Magyar szociális fényképek önálló kiadványban 1920 elején jelentek meg először. A fenti címben használt idézőjelet az összeállítás terjedelme és méretei indokolják. Az Egy halálraítélt ország borzalmaiból című Tábori Kornél-munka - alcíme: Razzia a budapesti nyomortanyákon -, ugyanis mindössze tizenhat fényképes oldalt tartalmaz. Az első és hátsó karton borító 2-2 oldalával együtt tehát a mű egésze húsz oldalt tesz ki. Fekvő alakú, méretei: 160×250 mm. Így helytállóbb lenne Tábori produktumát inkább album-kezdeménynek, vagy még pontosabban fénykép-füzetnek nevezni. A fotókultúra szóhasználatában azonban ennek nincs hagyománya. Az önálló, valódi magyar szociofotó albumok őse történelmi elsősége okán megérdemli legalább az idézőjeles album-minősítést.

Szociális fotográfiák önálló könyv- vagy albumformában történő kiadása más országokban már korábban megtörtént. Ezek egyrészt azért fontosak számunkra, mert az összehasonlító módszer segítségével a magyar fényképi kommunikációt nemzetközi viszonyításban vehetjük szemügyre - jelen esetben a szociális fényképezés területén. A szociális fotográfia annyira nemzetközi jelenség, hogy igazán megérteni a szélesebb, több országon keresztül ívelő horizont áttekintésével lehet. Másrészt, s ez tételesen is alátámasztja a fentieket, látható lesz, hogy az első önálló magyar szociofotó-kiadvány hátterében külföldi minták is rejlenek.

A dán származású amerikai Jacob Riis (1849-1914) újságtudósító, szociofotográfus könyve, a How the Other Half Lives (Hogyan él a másik fél), a New York-i társadalmi infernóról 1890-ben jelent meg.[1] - Riis volt az amerikai szociális fényképezés első, s egyben klasszikus jelentőségű képviselője.[2] 1893-ban Nyizsnij Novgorodban egy orosz hivatásos fényképész, Makszim Petrovics Dmitrijev (1858-1948) tette közzé Неурожайный 1891-1892 год в Нижегородской губернии (Az 1891-1892-es ínséges év a Nyizsnij Novgorod-i Kormányzóságban) című albumát, amely a Volga-vidék éhínség sújtotta lakosságának szenvedéseit dokumentálta.[3] Bécsben Emil Kläger költő, publicista kísérőszövegével jelentek meg 1908-ban Hermann Drawe (1867-1925) bírósági titkár, amatőr fotográfus szociofotói (Durch die Wiener Quartiere des Elends und Verbrechens - A nyomor és bűn bécsi tanyái).[4] Ez utóbbi eredeti kiadásban megtalálható a budapesti Szabó Ervin Könyvtár központi könyvtárában is, Riis könyve pedig másodkiadásban.

Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a legelső publikáció e téren Londonban keletkezett 1851-ben (London Labour and London Poor - London munkásai és szegényei). E négykötetes monográfiában azonban inkább Henry Mayhew szociológiai helyzetképe a domináns, Richard Beard (1802-1855) szocio-dagerrotípiái - fametszet-áttételben - Mayhew szövegébe ékelve illusztratív szerepet játszanak. Az ugyancsak angol John Thomson (1837-1921) hivatásos fényképész szociális fényképei (Street Life in London - Utcai élet Londonban) 1877-78-ban önálló kiadványként, de periodikum formában jelentek meg, s csak 1994-ben adták ki ezeket könyv alakban, New Yorkban (Victorian London Street Life in Historic Photographs). Az amerikai szociális fényképezés másik klasszikusa, Lewis Wickes Hine (1874-1940) tanár, szociológus felvételei 1908-ban megjelentek Charles Weller könyvében (Neglected Neighbors in our National Capital - Elhagyatott szomszédok nemzeti fővárosunkban), de az a munka sem nevezhető Hine-albumnak.

A budapesti kiadvány a megjelenés okait tekintve eltér külföldi elődeitől. Sajátos körülmények folytán keletkezett. Riis New York-i könyve és Drawe bécsi képei a két helyszínen lezajló természetes előzmények, voltaképpen logikus indokok folytán jöttek létre. Mindkét városban a kapitalizálódás felgyorsulása idézte elő a szociális problémák halmozódását, amely a fotográfusokat a jelenségek dokumentálására késztette. A Volga-menti éhínség pedig az orosz gazdaság- és társadalomtörténet "megszokott" része volt. Az 1891-92-es történések számos hasonló korábbi esetre hasonlítottak, s mint tudjuk, az éhínségek története abban az országban korántsem ért véget a 19. század végén. Azt lehet tehát mondani, hogy Amerikában, Ausztriában, Oroszországban az érintett szociofotó-összeállítások keletkezése történelmileg mintegy "kódolt volt", szemben a magyarországival, ahol a közvetlen okokat történelmi katasztrófák, az első világháború és az azt követő két forradalom teremtették meg. (Nagyon mélyre ásva természetesen itt is találhatunk belső történelmi-társadalmi gyökereket, de az elsődleges késztetés mégis eltér a külföldi szociális fényképeket teremtő motívumoktól.) A nemzetközi gyakorlattól való ilyen "elkanyarodás" egyébként a magyar fotótörténetben nem egyedülálló. A 19. század második felében például a mienknél boldogabb sorsú országok fotográfusai jókedvükben, kalandvágytól fűtve vállalkoztak távoli országokban fotográfiák készítésére. Így utazott például 1851-ben Egyiptomba a francia Maxime Du Camp, aki több száz papírnegatívot készítve tért haza (vele tartó barátja, a fényképezésben is résztvevő Gustave Flaubert ott szedte össze egész életére kiható vérbaját);[5] a később londoni szociofotókat készítő John Thomson fotográfiai felfedezés céljából működött a hatvanas években Singapurban, Kambodzsában és Kínában.[6] Hozzájuk képest egészen más okból lett világjáró fotográfus a magyar Rosti Pál. Mivel ő igen fiatalon tisztként vett részt a szabadságharcban, a rákövetkező évtizedben nem lett volna biztonságos Magyarországon élnie; ennek volt "köszönhető", hogy 1857-58-ban Közép- és Dél-Amerikában fényképezett.[7]Azt mondhatjuk tehát, hogy a külföldi normális fényképezési gyakorlattól való eltérés a magyar történelmi sajátosságok következtében modellszerűen következett be.[8] ("Szerves" folytatásról is beszámolhatunk e téren: aligha véletlen, hogy az avantgárd tendenciákhoz való kapcsolódás több magyar fotográfus esetében az ország-elhagyást követően történt meg, vagy ott folytatódott, mert itthon nem volt lehetséges; tipikus példa erre Moholy- Nagy László munkássága a két világháború között[9] és Lőrinczy György pályafutása a hetvenes években.)[10]

Az Egy halálraítélt ország... holdudvarának körbejárása után közelítsünk most magához a műhöz. Az 1920 eleji Magyarország történelmi viszonyai közepette a keletkezésben ketten játszottak elsődleges szerepet: Huszár Károly miniszterelnök a szociofotók készítésének proponálója, és Tábori Kornél író, publicista, szociofotós, az "album" szerzője.

Huszár Károly, eredetileg Schorn, (1882-1941) falusi tanítóként kezdte pályafutását.[11] Fiatalkori írásaiból egy harcos antiszemita, liberalizmus-, valamint szabadkőművesség ellenes közéleti szereplő képe rajzolódik ki. Már kora ifjúságától keresztényszocialista alapállásból foglalkozik szociális problémákkal,[12] ez későbbi pályafutásának is jellemzője. Mindvégig hithű legitimista, ez Horthy kormányzóvá válását követően meg is pecsételte további politikai pályafutását.[13]

Röpiratsorozatának első füzete Zsidóméreg. A Talmud népies ismertetése címmel saját kiadásában jelent meg (év nélkül), a második bővített kiadás 1902-ben, a harmadik 1903-ban látott napvilágot.[14]
A keresztényszocialista mozgalom vezetői felfigyeltek a fiatal pedagógus írás- és szervezőképességére. Huszár Károly négy nappal huszadik születésnapja előtt, 1902. szeptember 6-án a Néppárt - "politikai, társadalmi és közgazdasági kath. népújság, megjelenik minden szombaton tizenhat oldalnyi terjedelemben" - felelős szerkesztőjeként jegyzi a lapot (főszerkesztő: Rakovszky István). A liberalizmus- és szocializmus-ellenes, antiszemita szellemiségű lap[15] fényképeket is közöl. (A Néppárt 1910. január elsejétől Népújság elnevezéssel folytatta munkáját.)

1903-ban jelenik meg Huszár második "röpirata" Korunk sebe és a nyomor vámszedői címmel, amelyben a zsidóságot és a szocialista eszméket kárhoztatja.[16] 1910-től Sárvár néppárti országgyűlési képviselője. 1911-ben beszédet mond a Tisztelt Házban a szabadkőművesség ellen.[17]Valószínűleg ezzel a szerepléssel függ össze, hogy datálás nélkül egy kis füzete is megjelenik (A szabadkőművesség nemzeti veszedelem), amelyben a szerző neve alatt már szerepel az országgyűlési képviselői titulus.[18]

Témánk szempontjából fontos, hogy Huszár Károly újsága 1912 karácsonyától a Képes Hírlap elnevezésű melléklappal bővül, amely nevéhez híven fényképfogyasztó (bár grafikákat is közread a szövegek élénkítésére). "A Népújság vasárnaponként megjelenő családi melléklete" beharangozásaként Huszár Károly szerkesztő és Molnár János kiadó többek között az alábbiakat mondja 1912. december 14-én a főlapban: "A Képes Hírlap-ban gyönyörű 8-10 illusztráció, vagyis fénykép lesz a hét legérdekesebb eseményeiről."[19] A Képes Hírlap első számában a szerkesztő Huszár így fogalmaz: "A bogárhátú házikókban nemcsak a politikai küzdelmekről, a szociális harcokról, a törvényekről, a gazdálkodásról akarnak olvasni, hanem kedélyes szórakozást, szép képeket, érdekes regényeket, tanulságos ismeretterjesztő cikkeket is keresnek a lapjukban."[20]

Huszár az első világháborúban önkéntesként szolgál. 1918 őszén már a kultuszminiszteri bársonyszék közelében van, de ezt az esélyt a forradalmak elsodorják. Miután a proletárdiktatúra fogságából kiszabadulva Bécsbe emigrál, ott is újságkészítéssel foglalkozik; az osztrák keresztény-szocialista Reichpost szerkesztőségében dolgozik.

A forradalmak veresége után nyílik meg számára az igazi nagypolitikai karrier. 1919. november 9-én Huszár Károly már a Friedrich-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként mond beszédet A felnőttek oktatásának jövő irányelvei címmel. A beszéd, amely a Néptanítók Lapjá-nak különlenyomataként is megjelent, jelzi, hogy Huszárnak a századelőn kinyilvánított antiszemitizmusa nem pusztán ifjúkori buzgóság volt; e téren vezető politikusként is következetesen képviseli korábbi nézeteit.[21]

Az antanthatalmak befolyása nyomán 1919. november 24-én a keresztényszocialista centrum vezető egyéniségeként miniszterelnök lesz.[22] "Koncentrációs"-nak nevezett kormánya sokszínű; valamennyi jelentősebb párt képviselője ott van a miniszterek között, leszámítva az 1918 előtti konzervatív politikai vezetőket, valamint a polgári radikálisokat és Károlyi Mihály egykori embereit.

Itt fontos megjegyezni, hogy bár Huszár már nem az első polgári származású miniszterelnök Magyarországon (ezt a sort egykor Wekerle Sándor indította el), abban mindenképpen újdonságot jelent, hogy ő nem csak a (párt)politika, hanem a nyomtatott politikai kommunikáció világából érkezik; közel két évtizedes hazai és rövid bécsi újságszerkesztési, és fokozatosan növekvő mértékű fényképfelhasználói tapasztalat van mögötte. Miniszterelnök elődei nála általában iskolázottabbak, műveltebbek voltak (ne feledjük: neki elemi népiskolai tanítói képesítése volt, szemben a többnyire jogot végzett, külföldi egyetemeken is megfordult kollégáival). Viszont: amíg ők tisztségüket megelőzően általában a megyeházákban, s a képviselőházban szónokoltak, klubokban, pártvacsorákon, vadászatokon és bálokban társalogtak, addig Huszár elsősorban újsághasábok szavakkal és fényképekkel való megtöltésében edződött. Bizton fogalmazhatunk úgy, hogy tömegkommunikációs szempontbólő volt az első igazi huszadik századi magyar miniszterelnök; leírt szavai, valamint az általa szerkesztett szövegek és képek messze túljutottak a megyegyűlések, sőt a parlament falain is. Most ne foglalkozzunk ezek tartalmával, alkalmasint demagóg jellegével, amiből a jegyzetekben már kaptunk ízelítőt; ebben az összefüggésben a kommunikáció technikájára kívánom összpontosítani a figyelmet. Huszár újságírói múltjáról miniszterelnökként sem feledkezik meg. 1919. december elején, egy fogadáson a következőket mondja: "Engem nemcsak az a kötelék fűz a sajtóhoz, hogy kora ifjúságomtól kezdve egyedüli keresetforrásom volt. Én ezt a mesterséget szeretem, és hű akarok hozzá lenni."[23]

Az antant elismeri kormányát. A december 2-ai minisztertanácsi ülésen a miniszterelnök bejelenti: Clemenceau, a békekonferencia elnöke felhívta a magyar kormányt "...küldje ki Neuillybe /:Chateau de Madrid:/ a szükséges meghatalmazásokkal ellátott megbízottait, hogy a békét a szövetséges és csatlakozott hatalmakkal megkössék". Ekkor és a további minisztertanácsi üléseken a béketárgyalások megkezdésének az ország számára ideális időpontját és az ott követendő taktikát illetően a miniszterek és a témához meghívott vendégek, például gróf Bethlen István véleménye megoszlanak, de a tekintetben általános az egyetértés, hogy az antanthatalmak, elsősorban Anglia jóindulatát a lehető legnagyobb mértékben meg kellene nyerni Magyarország iránt. Ennek alapja az a tény volt, hogy az ország területén ekkor román haderők állomásoztak, a gazdaság pedig súlyos válságba zuhant. "Ez az ország elveszített eddig körülbelül 80 milliárd vagyont [sic!] és így teljesen szegény ország lettünk. Pénzünk teljesen elértéktelenedett és még mindig várható a rosszabbodás. Ezzel szemben évi kiadásaink 12 milliárdot tesznek ki. Jövedelmünk is alig lesz, miután termelés alig folyik" - mondja Korányi Frigyes pénzügyminiszter az 1919. december 4-ei minisztertanács ülésén. A Clemenceau-nak küldött miniszterelnöki válaszban a gazdasági helyzet vázolása igen plasztikus. "Az ötéves háború és a bolsevizmus borzalmai által annyi megpróbáltatásnak kitett ország jelenleg meg van fosztva utolsó segélyforrásaitól is, és megsemmisülésre van ítélve. Tekintettel arra, hogy egész vasúti anyagunkat elrekvirálták, élelmiszer és tüzelőanyag készleteink teljesen kimerültek, az ország létfenntartása veszélyeztetve van, és ki van szolgáltatva a tél közepén a hidegnek és éhségnek."[24] E mondatok a jelen téma szempontjából azért fontosak, mert egyes fogalmai tételesen fognak visszacsengeni az Egy halálraítélt ország... szövegeiben.

Huszár Károly ebben a helyzetben lép sorompóba a szociális állapotok javítása és egyúttal azok szöveges és képi dokumentálása érdekében. Bel- és külpolitikai motívumain kívül ebben nyilvánvaló szerepet játszott régóta meglévő szociális érzékenysége is. Hogy ez irányú szándékainak bőséges rezonanciája van a sajtóban, az a korábbiak ismeretében már szinte természetes. 1920. január 16-án Huszár amerikai metodista püspököket visz budapesti nyomortanya-szemlére. Itt kapja azt a tanácsot - felhívást? -, hogy készüljön egy olyan kiadvány, amely hitelesen bizonyítja a fővárosi elnyomorodást, mert ez elősegítheti a gazdasági/szociális gondok megismerését, és méltányosságra indítja "a külföld" szívét. A szemle mind a napi, mind a képes heti sajtóorgánumokban visszhangot kap. Január 21-én újabb bejárásra kerül sor, a bemutatás ezúttal is elsősorban külföldi delegátusoknak szól. A helyszínek: a Nyugati pályaudvar (Erdélyből és más megszállt területekről kitelepített magyar vagonlakók élnek itt); a Dagály utcai Lepsik-ház (amely már a világháborút megelőzően is a szociális gondok tipikus helyszíne volt), Új-Tripolisz (kislakásos telep a XIII. kerületben, ez 1912-ben épült több száz egyszobás és néhány kétszobás lakással), a Bem utca 42. (százház-telep), valamint a Stefánia gyermekkórház.[25]

Ugyancsak januárban Huszár ínségakciót hirdet a Keresztény Nők Táborának a Vigadóban tartott gyűlésén.[26]

Tanulságos megfigyelni, hogy Huszár Károly miniszterelnöksége idején a korábban többszörösen kinyilvánított harcos antiszemitizmusától valamelyest "középre húz". (Történelmi tapasztalat: ez előtt és később is bőven ismerünk példát arra, hogy egy politikus a szélsőséges erők megnyerésére - is - játszva, eszmeileg képes igen messzire is elmenni, amíg a hatalomért küzd, ez a készség a hatalom birtokában azután visszafogottabbá válik...) Huszár szövegeinek változásában nyilvánvalóan szerepe volt annak, hogy kormányfő lett, az ország választások előtt állt, és az antant illetékesei is árgus szemekkel figyelték megnyilatkozásait. A miniszterelnök közszereplései során többnyire módot talál rá, hogy előhozza a "zsidókérdést", hozzáállásában viszont mérséklődés tapasztalható. Karácsony előtt Csongrádon elmondott programbeszédében például többek között a következőket mondja: "Nem antiszemitizmust akarok csinálni, hanem kereszténységet. [Kiemelés az eredeti szövegben - A. B.] Nem akarunk szabadságában senkit megsérteni, de azt nem engedjük magunktól elvitatni, hogy nekünk jogunk van ahhoz, hogy saját fajtánkat megbecsüljük, és mindenekfölött megsegítsük. Tisztelem, becsülöm a szorgalmas zsidó polgártársaimat, akik az országban produktív munkát végeznek, de a zsidóság közül [sic!] sokan akadtak, akik az ország ezeréves fundamentumait aláásni törekedtek. Ezeknek többé nem szabad szóhoz jutni."[27] Az ínségakció Vigadóbeli rendezvényén történtekről január 20-án ezt olvashatjuk: "Az előbb elhangzott egy közbeszólás, hogy a zsidóknak módjukban volna segíteni. Kötelessége rámutatni [így Huszár] arra, hogy az eddigi adakozásból ki is vették részüket."[28]

Ebben a helyzetben történik meg, hogy Huszár Károly megbízza Tábori Kornélt: készítsen írásos és fényképi dokumentumokat a budapesti szociális nyomorúságról.

Tábori Kornél, eredeti nevén Tauber (1879-1944) minden tekintetben predesztinált erre. Professzionista újságíró - gimnáziumi érettségije után egyetemi tanulmányokba kezdett, de a sajtó kedvéért rövidesen elhagyta az egyetemet. Mivel az iskolákban töltött ideje kicsit több mint Huszáré, noha három évvel idősebb, ő akkor válik hivatásos újságíróvá, amikor Huszár lapszerkesztő lesz. Párhuzamos, de eszmei orientációjukat tekintve egyértelműen más irányú pályát futnak be. Megismerkedésüknek e pillanatban nincs írásos nyoma, de világos, hogy a sajtó világából tudnak egymásról. Mivel Tábori bűnügyi tudósítóként indul a Pesti Napló-nál, hamar járatos lesz a szociális problémák körében. Amatőr alapon fotografál is; a könyvészetileg elhíresült sok kötetes "Szinnyei" számára büszkén nyilatkozza, hogy ő volt az első magyar újságíró, aki saját képeivel illusztrálta cikkeit. (Ez hihetőnek is látszik. A sajtókonkurencia akkori viszonyai között egy ilyen állítást, ha az nem lett volna igaz, nem lehetett volna kellemetlen következmények nélkül megúszni.) Tábori 1905-től készít szociofotókat a Tolnai Világlapja, a Vasárnapi Újság, Az Érdekes Újság és más lapok, valamint saját, és szerzőtársaival írt kis terjedelmű, kalandos tárgyú könyvei számára.[29] 1911-ben és 1913-ban Székely Vladimír rendőrtiszttel közösen jegyzi az Uránia "magyar tudományos színházban" előadott, szociofotókat felvonultató előadásokat (1911: Razzia; 1913: Az utca erényei és bűnei).[30] - Tételesen kimutatható, hogy e budapesti Uránia-előadásokhoz a bécsi Urániában 1905-től futó, hasonló tematikájú és azonos funkciójú vetítettképes előadások, valamint Emil Klägernek a bevezetőben érintett könyve (Durch die Wiener Quartiere des Elends...) és benne Hermann Drawe szociális fényképei jelentették a mintát. És még egy érdekes tényező: mivel az 1908-ban megjelent bécsi könyv alcíme - Ein Wanderbuch aus dem Jenseits - nagyon rímel az amerikai Riis 1890-ben kiadott könyvének főcímére - How the Other Half Lives, talán nem egészen indokolatlan úgy vélekedni, hogy Riisben Tábori Kornél "szociofotós nagyapját" is tisztelhetjük... (A Riis-Drawe-összefüggést egy német szakíró, Christian Brandsädter 1982-ben vetette fel - valószínűleg elsőként.)[31]

Táborinak 1920-ban tehát minden szakmai alapja megvolt a budapesti szociális helyzetkép szöveges és fényképi megalkotásához. Ekkor mintegy két évtizedes újságírói és szociofotós gyakorlat állt mögötte, a Pesti Naplómunkatársaként (1907-től már a szerkesztőség tagja is volt) kívül-belül ismerte a fővárost. S mivel Huszár napi (kül- és belpolitikai) érdekei úgy kívánták, ő miniszterelnökként korábbi antiszemita, antilib rális, szabadkőműves-ellenes nézetein átlépve (mint fentebb már láttuk: társadalompolitikailag ekkortájt a közép felé "húzva") Tábori Kornélnak adta a megbízást. Akiről, mint korábban is, most is pontosan tudható volt: zsidó származású, liberális felfogású, s bár azt jelenleg tényszerűen nem tudjuk, hogy szabadkőműves is volt-e, de annak írásos nyoma van, hogy már a századelőn pozitív módon értékelte a szabadkőműves szervezetek szociális (ingyentej, ingyenkenyér) akcióit. A Huszártól származó megbízásra Tábori, a Vasárnapi Újság-ban megjelent szocio-riportjában is utal. Ismét a korabeli viszonyok ismerete lehet perdöntő: ilyesmit valóságalap nélkül aligha lehetett volna állítani. E pillanatban a megbízásra tételes írásos bizonyítékot nem ismerünk. (A Magyar Országos Levéltárban őrzött félhivatalos Huszár-levelek között sincs erre vonatkozó nyom.) Lehet, hogy egyszer még felbukkan egy idevágó hiteles dokumentum, de az is elképzelhető, hogy csak szóbeli (telefonos) megbízás történt annak idején.

Ezek voltak a Tábori által készített 1920-as szociofotó "album" előzményei, alapjai. (Az Egy halálraítélt ország... című munkáról és pár fényképéről már esett szó korábban a Budapesti Negyed hasábjain, a teljes bemutatásra azonban itt kerül sor.)

A kiadvány egyértelműen "a külföld" számára készült: a borítón szereplő magyar nyelvű cím - Egy halálraítélt ország borzalmaiból razzia a budapesti nyomortanyákon - az angol nyelvű (From the Horrors of a Country Condemned to Death Inspection-Tour Through the Misery of Budapest) cím után következik. A füzetben az első borítóbelsőn lévő bevezető angol nyelvű szövege (What the dwellings of the distressed revealed! - Amiről a nyomorgók lakhelyei árulkodnak) után a tizenhat képes oldalon a fényképek mellett angol, francia és olasz nyelvű kommentárok, képmagyarázatok szerepelnek, a borító hátsó belső oldalán lévő szöveg (A farewell in tears -Könnyes zárszó) nyelve angol, a borító hátsó külső felén a kiadó neve és a kiadás helye szerepel: KULTÚRA Budapest. (A Kultúra Könyvkiadó Rt. 1917-ben jött létre, az Athenaeum és a Franklin Társulat közös tulajdona volt.) Könyvészeti érdekesség, hogy Kozocsa Sándor munkája, a Magyar könyvészet 1911-1920. (Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1942.) Tábori munkájának megjelenését 1919-re teszi. (423. old.) Ez azért nem lehet helytálló, mert az Egy halálraítélt ország... bevezetésében arról esik szó, hogy Huszár Károly az amerikai metodista küldöttség látogatása után intézett segélykérő felhívást az ország lakosságához a nyomorgók megsegítésére, ez a delegáció pedig, mint fentebb már láttuk, 1920. január 16-án járt Huszár vezetésével a budapesti nyomortanyákon.

A bevezető drámai indítású. "A megcsonkított Magyarország, amelyet egykor tejjel-mézzel folyó országként emlegettek, mára csupán kifosztott romhalmaz, amely testben és lélekben egyaránt nyomorog. A gyönyörű fekvéséről és vidám mozgalmasságáról híres fővárost munkanélküli, éhező emberek százezrei lakják." (Varga Katalin fordítása.)
Budapest szenvedései között a szerző a háború és "a két forradalom szörnyűségei" mellett a bolsevik időket és a román megszállást sorolja a jelenlegi rettenetes állapot okai közé. Idézi Huszár segélykérő felhívását, aki a szemleútján szerzett nyomorúság-benyomásait sorolta fel, s megismétli a jobb sorban élőknek címzett segítségkérését.

A tizenhat fényképből több láthatóan beállított jelenetet örökít meg. Tábori ezzel nyilvánvalóan tisztában volt. A végső hitelességet azáltal teremti meg, hogy a legtöbb esetben utca és házszám szerint megadja a felvételek készítésének pontos helyszínét. Aki tehát az egyes felvételek beállított volta miatt gyanakodva esetleg ellenőrizni akarta volna a bemutatott jelenségek valódiságát, az a konkrét helyszínre kiszállva megtehette volna. Lehet, hogy a kételkedő illetékes látogatásakor a szereplők esetleg nem ugyanolyan rendben és valószínűleg nem face to face álltak volna előtte, mint az némely fényképen látható, de a képek által közvetített lényeg, a szociális nyomorúság, nyilvánvalóan ugyanolyan súlyosan tárult volna szeme elé. Ez teszi Tábori munkáját szociofotó-történeti értékűvé; a dokumentáció történelmi mércével mérve alapvetően hiteles. (Az már csak az utókor emberében felvetődő gondolat: vajon élnek-e még olyan emberek a mai Budapesten/Magyarországon, akik a képek és a címek alapján egykor volt rokonaikra ismerhetnek e képek alapján? Nem kizárható, hogy talán vannak ilyenek.)

Az eredeti kiadványban a képeket nem számozták be mivel a háromnyelvű kommentárok a képoldalakon szerepeltek, az azonosításhoz erre nem is volt szükség.

	Dagály utca 20. (Az eredeti munkában itt van egy kis keveredés: az angol nyelvű szövegben Drégely utca szerepel, a francia és az olasz változatban Dagály utca. A korabeli sajtóközleményekkel összevetve egyértelműnek látszik, hogy a francia és az olasz változat, a Dagály utca a helytálló.) N. Júlia leányanya gyermekei. Az egész család tüdővészes.
	Reiter Ferenc utca 47. Egy rokkant, beteg katona szobája. A lakást megosztja egy paralízises asszonnyal és unokájával.
	Petneházy u. 62. A szembeteg szülők gyermekei a szenesládában alusznak.
	Szegény családok gyermekei ennivaló maradékot keresnek a Százados úti szükséglakások mögött.
	Magdolna utca 44. N. Sándor lakhelye, ahol egyetlen fehérnemű sincs már a szekrényben, mert a család végszükségében eladta őket.
	Madách u. 20. M. Béla zenész lakhelye. A szülők betegek, a négy gyerek közül három ruhában fekszik, mert nincs hálóingük.
	Mexikói út 63. A Rokkant Gyermekek Menhelye. 15 000 rokkant gyermeket tartanak nyilván, de az intézet csak hetvenet képes gondozni.
	Reiter Ferenc utca 47. T. Károly hadirokkant lakhelye. Három gyerek fekszik a szalmából vetett ágyban. Karácsony óta nem ittak tejet, húst tavaly óta nem láttak.
	Felnőttek és gyermekek lisztért és kenyérért várakoznak a vásárcsarnok előtt. Közülük kerülnek ki a sorbanállás tuberkolózis-fertőzöttjei.
	Az MTK atlétikai pályái mögött állt valaha a Pékerdő. Fáit a hidegtől szenvedő szegények vágták ki.
	Tisza Kálmán tér 22. II/26. S. B. rokkant lakhelye. Egy éjszaka az egyik kisgyerek kezét a patkányok rágták le.
	Zsúfolt lakhelyek a Lepsik-telepen. Az ablakkereteket a lakók eltüzelték.
	Madách u. 17. K. Gábriel fuvaros lakhelye. Két kisgyerek az asztalon fekszik, mivel a szoba többi részét az éjszaka itt alvó albérlőknek tartják fenn.
	Egy nyomdász lakhelye a Józsefvárosban. A családtagok földön, rongyok között fekszenek.
	Alultáplált, éhező szülők gyermekei a Stefánia Kórházban.

 

Források

Huszár Károly felszólalása a képviselőházban 1911. március 11-én a lakásínség enyhítése tárgyában

Ezen az ülésen Návay Lajos (1870-1919) jogász ekkor a temesvári választókerület képviselőjeként elnökölt, miközben a képviselőház I. alelnöke is volt. A jegyzői funkciót Hammersberg László, a garbócbogdányi (Abauj-Torna vm.) kerület képviselője látta el, aki éveken át viselte ezt a tisztséget.

A fenti tárgyban bevezetőben Blanár Béla, Kassa város képviselője mint előadó mondta el, hogy számos város kérvényt intézett a törvényhozáshoz a lakásínség enyhítésére. Az előadó jelezte, tudja, hogy a lakásügyek rendezése elsősorban városi feladat, mivel azonban a városok anyagi helyzetük folytán e feladatnak nem tudnak megfelelni, valamint a mezőgazdasági cselédek részére szolgáló, munkáslakásokról szóló hatályos törvény a segítést lehetővé teszi, a kérvényi bizottság indokoltnak tartja, hogy e kérvények további intézkedésre adassanak ki a kormánynak.

Blanár előterjesztése után a jegyző, Hammersberg László Huszár Károly sárvári képviselőnek adta meg a szót. A Huszár-beszéd indításának egy részlete (...volt alkalmam részt venni egy éjjeli kirándulás alkalmával...) bizonyára azért keltett egyes képviselők részéről gúnyos felkiáltásokat, mert nem értették a Huszár által használt terminológiát. Az adott időszak sajtóorgánumaiból látható, hogy az ilyen "kirándulásnak" nevezett utak nem voltak ritkák, s voltaképpen lakásviszonyokat felmérő szemlék voltak, amelyeket rendőri asszisztenciával újságírók folytattak. Előfordult, hogy csatlakozott hozzájuk "a felső tízezer" néhány szociálisan érzékenyebb tagja, akik a szemleút eredményeként általában adakoztak is a látott állapotok javítására.

Nagyon valószínű, hogy Huszár az itt idézett "kirándulásra" nem képviselői, hanem újságszerkesztői minőségében kapott meghívást, s lehetséges, hogy személyes ismeretsége Tábori Kornéllal egy ilyen szemleúton keletkezett, mert Táboritól már korábban is olvashattunk beszámolót éjszakai szociális razziáról, például az Új Idők-ben.

Az országgyűlési napló eredeti szövegrészlete itt a jelenlegi helyesírás szabályai szerint olvasható.

Huszár Károly (sárvári): Körülbelül két-három esztendeje, hogy Budapest lakosságának egy része, különösen a kültelkek lakói közt valóságos forrongás van a lakásínség és a lakbéruzsora miatt. Ezzel kapcsolatban engedje meg a t. ház, hogy e kérvényekről csak egynéhány szóval megemlékezzem, a t. ház figyelmét felhívom azon tarthatatlan szociális mizériákra, amelyek a lakáskérdésben Budapesten vannak. Volt alkalmam részt venni egy éjjeli kirándulás alkalmával... (Felkiáltások jobb felől: No, no!)

Nagyon kérném, hogy ezt az ügyet, amely azt hiszem sokkal komolyabb, mint az urak első pillanatra gondolják, méltóztassanak a törvényhozás házához való komolysággal fogadni. (Zaj.)

Elnök: Kérdem a t. házat, hozzájárul-e ahhoz, hogy miután nem budapesti kérvények vannak tárgyalás alatt, a képviselő úr a budapesti lakásviszonyokról beszéljen? (Igen!) A ház ehhez hozzájárul.

Huszár Károly (sárvári): Részt vettem egy ilyen éjjeli tanulmányúton, amelyben megtekintettük Budapest három nagy bérpalotáját, annak minden egyes helyiségét és bizony szörnyűséges állapotokat találtunk. Egyes szobákban, amelyek egy-két ember számára sem elég nagyok, 18-20 embert találtunk, különböző családokhoz tartozókat, különböző házasfeleket, legényeket, leányokat a legnagyobb rendetlenségben.

Mélyen t. képviselőház! Egy-egy olyan házban, ahol rendes körülmények között nem szabad többnek lenni 30-40 lakónál, 380 lakót találtunk. Horribilis bérösszegeket fizetnek, már a lakások főbérlői, úgyhogy a lakbér összes munkakeresetüknek mintegy 60 százalékát teszi ki, kénytelenek tehát a hiányzó bevételt, a házbért pótolni a náluk albérletben lakó[k], úgynevezett ágyrajárók kizsarolása révén. Egy-egy ilyen ágyrajáró keresményének szintén legnagyobb részét kénytelen fizetni, hogy éjjelre szállást kapjon. Akárhány ilyen kültelki lakás nincs szellőztetve heteken át, sőt az ágy sem, mert nappal az egyik partáj [ném., régies: lakó, bérlő - itt jegyezhető meg, hogy Huszár Bécs mellett, Nussdorfban született és Ausztriában kezdett iskolába járni, továbbá abban a korszakban a német eredetű kifejezések használata egyes társadalmi rétegekben általában is mindennapos volt - A. B.] hál azon az ágyon és éjjel ugyanazon az ágyon hál a másik partáj. Szóval, ki sem hűl az ágy.

Borzasztó egészségügyi hátrányokkal jár ez, a kültelkeken a munkáshalandósági arány sokkal nagyobb, mint mondjuk a Belvárosban, vagy más kerületekben. Mindez pedig abból származik, mert ilyen tűrhetetlen lakásviszonyok, lakásmizéria van a kültelkeken.

A munkásság minden megkísérel, hogy a maga befolyásával és erejével segítsen a bajokon, de éppen vagyontalanságuk miatt nem nyúlhatnak az önsegély eszközeihez, tehát a városoknak és az állam kormányának kell segítségül jönni, hogy ezeken az állapotokon változtatni lehessen. (Helyeslés a baloldalon.) A művelt társadalom nem is tudja, hogy amikor egy előkelő divatáruházba bemennek, vagy női konfekció üzletben megrendelnek egy divatos báli ruhát, halvány sejtelmük sincs arról, hogy ezeket a báli ruhákat háziiparilag milyen egészségtelen, mindenféle bacilusokkal telt műhelyekben készítik el, úgy hogy az úri család nem is tudja, hogy azután a gyereke honnan kap meg bizonyos betegségeket. Pedig napokon át egy ilyen munkáscsalád egészségtelen lakásában készítették ezeket a cikkeket és ennek révén lett megfertőzve a család.

A koalíciós kormány idejében, Wekerle alatt történtek intézkedések a lakásínség és a lakásuzsora megszüntetése iránt, de ezek korántsem elegendők arra, hogy a hiányokon segítsenek, és hogy a nagy bajokra való tekintettel kielégítők legyenek.

Mi a lakásínség tekintetében ezt a bajt nemcsak a fővárosban konstatáljuk, megvan ez a vidéki nagyobb városokban is, sőt a mezővárosokban is, speciálisan vannak az országnak olyan helyei, ahol akárhányszor a legnagyobb jóindulattal sem lehet lakást kapni. Budapesten fennáll még az a borzasztó anomália is, hogy a munkásosztálynál a háziurak és házmesterek kérdés tárgyává teszik a gyermekek számát is. Magamnak volt egy esetem, amikor egy általam jól ismert munkáscsalád egy évtized óta a legnagyobb boldogságban, megelégedésben élt együtt, és kénytelen volt a családi köteléket megszakítani, mert hat gyerekük volt és nem voltak képesek Budapesten anyagi erejüknek megfelelő összegű bérért lakást kapni, ugyanis azzal az indoklással tagadták meg a lakásnak számukra való bérbeadását, hogy az ilyen, hat gyermekkel megáldott család nagyon rongálja a lakást. (Zaj balról.)

Nagyon kívánatos volna, hogy a társadalom felsőbb rétegeit, a lakáskérdésben intézkedni hivatott köröket és elsősorban a háziurakat áthassa az a szociális érzék, amely arra késztetné őket, hogy ne tisztán a haszonkeresés által vezettessék magukat, hanem művelt és vagyonos társadalmakhoz méltóan megértsék, tudják és érezzék azt, hogy az alsóbb néposztályok lakásviszonyinak rendezésére fordított minden áldozat tulajdonképpen egy biztosítási összeg, amelyet a társadalom egészségügyi állapotainak szanálására, a közegészség fenntartására és megóvására fizet. (Általános helyeslés.)

Nagyon jól tudom, hogy ez elsősorban a városoknak feladata, de mindenesetre a kormánynak kell példát mutatnia és módot kall adnia arra, mindenféle könnyítések útján, a szabályrendeletek esetleges módosításával és más-más úton, esetleg segélyekkel is, hogy a városok e kötelezettségüknek minél inkább eleget tehessenek. Nagyon kérem tehát, hogy e kérvényeket is pártolólag adjuk ki a t. kormánynak, mert azt hiszem, hogy igen nagy szociális bajon fogunk segíthetni, ha a kormány a ház határozatához képest a lehető legnagyobb eréllyel fogja az ügyet, a lakásszükség és lakásuzsora elleni küzdelmet kezébe venni. (Helyeslés bal felől.)

(Az 1910-1915. évi országgyűlés képviselőházának naplója. Hiteles kiadás. Athenaeum ny., Bp., 1910-1918., 6. 52-54. old.)

Felhasznált irodalom

Ferge Zsuzsa: A szegénység megítélése Magyarországon történelmi nézőpontból. In: Szociálpolitika és társadalom. Bp., ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszéke, 1994. 256-266. old. (A szociális szakképzés könyvtára. Társadalompolitikai olvasókönyvek.)

Neue Geschichte der Fotografie., Herausgegeben von Michel Frizot. Köln, Könemann, 1998. (Eredetiben: Nouvelle Historie de la Photographie. Paris, Larousse-Bordas, 1996.)

Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914-1945., Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998. (Történelmi kézikönyvtár.)

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó, 1999.

Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Bp., Osiris Kiadó, 2001.

[1] Riis, Jacob: How the Other Half Lives. Studies among the Tenements of New York. [Másodkiadás.] The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1970.

[2] Stange, Maren: Symbols of Ideal Life. Social Documentary Photography in America 1890-1950, Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 1-46. old.

[3] Дмитриев, Максим Петрович: Неурожайный 1891-1892 год в Нижегородской губернии. Н. Новгород: Сам, 1893.
Albertini Béla: Szociofotók hivatalos megbízásból. Fotóművészet, 1990/2. 29-36. old. [M. P. Dmitrijev 1891/92-ben készült szociális fényképeiről].

[4] Kläger, Emil: Durch die Wiener Quartiere des Elends und Verbrechens. Ein Wanderbuch aus dem Jenseits. Verlag von Karl Mitschke, Wien, 1908.

[5] Flaubert, Gustave: Egyiptomi utazás. Ford.: Kamocsay Ildikó. AKG, Bp., 2000.

[6] Rosenblum, Naomi: A World History of Photography. Abbeville, New York-London-Paris, 1989. 125. old.

[7] Kincses Károly: Rosti Pál 1830-1847. Magyar Fotográfiai Múzeum - Balassi, Bp., 1992. 10-11.Fényképi Gyűjtemény melyet Havannában, Orinocco vidékén és Mexicóban tett utazása alatt készített Rosti Pál 1857-1858. [Hasonmás kiadás.] Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 1997.

[8] Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotográfiai Múzeum - Federico Motta Editore, Bp. - Milánó, 1998.

[9] Passuth Krisztina: Moholy-Nagy László. Corvina, Bp., 1982.
Moholy-Nagy László 100 fotó. Magyar Fotográfiai Múzeum - Pelikán, Bp., 1995. (A magyar fotográfia történetéből, 6.).

[10] Lőrinczy György (1935-1981). Magyar Fotográfiai Múzeum - Glória, Bp., 1995. (A magyar fotográfia történetéből, 7.)

[11] Huszár Károly emlékezete. Összeáll.: Bálint Antal. Tipográfiai Műintézet, Bp., 1943. (A Gyorsírástudomány könyvtára, 1.) Romsics Ignác: Huszár Károly 1919. november 24.-1920. március 15. In: Magyarország miniszterelnökei 1848-1990. Cégér Kiadói Kft., Bp., 1993. 96-98.

[12] Huszár Károly: Szózat a keresztény munkásokhoz. 2. bőv. kiad. Szerző, Stephaneaum ny., Bp., [1903]. 32 old.

[13] Huszár Károly: "Imádkozzanak Erzsikénkért!", Néppárt, 1902. december 20. 22-23. old. (1837. december 24-én született Wittelsbach Miksa bajor herceg possenhofi kastélyában a későbbi Erzsébet királyné.)
Huszár Károly: A mi királyi családunk. Bev.: Apponyi Albert, Turi Béla, Rákosi Jenő. Ill. Vadász Miklós. Újságüzem, Bp., 1918. 190 old. 14 t. "IV. Károly király az ifjúság színtiszta idealizmusával és kiváló bölcsességgel, meleg emberi szívvel és lelkiismeretes határozottsággal gyakorolja uralkodói jogait és kötelességeit. Nagyra törő uralkodói terveinek megvalósulásáért, családjának boldogságáért imádkozik, dolgozik és küszködik minden hű alattvalója, hogy a népek nagy Istene és a királyok Királya áldja és segítse Őt minden törekvésében, hogy IV. Károly király naggyá és erőssé tehesse Magyarországot és a szent király szavaival mondhassa az egész magyar nemzet:
Ha Isten velünk, ki ellenünk?" (131-132. old.)
A miniszterelnök az államformáról, Pesti Napló, 1919. november 30. 3. old. "Az államforma kérdése ma nem aktuális. Én royalista vagyok, aminthogy meggyőződésem szerint az ország túlnyomó része is királypárti" - mondja Huszár Károly a lap újságírójának adott interjújában. [Kiemelés az eredeti szövegben - A. B.]
Gyászba öltözik a polgárság, ha megtudja, mi lesz Magyarországból. Huszár miniszterelnök programbeszéde, Pesti Napló, 1920. január 13. 5. "Én el sem tudom képzelni Magyarországot másként, mint királyságot" - mondta Huszár Károly Sárváron a választások alkalmából elhangzott beszédében.

[14] Huszár Károly: Zsidóméreg. A Talmud népies ismertetése. Szerző, Stephaneaum, Bp., [190?]. 16 old. (Huszár Károly röpirat-sorozata, 1.)
"A szántóvető paraszt nyomorogva jajgat, verejtékezve, sírva szántja a rögöt. Az iparos éhezik erőtemésztő munkája mellett, vagy nem talál becsületes dolgot munkás két kezének. A falvak és városok szegény munkásnépének valóságos ebsorsa van. Kétségbeesésük az erkölcstelenség, a bűn, a világbolondító szocializmus karjaiba kergeti a nép fiait.
S míg a népnek már a csontja is ropog a közmegterhelés prése alatt, mikor már az egész nemzet szemlátomást süllyed a végromlás posványában, akkor idegen pénzcsiszárok meghíznak zsírunkon, vagyonosodnak olyan rohamosan, amilyen rohamosan tisztességes úton nem is lehetséges." 2. old. [...] Az antiszemitizmus oka nem a keresztények türelmetlensége, hanem a talmud és a talmud alapján kifosztott kisemberek, a népek millióinak keserűsége és nyomora. 16. old. [Kiemelések a szerzőtől - A. B.].

[15] A magyar értelmiség elzsidósodása. Népújság, 1911. december 23. 2-3. old.

[16] Huszár Károly: Korunk sebe és a nyomor vámszedői. Szerző, Stephaneaum, Bp., [1902]. 16 old. "A kóserszociálista [sic!] népbujtók ügyesen ki tudják használni a nép szorult helyzetét. Akkor izgatnak, gyűléseznek legszorgalmasabban, mikor a tömeg nyomora legnagyobb. Olyan rémesen leírják a nép siralmas helyzetét, hogy a hiszékeny hallgatót csakhamar megejti szavuk. (9. old.) [...] Mi nekünk nem kell a Marx zsidó. Jézus a mi eszményünk. A keresztény igazságok, a keresztény erkölcs, a keresztény vallás, a szeretet, az igazságosság és a kölcsönös méltányosság segíthetnek csak az emberiség bajain" (11. old.) [Kiemelések a szerzőtől - A. B.].

[17] Huszár Károly sárvári képviselő országgyűlési beszéde a szabadkőmívesség ellen. Népújság, 1911. április 8. 3-4. old.

[18] Huszár Károly: A szabadkőmívesség nemzeti veszedelem, Élet ny., Bp., [191?]. 32. old. "Mint az aranka a lóherében, mint a rozsda a vetésben, mint a gyilkos bacilusok a véredényekben úgy pusztít az emberi társadalomban egy láthatatlan titokzatos, bujkáló kórság: a szabadkőmívesség. (3. old.) [...] Mióta megkezdődött a páholyokba a zsidó bevándorlás, folyton agresszívebb, keresztényellenesebb, destruktívabb és tolakodóbb lett a szabadkőmívesség" (10. old.) [Kiemelések a szerzőtől - A. B.].

[19] Népújság,1912. december 14. 12. old.

[20] Huszár Károly: [Előszó]. Képes Hírlap, 1912. december 21. 1. old.

[21] Huszár Károly: A felnőttek oktatásának jövő irányelvei. Lampel, Bp., 1919. 12 old.
"Nyíltan vádolnak bennünket azzal, hogy mi a kereszténységet politikai céljainkra akarjuk kihasználni. Ez mitőlünk teljesen távol áll. De fel kell tennünk egy másik kérdést, hogy nem igaz-e az, hogy pl. csak a tegnapi napnak egy újságcikkét említsem, hogy nyíltan kimondják, hogy ebben az országban zsidó politikát kell csinálni. És nekünk magyaroknak és keresztényeknek zokon veszik, ha mi azt mondjuk, hogy keresztény magyar nemzeti politikát kell csinálni." (5. old.)

[22] Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa - História, Bp., 1990. 135. old. (Extra Hungariam.)

[23] Újságíró-miniszterek ünneplése. Huszár Károly miniszterelnök a sajtóról. Pesti Napló, 1919. december 2. old.

[24] A magyar minisztertanács iratai. A Huszár Károly vezette kormány üléseinek jegyzőkönyvei. Magyar Országos Levéltár, K 27. fond, 124. doboz. 44-45.

[25] A miniszterelnök felhívása a társadalomhoz. Feleslegeinket adjuk a nyomorgóknak! Pesti Napló, 1920. január 17. 4. old.
A miniszterelnök újabb szemléje a nyomortanyákon. Pesti Napló, 1920. január 21.
Shepard, Burth és Crawford amerikai metodista püspökök Huszár Károly miniszterelnökkel a pesti nyomortanyákon. Az Érdekes Újság, 1920/4. (január 22.) 30. old.
A miniszterelnök az entente-missziók képviselőivel razziát tartott a pesti nyomortanyákon. Az Érdekes Újság, 1920/5. (január 29.) 21. old.
Ecce homo! A miniszterelnök a békeszerződés átadásának napjaiban megmutatja a magyar nyomort az ideérkezett amerikai püspököknek. Az Érdekes Újság, 1920/5 (január 29.) 24. old.
Képek a miniszterelnök nyomor-akciójáról. Az Érdekes Újság, 1920/7. (február 12.) 22. old.

[26] A miniszterelnök ínségakciója - A társadalmi segítség megszervezése. - Pesti Napló, 1920. január 20. 3. old.

[27] Kedden döntő minisztertanács lesz. Pesti Napló, 1919. december 23. 1. old. [Huszár Károly Csongrádon elmondott programbeszédéről.]

[28] V. ö.: 26. sz jegyzet - A miniszterelnök ínségakciója, i. m., 3. old.

[29] Tábori Kornél: Budapest nyomora. Tolnai Világlapja, 1905/10. 374-376. old.

[30] Albertini Béla: Tábori Kornél és a szociális fényképezés. Fotóművészet, 1996/34. 92-98. old.
Albertini Béla: A magyar szociofotó története a kezdetektől a második világháború végéig. Magyar Fotográfiai Múzeum, Bp., 1997. (A magyar fotográfia történetéből, 9.)

[31] Brandstätter, Christian: Durch die Wiener Quartiere des Elends und Verbrechens. Anmerkungen zum Werk des Wiener Amateurfotografen Hermann Drawe. Fotogeschichte, 1982/6. 23-40. old.