képelemek közötti lehetséges disszonanciát.[3] A padlón fekvő Telekin nincs lábbeli, fehér zoknijára pantallójának pántja simul. Képzeletünkben egy öngyilkosságra készülő államférfi kifogástalan öltözetben hajtja végre tettét, hiszen halála a személyes tragédia mellett várhatóan nyilvános, politikai "szereplés" is egyben. Ez a kép azonban nem lett, nem lehetett publikus. Kényes politikai helyzetben egy ilyen kép felforgató erejű.

Az akkori néző szeme még nem szokott hozzá az erőszakos halált bemutató fényképekhez. A tömeges halálról való híradást, a haditudósítást "cenzúrázták", ezt figyelhetjük meg a fotográfusok és az elesett katonák viszonyában is. Az amerikai-mexikói háborúban készültek az első háborús fényképek. 1848-ban Charles J. Betts Veracruzban hirdetést tett közzé, amelyben felkínálta szolgálatait: igény szerint, helyszínen vállal fényképezést halottakról és sebesültekről.[4] A krími háborúban, a balaklavai csatában a harcmezőről elvitették a hullákat, és Roger Fenton csak ekkor fényképezhetett: a pusztulást csupán az ágyúgolyók és szétlőtt kasok, a lefordult ágyúcsövek képviselték.[5]

James Robertson exponálta az első tragikus fényképeket 1858-ban a bengáli szipolylázadásról.[6] Ugyanilyen elborzasztó volt Felice Beato 1860-ban Taku erődjének bevételekor készített, halottakat ábrázoló fotója (Kínában, a II. ópiumháborúban).[7] Az amerikai polgárháborúban Alexander Gardner és Timothy O'Sullivan a csatatéren heverő halottakat fényképezték.[8]

A korabeli néző számára még egy nehezen dekódolható jelentése volt a fényképnek. Meghökkentő és ijesztő látvány lehetett, hogy az öngyilkos nem előre megrendezett pózban hevert a padlón. A halál ábrázolásához tartozó képi toposz a "hősi halál póza" volt. Államférfihoz méltatlannak és túlságosan valóságosnak tűnt mindazok szemében, akik David "jakobinus szentképén", a Marat-n vagy Manet Halott torreádor-án nevelkedtek.

A fénykép katartikus élményét most a valóság nyersessége adta. Ez azért érdekes, mert a fotográfiák az 1860-as években tűntek fel a magyar sajtóban. Miután a nyomdaipar a klisét még nem ismerte, a fényképeket fametszet útján sokszorosították. Addig az aktuális, fontos eseményeket kézi rajz után készült metszet formájában közölték: ez lehetővé tette, hogy a közönség számára a cselekmények legdrámaibb pillanatait mutassa be a rajzoló. Így kerül nemcsak lelki szemeink elé, hanem illusztrációként az újságok hasábjára is, amint a bestiális házmester egy vasalóval lesújt jajveszékelő feleségére.

Tulajdonképpen ezt a színpadi drámaiságot a valósághű ábrázolás dokumentatív erejére cserélték fel. Azonban drámaiság és fotografikus valóság együtt is megjelenhetett minden nézői elvárást kielégítve. Ezt a kettősséget kombinálta például a párizsi kommün idején Eugène Appert. Hivatalos bírósági szakértőként a kommün bukása után fényképezett. Ő készítette a hírhedt hamisítvány fotókat: Lecomte és Clément- Thomas tábornokok kivégzése, a domonkos szerzetesek lemészárlása Arceuil-ben, a túszok kivégzése a roquette-i börtönben - ezeket a jeleneteket mind színészekkel és statisztákkal játszatta el montírozott háttér előtt, hogy aztán az elmenekült, Párizsba visszatérő polgároknak jó pénzért eladja képeit, tudósítva a távollétükben történt borzalmakról.[9]

A tett helyszínén készülő fényképek később hazánkban is a rendőrségi eljárás részévé váltak. Az 1900-ban kelt 14 608. sz. főkapitányi rendelet szerint:

"Rendőrtisztviselők, midőn szemlét tartanak, arra törekedjenek, hogy az általuk felvett jegyzőkönyvben a létező állapot lehető híven legyen leírva, hogy ily kiküldetés alkalmával lehetőleg hosszmértéket vigyenek magukkal, s ha fénykép készítését szükségesnek találják, a főkapitánysági fényképészt lehetőleg vigyék magukkal a helyszínére, hogy a felvételt a kellő időben, mielőtt ott változtatások történnek, eszközöltesse (...) a helyszín változatlan fenntartásáról s így arról is gondoskodni kell, hogy a fényképezés által, ha ez a bírói szemlét megelőzőleg történik, se idéztessen elő a létező állapot megváltoztatása." [10]

Amint ebből is látható, specialistaként már megjelent a rendőrségi fényképész, akinek nemcsak a helyszín dokumentálása volt a feladata, hanem a rendőrség munkáját is végigkövette, "standfotókat" készített, és a bizonyítási eljárásban is szerepet kapott. Ezekből a fotográfiákból a 20. század elején már jelentős mennyiséget birtokolt az akkor megnyílt bűnügyi múzeum. Tábori Kornél 1905-ben Harc a bűn ellen. A gonosztevők nyilvántartása című cikkében említi: "A rendőrség most már minden fontosabb esetről - például gyilkosságról - helyszíni felvételeket csináltat. Meglehetősen gazdag már ez a gyűjtemény. Balesetekről, szerencsétlenségekről is készülnek fölvételek. Érdekes köztük az, amelyet a zugligeti villamoskatasztrófáról csináltak."[11]

Helyszínelő felvételek sorát láthatjuk az 1930-as évek sajtójában. Az újságok és a rendőrség fényképészei sokszor együtt dolgoztak a bűntény megörökítésén. Ennek legjellemzőbb példái azok a fotóriportok, képszekvenciák, amelyek összeállításukkal és képaláírásaikkal megfeleltek az olvasók igényeinek, ugyanakkor közülük egyes képek ténylegesen a rendőrség számára készült fotográfiák voltak. A Képes Pesti Hirlap-ban jelent meg a Fotóriport a kispesti gyilkosságról című tudósítás.[12]

Az olvasóközönség láthatta a nyomozókat munka közben: "Detektív vizsgálja a nyomokat a kerítésnél, amelyen át a gyilkos beugrott. Jobboldalon a szemetesláda, amelybe a gyilkos beugráskor beleesett." A fényképek segítségével az elkövetett bűntényt jelen idejűvé próbálták tenni, ami a rendőrség szempontjából csak egy alkalmazott módszer volt, az olvasók számára viszont ez jelentette az izgalmat. A tanúkkal a helyszínen rekonstruáltatták és eljátszatták az eseményeket: "Barta Ferenc sörgyári tisztviselő, aki kedden reggel elsőnek vette észre a bűntényt, megmutatja, hogyan nézett be a nyitott ablakon, mi után az ajtón hiába zörgetett." Hatásában ugyanaz a dramatizált keret köszönt vissza, mint amit a metszeteken véltünk felfedezni.

 

Megbélyegez, leleplez, azonosít?

A detektív és kamerája a helyszínt elhagyva a tettes nyomába szegődött. Akciója előtt egy különös portréalbumot lapozott fel, amelyben megtalálhatta az elkövető arcképét profilból és szemből is. A "portrait parlé"-k[13] komor tekintetűek, hiszen az elkészülő fényképek deklaráló hatásúak, általuk a bűnözők csoportjához tartozik a lefényképezett, szimbolikusan a fényképezés aktusa alatt válik bűnözővé. A körözések[14] vizualizálására a fényképet igen korán, az 1840-es évek legelején kezdték alkalmazni: "Páris. - A párisi rendőrség legújabban minden nagyobb vétkes arcát daguerreotyppel véteti le, s az arcképet az actákhoz csatolja. Ha aztán megszökés vagy megkegyelmeztetés esetében, ismét gyanúba esnek, arcképeik előmutattatnak a rendőrségi ügyviselőknek, mi által a felfedezés, természetesen, igen könnyíttetik. - Az első hasznos eredmény, mit e találmány nyújt, de a mellyre Daguerre aligha gondolt."[15] Tünékeny arcképek voltak ezek, ha az ezüstlemezt nem megfelelő szögben szemlélték, a kép láthatatlanná vált - az arckép megszökött. Carl Durheim berni litográfus 1852-53-ban készített Jakob Amiet rendőrparancsnok megbízásából körözési és azonosítási célokra felvételeket. A talbotípia technikája lehetővé tette a képek sokszorosítását és album formájában eljuttatták az egyes kantonok rendőrségeinek. Ezzel a preventív megoldással már a lehetséges bűnözök kiszűrésére is gondoltak.[16]

1871-72-ben a már említett Appert a versailles-i börtönben az elfogott kommünárokat is lefényképezte. A katonai bíróság nemcsak támogatta a munkáját, hanem valószínűleg megbízást is adhatok neki dolgozott. Bár nincs meg a kinevezési dokumentum, de Appert a fényképei hátoldalán "expert près le Tribunal de la Seine"-ként aposztrofálta magát, hivatalos ügyekben pedig mint "photographe de la magistrature" szerepelt. Ekkor már egy évtizede általános volt a nyomozás során a fotográfia használata, de a rendőrségnek még mindig nem volt saját műterme, hanem külső fényképészekkel dolgoztatott.[17] A kommünárokról készített fényképek bűnmegelőzési célból kartotékrendszerbe kerültek. 1872-ben ebből a gyakorlatból született meg a párizsi rendőrség fotográfiai részlege. 1888-tól Alphonse Bertillon lett a fotóműterem vezetője, aki már 1882-ben kezdeményezte az úgynevezett antropometrikus személyleírások bevezetését. Minden vádlottat alá kellett vetni antropometrikus vizsgálatnak, az adatokból leíró ívet készítettek, amelynek része volt a fotográfia is.[18] A Bertillon-féle módszer a bűnügyi nyilvántartások alapmintája lett hazánkban is.[19]

Magyarországon a rendőrség - a kivételesen fontos ügyekben - az arcképek archiválását szintén az 1870-es években kezdte meg. Ilyennek számított a betyárok körözése is. Ráday Gedeon 1869-ben kapott megbízást a betyárvilág felszámolására, amit - kegyetlenségei és visszaélései miatt - 1871-ben visszavontak tőle.
Rózsa Sándorról és bandájának tagjairól vizsgálati fogságuk alatt Letzter L. készített fényképfelvételeket a szegedi várbörtönben.[20] Az ilyen típusú fényképek utóéletének érdekessége, hogy 1905-ben az akkori bűnügyi múzeum legféltettebb rekvizitumai között találkozunk eggyel: "A legrégibb tárgya a muzeumnak az a fotográfia, amely Savanyu Józsit, »az utolsó betyár«-t ábrázolja."[21]

Az 1882-ben induló, hetente kétszer megjelenő Rendőri Lapok rendszeresen címlapon közölte a körözött és a elkapott bűnözők arcképét. A meglepően díszes kerettel körbefont portrék alatt hosszú személyleírások és bűnlajstrom szerepelt. Egyes esetekben utalásokat találhatunk a fényképezés körülményeire is, mint például Hanseli Károly "iparlovag", tolvaj, csaló esetében: "Hanseli lefényképeztetése a rendőrség által ezelőtt 4 évvel történt s így ma jóval idősebbnek néz ki, mint a fent ismertett arczképen látható."[22]

1895-ben már a Rendőri Lapok Nyilvántartás című külön mellékletében jelentek meg a fényképes körözvények, amelyek között profilképeket is láthatunk. Önálló rovata a "Ki ez?", ahol letartóztatott bűnözőket vagy elhunyt személyeket akartak azonosítani. Ez utóbbi kapcsán jelent meg a Hullák fényképezése című írás, amelyben a felismerhetőség érdekében az ismeretlen szerző azt javasolja, hogy tegyük "élővé" az elhunytat, ha a test ezt engedi: "... ugy sokkal jobb ülő helyzetbe állítani és szemben (en face) fényképezni."[23]

Szakács Margit egy 1895-ben kiadott körrendeletre hivatkozik, amely említi azt az 1894-es belügyminiszteri rendeletet, melyben előírták a letartóztatottak lefényképezését.[24] Nyomtatott formában erre az 1896. február 5-én kelt 1621. sz. belügyminisztériumi körrendeletben tértek ki részletesen: "A m. kir. igazságügyiminister úr arról értesít, hogy az összes országos büntető intézetekben a súlyosabb, és különösen a vagyon elleni bűntettekbe visszaeső és veszélyeseknek ismert letartóztatottaknak kötelező lefényképezését elrendelte, s a fényképezés most már rendszeresen és a célnak megfelelően eszközöltetik.

Ezen fényképek, a mennyiben közbiztonsági szempontból azokra egyes esetekben szükség lenne, az illető intézetektől beszerezhetők."[25]

 

1898-ból származik az a szocialistákról készített fényképalbum, amely 77 személy 79 fényképét tartalmazza. Szakács Margit részletesen foglalkozott a szocialisták "fekete könyvével". Ismereteim szerint a magyar nyelvű szakirodalomban az ő tanulmánya az egyetlen, amely érinti a rendőrségi fényképes nyilvántartás kialakulásának kérdését. Az album megszületésének körülménye, az ábrázolt személyek tevékenységének bemutatása mellett fontos lehet számunkra a szerző azon megfigyelése, amely a felvételek beállítására vonatkozik. A fényképeket a fővárosi rendőrség Fischer nevű házi fotográfusa készítette, jellemzően azonos nézőpontból. A szembenálló mellképek alól két kivétel volt: megkülönböztették egymástól a szocialistákat és a közönséges bűnözőket. Az utóbbiaknál tükörfényképezést alkalmaztak, így a fényképezett feje oldalról és hátulról is látható volt.[26]

1908-ban az igazságügyi és a belügyminiszter az országos bűnügyi nyilvántartás tárgyában kiadott rendeletben bővítette, illetve pontosította azokat az eseteket, amikor a gyanúsítottakról arcképet kellett készíteni. (24 300 I. M. 1908. rendelet III. fej. 16. §).

"A rendelethez B) függelékben foglalt utasítás szerint fényképet kell készíteni a 8. §-ban felsorolt bűntettek és vétségek miatti előzetes letartóztatásban, vizsgálati fogságban, vagy a szabadságvesztésbüntetés végrehajtás alá került olyan egyénekről, akik mint üzletszerű vagy szokásos bűntettesek közveszélyesek (zsebmetszők, vásári tolvajok, kóbor cigányok stb.) vagy akinek a kiléte meg nem állapítható. Ad 16. §. a bűntettesek fényképeztetésére nézve, további intézkedésig, az eddig fennállott szabályok irányadók. (...) Budapesten a m. kir. állami rendőrség saját hatáskörében rendeli el és foganatosítja az ott letartóztatottaknak lefényképezését. 18. §. A már egy ízben lefényképezett egyént újból lefényképezni az országos bűnügyi nyilvántartás céljából csak akkor kell, ha meglevő fényképe (44. §. 4. bekezdés) nem élethű avagy más okból nem megfelelő." [27]

A rendelethez kiadott utasítás részletesen leírta a fénykép elkészítésének módját is.[28] Ez a fotótörténettel foglalkozók számára annál is érdekesebb, mert a "polgári" portrékészítés íratlan szabályait utólag konstruálja a kutató, a kriminalisztikában viszont a kor bürokráciája rendkívül precízen szabályozta a kamera előtti és mögötti viselkedést, ami a felhasználás célját illetően teljesen egyértelmű. Lássuk a pontokba szedett utasítást, a fotográfusi szándék és a fényképezett viszonyának merev meghatározását:

"1. A fényképeket az alábbi ábra szerint kettős felvétellel, lehetőleg Bertillon-féle fotografáló géppel kell készíteni.

2. Az egyik felvétel a terheltet egyenes fejtartással, szemközt a másik ugyancsak egyenes fejtartással oldalképben tüntesse fel úgy, hogy az arc jobb felének teljes homlok-, orr-, száj- és álléle, továbbá a jobb fül részletei élesen kivehetők legyenek.

 

3. A terheltet a letartóztatás előtt viselt szokott ruházatában, retouche nélkül készítendő el, hogy minden ismertető jel (lencse, szemölcs, forradás stb.) tüzetesen kivehető legyen.

4. A képekhez sötétkékes vagy fénytelen mély, sárga háttér és fényes brómezüst papiros használandó.

5. A két (en face és en profil) képet úgy kell egy 13 centimeter hosszú és 9 centimeter széles kartonpapírlapra szorosan egymás mellé ragasztani, hogy az oldalkép az azt szemlélőnek bal oldalára essék."

A kettős fényképeket négy példányban kellett előállítani, a kép elő- és hátlapjára a lefényképezett terhelt és a fogház nevét, valamint a felvétel dátumát kellett rávezetni. Az utasítás kitért a fényképezési szerződésre is, melyet "a kir. ügyészség vezetője a törvényszéki fogház székhelyén lakó egyik fényképésszel a Közszállítási Szabályzat alapján" kötött, miszerint sürgős esetben három nap alatt, egyébként nyolc nap alatt kellett elkészíteni a másolatokat. A kész felvételekből két példányt kapott a budapesti országos nyilvántartás, a harmadik példányt a bűnügyi iratokhoz csatolták, a negyedik példányt és a fényképlemezeket a királyi ügyészségen vagy a királyi járásbíróságon betűrendes mutató szerint borítékokban tárolták.

A hivatali titoktartás megkövetelte, hogy a fényképésznek tilos "...a munkálatok során tudomására jutott hivatalos ügyről és a fényképezésről idegeneknek értesítést adni", és nem szabad további (tehát nem rendőri használatra szánt) fényképeket készítenie. A fényképezés költségeit az ún. bűnügyi átalányból kellett fizetni.[29]

Ami a fényképek elkészítésének technikai háttérintézményét illeti, Tábori Kornél korábban már említett ismeretterjesztő és egyben bűnmegelőző - elriasztó szólamokkal teli - cikkéből megtudhatjuk, hogy 1905-ben a főkapitányság nyilvántartási osztályának kilenc részlege volt, köztük a fényképnyilvántartás és a fényképező műterem.[30]

 

"Különös említést érdemel a budapesti bünügyi nyilvántartásban a fényképező-helyiség. Nagyságával és berendezésével versenyezhet a legjobb külföldi műtermekkel. Van benne több pompás gép, forgatható szék, beállító tükör, két darab 16 000 gyertyafényű villámgép, helyszini fölvételekre való készülék stb... Szegény gonosztevők!" A "villámgépek" segítségével ekkorra már közel nyolcvanezer fotográfia készült el, melyet ugyancsak a nyilvántartóban őriztek.[31]

A rendőri fényképezés sokszínűségéről a nagyközönség nemcsak a sajtóból tájékozódhatott. 1908-ban országos fényképészeti kiállítást rendeztek a Műcsarnokban, ahol a tudományos fényképezés termében Konkoly Thege Miklós felhőfelvételei, a Szőlészeti Intézet hatalmas méretű diapozitívjai mellett szerepeltek "a Dr. Gábor Béla rendőrfogalmazó által összeállított fotográfiák, a melyek a daktyloskopiai felvételek, a Bertillon-féle fényképezés és bűnjel-fényképezés számtalan és fölöttébb érdekes változatait tárják a nézők elé. Nem kisebb érdeklődés illeti meg a Gábor doktor által kiállított daktyloskopiai fölvételekre szolgáló gépet is."[32] A fotográfiai lap tudósítója érdekességként kiemelte, hogy a kiállítást meglátogató - és egyébként szenvedélyes amatőr fényképészként kiállító - József főherceg a daktiloszkópiai felvételekre "többször tett olyan megjegyzést, mely azt mutatta, hogy mindez nem ismeretlen előtte".[33]

Az azonosítás egyetlen biztos lehetőségének tűnő fotográfia mégis hamar kétségeket ébresztett. A fénykép hitelességének megkérdőjelezését az ujjlenyomatvétel módszerének bevezetése kapcsán fogalmazták meg a kortársak.

Székely Vladimir rendőrfogalmazó Az ujjnyomatok címmel 1905-ben megjelent írásában kiábrándultan írt a rendőrség nagy "képraktáráról", ahol már nem lehet eligazodni. A fényképet pedig a személyazonosság megállapítására "gyenge eszköz"-nek vélte. "Hisz minden amateur fényképész tudja, hogy egy és ugyanazon fényképek más-más világitásnál felvéve, már is elütőkké válnak, arról nem is szólva, hogy ha a lefényképezett haját vagy szakáll viselését megváltoztatja, a fénykép már csak kevés hasonlatosságot mutat rá."[34]

A gyanúsított és a fényképen ábrázolt személy azonosságának bizonyításához gyakran nem volt elegendő a képmás hasonlósága (nyers, retus nélküli valósághűségre törekvése ellenére sem). A fénykép, mint a legtöbb alkalmazási területén, itt is kibújt az objektivitás kritériumai alól, önmagában nem felelt meg az elvárásoknak.
A képmás mellett szükség volt a testre mint bizonyítékra. Ezt a célt szolgálta a testrészek egyediségének feltérképezése és a test mérhetővé tétele. Az azonosításra alkalmas testrészek között az ujjlenyomatok mellett elsőként szerepelt a fülek analízise.[35] A bűnügyi múzeum egyik tablóján láthatták az érdeklődők a fülfajták szerint csoportosított "rovott múltú emberek" arcképeit.[36]

A test arányainak mérését - amelyhez speciális eszközöket készítettek - nem csupán a kriminalisztikában, hanem az antropológiában is használták.[37] A test instrumentális megfigyelések középpontjába került. Számszerűsítését, a testméretek pontos megállapítását mutatja például az az 1905-ös fénykép, amely a következő képfelirattal jelent meg: "Elfogtak egy többször büntetett csavargót. Tagadta, hogy a fénykép, amelyet fölmutattak előtte, őt ábrázolná. Most a testméretek alapján állapitják meg a személyazonosságot. Ezután már hiába való minden hazudozás."[38]

A fényképet önmagában tehát nem találták elegendőnek az egyedi azonosításra, viszont annál inkább használták a tipizálásra. A tendencia legfőbb képviselője és irányadója Cesare Lombroso volt, aki a bűnöző emberről szóló munkájában (L'Uomo delinquente) egyenesen a külső jegyek alapján szögezte le, hogy a bűnöző természete atavisztikus, arcvonásai öröklődnek. Innen egyenes út vezetett az arc kriminalizálásához.

Az arc erőszakkal történő duplikálása, az arcmás nyilvántartása természetesen ellenkezést váltott ki a lefényképezésre ítéltekből. A Tolnai Világlapja egy 1901-es rendőrségi tudósítás illusztrációjához, amelyen a hatóság beavatkozik az arcvonásokba, ezt a magyarázatot fűzte: "A letartóztatott bűnösöket a rendőrségi fényképész elé ültetik, de sokan - mint ez a jóképű férfiú is - kétségbeesetten ágálnak a megörökítés ellen, grimaszokat csinálnak s legalább azt szeretnék, hogy minél rosszabbul legyenek eltalálva a képen."[39]

Azok a fényképek, amelyek nyilvánosság elé állították az ábrázoltat, mindig jogi problémákat vetettek fel. 1898-ban két fényképész hatolt be Otto von Bismarck halottas szobájába, és magnéziumlámpa segítségével fényképezte le az elhunytat. A dologból per lett, de a bíróság csak a házi béke megzavarása (Hausfriedensbruch)vádjára tudott támaszkodni, erre alapozva tiltotta meg a képek publikálását és rendelte el a felvételek és negatívok megsemmisítését. A középkori eredetű Sachsenspiegel, amely a lauenburgi hercegségben - ahol Bismarck birtoka, Friedrichsruh is feküdt - ez idő tájt még érvényben volt, nem tartalmazott jogi formulát a "saját arcképhez való jogról". Azonban ennek az esetnek a nyomán készült el az 1907. január 9-ei, a képzőművészeti és fotográfiai szerzői jogokról szóló német törvény,[40] melynek 22. - mindmáig érvényben lévő - paragrafusa szavatolta elsőként a saját arcvonásokhoz való jogot. [41]

Hazánkban a szerzői jogról szóló 1884. évi XVI. törvénycikk VI. fejezetének témája a fényképezés, amelynek 72. paragrafusa pusztán az arckép sokszorosításáról rendelkezett: "A megrendelt fényképészeti arckép utánképzési joga kizárólag a megrendelőt illeti."[42]

A rendőrségi fotónyilvántartás igazából akkor vált fontossá, amikor egyre elterjedtebb lett a határokat átlépő bűnözés. Itt nemcsak a köztörvényes esetekre, hanem sokkal inkább a politikai merényletekre kell gondolnunk. Az anarchisták tevékenysége ekkor lendült fel, és hol Olaszországban, Oroszországban, hol Svájcban, Franciaországban követtek el merényleteket. Az 1870-es évektől egyre mobilabbá vált a bűnözés. Ahogy Susan Sontag írja, "a fénykép hasznos eszközzé vált a modern államok kezében: az egyre mozgékonyabb lakosság felügyeletének és ellenőrzésének eszköze".[43] A nyomozás akkor ütközött még nagyobb nehézségekbe, amikor nem volt szó államhatárok átlépéséről, és viszonylag rövid idő alatt nagy távolságokat lehetett megtenni, mint például a Monarchiában. Innsbrucktól Lembergig vagy Krakkótól Triesztig egyazon államban mindenfajta határ és kontroll nélkül tudtak utazni.

Veress Ferenc, a kiváló fényképész és szakíró némi élccel írt a körözésekről 1883-ban. Nem tudhatjuk, hogy az ironikus hangnem a nyilvántartások hatástalanságára utal, vagy csupán játékosságot takar. "Ajánlhatjuk mindenekelőtt a felsőbb rendőri körök figyelmébe, hogy ha a gyilkosságok lajstroma igen növekszik, adja ki a parancsot, hogy minden ember köteles saját arcképét saját bőrére lefényképeztetni s így bárki kövessen is el valami gonosztettet, arcképe megvan s így hiába szökik el. (...)"[44]

Érdekes példa lehet a fényképes körözések felhívó jellegének hangsúlyvesztésére az a későbbi kísérlet, amit egy német napilap, a Berliner Morgenpost 1919. november 13-ai számában hirdettek meg. A szerkesztőség egyik tagjának személyleírását és fényképét az összes berlini hirdetőoszlopra kiragasztották, és felszólították az olvasóközönséget, hogy találja meg. Másnap közölték, hogy senki nem ismerte fel, pedig a legközpontibb helyeken sétált - a rendőrkapitányság előtt is -, bevásárolt, villamosozott, fodrászhoz ment. Egy hét múlva újra megismételték a kísérletet és csak ekkor "bukott le": egy 13 éves iskolás fiú ismerte fel, aki elnyerte a kitűzött díjat.[45]

Szökni azonban mégsem volt könnyű, hiszen nemcsak a bűnözés vált mobilabbá, hanem a kamera is.
Nyomozók hóna alatt gyanús könyvcsomagok lapultak, bennük elrejtett detektívkamerával. Gomblyukba bújtatott objektív figyelte a tettest, hogy egy megfelelő pillanatban a detektív - a kabátujjába vezetett exponáló zsinórt meghúzva - fényképezzen, és tetten érjen.

A fényképezés felfedezése a rendőrség számára a bűntények rekonstrukciójának új lehetőségét kínálta, és részben forradalmasította a személyazonosítást is. Azonban már a kortársak reményei sem teljesültek hiánytalanul. Ezt az elégedetlenséget kísérletezések sora követi, végpontján a szivárványhártya analízisével, amely mintegy optikai ujjlenyomatként működik. Érdekes ellentétpárként jelenik meg előttünk a fényképész alakja és az írisz szkenner technológiája. Az előbbi a szeme elé emelte kameráját és "pillantása" egy bűntény megoldását vagy egy személy leleplezését szolgálhatta, az utóbbi nézőpontot váltott és szembefordult az emberi "pillantással".

[1] Regener, Susanne: Fotografische Erfassung. Zur Geschichte medialer Konstruktion des Kriminellen. Wilhelm Fink Verlag, München, 1999.; Broeckmann, Andreas: A Visual Economy of Individuals: The Use of Portrait Photography in the Nineteenth-Century Human Sciences. Berlin, 1996. A munka nyomtatásban nem jelent meg, teljes terjedelmében az interneten olvasható:www.v2nl/~andreas/phd/Parry, Eugenia: Crime Album Stories. Paris, 1886-1902. Scalo Verlag, Zürich, 2002.; Buckland, Gail: Shots in the Dark. True Crime Pictures. Bulfinch pr, h. n., 2001.

[2] Kerényi Ferenc így ír az esetről: "1861-ben Ferenc József meghívta a főrendiházba, de Teleki László Abony választott képviselőjeként került az országgyűlésbe. Az 1848-i jogalapon álló határozati párt vezetője lett. Országszerte az új függetlenségi mozgalom vezérének tekintették. Az országgyűlés egységes fellépésének meghiúsulása és a határozati párt érdekcsoportjainak megjelenése láttán, romló nemzetközi helyzetben, az erkölcsi felelősség fokozódó súlya alatt összeroppanva, önkezével vetett véget életének. (...) Teleki László alakja, főként váratlan és rejtélyesnek tetsző halála máig foglalkoztatja a közvéleményt." Kerényi Ferenc: Teleki László. In: Új Magyar Irodalmi Lexikon. (Főszerk.: Péter László) Akadémiai, Bp., 1994. 2066. old.
Teleki halálára vonatkozóan ld. még: Szabad György: Miért halt meg Teleki László? Helikon, Bp., 1985.

[3] Ez a disszonancia elszakad a fénykép általános információtartalmától, keletkezése véletlen, nem tudatosan szervezett, nem tartozik a kép készítésére irányuló szándékok közé. Barthes, Roland: Világoskamra. Európa, Bp., 2000. 31. old.

[4] A képek nem maradtak meg. Frizot, Michel: Neue Geschichte der Fotografie. Könemann, Köln, 1998. 133. old.

[5] A krími háborúról a legkorábbi felvételeket Szathmári Pap Károly készítette, aki a román fejedelem szolgálatában állt. A katonák portréi mellett a tábori életet fényképezte. Szathmáriról lásd Kincses Károly: Uralkodók festője, fényképésze. Szathmári Pap Károly. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2001.

[6] Keim, A. A.: Fényképezés és a halál. In: Fotóelméleti szöveggyűjtemény. 153. old.

[7] Frizot, Michel: I. m., 1998. 136. p.

[8] A polgárháború fényképeiről számtalan kiadványt és linket találhatunk. Ez utóbbiból néhány fontosabb: Library of Congress, Selected Civil War Photographs: http://memory.loc.gov/amam/ cwphtml/cwphome.html;
Gibsons Photographic Gallery. The Center for Civil War Photography: http://www.civilwarphotography.com;
The United States Civil War Center: http://www.cwc.lsu.edu/cwc/links/photo.htm;
Dead Bodies in The Civil War: http://www.ipeters.de/photography.html;
a polgárháború sztereoképei: http://www.stereoviews.com/ civilwar.html;
a polgárháború eseményei, fegyvernemei és fényképei, további linkekkel: http://www.americancivilwar.info/, a fotó, a festészet és a szépirodalom viszonya a polgárháború megörökítésében: http://xroads.virginia.du/'HYPER/CRANE/images/section3.html.

[9] Petitjean, Joël: Les désastres de la guerre et ses cruels ravages. "Réportages" et portraits de la guerre en France, 1870. Collections du Musée Niépce. Commissaire d'exposition. Paris, 1999. Ez a kiállítási katalógus tartalmazza Appert kétes tevékenységének legrészletesebb dokumentálását. A témát sok fényképpel illusztrálva mutatja be honlapján a Musée Nicephore Niepce:http://www.museeniepce.com/cata/1870/index.html

[10] Rédey Miklós - Laky Imre: Rendőri Lexikon. Közrendészeti és büntetőjogi tudnivalók betűrendes kézikönyve. Bp., 1909. 453. old.

[11] Tábori Kornél: Harc a bűn ellen. A gonosztevők nyilvántartása. In: Tolnai Világlapja, 1905/8. február 19. 304. old.

[12] Képes Pesti Hirlap, 1932. január 20. Mint az újság további számából kiderül, a Lukács Béla meggyilkolásával vádolt Sztaniszlavszky Józsefet és ifj. Káva Gusztávot a bíróság halálra ítélte, a tettestárs Nikodém József 12 év fegyházbüntetést kapott. Képes Pesti Hirlap, 1932. február 26.

[13] A szöveges személyleírással kiegészített arcképeket nevezte Bertillon "beszélő portrénak".

[14] Az írásos körözés talán legrégebbi hazai említését Georg Kraus segesvári krónikájában találhatjuk: 1612-ben Bakos Bálint szebeni polgár, fiatal legény lévén, vállalkozik arra, hogy a segesváriak Báthory Gábor elleni panaszát eljuttatja a császári udvarba. "A dühöngő Báthory, amikor megtudta, hogy az említett Valentinus, ellenségei szolgálatába szegődve, ilyen veszedelmes cselekedetre vetemedett, proskribáltatta, s egész Erdélyben és Magyarországon kerestette. Mindenekelőtt pedig megküldötte személyének, ruházatának és lovainak leírását a vámok és harmincadhelyek számára, hátha kézre keríthetik; mert azt, aki ezt megteszi, kegyeibe fogadja és fölségesen megjutalmazza." Kraus, Georg: Erdélyi krónika 1608-1665. Vogel Sándor (ford., bev.), Bp., 1994. 83. old.

[15] Regélő Tárczája, 1842/1. 8. old. Tényleges és sikeres alkalmazásáról 1854-ben a lausanne-i Journal des Tribunaux-ban adtak hírt: a lausanne-i vizsgálóbíró egy visszaeső tolvaj keresésekor kiküldte minden svájci kanton rendőrhatóságának a gonosztevő fényképét (nevét és illetőségét nem ismerték). A fénykép alapján a badeni nagyhercegségben tartóztatták le a bűnöst. Stingelin, Martin: En face et en profil. Der identifizierende Blick von Polizei und Psychiatrie. In: Fotovision. Projekt Fotografie nach 150 Jahre. Bearb.v. Bernd Busch, Udo Liebelt und Werner Oeder. Sprengel Museum, Hannover. 1989. 182.

[16] Durheim 240 eredeti fényképét a berni levéltárban őrzik. A tagadás és színlelés ellen címmel 1998-ban a wintherthuri fényképészeti múzeumban rendeztek kiállítást az anyagból. A kiállítás katalógusa: Gasser, Martin - Meier, Thomas Dominik- Wolfensberger, Rolf:Wider das Leugnen und Verstellen: Carl Durheims Fahndungsfotografien von Heimatlosen 1852/53. Officin Verlag - Museum der Photographie, Wintherthur, 1998.

[17] Appert igen komoly haszonra tett szert ezzel a munkásságával, mert nem csupán újabb és újabb megbízásokat kapott, hanem a kizárólag hivatalos célból, a hatóságoknak készített felvételekből önálló másolatokat, sorozatokat, illetve albumokat készített, s ezeket árulta is. A párizsi sajtó nagy előszeretettel használta fel fametszetes illusztrációihoz fényképeit. Petitjean, Joël: I. m., Wirth, Ulrich:http://hsozkult.Geschichte.hu- berlin.de/rezension/buecher 2000. Ulrich Wirth Bernard Noël: La commune (Photo Poche Histoire 2., Paris, 1998) című munkájának ismertetésével kapcsolatban saját kutatásait közli.

[18] Frizot, Michel: I. m., 264. old.

[19] Bertillon módszerének kiindulópontja, hogy az ember csontváza 20 éves kora után alig változik és méreteit olyan aránykombinációk jellemzik, amelyek egyedi sajátosságok. Ennek alapján dolgozta ki mérési módszerét.

[20] A témáról ld. bővebbenári Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez Ráday Gedeon királybiztos idejéből. In: a Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Történeti tanulmányok Studia Historica 2. Szeged, 1999. 440-443. old. 
A kérdést érinti Vajda László: Betyárromantika a XIX. századi festészetben és grafikában. In: Tanulmányok Rósa György tiszteletére. Magyar Nemzeti Múzeum, a fényképekből közölt a Magyar Néprajzi Lexikon, I. köt. (Főszerk.: Ortutay Gyula) Akadémiai, Bp., 1977. 276-277. old.

[21] Tábori Kornél: I. m., 300. old.

[22] Rendőri Lapok, 1882. június 11. 1. old.

[23] Rendőri Lapok, 1895. szeptember 8. 2. old.

[24] Szakács Margit: A szocialisták fényképalbuma. A munkásmozgalom első rendőri nyilvántartása. In: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum évkönyve 1967/68. Bp., 1968. 226. old.

[25] Magyarországi rendeletek tára, 1896. 1076. old.

[26] Pl. Muzsik József és Kovács József ceglédi napszámosok arcképe. Szakács Margit: I. m., 229-230. old.

[27] A m. kir. igazságügyi és belügyi miniszterek 1908. évi 24 300 I. M. számú rendelete, az országos bűnügyi nyilvántartás tárgyában. In:Magyarországi rendeletek tára, 1908. 1755-1774. old. A III. fejezet Fényképek címmel. 1761-1762. old.

[28] Függelék a 24300/1908. I. M. sz. III. fejezetéhez. Uo. 1784-1786. old.

[29] Uo. 1786. old.

[30] "1. Rovott multuak. 2. Körözöttek. 3. Föltételesen szabadlábon levő fegyenczek. 4. Fényképek. 5. Ismertető jelek. 6. Tárgyak. 7. Bertillon-féle méretek. 8. Ujjnyomatok nyilvántartása. 9. A fényképező-müterem." Tábori Kornél: I. m., 300. old.

[31] Uo.

[32] A Fény, 1908/5. 133. old.

[33] Uo. 130. Old.

[34] Székely Vladimir: Az ujjnyomatok. In: Tolnai Világlapja, 1905. január 8. 74. old.

[35] Frizot Bertillont idézi: A fülek ugyanis a születéstől kezdve nem változnak, nem fogékonyak a szociális befolyásokra és a nevelésre. Frizot, Michel: I. m. , 264. old.

[36] Tábori Kornél: I. m., 300. old.

[37] A műszerekkel beállított és méretrácsként szolgáló háttér előtt készített antropológiai fotókra jó például szolgálnak M. V. Portmannak az Andamán szigeteken 1890 körül készült felvételei. Lásd: Favrod, Charles-Henri: Étranges Étrangers. Photographie et exotisme, 1850-1910. Centre National de la Photographie, Paris, 1989. 33. és 34. kép.

[38] Tábori Kornél: I. m., 303. old.

[39] Tolnai Világlapja, 1910. december 25. 3041. old. Stemler Ilona szíves közlése. A rejtőzködő gesztusokat azonosításra alkalmasra igazították, vagy a nyomozás számára lényeges részletet mutatták meg. Egy harapós gyilkos esetében például láthatjuk a fegyvert is, azaz a vészjósló fogakat. A kép közölve: http://www.dhm.de/ausstellungen/weimar/raumog. Ismeretlen rendőrségi fényképész, 1923.

[40] "Gesetz betreffend das Urheberrecht an Werken der bildenden Künste und der Photographie".

[41] Dix, Alexander: Das Recht am eigenen Bild - ein Anachronismus im Zeitalter des Internet ? (A saját képhez való jog - anakronizmus az internet korában?) www.lfd.nrw.de/pressestelle/download/dix.pdf html változata.

[42] Fotográfozásról. (Szerk. és bev.: Bán András), Múzsák - Közművelődési Kiadó, Bp., 78. old.

[43] Sontag, Susan: I. m., 12. old.

[44] Veress Ferenc: Fényképek az emberi bőrön (Reklám) (Fényképészeti Lapok 1883. 5.: 92-94. részlet) In: Fotográfozásról. 58-59. old.

[45] A történet megjelent a form + zweck című internetes folyóiratban "Fünf Ebenen eines Augenblicks" címmel.www.formundzweck.com/themen.php?A+Bestandteil