Az ördög bibliája
Háborúból háborúba – 100 éve írták
„A háború kitörésekor egymás után elhajigáltuk régi szokásainkat, melyek belénk csontosodtak, asszonyainkon kevesebb lett a szalag és mi kevesebbet beszéltünk az élet dolgairól. A kaszinói életből eltűnt a kártya, a zöld baccarat-asztalt letakarták csíkos terítővel, a croupier levetette a plasztront és nem enyvezte be többé zsebkendőjét. A pointőrök kardot kötöttek és a Mona Lisa mosolygású treff dáma eltűnt Kuonival a mélabús pásztorral együtt, csak akkor kerültek elő, ha valami bánatos asszony elővette az elzárt fiókból, hogy hidat építsen a jövendőbe. Kártyázni egyet jelentett a hazaárulással és akkoriban komolyan vettük ezt a szót nagyon. Úgy dobálództunk vele, mint valamikor a politikus urak a házszabály vita idején. Denikve magunkba szálltunk és hűtlenek lettünk a négy királyokhoz, akik a frontra lovagoltak a többi sereggel. Pihenőnapokon, állásokban előkerültek, a Kuoni pásztor riadót fújt és a fedezékek mélyén megindult a vitézi torna, mely megszakadt a kaszinóban. Három és négyhónapi fizetések gyűltek halomra, költeni nem lehetett és hogy a pénz forogjon, csattogni kezdett a kártya.
Kártyázók a lövészárokban
Mi nem kártyáztunk, mert még mindig hazaárulás volt. Egyszer aztán kard nélkül kezdtek járni a katonák. Kard nélkül: sétabottal. Közénk vegyültek, feljöttek a kaszinóba, leültek asztalunkhoz, beszéltek velünk itthoni dolgokról, egyszerre aztán előkerült szép csöndesen a kártya. Először szerén)' volt, később azonban mind hangosabb lett. Zengett, zúgott Kuoni kürtje, a bakkasztalról lehúzták a terítőt, a croupier felhúzta a plasztront és megenyvezte zsebkendőjét és mancsettáját, a klubokban kivirágzott a kártyaélet, a hirtelenpénzű szerencselovagok, a szállítók, a milliomosok a kicsinyek és nagyok letelepedtek a zöldasztal mellé, a pinka megtelik minden este, az arcokon kigyullad a szenvedelem tüze, a nézések megtelnek mohósággal, a kártyának eljött a reneszánsz kora.
A hazárd ösztön már azelőtt is bennünk volt, most azonban hihetetlenül megnőtt és kirobbant belőlünk. Legendás hadi nyereségek históriája szédít meg mindannyiunkat, kikre a szerencse ebben a formában nem mosolyoghat. Mi nem férkőzhetünk ezrek és százezrek közelébe, akik nem dolgozunk matériákkal. Mi a kártyaasztalon látunk ezreket dagadozni, olyan ezreket, melyek a mieink is lehetnek. Csak szerencse kell hozzá, a kártyafigurák jótékony változása és azok a kéknyomású, széprajzú bankók, melyeket nehéz verítékkel lehetne csak meghódítani, kis energiafogyasztással pillanatok alatt zsebünkbe repülhetnek. Egy szerencsés félóra kétévi taposómalom-munkánk vérdíj át megszerzi, a pénz életet, könnyebbséget, örömet jelent, a kékhátú bankókat be lehet váltani mosolyra, mámorra, jó ruhára, ételre-italra, szerelemre. A zöldasztal szűk mezőjén összesűrűsödik, megegyszerűsödik az életküzdelem formája, az ide-oda áramló pénzfolyam partján ott vannak a kis horgászok, a nagy halászok, a cselekvésben kibontakozik az ember egész rajza, lelke, kultúrája, ösztöne, mindene. Minden erő, mely az életharc szolgálatára rendelődött, a kártyaasztalnál ezt a villámos feszültséggel teli harcot szolgálja, odakoncentrálódik a kártyafigurák variációira, matematikai alapépületének.
A kártyaasztal körül zsonganak az emberek. Legendák szállnak szájról-szájra szerencsés emberekről, nagy nyereségekről, nagy kártyakarrierekről. Beszélik, hogy volt valaki, aki egy koronából kétszázezer koronát szerzett egyetlen éjszakán, mert a szerencse istenasszonya odanyúlt a kis kezéhez és vezette vak bizonyossággal. Az agyvelőkben megfészkeli magát ez a szó: hátha. Hátha egyszer rám is úgy talál mosolyogni? Ez a hátha az ördög hídja, amelyen keresztül biztos a letörés. Ott zsong a szívekben, beleviszi magát a sejtekbe, agyvelőkbe, berágja magát a gondolatok közé, nem lehet kiirtani, nem lehet kiégetni. A kártyás ember hiszi és meg van győződve, hogy egyszer csak beteljesedik az a „hátha". Mert az élet adósa neki sok örömmel, sok élvezettel, a háború pedig neki is tartozik annyival, amennyit egy kapocsszállító keresett. A kártyaasztal az ígéret földje, a reménységek virágos kertje, varázsmező, amelyen a legkönnyebb valósággá változtatni az álmokat.
És kártyázunk, keverjük a paklit, a szemünk kidülled, energiánk elvész, érzékeink eltompulnak, csak a kártya tudja felrázni a petyhüdt idegeket. A kártya a variáció, a sokféleség, az elérhető elérhetetlen, híd a fantázia és a valóság között, örök ígérete a sorsnak, szomszédja a beteljesülésnek.
A kártyaláz azonban nem állt meg a kaszinókban, hanem mint minden epidémia, szétterjedt, besurrant mindenhová. Betolakodott a legelzártabb lakásba, az asszonyszobák asztalán fehér ujjak keverik a lapot. Az asszonyok szenvedelmes rabjai lettek az ördög bibliájának, mely majdnem olyan izgató játék, mint a szerelem. Míg a férfi sohasem vagy csak ritkán nyúl bele a kártyavariációkba, addig az asszony, aki l'art pour l'art kártyázik magáért az izgalomért, nem egyszer segít a szerencsének, hogy abban a formában és akkor jöjjön, amikor jönnie kell. Az asszonyi kártyamorál nem olyan szigorú, mint a kaszinói, de arra éppen elég, hogy könnyűvé tegyen más természetű csalafintaságot. Megfigyelték, hogy a kártyázó asszony könnyebben tér le az egyenes útról, a kártya demoralizál mindenütt.
A kártyát megölni nem lehet. Olyan mint a mesebeli sárkány, melynek ha levágják egyik fejét hét új nő helyére. A háború első néhány hónapja lecsapta minden fejét, most meghétszerezve csattog mindenütt. Csattog, változik, variációkkal tarkázta teli a fantáziát. Eshetőséget ad, törvényt farag a véletlenből, reménylámpákat gyújtogat mindenütt. Magyarországban titkos uralmuk van a négy királyoknak, a szomorú vagy vidám nézésű dámáknak és esténként ezer meg ezer ember lesi visszafojtott lélegzettel, hogy mikor nyílik ki mind a kilenc szíve a káródámának, aki néha lakodalmat ül és csókjából kékrajzú bankók, ezresek szállanak zsebünkbe... A dolgozók, a robotok pedig húzzák az igát, fogyasztják az energiát, hogy ott lehessenek ennél a násznál, melynek esküformáját az ördög bibliája őrzi soklevelű lapján…” Csaba Új Idők, 1917.
Svejk kártyapartija
