Payday Loans

Keresés

A legújabb

Zsidóábrázolás a reformkori prózában
Zsidókérdés régen és ma - Zsidókérdés régen és ma


Esztétikai romhalmaz - Házalók, árendások, kocsmárosok, uzsorások.

Zsidóábrázolás a reformkori prózában
szerző
Márton László (A szerzõ regé
publikálva
2003/29. (07. 17.)

Nem túl termékeny vállalkozás egy zsidóábrázolásokat tartalmazó antológia összeállítása annak, akit nem érdekel, mi az, hogy ábrázolás; különösen, ha a szövegek szerzőit meg az nem érdekli, mi az, hogy zsidó.

A kötet szerkesztője, Szalai Anna - ezt leszámítva - gondos munkát végzett. Átnézte a reformkori magyar sajtót, kigyűjtötte a zsidó vonatkozású, szépirodalmi jellegű szövegeket (tárcákat, novellákat, életképeket), kiválasztott a korszak ma már nehezen hozzáférhető regényeiből egy-egy zsidó tárgyú részletet, és időrendben összerakta őket. Képeket is válogatott hozzájuk, rövid, de jól használható szó- és névmagyarázatokat, valamint életrajzi tájékoztatót állított össze.

A könyvnyi terjedelmű bevezető tanulmányban négy különböző kérdést tekint át. Az egyik: a reformkori Magyarország, azon belül a Magyarországon élő zsidók társadalomtörténete, az a folyamat, amely egyrészt elvezetett a zsidók jogfosztottságát enyhítő 1840. évi 39. törvénycikkig, majd az 1867-es emancipációs törvényig, illetve a zsidó vallás 1895-ben szentesített teljes recepciójáig, másrészt elvezetett a zsidók gyors elmagyarosodásához, a nyelvi és etnikai asszimilációhoz, illetve a hitközségeken belül a konzervatív és a reformista irányzat élesedő ellentétéhez, végső soron az ortodox és a neológ hitközségek 1869-es szétválásához. A másik: sorra veszi és kommentálja a zsidókkal kapcsolatos korabeli sztereotípiákat, szándékai szerint mind a negatív, mind a pozitív kicsengésűeket, szembesíti a "vérszopó uzsorás", illetve "szánalomra méltó rongyszedő" toposzt azzal a ténnyel, hogy a zsidók nem folytathattak kézművességet, mivel a céhekből ki voltak tiltva, sem mezőgazdasági termelést, mivel nem lehetett földtulajdonuk stb. A hagyományosan lenézett, zsidóknak megengedett foglalkozásokon kívül (uzsorás, alkusz, terményfelvásárló, kocsmáros, fuvaros, tőzsér, kupec, szeszfőző, ócskás, rőfös) Magyarországon két olyan polgári tevékenység állt nyitva előttük, amely megbecsülésnek örvendett: lehettek orvosok, és - 1840-től - alapíthattak gyárat vagy másmilyen üzemet azokban a helységekben, ahol szabad volt letelepedniük és ingatlant vásárolniuk. És persze a reformkor utolsó éveiben fokozatosan megnyílik a magyar anyanyelvű vagy többnyelvű zsidók előtt egy harmadik pálya is: lehetnek újságírók és szépírók. Petőfivel és Jókaival egyívású, velük nagyjából egy időben lép színre a magyar zsidó írók első nemzedéke, ennek azonban csak a közvélemény formálása szempontjából van társadalmi jelentősége.

Harmadszor: Szalai Anna áttekinti a szövegek által érintett problémákat. Véleménye szerint "a reformkori próza megfogalmazza mindazokat a gondokat, amelyek a következő történelmi korszakokban a zsidó közösség belső ellentéteinek, a gazdanemzet és a befogadott nép konfliktusainak alapvonásai lesznek. Ezekben az írásokban már felfedezhető a keleti és nyugati zsidó gondolkodása közti különbség, a befogadó társadalom eltérő viszonyulása hozzájuk, a szegény és a gazdag zsidó réteg közti szakadék, a beolvadást sürgető társadalmi elvárás, a kitért zsidót is zsidónak tekintő környezet, az emancipáció után való vágyódással párhuzamosan máris jelentkezik az identitás válsága. A közeledés vagy összefonódó sors lehetősége nem feledteti a zsidó másságát, a humánum diktálta rokonszenv az elutasítást." Ez utóbbi kapcsán jónak látja megjegyezni, hogy a kötet egyes írásaiban szerepeltetett zsidó "meghatározott szövegkörnyezetben jelenik meg, az őt ért bírálattal párhuzamosan a társadalmi visszásságok is bemutatásra kerülnek, az elavult gazdálkodási rendszer az elszegényedett nemesi kúriákon, a járhatatlan utak országszerte, a kártya szenvedélyének könnyelműen adózó ifjúság". Másfelől viszont: "Az irodalmi igazságszolgáltatásnak köszönhetően mindkét oldalon (mármint zsidók és nem zsidók közt egyaránt -M. L.) megjelennek az idealizált, példaképül szolgáló hősök is, emberi értékeik, előítéletektől mentes gondolkodásuk, virágzó eredményeket hozó gazdálkodásuk a közös erővel megteremthető közös jövő záloga lehetne."

Végül, negyedszerre, Szalai Anna sorra veszi a kötet szerzőit és írásait, és eközben óhatatlanul értékelnie kell a reformkori magyar elbeszélő próza általános állapotát is. A reformkor idején a magyar próza

még nagyon fiatal,

tulajdonképpen ekkor alapítják a korszak írói. Pontosabban: a magyar felvilágosodás szerzői - Bessenyeitől Kármánig - egyszer már megalapították a XVIII. század végén, ám az akkori eredményeknek nem lett folytatásuk, a XIX. század harmincas éveiben az egészet elölről kellett kezdeni. Ez pedig egyebek mellett a korabeli világirodalmi mintákhoz való igazodást, a késő romantikus német és francia próza eszköztárának átvételét vagy felszínes utánzását jelenti.

Ennek pedig a zsidó tárgyú írások szempontjából annyiban van jelentősége, hogy a magyar tollforgatók egy része a német és francia tárcairodalom sztereotípiáit, illetve sematikus gondolkodásmódját, általánosító retorikáját is kritikátlanul átveszi, a téma- és motívumkezelésről nem is beszélve. Nagy Elek Egy jelenet korunkból című, 1838-as Athenaeum-beli szövege például valószínűleg egy húsz évvel korábbi (a napóleoni háborúk után keletkezett) német novella fordítása, emez viszont Lessing A zsidók című fiatalkori drámájából merít, bőven, de nem túl mélyen. Nagy Ignác is fesztelenül helyezett át pesti helyszínekre cselekményszálakat, figurákat és jókora szövegtömböket különböző francia tárcaregényekből, és azt hiszem, egy átfogó összehasonlító vizsgálat a reformkori tárca- és életképtermés nagy részében kimutatná az átvételeket. Erős a gyanúm, hogy az úgynevezett reformkori zsidóábrázolások (szerintem inkább zsánerképekben és anekdotákban feloldott faji előítéletek) jelentős része ugyancsak német vagy francia eredetű.

Az alakulófélben levő fiatal magyar próza persze nem csak, nem is elsősorban az átvételek miatt mutatkozik mai olvasói szemmel nézve kétes értékűnek. Hanem elsősorban azért, mert az alapítás hevében a szerzők összetévesztették az ábrázolást, az utánzó jellegű és az egyszerű elbeszélést az oktató-nevelő célzatú retorikával. Magyarán szólva hiányzott belőlük mind a felfedező szenvedély, mind a műgond. Nem hinném, amit Szalai Anna hisz, hogy "a mindennapi élet aktualitásait megelevenítő villanóképek hitelességét" növeli "a pénzügyi, gazdálkodási vagy politikai kérdések érintése".

Érdemes elgondolkodni, miért olyan elképesztő a reformkori líra és próza közti színvonalkülönbség. A reformkori lírikusoknak még a másod-, harmadvonala is olvasható és értékelhető (Garai, Erdélyi János, Tompa, Bajza stb.), másfél évszázad elteltével is, Vörösmarty, Petőfi és Arany pedig világirodalmi mércével mérve is jelentős alkotók. A reformkori próza jeleseiről és gyarlóiról ugyanez nem mondható el. Aki nem hisz nekem, az olvasson el két-három kiló Jósika Miklóst, pedig ő a legjobbak egyike. De még a nála is jobb Eötvös József regényein is mutatkozik némi rozsda irodalmunk vaskorából. (Társadalmi és politikai tanulmányain nem!)

Talán Kemény Zsigmond

az egyetlen, aki megközelíti a világirodalmi mértéket (ő egyébként - zsidó tárgyú tárcák és regényrészletek híján - kimaradt a kötetből), de amit fiatal korában, a reformkor éveiben írt, az enyhén szólva nem piskóta. (Elég utalnom a Gyulai Pál című regény csikorgó nyelvezetére, amely látványosan hatástalanítja az amúgy nagyszerű kompozíciót és konfliktuskezelést.)

Szalai Anna is érzékeli ezt a problémát. Azt is látja, hogy ez a probléma a zsidó vonatkozású szövegekben különösen kiéleződik. Ám ő elhanyagolható mellékkörülménynek tekinti, hogy a szövegekben felbukkanó zsidókat a szerzők csak hosszan vagy röviden emlegetik, ám nem ábrázolják. Azt mondja: "Különleges pillanat tanúi vagyunk. Egy művészi szinten még csak dadogó nyelv talál rá a megfelelő irodalmi kifejezésekre, új irodalmi műfajok nevelnek olvasóközönséget, gyakorlatlan tollforgatók, köztük sokan nem magyar anyanyelvűek, válnak ünnepelt írókká, a gyorsan fejlődő és változó környezet új témákat kínál írónak és olvasónak egyaránt. Ebben a sokféle újdonságot egybeolvasztó pillanatban lép be valóban a magyar irodalomba a zsidó szereplő. Még nem találta meg az igazi helyét a többi szereplő mellett, még aránytalanul nagy befolyása van a cselekményre, vagy éppen érdektelen mellékfigura, aki csak színezi a történetet. És még nem talált rá az az írói tehetség, aki valóban élő alakká varázsolja az irodalom lapjain."

A fentiekből következik az a vélekedés, miszerint egy művészi szándékkal írt, ámde művészileg hiteltelen szöveg "amúgy" hiteles képet tud közvetíteni a valóságról: "Azok az írók, akik a harmincas-negyvenes években néhány év leforgása alatt a közönség kedvencei lettek, és akiknek írásaiban a zsidó szereplők oly gyakran bukkannak fel, nem kimagasló irodalmi teljesítményükkel vívják ki a késői utókor irodalmárainak figyelmét. Nem a művészi érték, hanem a különböző színvonalon megszólaló irodalmi alkotásokban lappangó gazdag társadalom- és művelődéstörténeti anyag, szociológiai és pszichológiai kérdéseket érintő leírás vár feldolgozásra ezekben a művekben."

Engem az egész bevezető tanulmányban

ez a gyanútlanság,

ez a nyomtatott betűk iránti határtalan bizalom zavar leginkább.

Szalai Anna abban a hiszemben végezte munkáját, hogy jel és jelentés kölcsönösen fedi egymást, így tehát az egymás mellé rakott jelekből, mint valami puzzle, kirakható a valóság egy-egy tetszőlegesen választott szelete. Sem a szemiotika, sem az elmúlt nyolcvan év történelmi tapasztalatai nem ébresztettek benne kételyt.

A negatív előítéletekkel egyfajta kiegyensúlyozás jegyében szembeállít pozitív előítéleteket és kollektív elvárásokat, ám figyelmen kívül hagyja, hogy az előbbiek jóval számosabbak és hatékonyabbak, s főleg azt nem veszi észre, hogy mindenfajta előítéletben és kollektív elvárásban, a legjobb szándékúakban is, ott lappang a demagógia és az elnyomás közvetlen lehetősége, ott lappang az embertelenség.

Így viszont az egymás mellé rakott szövegek bosszút állnak: eredeti szövegkörnyezetükben sem ostromolják a Parnasszus csúcsát, ám a jelen összeállítás a rosszból is a legrosszabbat hozza ki. A bevezető tanulmányra, ha csillagos ötöst nem is, de egy négyes alát azért megadnék, viszont a rá következő harmincívnyi szövegtest a szó minden értelmében elégtelen. Az olvasó, miközben csüggedten vánszorog az egy és negyed millió betű sivatagában, hajlamos azt gondolni, hogy az egész reformkori próza úgy silány, ahogy van. Pedig ez nem igaz. Csak hát a jelen összeállítás, témájánál fogva, nem ad hiteles képet a reformkori magyar prózáról. Továbbá, ugyancsak tematikus okokból, nem ad hiteles képet a reformkori magyar zsidóságról sem.

Eszemben sincs tagadni a szerzők emberi kvalitásai közti különbséget, és persze az írói készségek sem egyformák: dilettánsnak is többféleképp lehet lenni, sőt olyan is van a szerzők közt, aki ügyesen forgatja a tollat. Fáy András és Táncsics Mihály tiszteletre méltó férfiak voltak, és rokonszenves eszméket fejtettek ki, ellenben Kuthy Lajos igen rossz jellemű ember volt, és a kiválasztott regényrészletben úgy beszél, mint egy betyárvilágba szakadt nyilas újságíró - ez nem csekély különbség. (Kuthy ráadásul nagy tehetség lett volna: amikor tájakról beszél, akkor mindig jó, de Hazai rejtelmek című regényében sajnos emberek is akadnak.) És hogy a kötet zsidó szerzőiről is szó essék: Diósy Márton volt, ismeretlenül is, a későbbi baloldali zsidó értelmiség egyik "korai lelke", itt bemutatott Zeldacímű elbeszélése ugyancsak a szabadság iránti lelkesedéséről tanúskodik, míg Ludasi Gans Mór szövege a kikeresztelkedett zsidó antiszemitizmusának egyik jellegzetes (és undorító) korai példája - hiba volna egy kalap alá venni őket.

Ám az említett szerzők irásműveiben mégiscsak van valami közös. Nevezetesen az, hogy mint írásmű mindegyik rossz. Mégpedig azért, mert a szerzőknek agitatív szándékaik vannak, ám ezt nem tanulmányban fejtik ki (mint tette például Eötvös József, akinek A zsidók emancipációja című röpirata mai szemmel olvasva szépprózaként is sokkal inkább megállja helyét, mint a korabeli zsidó tárgyú novella- és tárcairodalom), hanem cselekménybe ágyazottan illusztrálni óhajtják. Egyéb tárgyú életképekben is észlelhető ugyanez a tendencia, ám a zsidók emlegetésekor a leginkább szembeötlő, mennyire nem érdekli a szerzőt az, amiről éppen beszél. Ezért persze akár a zsidó szereplőt is lehet hibáztatni: mihelyt színre lép a zsidó, esztétikai romhalmaz keletkezik.

A sivár szöveghalmazban valóságos oázis Jósika Miklós Gazdagság nem boldogság című írása: a bárgyú cím alatt épkézláb novella áll, amelynek szerzője ismerte és alkalmazta a mesterség szabályait. Igaz ugyan, hogy a legkevésbé érdekes benne a kikeresztelkedett zsidó földbirtokos, de legalább író írta a mondatokat. Bernát Gáspár Alföldi kaland gyorsszekeren című szövege mulatságos (némileg a szerző szándéka ellenére az): olyan, mintha H. C. Artmann vagy Garaczi László naiv előfutára írta volna, pedig hát nem volt ő előfutár, legfeljebb naiv. Zsidóábrázolása körülbelül ennyi: "biztatott a remény, hogy a váltóittas Miczhauser ördög lényére is nemesb alakot varázsolhatok, azonban ő pénzét csörgeté, nagyot szippantott". Benedek Józsefnek, a Zsidó menyegző szerzőjének hajlamos vagyok elhinni, hogy tényleg látott zsidó menyegzőt, vagy ha mégsem, akkor beszélt valakivel, aki onnét jött.

Jósikán kívül Szegfi Mórban, az első jelentősebb magyar zsidó elbeszélőben mutatkozik írói tehetség, ő három novellával szerepel. Ezek írásakor még nagyon fiatal, 20-22 éves volt: kedélyben és fantáziában gazdag, ám kiforratlan tehetségnek látszik. Aki későbbi könyveit olvassa, megállapíthatja, hogy a kedély és a fantázia fokozatosan elsorvadt, ám a kiforratlanság megmaradt.

Kérdések

A többi szövegről inkább nem ejtenék szót. Helyettük valami másról. A magyarországi zsidóság történetében alapvető kérdés, miért tudott a reformkorban oly nagy lendülettel beindulni a zsidók magyarosodása. Mikor és miért szoktak le német vagy jiddis anyanyelvükről, kezdtek magyarul gondolkodni, írni, beszélni, kezdték magyarnak érezni magukat? Miért bizonyult a magyar kultúra vonzereje nagyobbnak, mint a németé? Miért volt csábítóbb a magyar nemesség szabadság-, haza- és haladáseszménye, mint a Habsburgok biztonságot és rendet ígérő centralizációs (egyszersmind modernizációs) törekvései? És végül: miért választotta a magyarországi zsidóság meghatározó része a reformkor iskolája után az asszimilációt, majd ennek nyomán a zsidó identitás részleges vagy teljes feladását? Sokféle magyarázat kínálkozik, ám engem egyik sem elégít ki teljesen. Annyi biztos, hogy a magyar zsidóság beilleszkedésének kezdeti sikere, utóbb tragikus kudarca nem írható le "gazdanemzet" és "befogadott nép" viszonyának alakulásaképp. És abban is biztos vagyok, hogy a kötet írásaiból, ha mégoly gondosan vannak is összeállítva, a fenti kérdésekre nézve nem derül ki semmi lényeges.

Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 467 oldal, 3480 Ft*

 

*A recenzió - enyhén szólva - nem mentes elfogultságoktól,

de talán annál inkább érdekes lesz maga a ritka értékes könyv,

amit antikvár online vonalon jóval olcsóbban be lehet szerezni...

...én a tartalomjegyzzék közreadásával keltek érdeklődést (N.J.)

 

Képtalálat a következőre: „reformkori zsidók”

Képtalálat a következőre: „reformkori zsidók”

TARTALOM

Bevezető 7
Vajda Péter: Keleti virág Pesten 99
Csató Pál: A fantaszta 101
Táncsics Mihály: Pazardi (részletek) 113
Fáy András: Salamon 126
Nagy Elek: Egy jelenet korunkból 131
Beöthy Zsigmond: Lea 135
Ormós Zsigmond: Véres bosszú (részlet) 143
Nagy Ignác: A nagyravágyó 148
Ney Ferenc: A váltó 187
Varga Soma: A házaló zsidó 217
Lakner Sándor: Zálogház 228
Bernát Gáspár: Alföldi kaland gyorsszekeren 232
Nagy Ignác: A hajhász 245
Nagy Ignác: Az uzsorás 255
Gaal József: Átszállítási mulatság 261
Vas Gereben: G'schaeft 265
Benedek József: Zsidó menyegző 268
Jakó Pál: Országgyűlési tapasztalás 277
Nagy Gábor: A szenvedély hatalma 286
Gaal József: Igaz osztály 302
Diósy Márton: Zelda 308
Szegfi Mór: A zsidó 321
Nagy Ignác: Emancipáció 334
Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek (részlet) 339
Nagy Ignác: Nászéj 352
Szegfi Mór: Lakoma és tor 365
Kléh István: Ördög iskolája 370
Petrichevich Horváth Lázár: Zsidó menyekző 379
Jósika Mikklós: Gazdagság nem boldogság 382
Nyíregyházi (Ludas Gans) Mór: Az életből 421
Ludasi (Gans, Nyíregyházi) Mór: A regény 431
Szegfi Mór: Az elátkozott bachúr 438
Jegyzetek 457
Szó- és névmagyarázatok 459
Életrajzi adatok 463
Képek forrása 467
LAST_UPDATED2