Payday Loans

Keresés

Megízlelni! PDF Nyomtatás E-mail
Képtalálat a következőre: „ÍZLEL”

Megízlelni!

Nem elég csak elgondolni, fogalmat alkotni róla, leírni-kimondani, nem is keresgélem már tovább a Filozófiai Szótárt, hogy elolvassam benne a valóság meghatározását. Megtapasztalásra, átélésre vágyom; nem róla akarok tudni, hanem megtapogatni, ízében időzni. Amennyi most a gyöngeségem, korlátom, amennyire szétszóródtam ügyeimben, nem önhittség-e ez tőlem? Lám ez is, még el sem kezdem, és máris merő bizonytalankodás vagyok. De van-e más, mint a valóság? Legföljebb nem élem át; ám most nem is akarok ennél kevesebbet. Ez lett a legfontosabb. Nem szeretnék önmagam öröme, mércéje lenni, kevés ehhez, ami a test, érzelem, kevés a szó. Lehet-e időbe vetetten megélni az időtlent, ami nem változik, tiszta marad, végesen, fogalmaink foglyaként megtapasztalni a határtalant, a neveken túli szabadságot? Ami mondható róla, hogy semmi sem mondható róla, legföljebb ha nincsen. Bármit írok, tisztázás lehet csupán, s ez megzavarhatja a valóság eredendő tisztaságát. De becsvágyam, hogy átadjak a keresés izgalmából, céllá alakítva utamat. Ami bennem földerül, hátha mást is megindít valamikor. Ami megélt, hiteles, a dadogással is ékes beszéd, és végül minden keresés találhat.
Ha célba érek, akkor sem lesz vége; sőt, amíg úton vagyok, ez a cél. Minden elérhetőség-képzet akadály, korlátozás nekem, neked.
Átadható-e szavakkal, amit a valóságból megízlelünk? Mert hiszen az ízlelés és a szót értés eszköze közös. A nyelv. Hanem ízleléskor a nyelvünk megtapasztal, befogad, az ízben elmerültség fokától függően a fogalmiságtól elszakad; az ízleléssel válik az étel a részlegest meghaladóan testivé, lelkivé, sőt a teremtőerő átélésévé. Valóság-e viszont a beszédünk? Vagy csupán a csend az, ahonnan kipattan csalóka szikraként a szó? S lángra kap tőle az üresség. A beszéd nem befogad, hanem kimond, átad, kifejez, tevékeny, jang: a magunk ízeit, tagjait, részlegességét adjuk a világnak. Úgy látszik: nincsen kiút, csak út, s ez befelé vezet. Az átadás reménytelen. Mégis épp a reménytelenségmozdíthat el. Nincs reményem, hogy gondolataimmal átadhatom, nincs külső segítség, jószerencse, a várakozás semmit sem ér. Csak elodázná, bizonytalanná rontja a jelent. A nyelv a kettősség eszköze, a megtapasztalás, az erő viszont, amibe ízesülünk, az egység. Túl van a mérlegelésen, kétségeken, bár nem mondható, mégis bizonyosság. Nincs más, aki énhelyettem. Úr vagy, ha szolgád nincsen.
Éberség, oldottság, jelenlét. A meditáció  észrevétlen cselekvés, a létezés engem cselekszik. Ízlelésemmel a világ ízeit lelem meg. Ha viszont elszórakozom, az ösztöneim, tanult szokásaim irányítanak, mindaz ami tudattalan, ismeretlen a számomra. A szemlélődésben helyben vagyok, nincs mit keresnem, hisz a valóság vesz körül. Az egységben vagyok, tudatosan, de már nincsen éntudatom. Ez a létezés mámora. A tiszta étel csak figyelmünk, érzékelésünk révén válhat azzá bennem, ami még tisztább, ártatlanabb a megrágott falatoknál.
Az ízlelés a leghűségesebb érzékem. Amikor már nincs tapintás, testérzet, nem hallok külső hangot, nem érzékelem a külső fényt, formákat, szagokat, az ízlelés még velem marad. Az érzéki világ utolsó tapasztalata. Ha küszöbére lépek, már nem vagyok kívül, mert előttem az egyetlen, ami nem kétséges, ennek (ha lenne) sóhaja: Édes Istenem!
Az érzékelésünkben jelen levő tudatosság figyelmünk, elengedettségünk arányában tisztul; elmúlnak személyes szennyeződései, míg végül csak a tapasztalat, az átélt és gondolatok nélküli tudatosság marad. Mindegyik érzéki-kapu ugyanabba a várba nyílik. A gondolatok mögött is ez van. Figyelmünk mindegyik érzékünkben fölfedezheti a tudatosságot.
A nyelvben formát kaphat minden, amit érzünk, gondolunk, minden, ami történik velünk, az is, amit elképzelünk (bár sokszor az egyszerű dolgok is kimondhatatlanok), ám tükrözheti mindezt a testünk, ha csendben maradunk. De honnan fakad az Ige, ami nem csak egy szó, hanem teremtő jel, éltető rezgés. Mi az az elevenség, ami bennünket is megújít? Ami elmerít és kiemel. Ha nem keressük már, hol van egyensúlyban a befogadás és behatolás, fény és sötét, férfias meg nőies, éntelen és személyes, ha átéljük a mélyéig, ami most van, már rá is találtunk. Ahol már nincsen kétség és kettősség. Honnan fakad az idő? Mi az a tudás, ami kimondva bizonytalan, kétséges, mert így nem szabad –, hiszen lényegében nem kötődik sem a szavakhoz, sem a hallgatáshoz?
Amikor az egyensúly vagyunk: mondhatatlan édesség.
Az ízlelés az élő erő, az éltető fény tapasztalata. Amikor ízlelek, a külső és belső természet egybeolvad. Teremtő erő, ami a táplálék, meg az emésztés tüze is. Ízlelésemben a teremtő lel magára. A látszat megszűnik, a külső és belső természet egyesül.
A valóság nem adatik meg az ösztönöknek, de a gondolatok sem érintik, ha nem vagyok figyelmes, tudatos. Figyelmesen, elengedetten vagyok valódi. Egyszerűségem már nem az ösztönlényé, hanem a szellemének átadódott emberé.
Az evés is erősítheti a figyelmességet. A szemlélődés utáni reggeli összeszed. Ha elszórakozom, vissza az éberséghez, az ízhez, hogy megleljem benne magamat, ha mohóság tör rám, az ízlelés megcsillapítja ezt is; mámor, hogy nem tévedhetek el, öröm, hogy magába burkol, kitágít és megóv a csüggedéstől. Attól is függően, hogyan fogyasztom, válhat az étel tudássá, tevékenységgé, nyugtalansággá vagy  nagyrészt haszontalan salakká.
Püthagorasz tanítványainak, a gnosztikusoknak, a sarutlan karmeliták vagy a hagyományos hitű hinduk étkezési tapasztalata közös, amit Hamvas Béla így fogalmazott meg: Amíg étrendünk rossz, nem számíthatunk arra, hogy életünk rendeződjék. Amíg személyes életünk rendezetlen, nem számíthatunk arra, hogy világunk nagy bajai eltűnjenek. A tilalmak hiábavalók. Az elvek még hiábavalóbbak. Nem lehet pacalt enni  és ugyanakkor tisztán élni.
Borzalom test nélkül élni. De kínlódás, irtózat megrontott, elszennyezett testben élni. Mivel nem vagyunk istenek, nem élhetünk szómával, ambróziával, nektárral. Olykor vágyunk rá, hogy bárcsak eltelnénk a föld szagával, hogy bárcsak a nap fénye életben tartana bennünket, és nem kellene föláldozni ahhoz sem állatot, sem növényt, hogy ne vesszünk éhen. A koplaló boldogabb pillanataiban úgy érzi, elég neki a fény és az illatok, aztán a következő percekben (legalábbis képzeletben) sütni-főzni kezd. Mivel huzamosabb ideig képtelenek vagyunk táplálék nélkül élni, jobb arra törekednünk, hogy tudatossá váljon az, ami eddig ösztönös, szokott volt bennünk. Nem ismeretszerzésről van szó, hanem önmagunkra találásról, önismeretről. A táplálkozás tudása, amit meg is valósítok, amiben tudatos vagyok, a többi legföljebb ismeret.
A hinduk  világnézet szerint minden anyagi létező három tulajdonságú: tiszta (szattva), izgató (rádzsasz) és tisztátalan (tamasz). A tisztaság: fény, egyensúly, tudatosság. A tisztátalan viszont sötét, ösztönös, tehetetlen. Az izgató jelleg pedig a mozgás, cselekvés, tevékenység, nyugtalanság. A hagyomány ezért tartja fontosnak, hogy az érzékeny és értelmes gyakorló gondoskodjon arról, étele tiszta legyen. A tiszta étel a teremtő rezgéseket, ritmust erősíti bennünk, és ha ilyennel élünk, megújít, ízes, laktató, kellemes és a szattva jellemvonásait erősíti, tehát a fegyelmezettséget, éles elmét, nagy állóképességet, egyszerűséget, igazságosságot, együttérzést, éles emlékezetet, elmélyülésre való készséget. Az izgató étel fűszeres, száraz és izgatottá, nyugtalanná teszi élvezőjét. A rádzsasz jellemvonásait erősíti meg bennünk, tehát a nagy tetterőt, mohóságot, gőgösséget, önzést, erőszakosságot, keserű gúnyt, vakmerőséget. A tisztátalan étel hideg, romlott. Jellemvonásként pedig: harag, kapzsiság, hűtlenség, kegyetlenség, csalárdság, kicsinyesség, restség, kimerültség, búskomorság, tehetetlenség, félelem. A tiszta ételek a (testi-lelki) tisztaságot, az izgatóak a cselekvési kényszert, a tisztátalanok pedig a tehetetlenséget erősítik bennünk. S mivel e minőségek keverednek, egymásba vegyülnek, az észlelhető jelenségekben, dolgokban is a leghatározottabb jellemző, tulajdonság, minőség számít. A szattva szerepe az izgató (rádzsasz) és a sötét (tamasz) kiegyensúlyozása. Más magyarázat szerint a szattva minőség csak akkor jelenik meg, ha az izgató meg a tisztátalan jellemző egyensúlyba kerül.
Az ízlelés más érzékünkkel is kapcsolatban van, hatnak egymásra, átjárja egyikük a másikát. Tapasztalhatjuk, hogy megfázáskor, amikor orrunk eldugul, nem érzékeljük a szagokat, az ízlelésünk is gyöngül, az elfogyasztott étel nem olyan zamatos, telt, mint mikor az illat együtt hat az ízekkel. Az érzékelési szintek szerint ízlelésünk másik szomszédja a látás. Íz-érzékelésünk kapcsolódik a színekhez, érzelmekhez is. Galenus négy vérmérséklete alapján: a melankolikus alkatú ember befelé forduló, általában búskomorságra hajló, levert, visszahúzódó. Színe a kék. A kolerikus könnyen dühbe gurul, ingerlékeny, folyton tevékenykedő, fejlett öntudatú. Az ő színe a vörös. A szangvinikus alkat derűs, barátságos, nyílt – időnként azonban elhamarkodottan reagál. Színe a sárga. A flegmatikus ember egykedvű, lusta, földhözragadt, anyagias. Az ő színe pedig a zöld. Lüscher svájci pszichológus szerint a vörös, sárga, zöld és kék önértékelésünk négy alapvető érzésének felel meg. Az önbizalom színe a vörös, piros, az elégedettségé a kék, azönbecsülésé a zöld, a sárga pedig a belső szabadságé. A vörös szín izgat, kitartásra, tevékenységre ösztönöz, élénkíti légzésünket, segíti a vérképződést, előzi az álmosságot, erőt ad, melegít. Ha tehát erőben, lendületben, önbizalomban megcsappanunk fogyasszuk a gyümölccsel teljes tudatossággal a színét is. Ízleljük nyelvünkkel a cseresznye, málna, eper, piros ribizli színét vagy a piros almáét, paradicsomét, édes görögdinnyéét. A kék terméseket e rendszer szerint azok fogyasszák, lélegezzék be, és fogadja be szemük, nyelvük a színüket, akik túl zaklatottak, nyugtalanok. Fogyasszanak színesen szilvát, fekete áfonyát, kék káposztát, kék szőlőt. Akinek viszont a magabiztosságból, állhatatosságból jutott kevesebb, fogyasszon zöld-ségeket! Fölébresztheti gyógyító erőit salátával, uborkával, zöldborsóval, zöldpaprikával, friss káposztával. A sárga felvidít, nyitottá tesz, ösztönzi a méregtelenítést, derűs, napos hangulatú. Ha szellemi munkát végzünk, tanácsos a sárga ízlelése. Akkor is használhat, ha kötve érezzük magunkat, ha kevés az életörömünk és érzelmeinket korlátozottnak véljük. Együnk ilyenkor sárga körtét, kajszibarackot, ringlót, narancsot, banánt; segítenek átlépni korlátainkat, a fény közepébe vonnak. A sárgabarack színe, íze, illata, zamata, nyelvünkkel érzése, tapasztalása, megélése a legigazabb bölcsesség (kivéve, aki éppen koplal).  Egy szó sem kell utána. A teremtés, a fény benne magára talál. Igazi jellemet-alakító összeállítást fogyaszthatunk, ha elég bennünk az erre való hit és kísérletező kedv. Egy kis meggyőző erő a piros almában, nyitottság a sárgabarackkal, s ha teljes az íztapasztalatunk, eltelünk vele, túl is árad rajtunk, átfogja a teljes időt, elevenséget. Ha e szín-lakoma után még mindig úgy érezzük, hogy nem sikerült kitörni magunkból, együnk (persze pár óra elteltével a gyümölcsök után) szemlélődve, a színét is ízlelve egy kevés hamvasan párolt zöldborsót. Akaratunkat a többiek, a közösség felé fordítja (politikusoknak különösen ajánlott), ha az elfogyasztó is úgy akarja. Ha engedi a teremtést hatni.
Bár játék is van ebben, nem teljesen léha, legföljebb annyira, mint a természetben. A fény is velünk cselekszik. A fény tettei a színek, írta Goethe. A játék ugyanakkor komoly is, elengedettségre tanít. Mélységét, kiterjedését figyelmünk, elevenségünk adja, amikor már nem marad bennünk az ízlelésen kívül semmi más, nincs ellenállás, gond, gondolat, érv, ellenérv, nem rejti az ízt a tudott, a fogalmiság, így történünk, megváltódhatunk az ízlelésben. A színre-lelés mélyében valódi izzás. Színről színre teremtés. Amikor az egyetemes test tagjaiként beízesülünk a létezésbe, és már nincsen, ami tőle elválasszon.
Az ízlés a szép és a helyes iránti érzék. A szépséget és az erkölcsöt megízlelt, megtapasztalt ember eleven tulajdonsága. A falánk, a mohó alig ízlel, neki csak mennyiség az étel. Minél többet és minél gyorsabban! Mielőbb betelni, betemetni léte ürességét! Aki az ízekben időzik, tudatosan, ezt a(z állati) falánkságot áldozza fel valami szebbért, jobbért, emberibbért. Sőt. Az áldozó időnkívüliségben él. Számára az étel lelke, minősége a fontos, ez a legfontosabb, ezt keresi, amikor a kenyeret ízleli, hogy átélhesse. Nem töltekezik, hanem egyesül. Gyakorol. S nincs ebben semmi műviség, ez az igai természetünk. Nem ízlésem szerint való, ami nekem nem tetszik vagy erkölcstelennek találom. De néha az ember ízléstelen. Megkóstolja, ami nem az ínyére való, és aztán háborog tőle.
Az ízlelés rátalálás. Önmagunkra találunk, az elevenség forrására, ahol a látszólag kettős természet újra egyesül. A kérdés persze fölmerül. Egy-e a világ, vagy pedig kettő? Az önzetlenség, szemlélődés, lelkes munka, szép élet a belső és külső természet iránti áhítat eggyé teszi. Az önzés, törtetés, üres beszéd, tisztátalanság, önsors rontás, hiúságunk, ítéleteink két-séget támasztanak, megosztják a világot. Én és te vajon egyek vagyunk-e? Ha meditálunk, önzetlen vagyok, a teremtő természetünkben igen. Amikor viszont megítéllek, s kapcsolatunkból mindig csak kapni szeretnék, a mesterséges mámorban elszakadunk, elválunk. Hiába a közös fedél fejünk fölött. Ha engem gyűlölsz, magadat is pusztítod vele.
Aki az ízben időzik, aki kiterjed az íz eleven erejével, a szépség forrásaként árad. Mert feloldódott az ízben. A vízminden íz hordozója, legalábbis a nyelvünk szerint.
A kiszáradt nyelv nem ízlel.
A bűn ízét nem tudhatjuk. A bűn sosem tudatos, bár néha szándékosan követjük el. A polgári erkölcs, szokásrend – megegyezés. A természetes ízlés viszont élő, mindig megújul. Az erkölcsünket is napról-napra meg kellene újítanunk, mert elveszti frissességét, üdeségét, ártatlanságát, megmerevedhet, szokássá, mások megítélésévé válhat. A jó erkölcs mindig életpárti. Mert éljük. Az állandóan megítélő ember nem az. Megbízás nélkül törvénykezik. Elfelejti a legfontosabbat, hogy ő sem vétek nélkül való. Ismer, de nem tud.
A szépség káoszból, az indulatok, szenvedélyek, gondolkodás tengeréből születik, mihelyt ideje van. Megleli egészét. Amelyik szépség nem ebből az elemi, természeti háborgásból fakad, nem az ezt követő nyugalomból, művivé válhat, érzelgős lehet, sőt trágárrá romlik. A szorbit édessége mesterséges a méz vagy az érett alma ízéhez képest, nem az igazi természetünknek szól. ("Ó, mennyire kívánom az édeset, pedig eltiltott tőle az orvos!") Sok cukorbetegnek készített cukorpótló fogy világszerte. A bűnügyi történetek, szerelmi könyvecskék, a rózsaszín és a bikavadítóan vörös sztorik kelendősége nagy. Van, aki már rájuk is szokott. Függ tőlük. Bennük él. Élete, érzései a betűkben, ez az életpótléka.
Az ízetlenség szépérzékünket, erkölcsi felfogásunkat sérti. A tiszta étel ízes, zamatos is. A gonddal, szeretettel termelt szamócát nem kell megcukrozni. Egy szép, érett almánál, amikor lassan eddegélem, nincs semmi ízesebb. Vagy talán a málna, az édes-savanykás meggy, vagy a jó zöld belű dinnye. Mind, mind a maga idejében.
A kapkodva, gyorsan evő ember látványnak se szép. Ízléstelen. A gyerekek (míg az anyjuk más ritmust nem erőltet rájuk etetés közben) lassan, figyelmesen esznek. A gyermekkor paradicsomi állapot. A mohóság, mértéktelenség áldozataival, halottaival Dante a Pokolban találkozik. Minden fölös oda húz, a szenvedés, sötétség és tüzes kínok felé, ahol már nincs illat és nincs fény. Nincsenek színek. A szerelem bűnösei és a falánkok Dante poklában egymás szomszédságába kerülnek. Hogy nyelvükkel ízlelik-e még azt a sok keserűséget, amit a szépség, ártatlanság ellen tettek, nem tudható ilyen messziről. Hogyhogy messzi? A túlvilág itt van. A pokol is. Mindegyikünknek végig kell járnia, ha szerencsénk van, csak átutazóként. Ideje kitörnünk innen. Ahogy a fényre lépünk, hallható máris az együgyű templomi ének: Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr!
Az ételünkben benne a teremtőerő.
Ízlelve megtalálom önmagam részeit, tudatosítom, hol is a helyük a mindenségben. A világ válik velünk érettebbé, ha sejtjeink legmélyére hat le az édes íz. Ilyen érzés után mondjuk a jókívánságot: Töltsön el mindent lényt ez a csodálatos erő!
Lazítva ízlelgetem, milyen érzés egyensúlyban, nyugalomban lenni, a nyelvem megtalálta, hol a csendben a helyem, s rábízom magam a mozdulatlanságra, most ez a legtöbb, amit megtehetek.
Kezdetben Isten lelke lebegett a vizek felett. Vajon az íz benne volt-e már akkor hordozójában, a vízben? Édesvíz vagy sós tenger terült-e el a teremtő lélek alatt a mélyben? Még nem hangzott el az ige, még nem volt nyelv, amelyik ízlelhette volna. A teremtés előtti lehetőség, teljes szabadság. Víz és lélek között a mindenség lehetősége. Anyagi és testi forrás a víz. Megtisztulásunk és áldásunk hordozója is. Ha van (alatta) föld a lélek még nem láthatja, a tűz meg a levegő (fölötte) még csak lehetőség. A víz a teremtés élő, éltető ereje, a lélek, a fölötte lebegő teremtő szellem anyagi mása, amiben tükröződhet. A szellem férfias, a víz inkább női. Magzatvíz.  A nőnemű tenger. A teremtő még csak nem is ízlelheti a legyen!-t, hogy jó-e valóban. Később a víz már nem emlékszik erre a lebegésre, amikor még mozdulatlan volt, hullámzás, gondolatok nélküli. Felhők vonulnak a tükrében, a nap süt, fénylik rajta a hold, csillagok ragyognak benne.
Nyelvemmel ízlelnek a múlt, jelen és jövő megvilágosodottjai. Az ízlelés, ha tudatos, a most mélye, ahol megszűnik az idő élménye. Az örök jelen, a most, idő nélküliség. Az örök ittenség, és ez nem tartam, nem tér, hanem minőség.
Amikor ízesülsz, helyedre kerülsz. A csended veszed körül. Elhalkulsz, egymásból patakzanak a fények, színek. Ahogy az íz mélyébe merülök, elhalkul a világ. Időzöm benne, élem, amíg figyelmem ki nem válik, mígnem mozdul a csend. A középpont elenged, visszatérnek a gondolatok, de ott van már alattad, fölötted, körülvesz mindenfelől. Az ízek, az étel élő erejének burka vagy és benne lüktetsz. A csend megállít, a romolhatatlant ízleli nyelvem.
A teremtés most bennünket ízlel.
A látás, hallás, szaglás vagy a tapintás az állatoknál gyakran fejlettebb, mint az ember rokon érzékei. Az ízlelés viszont alighanem a legemberibb érzékelés. Talán a legbensőségesebb is. Egészen lelki. Az állatok evése nem tudatos, nem figyelmes, az étkezésnek lelki célja nincs a számukra. Az ízlelésnek alig van szerepe a külvilághoz való alkalmazkodásban, befelé, önmagunkba hat, de ugyanakkor megnyílás is, a külső természet befogadása. Bizalom, odaadás. Nyelvünk vezet el érzékeink élő csendjéhez, de a szó is róla fakad. Az állat nem tudatos a tevékenységében. Nem válogatós, mint az ember. Nem süt, nem főz és nem fűszerezi, ízesíti táplálékát. Nem gondolkodik.
Ne mondd, hogy én már tudom, milyen édes a méz. Melyik méz? Mikor? A tudás nem kész, hanem veled teremtődik, veled újul. Élő és megelevenít. Méz, méz, méz. Milyen méz? Az akác méze más illatú, zamatú, bársonyosságú, gyógyhatású, mint a hársé, somkóróé, az olyan különösséget, mint a fenyő- vagy gesztenyeméz, most csak említeném. Ma a vegyes virág is más, mint tegnap volt. Ha nem ízlelek tudatosan, az időm is megízetlenül. Amiről azt hiszem: tudás, legföljebb ismeret, és elválaszt attól, amit átélhetek, megtapasztalhatok. Amire csak rálátok, amiről azt hiszem, hogy más, az csak tudomásulvétel. Rápillantás. Az igazi, ha beléolvadok, eggyé válok vele. Amit tudok, ősi, de velem, általam folyton megújul.
Nem fárasztó-e az örökös jelenlét? (Kit kérdezzek róla, ha a belső mester zavartan köhécsel. Vagy azt mondja: nosza, tapasztald meg!) Ami adódik belőle, az boldogít, erősít, pihentet. 
A tiszta táplálék figyelmes fogyasztása: a lelki öröm, valóság és a tudatosság tapasztalása. A tisztátalan ételek fogyasztása a múltba visz, az izgatottság a jövő, üres eszmények, káprázatok felé rángat. A jövőnk, az soha sem akar megérkezni, mert mindig túl van a jelenen. A tudás viszont tiszta. Le nem írható, szavakba nem fogható ízünk.
A nyelvben megjelenhet minden gondolat, érzés, szándék, olykor képekben, jelekben, szavak nélkül. Mi van a nyelven túl, amit fogalmaink már nem érintenek? Éppen ez. A személyes és a mindenség egybe-forrása.  Mondhatatlan, mert nyelven túli. A mi ízünk. 
A testünk, érzékeink nem akadályoznak-e utunkon? Test nélkül nem tudnánk élni. A tudás pedig elevenség. Ha rongáljuk, elpusztítjuk érte a testet, elvesztjük a lehetőségeinket.
Amit megismersz, segít utadon.
A tudatosság, összeszedettség nem pusztán akarat, egyszeri elhatározás kérdése. Gyakorolnunk kell naponta. Mozdulatlanságunkban, légzésünkben, munkánkban megtapasztalni az élő és éltető erőt. Benne, belőle létezni könnyebbség. Ami nem tudatosul, sötét marad.
Tapasztalatainkra, ízeinkre szüksége van a mindenségnek.

VARGA IMRE

 

Képtalálat a következőre: „ÍZLEL”