Egyetlen udvariatlan szóval nem bántottam a zsidókat” - Kolosváry-Borcsa Mihály, a „könyvégető”

1944. június 16-án, a budafoki Első Magyar Kartonlemezgyárban 500 ezer könyvet dobtak a zúzómalomba. Az esemény főszereplője egy „elkötelezett magyar értelmiségi”, Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár volt, aki így koronázta meg két évtizedes munkásságát.

„Harcban álltam... Világnézeti harc volt… És nekem nemcsak az volt a célom, hogy megsemmisítsek könyveket, hanem az is, hogy helyet csináljak az elnyomott magyar íróknak. (…) Magasabb szintre helyezkedve nekem is az volt a véleményem, hogy helytelen dolgot csinálunk. De ezzel az eszközzel minden öntudatos társadalom él.” Így magyarázkodott a Sztójay- és a Szálasi-kormányok államtitkára 1946-ban Szirmai Rezső írónak és Gartner Pál pszichoanalitikusnak (Fasiszta lelkek, 1946, 1993), külön kihangsúlyozva, micsoda teher volt számára, mek­kora felelősséggel járt levezényelni a magyar könyv sok évszázados történetének minden bizonnyal leg­aljasabb gesztusát. „Én, aki a könyvnek oly nagy barátja voltam világéletemben… Éppen nekem kellett a könyvmegsemmisítést irányítani, zúzómalomba vitetni a könyveket. Éppen nekem! Aki tudtam, hogy babonás szempontból is milyen ominózus feladat könyvekhez nyúlni megsemmisítési szándékkal.”

Kolosváry-Borcsa mindezt már fogolyként, a börtönben nyilatkozta, igen szemérmesen, de a másfél évvel korábbi megsemmisítési akciót – hasonlóképpen a náci 1933-as könyvégetéséhez – cseppet sem titokban, sőt kifejezetten büszkén, sajtónyilvánosság előtt hajtották végre.

„Én voltam a protektoruk”

Kolosváry-Borcsa Mihály életrajza csupán egyetlen leiratban, az 1940-ben kiadott Országgyűlési almanachban olvasható. Eszerint 1896-ban született Kolozsváron, „ősi, magyar köznemesi székely és csángó eredetű” családban. „Származásomra nézve turáni vagyok. Ezt bizonyítja arcom csupaszsága is – talán éppen ezért növesztettem ezt a gyér kis szakállt, hogy bőröm csupaszsága ne legyen szembetűnő! – és ezt bizonyítja a két csupasz félhold az ajkam körül. Szóval egyetlen szó sem igaz román származásomról” – mondta 1946-ban, de szinte bizonyos, hogy az érdekesen megindokolt pedigrét, a turáni múltat nem otthon tanították neki. Hatéves, amikor meghal az apja, egyetemi tanár nagyapja és anyja neveli „református szellemben”. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy később felveszi az anyai családnevet (Borcsa). „Királyi engedéllyel használom mindkét nevet” – emlékezett vissza a börtönben, gyermek- és kamaszkoráról pedig olyan idealizált képet festett, hogy ha az igaz, akkor a századfordulón nem volt nála tökéletesebb diák Kolozsváron. Nemcsak „príma tanulónak”, de kiváló sportolónak mondta magát („sok érmet nyertem”), aki nemcsak a tornakörnek, de az önképzőkörnek is az elnöke volt.

Életrajza szerint a kolozsvári református főgimnáziumban érettségizett, majd az ottani Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemre került, ahol „államtudományi doktorátust szerzett”. Ám közben már 1914 októberében (vagyis 18 évesen) önkéntesként bevonult, s kétszer megsebesült. Az 1918-as összeomlás után Kolozsváron elvégzett egy „kereskedelmi akadémiai tanfolyamot”, de „magatartása miatt a románok elől menekülnie kellett”. „Kolozsvárott abban az időben az antiszemitizmust nem ismerték (...) egy magamfajtájú gyereknek a következő felfogása volt a zsidókérdésről: (...) nekünk, erős keresztényeknek az a kötelességünk, hogy ezeket a zsidó fiúkat minden támadástól, csúfolkodástól megvédjük. (...) Számtalanszor verekedtem miattuk. Én voltam a protektoruk” – emlékezett vissza. Ám miután belépett Horthy Nemzeti Hadseregébe, ahol „több bizalmas beosztásban dolgozott”, s végül 1921-ben sajtóreferensként szerelt le, ez a „felfogása” gyökeresen megváltozott.

Azt nem tudni, hogy a harcedzett és verekedős ifjú miért kötött ki éppen a sajtónál, ám az bizonyos, hogy valójában Gömbös Gyula bizalmi embereként végezte a dolgát, egyúttal olyan társaságok tagjaként szolgálta a „fajvédelem” ügyét, mint a Magyar Országos Véderő Egylet, vagy az Etelközi Szövetség (EX) nevű titkos társaság.

A Stádium Sajtóvállalat lapjához, a Szózathoz került, amiről a nyilas Marschalkó Lajos és Fiala Ferenc, az 1950-es évek végén, Londonban megjelent, elsősorban Szálasit éltető könyvében, aVádló bitófákban azt írja, hogy „a Völ­kischer Beobachter, a Stürmer még sehol sem voltak, amikor a Stádium Széchenyi István szellemében két nagy elterjedtségű magyar jobboldali lapot adott ki: a Szó­zatot és A Nép-et”. „A szovjet bukása után liberális zsidólapjaink mintha kissé megjuhászodtak volna, sőt néha látszólag mindenkin túltettek a hazafiságban. De ez a köntös csak álöltözet volt, amely alatt szorgosan készültek az új harcra, hogy egykori hatalmukat visszaszerezhessék. (…) Nem kell túlságos elmeél annak megállapításához, (mi történne – L.T.)ha a sajtót az ő kívánságuk értelmében máról holnapra »fölszabadítanák«. Kezdetben enyhe kritika, aztán gúnyolódás, izgatás, végül a legszélsőbb, legelvetemültebb lázítás, hogy a hatalmát vesztett zsidó liberalizmus ismét nyakába ülhessen a túlnyomó többséget jelentő keresztény magyarságnak” – írták például az 1921. február 18-án megjelent „A liberalizmus sajtószabadsága” című cikkben.

Kihelyezett emberünk

A Szózatnál töltött rövid idő után, 1922-ben Debrecenbe szólítja a kötelesség, a helyi „keresztyén politikai napilap”, a Hajdúföld főszerkesztője lesz, egyúttal alapítója és társelnöke a Revíziós Liga helyi szervezetének – leginkább mégis Gömbös aktuális pártjának komisszárja. Noha a Hajdúföldhozta mindazokat a híreket, amiket egy vidéki napilaptól elvártak, a választások idején elsősorban kampánykiadványként működött, ami pedig a fajvédelmét illeti, alig akadt olyan lapszám, amelyben ne lett volna nyílt zsidózás. Találomra egy válogatás az 1924. ja­nuár 13–15. között megjelent cikkek címeiből: „Egy zsidó külsejű ­fiatalember bombamerényletet követett el az ÉME ellen”, „Mikor a zsidó a kártérítés elől a trianoni határvonal mögé rejtőzik”, „Ötvenmilliót lopott egy zsidó könyvelő a gazdájától”, „Csendélet zsidók között – megvertem, megpofoztam, megszurkáltam”.

Kolosváry-Borcsa több mint tíz éven át védte a nemzet becsületét Debrecenben, a már idézett 1940-es Országgyűlési almanach szerint „annak idején egyedül követte fajvédő ellenzékbe Gömbös Gyulát”, s nagy szerepe volt a „Nemzeti Egység Pártja debreceni szerve­zete kiépítésében, a pártnak törvényhatósági titkára is volt”. Ennek ellenére az 1933-ban miniszterelnökké kinevezett Gömbös csak 1935-ben hívja Budapestre, ahol a miniszterelnökség sajtóosztályára kerül. A miniszterelnök halála után a kormánytámogatással működő Függetlenségfőszerkesztője lesz, de nem sokáig: „1938 szeptemberéig állt a lap élén, amikor vitéz Imrédy Béla miniszterelnök, mint a keresztény jobboldali újságírás elismert és neves képviselőjét, a miniszter­elnökség sajtóosztályának vezetésére kérte fel”. Legfontosabb feladata az volt, hogy a május 29. óta hatályban lévő, „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselő, 1938/XV. törvénycikket, azaz az első zsidótörvényt sajtóvonalon érvényesítse. A törvény kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb húsz százalékát foglalhatják el zsidók, s a végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. Az 1939-ben megalakult Országos Magyar Sajtókamarát (OMS) Kolosváry-Borcsa „saját gyerme­ké­­nek” tekintette. Működését már az 1939-es második zsidótörvény szellemében kezdte, amely a korábbi húsz százalék helyett csak hat százalékban engedélyezte a zsidó származásúak szabadfoglalkozású munkavállalását. Aki viszont nem volt tagja a kamarának, az Magyarországon nem lehetett újságíró. Az OMS hivatalosan 1939. június 25-én 1232 taggal kezdte működését, ám előtte több mint 1800 felvételi kérelmet utasítottak el. Ráadásul a hivatalos megalakulást megelőzte az 1938/XVIII. törvény „az állami rend megóvása végett szükséges sajtórendészeti rendelkezésekről”, melynek megalkotásában komoly szerepe volt Kolosváry-Borcsának, s amelynek során 411 lap szűnt meg. „Mint az Imrédy-kormány sajtófőnöke a hetilapok revíziója során múlhatatlan érdemeket szerzett a zugsajtó kiirtásában és a sajtókamara előkészítésében” – írták róla annak alkalmából, hogy 1939-ben immár országgyűlési képviselőként is bemutatkozhatott a kormánypárt, a Magyar Élet Pártja színeiben.

Az uszítás tudósa

Kolosváry-Borcsa annak ellenére tudós szakembernek igyekezett beállítani magát, hogy szinte minden munkája, akár a lapszerkesztés, akár az elnöki, sajtófőnöki teendők cseppet sem voltak „elméleti” feladatok. Mindez a külsőségekben is megnyilvánult: az akkoriban egyáltalán nem divatos „turáni” szakáll viselésével vagy az elmaradhatatlan dr. (és vitéz) előtag használatával. Első „tudományos igényességű” műve viszont csak 1943-ban jelent meg.

A zsidókérdés magyarországi irodalmáról című könyvében nemcsak elvakult meggyőződését hirdette, de a kérdésben a korábbiaknál lényegesen visszafogottabb Kállay-kormánynak is üzent, amely már nem tartott igényt sajtófőnöki szolgálataira. „Ebben a könyvben a magyar szellemi élet rétegeit igyekeztünk felásni s megkeresni, milyen nyomokat hagyott a zsidó a múltunkban s mi volt a hatásuk a magyarságra” – olvashatjuk a könyv I. fejezetében. A szerző a továbbiakban számtalan példával igyekszik bebizonyítani, hogy „a bölcselet mélységeit feltáró germán szellem, a transcendentális magasságokban otthonos turáni lélek megérthetetlen és megközelíthetetlen idegenség ennek a fürge, csiszolt, de formalisztikus korlátok közé zárt zsidó elmének”.

A zsidókérdés magyarországi irodalmáról nemcsak bő lére eresztett áltudományos szöveg, de dús irodalomjegyzék is: Kolosváry-Borcsa igyekezett összegyűjteni a zsidókérdés magyarországi vonatkozású irodalmát „lehetőleg tökéletes bibliográfiai pontossággal”, illetve – mint írja az előszóban – „a nagyközönség tájékoztatására függelékül felsorolom a magyarországi zsidószármazású írók névjegyzékét”. Ekkor talán még ő sem gondolta, hogy azokat az energiákat, amiket könyve megírásába fektetett, hamarosan a gyakorlatban is kamatoztathatja.

A németek bevonulása után, 1944. április 15-én Sztójay miniszterelnök kinevezte a sajtó, a rádió, a könyvkiadás és a külföldi hírszolgálat kormánybiztos-államtitkárának, ami valójában azt jelentette, hogy e területeken is a „teljes zsidótlanítást” kellett elvégeznie. Az új államtitkár nagy elánnal vetette bele magát a munkába, okkal érezhette, hogy húsz év küzdés után eljött az ő ideje. Két héttel a kinevezése után már ki is adta első rendeleteit, amelyeket május 26-án, egy hosszas rádiószózatban így összegzett: „Az új laprevízió során megszűntek a liberális szellemű, népfront-agitációt űző politikai napilapok a fővárosban és a vidéken egyaránt. (...) És meg­szűntek mindenekelőtt a magyar közerkölcsiség megrontói, a színházi újságok. (…) Talán még a sajtó újjáformálásánál is jelentősebb kérdés volt a zsidó szépirodalom kiküszöbölése a magyar életből. Most itt is tiszta helyzetet teremtett a magyar kormány. Zsidó szerzők könyve többé nem jelenhetik meg Magyarországon, s zsidó könyvkiadó-vállalatok, zsidó könyv­kereskedések bezárultak, a nyilvános- és közkönyvtárak elkülönítve (…) kezelik a zsidó szerzők műveit, betekintést csak a tudományos kutatás nyerhet e zárt gyűjteményekbe. A zsidó könyvek forgalomból való kivonása a befejezés felé közeledik, és a sok tíz­ezernyi kötet komoly nemzetgazdasági feladatot fog betölteni: papírzúzómalomba kerül.”

Nem telt el három hét, és az államtitkár jegyzéke alapján 120 magyar és 35 külföldi szerző műveit gyűjtötték össze. A 22 vagon­nyi, mintegy 500 ezer kötet megsemmisítési „ünnepségét” 1944. június 16-án maga Kolosváry-Borcsa celebrálta, aki – miként arról lapja, a Függetlenségbeszámolt – „beszédének elhangzása után kezébe vette Kiss József verseskö­tetét, és elolvastatta a Legenda című versét. Utána behajította a kötetet a hatalmas zúzóba, majd bedobta a német zsidó emigráns Franz Werfel Musa Dagh (sic!) című művét. Ellobbantak a magnézium-lámpák, majd a gyár munkásai egymásután hajigálták be a súlyos köteteket, amelyben pillanatok alatt szürkés péppé vált mindaz, ami egy fél évszázadon át mételyezte a lelket”.

Fotó: MTI Archívum/Bojár Sándor

Kolosváry-Borcsa bejelentette azt is, hogy ez még csak a kezdet, „az akciónak ezt az első részét követik újabb sorozatok”, és reményét fejezte ki, hogy „minden magyar ember beszolgáltatja a könyvtárában lévő zsidó munkákat”. Erre végül azért nem kerülhetett sor, mert amikor 1944. augusztus 29-én Horthy Sztójay helyére Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek, Kolosváry-Borcsát is menesztették. De az októberi puccs után Szálasi ismét sajtófőnökké és kormánybiztossá nevezte ki. Valószínűleg semmi mást nem várt tőle, mint hogy ugyanazt csinálja, amit korábban. Arra ugyan már nem volt lehetősége, hogy a könyvmegsemmisítéshez hasonló akciókat levezényeljen, de még 1945 elején is olyan cikkei jelentek meg, amelyek a végső győzelemmel hitegették az olvasót. Németországba menekült, 1945. október 9-én szállították haza, s a Népbíróság golyó általi halálra ítélte. 1946. de­cember 6-án végezték ki.

„Egyetlen udvariatlan szóval nem bántottam a zsidókat, számtalan tanúm van, hogy hány zsidón segítettem. Persze a kormány álláspontját a zsidókérdésben osztottam. De a Sztójay-kormány idején már éles harcban álltam a németekkel. Semmi esetre sem az volt a felfogásom, hogy nyolcvan embert kell egy vagonba gyömöszölni” – mondta a börtönben Szirmai Rezsőnek, akinek szintén a zúzdába küldte a könyveit, amikor pedig Gartner Pál pszichoanalitikus az álmairól kérdezte, így válaszolt: „Olykor repülök, könyökömmel verdesek a levegőben, kirepülök otthon a kolozsvári ház ablakán. Gyakran van szégyenérzetem álmomban... Azt álmodom, hogy úri társaságban, hölgyek jelenlétében árnyékszéken ülök és minden erőfeszítésem ellenére nem tudok felállni és elrohanni.”