Payday Loans

Keresés

A legújabb

GYEREKTELENEK
A boldog élet bölcselete és poézise
2016. november 10. csütörtök, 07:17

Képtalálat a következőre: „KODOLÁNYI FÖLDINDULÁS”

GYEREKTELENEK

Képtalálat a következőre: „KODOLÁNYI FÖLDINDULÁS”

Az új osztású földeken az ötödik házrész új utcában. Az utca nincs kikövezve, a föld fekete ragadós, olyan mély sár van benne, hogy semmiféle kocsi nem bír benne járni.

A ház csinos kis ház volna, de a fala oly nedves, hogy szinte embermagasságig foltos.

Itt lakik az öreg pár ember. A gazda régebben suszter volt, aztán a vasúthoz került, és most, mint MÁV-nyugdíjas szerepel, bár semmi nyugdíja nincs. Végkielégítést kapott, abból vett egy kis házat, azt eladta, s most az új földeken kapott háromszáz négyszögölet, és épített rajta egy kis villautánzatot.

Van egy kis üvegezett tornác is. Mikor benyitunk, az asszony tésztát gyúr. Rettenetesen ócska slafrok van rajta, és ijedten néz a vendégekre. Ruhája könyökig felgyűrve, és csupa liszt és tészta a két keze szára is. A slafrok is, köténye nincs, úriasszony.

- Jaj, istenem - mondja ijedten, s őszesfekete haja úgy hull a szemébe, mint egy cigányasszonynak. Rögtön sürögni-forogni kezd, és ledörzsöli kezéről, az ujjairól a tésztát. A gyúrótábla csaknem fekete, súrolatlan. - Jaj, hova ültessem, tessék már egy kis türelemmel lenni. Nincs itthon az uram, de mindjárt jön.

Azért jöttem el ide, mert többször hallottam a nevüket említeni, hogy ezeknek jó, mert nincs gyerekük. Meg akartam nézni, hogy él egy gyerektelen házaspár, akit mindenki irigyel. A városházán is említették, hogy jó adófizető, persze, könnyű nekik, nincs gyerek.

Széket rámol le. Minden széken edény vagy ruha vagy valami szerszám. Belülről hoz ki egy széket, s itt teszi le a konyhában.

- Nem tudom bevezetni az urakat, tessék egy percre helyet foglalni.

Ezzel bemegy, és egy kis rendet csinál. A szoba ajtaja üveges, látni, ahogy tésztás kezeivel letakarja a vetetlen két ágyat. Délre jár, de még most is vetetlen. Csak úgy ráborítja az ágyterítőt, aztán rendesre rakosgatja a székeket, s már beinvitál.

Ilyen piszkos konyhát talán életemben se láttam. Minden edény elmosogatatlan, és valami csudálatos összevisszaság.

- Nincs gyerek - mondja barátom, az altiszt, aki idevezetett, és nevet.

- Annál inkább tiszta lehetne minden. A gyerekek nem rendetlenítenek.

- Á, ezek csak gyűjtenek. Mindig kint vannak a kertben, nincs idejük a flancra.

Különösnek találom ezt a magyarázatot, de meg kell nyugodnom benne, mert az altiszt komolyan mondja. Imponál neki ez a ház, ez a biztos élet, és úgy látszik, ez az anyagi biztonság a fő.

- Tessék már beljebb jönni, mindjárt küldök uramért, tessék csak.

Bemegyünk. A háziasszony kabátot vesz a slafrok fölé, mert hideg van kint, s elmegy.

A szoba éppolyan kietlen és rendetlen, mint a konyha. A feltúrt ágyakon a takaró durván hepehupás. De a két ágy úgy van a szoba közepére állítva, egymás mellé, s a végükben egy ócska sezlony, előtte asztal négy székkel. Két sifon. Olyan vásári úri bútor, tükröző-politúros betétekkel. Kishivatalnokszerű bútor. A képek a fal és a sifon mellé vannak állítva. Kályha is van, de nem fűtik, a konyhából jön be a tűzhely melege.

A két ablak közt kis asztal. Ezen sok fénykép. Régi képek. A szülők képe. Megsárgult, megfakult képek. Nedves lakások vakították meg. Olcsó dísztárgyak. Egy zöld üvegaufsatz, két törött tányérral, nászajándék lehetett, sajnálják kidobni. Díszpoharak és csészék, mind ütött-kopott. A szekrény ajtajára felakasztott kimenő felsőruhák, régi és kopott holmik.

Szomorú és kétségbeejtő lakás. Az ember beszélni sem tud ilyen lakásban. Ülünk az asztal mellett a székeken. Vezetőm megszólal:

- Mint a galambok. Úgy élnek, mint a galambok.

- A galambnak van ám fia. Kikölti a tojásait, és szárnyára bocsátja.

- Még a galamb se él ilyen szépen, mint Tivadar úrék - marad meg véleménye mellett az altiszt. - Majd meg tetszik látni.

De én csak a nedves falakat látom és a sivár rendetlenséget a nyirkos levegőjű házacskában.

Megjönnek a háziak.

- Jön már uram - siet be az asszony -, átkiáltottam neki, csak a szomszédba volt.

Leteszi kabátját, amely olyan, hogy a cigánynak se lehet adni ilyen jószágot, s újra ott áll tésztás kezeivel, és szorgalmasan súrolgatja lefelé a könyökéről, ujjairól a tésztát. Még elgondolni is rossz, hogy ha itt tartanának ebédre.

Bejön a férj. Rövidre nyírott bajusz, borostás áll, és szegényes úri ruha. Sáros cipőit leveri a konyhában, és ragyogó nevetéssel jön be. Rossz fogai vannak, és feketék a dohányzástól, de oly vidáman nevet, mint akinek se bú, se gond nem ül a lelkén.

- Isten hozta, van szerencsém - mutatkozik be.

- Szereti a gyereket, Tivadar úr?

- Ó, a gyerek, az a legszebb a világon, akinek van - nevet az emberke. - Én nagyon szeretem a gyerekeket, hát nekünk a jó Isten nem adott, mit csináljunk?

- Ej, ej, Tivadar úr! - fenyegeti meg nevetve az altiszt. - Tudjuk, amit tudunk.

- Hát mondja, Retek úr - szól a házigazda -, kell ide gyerek? Nem is férne el. Csak nyűg és baj. Még ha fiatalon kezdtük volna, de akkor se lehetett, akkor is csak a szegénység uralkodott. Ott kell a gyerek, a kastélyokban, ahol tíz szoba van, húsz szoba.

- De ott nincs.

- Mert ott is okosak az emberek. Már a művelt ember nem engedi, hogy az életét tönkretegye, mert mi tűrés-tagadás, a gyerek csak teher szegénynek és gazdagnak is.

- De mégiscsak kell jövő generáció.

- Persze, persze. Ó, hiszen vannak még elegen, akik...

- Ez nem bűn, kérem. Ezt nem tiltja a törvény. Ebbe nem is lehet beleszólani. Ez mindenkinek a legtitkosabb magánügye. És engem senki se vádolhat meg vele, hogy propagandát csinálok a gyerektelenségnek. Igen, ha valaki kérdi, én szívesen kitanítom, de csak a jó barátaimat. Mert én nem vagyok híve az erőszakos cselekedeteknek. Én a jellem híve vagyok. Ha férfi vagy, légy férfi, azt mondja a költő. Én tehát jellemre nevelem a barátaimat. Az már becstelenség, ha egy megtörtént dolgot meg nem történtté tesz valaki, és én minden orvost becsukatnék, aki életveszély hiánya nélkül beleavatkozik a természet munkájába. És én ennél többet nem is mondok az uraknak se. Én jó állampolgár vagyok, s az adómat megfizetem, a törvénynek az egész vonalon eleget teszek, köztiszteletben részesülök, és erre nagyon büszke is vagyok.

- De azért elvi ellensége a gyereknek - mondom én.

- Nem. Azt nem lehet rám mondani. Én a gyereket szeretem és becézem. Én egy gyereket nem tudnék megütni. Nekem a gyerek szent. De tessék rám nézni. Végigéltem az életet szegényen. Megélek? A kutya is megél. De hogy én ezt a szegénységet hagyjam örökségül két, három vagy egy tucat gyereknek? Akkor volnék bűnös, ha azt tenném. És tönkretegyem a feleségemet?

Az asszony beszólt a konyhából:

- Ugyan, uram, hallgasson.

- Hát igen - szól a férj -, én abból indulok ki, hogy ha engemet megkérdezne a jó Isten, hogy ma akarnék-e még egyszer megszületni, hogy ezt az életet végigéljem, akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy nem. Ha tehát én magam sem akarnék megszületni, miért büntessem ezzel azokat, akiknek a létrejöttét esetleg elő tudtam volna idézni?

- Sose volt gyereke?

- De. Az első feleségemnek volt egy fia, de a jó Isten súlyosan büntetett érte. Először is nehéz szülése volt az asszonynak, és soha többet nem lett belőle ember. Feküdt és nyögött, és oly szegények voltunk emiatt, hogy kimondhatatlan. El is formátlanodott. Előhasa lett. Ellenben itt a mostani feleségem, olyan alakja van, mint Erzsébet királynénak.

Ijedten néztem az asszonyra, aki sovány, magas nő volt.

- Erzsébet királynénak egy csomó gyermeke volt.

- Neki lehetett. Éppen azt mondom, a királynékat és grófnékat, a gazdag asszonyokat, a lipótvárosi bankárnékat kötelezni kellene a törvénynek arra, hogy gyerekeket szüljenek. Minél többet. Először is hadd oszoljon a vagyon..., ez egy természetes földreformot hozna létre, s aztán nekik semmi a szülés. Rendelkezésükre áll az orvostudomány, ma már lehet fájdalom nélkül szülni. Táplálniuk nem is kell, és egyszerűen egy élettani művelet számukra a gyerek létrehozása. De a szegény embereket meg kell menteni ettől a legnagyobb betegségtől.

- Nem érzi azt az olthatatlan vágyat, hogy a gyermekben újraéljen? Van annál szebb, mint a rózsás arcú csecsemő, van szebb muzsika, mint a gügyögő gyermekszáj? És nevelni, szárnyra bocsátani, jövőt adni a gyermeknek?

- Ez a színe. Kérem, ez a ragyogó színe..., de mennyi fonákja van. A gyerek az ilyen nyomorult kis házakban mindig beteg. Legnagyobb része elpusztul. Nem bírja a vizes falakat, a port, tüdővészt eszik, és vörhenyt zabál. Rossz koszt. Csenevész marad. A szegénység a legnagyobb átok a világon. Ezzel büntessük a gyerekeket? És mire nő fel? Hiszen ma folyton azt írják az újságok, hogy nincs állás. A harmincévesek semmi álláshoz nem tudnak jutni. Itt vannak a rokonaim, a barátaim, úriemberek, akiket tisztelek, meg vannak rémülve, hogy a gyerekeiket nem tudják semmi protekcióval elhelyezni. Micsoda gazember volnék én, ha ezt tudva, mégis arra teremtenék gyerekeket, hogy ilyen istentelen szenvedéseknek tegyem ki őket. Büszke vagyok, kérem, hogy én már idejében rájöttem, hogy egy tisztességes, becsületes dolgot cselekedhetek, ha... nem ítélek élőhalálra élő lelkeket. Én egy hitvány ember vagyok, kérem, mért legyen nekem hát hitvány gyerekem?

És rám néz nevető kék szemekkel, és büszke, mint aki a bölcsek kövét fölfedezte.

MÓRICZ ZSIGMOND - 1936.

Képtalálat a következőre: „FEKETE GYULA ÉLJÜNK MAGUNKNAK”