Részlet

Tarjányi Eszter

A SZELLEM ÖRVÉNYÉBEN

A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai

című könyvének 6. fejezetéből

Universitas Könyvkiadó Budapest, 2002

A könyv kiadását támogatta:

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

Nemzeti Kulturális Alapprogram

***

6. TEOZÓFIA, AZ ANTROPOZÓFIA ÉS A GNÓZIS MAGYARORSZÁGON

„A teozófia az a nézet, hogy az ember közvetlenül benső, szellemi szemlélődése által, érzékeink közvetítése, és természetes következtetése eljárás nélkül is érzékfeletti dolgoknak és isteni titkoknak megismerésére tud jutni. E megismerés forrása [...] a szemlélődés, az emberek belső világába való elmerülés és az ebből állítólag származó világosság [...] – célja pedig és eredménye e megismerésnek az Istennel való közelebbi és közvetlen viszony.”¹

„Antropozófia alatt a szellemi világ olyan tudományos kutatását értjük, mely a puszta természetmegismerés egyoldalúságait éppúgy, mint a közönséges misztikáét egyaránt átlátja, és amely mielőtt az érzékfeletti világba hatolását megkísérelné, a megismerő lélekben előbb olyan, a közönséges tudatban és közönséges tudományban még nem tevékenykedő erőket fejleszt, amik ilyen behatolást lehetővé tesznek.”²

A nemzetközi Teozófiai Társulat 1875-ben alakult meg, New Yorkban, Heléna Petrovna Blavatsky (1831-1891) és Henry Steel Olcott (1832-1907) vezetésével, azzal a céllal, hogy a válságba kerülő emberiséget, az anyagiságba belefeledkezett emberi kultúrát az ókori, szellemibbnek tekintett bölcseletek, de főként a keleti vallások segítségével újítsa meg. A teozófia aztán hamarosan a legjelentősebb okkult mozgalommá vált a XIX. század történetében, amely a hitről a tudásra helyezte át a hangsúlyt, ahogy a neve is jelzi. Titkos, ezoterikus tudásra törekedett. Történeti előzményei és a vele rokon eszmerendszerek a dualisztikus vallások, a gnózis különböző változatai, amelyeknek közösen jellemző vonása, hogy az istenséget személytelen erőként fogják fel, hogy az embert monisztikus-panteisztikus értelemben az istenség részének tekintik, hogy a világ szerintük csak látszat, illúzió, a szellemnek csak ideiglenes működési területe. Céljuk az istenséggel való azonosság átélése. A rossz eredete szerintük a tudatlanság, vagyis a misztikus értelemben felfogott tudás hiánya.³ A misztikus egység ellenében többnyire a test és lélek kettőségét hirdették, a démonikus erőkkel telt testiséggel szemben az átlényegülésre képes szellemet állították.⁴ A teozófia az ókori vallások keveredésének eredményeként alakult ki, amelyben a kereszténység, a keleti vallások, az újplatonista tradíciók elemei forrottak egybe, és rejtélyes szálként, néha előtérbe kerülő emberi hajlamként végigkísérik az emberiség történelmét. Szellemiségük ott él a középkori eretnek szekták elképzeléseiben, de van, aki az újkori teozófia elődei közé sorolja Jákob Böhme, Emánuel Swedenborg, Franz Mesmer, Franz von Baader és Schelling gondolatvilágát is.⁵

A teozófiáról szóló első hazai értesítés valószínűleg a Madách Aladár által fordított könyvnek a fordító által készített kiegészítő toldalékában jelent meg.⁶ Ebben az írásában Madách Aladár nemcsak a teozófia tanait ismertette, hanem össze is vetette a spiritizmussal, valamint kritikáját, személyes véleményét is közölte. Ebben a függelékben végzi el „a spirituális mozgalom mellékiskoláinak” bemutatását. Egymástól elválasztva külön fejezetben jellemzi a „kardec”-istákat, vagyis a reinkarnációban hívő, a francia Allan Kardec tanítását követő spiritisztákat és a „theozofisták és okkultisták”-at. A teozófiáról való értesüléseit a Theosophist című angol lap 1881 októberében megjelent számából merítette. Írásának nagy előnye a pontosságra való törekvés, az az elhatározása, hogy ezeket a könnyen összekeverhető, nem mindig tiszta körvonalú tanításokat megpróbálja a lehetőség szerint körülhatárolni, és hogy nemcsak a meglévő hasonlóságokat figyeli meg, hanem a különbségeket is igyekszik felvázolni. Különösen azért volt ez nehéz munka, mivel 1884-ben még a magának a teozófiának se forrottak ki a tanításai. A teozófia pontosabb körülhatárolása később sem könnyű, az azon belüli számos változat, az egyre több leszakadó irányzat miatt szinte lehetetlen az egyértelmű és minden képviselőjére érvényes meghatározás.

Madách Aladár soraiból tudhatta meg a korabeli magyar olvasóközönség, hogy a teozófia az ember halála után egy szubjektívabb létet képzel el, az ún. Devachant, ebben történik meg az új lénnyé való átváltozás, a reinkarnáció. „Sem ezen Devachanból, sem a magasabbrendű világból nem közlekedhetik a mi világunkkal többé, tehát ezért mondják az Okkultisták, hogy a megholtak szellemei nem közlekedhetnek az emberrel. De hát mik azok, amik az ismert tüneményeket előidézik? Az okkultista erre azt feleli: hogy egyedül a Kama rupa és a Manas, tehát az állati lélek és az intelligens személyiség (persona) egy része az, ami megjelenhet. Egy lárva, egy maradvány, mely épen a szellemi egyéniség (individuum) tisztaságának foka szerint elébb vagy később szétoszlik, mentül szellemibb lévén annak iránya, annál gyorsabban történvén a felosztás.”⁷

Madách Aladár ismertető írásának legnagyobb előnye, hogy mind a spiritizmusra, mind a spiritualizmusra (és persze általában az okkult eszmékre) jellemző hármas fel­osztást, vagyis az ember anyagi testét, az asztráltestet (lelket) és a szellemet összeveti a teozófia hetes felosztásával, így is világosabbá téve e szellemidézés és a teozófia közötti kapcsolatot.

Madách Aladár révén a teozófia tanítása – ha csak rövidített formában, másodkézből is – viszonylag korán ismertté válhatott Magyarországon. A Wallace-fordításának – úgy látszik – nagy sikere volt, gyorsan elkelhetett. Madách Aladár talán nem csak önreklám miatt említi következő e témájú könyvében, A szellembúvárlat irányeszméinek 1899-ben megjelent kiadásában, hogy a korábban megjelent spiritiszta témájú művét milyen gyorsan elkapkodták.

Nemcsak az alsósztregovai szellembúvár jóvoltából lehetett azonban hallani a teozófus mozgalomról hazánkban. Az erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel is ismertette a régi vallásokból, ezoterikus tradíciókból újjászülető mozgalmat. Az unitárius Brassai a szanszkrit nyelv professzora is volt, feltehetően erre vezethető vissza érdeklődése a távol-keleti vallásokat felelevenítő teozófia iránt. A buddhizmusról is írt.⁸ A teozófiát bemutató tanulmányának⁹ információit azEsoteric Buddhism című lapból szerezte, ennek is abból a tanulmányából, amelyet a német származású orientalista, az oxfordi egyetem professzora, a Sacred Books of the East ötven kötetének összeállítója, Max Müller (1823-1900) írt, aki ebben Blavatskyt a buddhista kifejezések félreértésével és félreinterpretálásával vádolta.¹⁰ Rába György feltételezi, hogy Max Müller „délibábos elképzeléseiből” kiindulva állította össze Komjáthy Jenő is kéziratos nyelvmisztikus szógyökeit, szócsaládjait.¹¹ Rába Györgynek ez a tudománytalanságot szuggeráló jelzője azonban csalóka, történeti szempontból Max Müller jelentős tudósnak tartható, akinek szoláris mitológiáját az első átfogó mitológiai rendszeralkotó gondolatok között tartja számon az indoeurópai összehasonlító mitológiai kutatás.¹²

A nemzetközi teozófiai mozgalom tehát korán ismertté vált Magyarországon, de nemcsak ismertté vált, hanem maga a nemzetközi mozgalom is számon tartott magyar elődöket. Mindenekelőtt a titokzatos gróf, a teozófia előfutárának tartott Saint-Germain feltételezett magyar származásáról terjedtek el nehezen ellenőrizhető híresztelések. A Magyar Teozófiai Társaság alapítója, Isabel Cooper-Oakley is elsősorban azért költözött hazánkba, hogy a titokzatos grófról készülő könyvéhez találjon itt adatokat. Ha már Magyarországon tartózkodott, mellékesen megalakította a magyar társulatot 1905-ben. Cooper-Oakley könyve aztán 1912-ben meg is jelent Milánóban, azt a feltételezést megfogalmazva, hogy Saint-Germain II. Rákóczi Ferenc természetes fia volt.¹³

Véleményével ekkor nem állhatott egyedül. Bár más elképzelések is léteztek Saint-Germain származásáról, a századforduló utáni években elterjedt a kettejük közti rokonság feltételezése, mivel állítólag Saint-Germain, gróf Tzarogy néven szerepelt egy időben a szász udvarban.¹⁴ Nyugaton, főleg angolszász nyelvterületen pedig a „mai napig élő hagyomány”¹⁵ ez az elképzelés, mégpedig – állítólag – nemcsak az okkultisták körében. Hasonló nézetet vallott Vámosi Nagy István (1919-1992), az első magyarországi antropozófus nemzedék képviselője, aki szerint „összegezve megállapíthatjuk, hogy a Saint-Germainről keletkezett hatalmas irodalom ismerete alapján csaknem bizonyossággal állítható, hogy II. Rákóczi Ferenc fia volt.”¹⁶ Vannak azonban, akik Rákóczi fiainak a sorsát vizsgálva legendának tarják ezt a leszármazást,¹⁷ és a magyar történeti kutatásban sincs nyoma ennek a véleménynek. Az egyértelmű bizonyíték ugyanis hiányzik, az elképzelés csak Saint-Germain személyes ismerőseinek adott vallomásain alapul, amelyek könnyen az önstilizálást szolgálhatták. A korabeli európai érdeklődés középpontjában álló Rákóczi fejedelem apaként való megnevezése és jóformán ellenőrizhetetlen legendája támaszthatta alá leginkább a csodálatos hírnevű Saint-Germain még nagyobb presztizsét.

A nemzetközi teozófiai mozgalom más magyar ősöket is számon tart. Van egy szál, amely talán Saint-Germain feltételezett magyar származásánál is erősebben köti össze ezt az egzotikus szellemi-vallási mozgalmat a magyar vonatkozásaival. Heléna Petrovna Blavatsky, a nemzetközi teozófus mozgalom megalapítója és egyik legjelentősebb személyisége, „ki a régi szanszkrit és tibeti vallásfilozófiai eszméket Nyugaton meghonosította [...] nagy valószínűség szerint Körösi Csorna Sándor kutatásaiból szerezte meg első impulzusát és tudását.” Persze ez az állítás sem lehet biztos, hiszen csak a teozófus és egyben spiritiszta Tordai Vilmos véleménye.¹⁸

De még ezzel sem fejeződött be a nemzetközi teozófiai mozgalom feltételezett magyar gyökereinek az ismertetése. Henry Olcott, a nemzetközi mozgalom másik alapítója megemlít Old Diary Leaves című könyvében egy „magyar adeptust”, akinek neve állítólag egy Cagliostróról készült kéziraton maradt fenn a nemzetközi teozófiai könyvtárban. Ez az ismeretlen magyar adeptus „Endreinek Agerdi of Kolswar” néven szerepel ezen az íráson, amely talán a kolozsvári születésű Agárdi Endre név eltorzított formája.¹⁹ Hogy ki volt ő, hogyan került Blavatskyék környezetébe, mi volt a szerepe 1875-ben, a nemzetközi teozófus szervezet megalakulás idején, azt homály fedi, csak a neve maradt fenn.

Ugyanígy magyar név található a teozófiához közel álló rózsakeresztes társaság, az angol Golden Dawn beavatottai között. Adriányi Emilt a budapesti második kerületi Kacsa utca 21 alól, állítólag 1895-ben vettek fel a párizsi Ahathoor Temple tagjainak sorába.²⁰

A magyarországi teozófia történetéhez tartozik Schmitt Jenő Henrik gnosztikus elmélete is, akinek gnózisa a korai teozófiai hagyományokat éppúgy tartalmazza, mint a modernet. Könyvében külön részt szentel Blavatskyék mozgalmának is. Gnosztikus bölcselete a teozófusok szerint is „alapjában megegyezik a teozófiai világnézettel, amin nem is lehet csodálkozni, mert hiszen az ő logikusan felépített bölcselete a mélyreható megismerésre jutott régi nagy misztikusokra (Plotinosz, Basilides, Valentinus) támaszkodik.”²¹

A kuriózumnak számító és a kereszténységgel szembekerülő szektákra való rátalálás, ahogy Nyugat-Európában,²² úgy hazánkban is politikai színezetet nyert. A fennálló világnézet kritikája ekkoriban elsősorban nem a filozófiában, hanem inkább a vallásbölcseletben játszódik le,²³ és ennek óvatos kezdeteit talán már a magyar ős-vallás keresése is mutathatja. Ipolyi Arnold (Magyar mythológia, 1854.) és Kállay Ferenc (A pogány magyarok vallása, 1861.) elméleti tájékozódásában már gyanítható ez a vallásbölcseleti mellékjelentés, amelyet a szépirodalomban az elfelejtett és egzotikus vallások felfedezése is jelezhet, függetlenül attól, hogy milyen – apologetikus, vagy bíráló – kontextusban kerülnek is elő. Kemény Zsigmond például a szombatosokat (A rajongók), Jókai az unitáriusokat és szombatosokat (Egy az isten, A jövő század regénye) valamint a nazarénusokat (Szerelem bolondjai), Eötvös Károly (A nazarénusok), Justh Zsigmond (Gányó Julcsa) és Komjáthy Jenő (Nazarénus dal) szintén a nazarénusokat „fedezi fel” műveiben.

A századfordulón és a következő években aztán divatba jött a teozófia és Schmitt Jenő Henrik gondolatai. Ez szintén hozzátartozott az akkori idők hangulatához, egymással keveredő eszmeiségéhez. Kosztolányi Dezső így festi le ezt a századforduló utáni években tapasztalható szellemi pezsdülést, amelyet Négyesy László stílusgyakorlatain figyelt meg: „Kürtőkalapos világfiak jönnek ide, elefántcsont fogantyús sétabottal, széplelkek, „merészen öltözködő” leányok társaságában, tolsztojánusok, kik Krisztus-szakállat, hátrafésült, nagy hajat viselnek, és bőrsarujukból mezítlen lábujjuk kandikál ki, piros nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal, szelíd növényevők és teozófusok, akik estenként az Akadémia kávéházban Schmitt Jenőt hallgatják, komor és titokzatos materialisták, akik angol pipát szívnak, s Herbert Spencer nevét úgy ejtik ki a kongó, homályos folyosókon, mint valami világfelforgató jelszót.”²⁴ Az Esti Kornél kulcsfigurákat szerepeltető (mint Csáth Géza és Karinthy) ötödik fejezetében, 1909 egyik napjának krónikájában is feltűnik egy teozófus, aki Estit és Kaniczkyt arra intette, hogy „szeressék a Természetet és éljenek összhangban a Világmindenséggel.”²⁵ Csáth Géza novellájában (A költő megtérése) pedig a szecessziósán érzéki versek költője próbálja – sikertelenül – a teozófusok életvitelét és világnézetét átvenni.

Schmitt Jenő Henrik ekkoriban az Akadémia Kávéházban tartotta előadásait, ahova Kosztolányi is ellátogatott.²⁶ Annak ellenére, hogy Kosztolányi levelében inkább lelkesült hangon számol be a találkozásról, mind Kosztolányi, mind Móricz életrajzának kutatója elutasítóként értelmezi reakciójukat a korabeli okkult nézetekhez közeledő irodalmi és művészeti életet felkavaró eszmékkel szemben.²⁷ Talán ma már ennél árnyaltabb véleményt lehet időben változó és valóban nem teljesen ellentmondásmentes hozzáállásukról kialakítani.

A Négyesy-órák szabad szellemét Juhász Gyula is megfigyelte, aki hat szemeszteren át volt a titkára a szemináriumnak. A divatos témákat így mutatta be: „Fölolvasni pedig lehetett ott mindent, verset, prózát, szonettet és Hamlet-tanulmányt, materialista filozófiát és teozófiai értekezést.”²⁸ Juhász Gyula a gnosztikusok és teozófusok találkahelyén, az Akadémiai Kávéházban is megfordult. Ellentétes vélemények is léteznek arról, hogy ez milyen nyomot hagyhatott a költőben, és hogy vajon hányszor fordult meg ott, csak egyszer, vagy az érdeklődését bizonyítandó esetleg többször is. „Egyszer elvittem (ti. Juhász Gyulát) magammal az Akadémiai kávéházba, ahol a gnosztikusok, theozófusok, kommunisták, anarkisták tartották összejöveteleiket, ahová én elég gyakran eljártam. Az egész társaságra az nyomta rá a bélyeget, hogy többé-kevésbé találkoztak a Gnózis terén. Ezenkívül majdnem mindenki tolsztojánus volt. Zavaros, ellentmondó, de nagyon érdekes társaság volt ez sok gondolkodó fővel és gondolatkeltő vitákkal. A magyar, de Németországban élő Schmitt Jenő a régi görög gnózis újjáélesztője minden télen Budapesten töltött néhány hónapot és ő is mindig ott volt az összejöveteleken. Németországban ő rendkívüli tekintély volt. A pesti tartózkodása alatt egész előadásokat tartott a kávéházakban. Juhász Gyula hallgatta Schmittet és hallgatta a többit. Nem szólt közbe. Többet nem láttam ott.”²⁹ Kiss Ferenc szerint viszont Juhász Gyula Schmitt Jenő asztaltársaságának egyik legállandóbb tagja volt, és a költő két cikkére hivatkozik, amelyekről szólva a kritikai kiadás jegyzete legendának véli Juhász Gyulának azt az állítását, hogy a gnosztikusok asztalánál Leninnel, majd Trockijjal találkozott volna.³⁰

Ez az értelmiségi körökben hódító divat, amely akkor a konzervatív bizonyosságra épülő szemlélettel szembeállított modern világkép egyik jelének számíthatott, tovább is fennmaradt. Ritoók Emma 1921-ben megjelent korrajz- és kulcsregényében az első világháború körüli évek szellemi életének jellemzőjét ebben a felfokozott vallási, misztikus hajlamban találta meg: „a nagy tömegeknél is megjött a vágy valami biztos alapnak az öntudatlan keresése után. A gyöngébbek a vallást készen találták, s először az asszonyok vetették magukat szokott túlzásukkal a Jézus vagy Buddha hívására a hit mélységeibe. A teozófia befolyása sok gondot adott az idegorvosoknak, de elmélyítette a lelkeket azoknál, akik csöndességre és bensőségre hajlottak. A teljesen közönyöseket az egész áramlat divatossága vitte magával – míg végre mindenki várta azt, aki az utolsó szóba belefoglalja az érzéseiket.”³¹ Egy másik kulcsregényben, Babits Halálfiai című művében pedig a narrátor szerint „a század eleji szomjas fiatalság kapva kapott az emberi szellem legendáin. Schmitt Jenő [...], a filozófus, akihez néha szintén eljártak [...] legenda volt köztük.”³² Végül az 1921-22-ben játszódó önéletrajzi regényében az Illyés Gyulával azonosítható narrátor is megjegyzi, hogy akkortájt a gnosztikusoknak elég népes és tevékeny tábora működött Budapesten.³³

A Vasárnapi Kör tagjainál is érezhető a teozofíkus-misztikus eszmék befolyása,³⁴ amely leginkább Balázs Bélánál figyelhető meg.³⁵ Az ő naplójában maradt nyoma annak, hogy 1915-ben még Lukács György sem idegenkedett hasonló eszméktől: „Olvasom az ágyban a Spiritizmus történetét [...], és olvassuk négyen Vö. NOVÁK Zoltán, Thomas Mann és a fiatal Lukács, Bp., 1988, 99.együtt hetenként egyszer-kétszer Blavatzky nagy Geheimlehre-jét. (Gyuri panasza: miért avatnak mostanában csupa buta embert be? Mért nem iniciálják őt, ő olyan jól fel tudná használni, és olyan szépen és értelmesen tanítani!)”³⁶ A fiatal Lukácsról és Mannheim Károlyról Jaspers is úgy nyilatkozott, hogy abban az időszakban – az 1910-es években – gnosztikusok voltak és teozófiai fantazmagóriákat terjesztettek.³⁷ Nóvák Zoltán pedig a Lukácsra tett gnosztikus hatások közvetítésében Balázs Bélának, Mannheim Károlynak, Ernst Blochnak, Blavatskynak és Schmitt Jenő Henriknek, „akit a fiatal Lukács ismert és tisztelt”, tulajdonított fontos szerepet, bár megjegyzi, hogy a gnózis nem tekinthető Lukács vallásos-filozófiai gondolkodása alapvető irányzatának, hanem inkább csak színezte ambivalens felfogását.³⁸

Schmitt Jenő halálával (1916) tanítványai – Képes Ferenc, Migray József és Madary Károly – körében élt tovább a gnózis szellemisége a húszas években, és nemcsak Budapesten, hanem az emigránsokkal Bécsben is.³⁹

Ennek a szellemi divatnak a kialakulása mögött a vallási alternatívák keresése állt, amelyet segített, hogy a századforduló tájékán megnőtt a teozófiáról szóló hazai ismertetések száma. Schmitt Jenő Henriknek a gnózis történetét és elméletét összefoglaló könyvének első kötete, amelyben az ókori gnosztikusokat mutatta be, 1903-ban, a második pedig, amely a középkori és a kortárs gnosztikusokat foglalta össze, 1907-ben jelent meg, de a spiritiszták is gondoskodtak, hogy megismertessék a teozófiával az okkult érdeklődésű olvasóikat. Az Égi Világosság tizenhárom részből álló tanulmányában kritizálva mutatja be ezt az újabban feltűnő rokon eszmét; ezek 1904. február 15-től augusztus 1-jéig jelentek meg az ekkor még havonta kétszer utcára kerülő lapban. A bemutató a teozófiát fekete mágiának nevezi, és kifogásai között szerepel, hogy képviselői Krisztusnál többre tartják a buddhista tant, hogy feleslegesnek tartják az imát, hogy szerintük az ember a földi élet után istenné válik, hogy örökölt dogmákban hisznek, és talán leginkább, hogy a szerző által vizsgált teozófia szerint nem minden ember lelke halhatatlan, csak azé, aki belép a teozófiai társaságba. Mindezek után a spiritiszta szerző kijelenti, hogy nem ismeri el a teozófiát a spiritizmus testvértudományának.⁴⁰

Ez a kezdeti vélemény azonban nem volt tartós. A spiritiszták a teozófiával is hasonlóan jártak el, mint korábban a spiritualistákkal. 1904-ben inkább a különbségeket hangoztatták, elkülönítették magukat tőle – talán mert féltek az új riválistól –, a későbbiekben azonban megszűnik a teozófiával szemben kezdetben érzett aggályuk. Bár olyan szoros kapcsolat sohasem létesült közöttük, mint a spiritizmus és spiritualizmus között, a két okkult irányzat jóindulattal vett tudomást egymásról. Személyi kapcsolat is volt közöttük, Nérei Ödön és Tordai Vilmos ugyanis, amellett, hogy spiritiszta volt, a magyar teozófiai mozgalomban is szerepet játszott. Különösen Tordai Vilmos szerepe volt jelentős, akinek neve a László László-ügyben kompromittálódott. Úgy látszik, ő a huszadik században Magyarországon létezett összes okkult irányzatban többé-kevésbé szerepet vállalt.

1905-ben jött létre tehát a Magyar Teozófiai Társulat, amelynek – ahogy a nemzetközi társulatnak is – hármas célja volt:

1. A különböző vallások és bölcseleti rendszerek közös benső lényegének fölismerésére törekedett. Az így nyerhető ismeret segítségével a tudományos kutatás és vallások között összekötő kapcsolatot óhajtott létesíteni.

2. A vallási vagy bölcseleti (teozófiai) ismereteket az emberek együttéléséből származó állapotok javítására, az emberek kölcsönös megértésének és testvériségének előmozdítására akarta felhasználni.

3. Tanulmányok tárgyává kívánta tenni azokat a módszereket, amelyek útján az altruisztikus fölfogás, a művészi hajlam, az intuitív felfogás és az egyén, az ember szellemi és erkölcsi fejlődésében közreműködő erők és tehetségek tökéletesíthetők.⁴¹

A Magyar Teozófiai Társulat első elnöke Ágoston Gyula volt, majd halála után rövidebb ideig Szentmarjay Dezső. Őt követte Nádler Róbert festőművész, majd Ráthonyi Ákosné.

A magyar mozgalom számára nagy elismerést jelenthetett, hogy 1909-ben itt rendezték a teozófusok világkongresszusát, amelyre az akkori vezetők, Annie Besant (1847-1933) és az akkor már a teozófiától távolodni készülő Rudolf Steiner is jelen volt. Annie Besant 1929-ben szintén hazánkba látogatott, akkor is a teozófus kongresszus alkalmából.⁴²

1912-ben Cooper-Oakley anyagi támogatásával jelent meg a Magyar Teozófiai Társulat folyóirata, a Teozófia, amely 1918-ig rendszeresen, majd háromévi szünet után 1921-től 1928-ig ritkábban, összevont számokkal jelentkezett. Főszerkesztője a festőművész Rózsaffy Dezső (1877-1937) volt. 1933-ban Teozófiai Értesítő címen még pár szám nyilvánosságot látott, ezután azonban a magyar teozófia intézményesített történetének nyoma vész. Hogy a Magyar Teozófiai Társulat meddig maradt fenn, arra egyelőre pontosabb adat nincs,⁴³ csak feltételezhető, hogy a tagok, mint a Szellembúvárok Budapesti Egyletének tagjai is, a második világháború kataklizmájában szétszóródtak, utána pedig már a politika állt az új gyülekezés útjába. Az utóbbi években ez a társulat is újjászületett.

A nemzetközi teozófiai mozgalomból a XX. század folyamán több irányzat szakadt ki. Közülük a Rudolf Steiner által kialakított antropozófia és Krishnamurti (1895-1986) irányzata Magyarországon is ismert volt. Több könyvük jelent meg magyarul, és meg is fordultak hazánkban. Steiner 1909-ben járt nálunk, de lehet, hogy később is, hiszen ismeretes magyar irányultságú neveltetése és érdeklődése,⁴⁴ Krishnamurti pedig 1933-ban látogatott Budapestre és beszélgetett el Karinthyval a boldogság lényegéről.⁴⁵

Steiner 1913-ban szakadt el a teozófiai mozgalomtól, hogy arra immár csak távolról hasonlító, átalakított, kifejlesztett nézeteivel, az antropozófia tanításával jelentkezzen. A német teozofikus mozgalom ezáltal az ő hatása alá került. Krishnamurti 1930-ban távozott, lemondva a világtanító és az eljövendő Messiás – Annie Besant által neki adományozott – szerepéről. Azóta egyszerű prófétaként járja és tanítja bölcsességre a világot. Még a teozófiától való elszakadása előtt népszerű lehetett a hazai teozofikus körökben, hiszen Keleti Csillagrend elnevezéssel a magyar teozófiai mozgalmon belül külön ágazat is létrejött Krishnamurti tanításainak vizsgálatára.

A magyar teozófia arculatát elsősorban az angol-indiai orientáció irányzata, főleg Annie Besant elképzelései határozták meg. A magyarországi mozgalom azonban minden internacionalizmusa ellenére sem szakadt el a nemzeti érzésektől. A magyar társulat egyik vezetője, Nádler Róbert szerint „Nekünk teozófusoknak nemcsak szabad hazánkat szeretni, hanem feladatunk.”⁴⁶ …

Önálló magyar teozófiai irodalom mégis kevés van. 1905-ben jelent meg az első ismertető könyv Stojits Iván tollából,⁴⁷ majd Nagy Dezső írt és adott ki a tanításokat összefoglalva bemutató könyvet.⁴⁸ A nemzetközi mozgalom jelentősebb gondolkodói azonban ismertek lehettek, a társulat tagjai lelkiismeretesen fordították és adták ki Blavatsky, Annie Besant, Leadbeater, Krishnamurti, a magyarországi szervező, Isabel Cooper-Oakleynak és Rudolf Steinernek egy-egy jelentősebbnek vélt írását.

A magyarországi antropozófia története még kevésbé van feltárva és talán még nehezebben megismerhető, mint a vele rokon mozgalomé, a teozófiáé. Az antropozófiának ugyanis nem volt folyóirata, és ez nagyon megnehezíti hazai történetének végigkövetését. …

Az antropozófia, ahogy a teozófia is, manapság újjászületését éli Magyarországon. …