Payday Loans

Keresés

A legújabb

A zsidókérdés filmeken - 1.
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2016. október 10. hétfő, 08:21

Képtalálat a következőre: „Jerzy Andrzejewski nagyhét”

GRZEGORZ BUBAK

Multikulturalitás és identitás

A zsidókérdés Andrzej Wajda Nagyhét, Roman Polański 
Zongorista és Szabó István A napfény íze című filmjében

A lengyel-magyar kapcsolatokat, történelmi, politikai összefüggéseket, a két nemzet múltjának közös elemeit, így például a királyi rokonságokat, történelmi jelentőségű események alatt együtt hozott döntéseket többen vizsgálták már. Gyakran előtérbe került a művelődési aspektus is. A Lengyelországban és Magyarországon egymás mellett élő kultúrákat, a kisebbségek problémáját az ezekben az országokban létező zsidókérdésen keresztül is lehet látni: ez a kérdés nagyon lényeges volt a múlt század harmincas éveiben és a második világháború alatt. A világ kinematográfiájának három kitűnő művét: Andrzej Wajda Nagyhét, Roman Polański Zongorista és Szabó István A napfény ízecímű filmjét elemezve szeretném ezt a problematikát megközelíteni.

Ezek a filmek viszonylag újak (1995, 2002, 1999), a bennük található utalások aktuális, friss képet mutatnak az említett korban meglévő komplikált lengyel-zsidó és magyar-zsidó viszonyokról. Ámbár az első két film esetében irodalmi művek többé vagy kevésbé szöveghű feldolgozásával van dolgunk, amelyek röviddel a bemutatott események után születtek, de a rendezők ezekre a tapasztalatokra fél évszázad távolából néznek. Wajda korai háborús tematikájú filmjei (SámsonKorczak) után megint az emberi tragédiák kérdését és a megszállt Varsóban élő lengyelek és zsidók egymáshoz való viszonyának sztereotípiáját próbálja vizsgálni, de mindenekelőtt a halálos veszéllyel szemben álló egyszerű emberek reakcióját figyeli. Polański először nyúlt ilyen típusú realizációhoz, bizonyos ideje már jelezte, hogy egy filmet fog forgatni lengyel-zsidó tapasztalatairól a háború alatt, utalva bizonyos fokig saját életére. Sokáig nem talált megfelelő anyagot, csak Władysław Szpilman emlékezései szolgálhattak története alapjául.[1919] Szabó viszont saját forgatókönyvét vitte filmre, amely sok magyar zsidó élményeinek és Magyarországon élő zsidó családok generációkon át gyűjtött tapasztalatainak szintézise.

Wajda felhasználta Jerzy Andrzejewski mai napig is vitatott novelláját,[1920] mely 1943 áprilisának pár napjáról mesél. Az irodalmi mű, egyúttal a film témája a lengyelek, Varsó lakosainak magatartása a gettófelkelés idején, ugyancsak - de talán mindenekelőtt - egy ház lakóinak reakciója arra a hírre, hogy egy fedél alatt laknak egy bujkáló zsidó asszonnyal. Wajda képe szélsőséges érzéseket keltett, jobboldali újságok hangjától kezdve, melyek a rendező szemére vetették, hogy a lengyeleket antiszemitizmussal vádolja, az ellenkező véleményekig, hogy tisztázta vagy védeni törekedett honfitársait. A rendező bizonygatása, hogy csak a lengyel történelem fontos töredékéről és a benne élő emberekről akart filmet csinálni, nem győztek meg minden elégedetlent.

A film hőse, egy fiatal mérnök, Jan Malecki a háborús Varsó utcáján véletlenül találkozik egykori zsidó barátnőjével, Irenával, aki a hitleristák kezéből próbál menekülni. Az emberi szolidaritás ösztönétől vezetve búvóhelyet ajánl saját lakásában, a Bielany negyedben, bizonyos távolságban a fenyegetett belvárostól. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a döntés nem könnyű, halál fenyeget ezért a tettért, nemcsak őt, de mindenkit a házban, mert ezekben az esetekben a németek a közös felelősség szabályát alkalmazták. Jan csak később ad számot magának a döntés súlyáról, ami mások sorsáról is szól. Mellékesen hozzátehetjük, hogy szomszédai bizonyos mértékben a lengyel társadalom különféle viselkedését és magatartását reprezentálják.

A jelenkori nézőnek, aki közvetlenül nem ismeri azt a kort, leginkább szembeötlő elem a Wajda által bemutatott világban (de nem csak az övében, Polański filmjében is találkozunk ezzel a motívummal) a diszharmónia a gettó képe és például Bielany környezete között. Egyrészt látjuk a várostól magas fallal elzárt zsidó kerület tönkrement épületeit, későbbi időszakban a kiégett romokat, az egyes lövésektől eleső embereket. Másrészt a kamerával regisztrált, falon kívüli kép majdnem idilli: a zöld szín dominál (tavasz van), nem fekete, csak időről időre hallható lövöldözés, és a lakók más dolgokkal vannak elfoglalva. Látszólag a háború nem érinti őket, gyermekek játszanak az udvaron, sőt közel van a körhinta, a felnőttek a munkából jönnek haza. Igaz, a nyugalom és normális élet benyomása eltűnik minden egyes alkalommal a német járőr egy közeli utcán való megjelenésével együtt. Mindenki idegesen néz körül, mintha valamilyen veszélyt akarna elkerülni. A nyugalom végleg eltűnik a ház lakóiból Irena megjelenésével.

Malecki a lengyel értelmiséget képviseli, mely egyaránt érez lelkiismeretfurdalást, részvétet a bestiálisan gyilkolt zsidó nemzettel szemben, mely évszázadok alatt Lengyelország elemét alkotta, és félelmet rokonai sorsáért, a következmények miatt, amelyeket magára vonhat a zsidóknak nyújtott segítséggel. A fiatal mérnök döntése biztosan nagy bátorságot követelt jónéhány okból. Irenának, ámbár voltak árja származást igazoló papírjai (természetesen hamisak), de külseje nem hagyott kétséget, valójában ki ő. Malecki felesége terhes, családjuk rövidesen gyarapszik, és ez a helyzet nyugalmat követel (amennyire háborús időben ez lehetséges), nem ideges hangulatot, melyet a bajt okozó vendég jelenléte eredményezett. Viszont éppen a Malecki család az egyetlen, mely Irena sorsa iránt megértést mutat, Jan felesége - mélyen hívő katolikus - férje döntését megértéssel fogadja. Jan öccse, Julek, aki a környékről való gyerekekkel konspirál, a vendég látogatását természetes dolognak tartja. Viszont a családon belül feltűnnek bizonyos félreértések Jan indítékaira vonatkozóan. Julek vádolja, hogy mindenekelőtt magáért csinálta, hogy nyugodt legyen a lelkiismerete, hogy ne kelljen radikálisabb lépéseket tenni. Úgy gondolja, hogy hasonlóan, mint a lengyel társadalom többsége, bátyja passzivitása az üldözöttek sorsa iránti közömbösségből következik (ez a vád tovább vihető: Jan valóban hasonlóképpen tenne-e, ha Irena nem lenne fiatalkori barátnője). Ő maga radikálisan cselekszik, nagyon fiatal önkéntesek csoportját szervezi, akik egy éjjel bemennek a gettó területére, hogy segítsenek a harcoló felkelőknek, mind azok, mind a "segítők" sorsát könnyű előre látni. Julek a lépését ugyanazokért az értékekért, vagyis mindenekelőtt a szabadságért való harc szükségességeként magyarázza, a gettólakókban polgártársakat, fegyvertársakat lát, nem más nemzet képviselőit, vagy ahogyan a németek akarnák: alacsonyabb rendű faj képviselőit. Az ő véleménye szerint ez nem jóvátétel a bűnökért. Julek a Roman Bratny Kolumbuszok. 20-as korosztály című regényéből ismert generációt képviseli, meg nem alkuvó, még eszményekben hívő, történelmi tapasztalatok nélkül. Szabad Lengyelországban nőtt fel és ilyen országért áldozza életét.

Másképpen alakítják a lengyelek képét Wajda más személyei: Piotrowski házfelügyelő, felesége, Zamojski tanácsos: a ház tulajdonosa, vagy Zalewski, Malecki munkatársa. Piotrowskiék a lengyelek sajnos általában működő antiszemita sztereotípiájának látszólagos példái. A népszerű lengyel színész, Pazura, Piotrowski szerepében valamilyen gyanús üzleteket csinál, a háború inkább pénzkeresésre ad alkalmat neki, mint veszélyt jelent, ő olyan típusú ember, aki tulajdonképpen minden körülmények között segít magán. Ami még rosszabb, lelkiismeretfurdalások nélkül kihasználja az erősebb pozícióját, például amikor Irenát próbálja megerőszakolni, jól tudva, hogy nem hívhat segítséget. "Az ő cselekvésének alapja viszont nem a zsidók gyűlölete. A determináns motívum nem az antiszemitizmus, hanem fölény és a potenciális áldozattal szembeni büntetlenség érzése. Mindkét Piotrowski tipikus lumpenproletár, 1943-ban a zsidókon élősködtek, négy év után pedig a "lengyel burzsujokon".[1921]

Piotrowski felesége pedig törvénytisztelő személynek tartja magát, véleménye szerint közös érdekről gondoskodik, legalábbis úgy bizonyítja igazát Zamojskinak, amikor feljelenti a "veszélyes" vendéget. Viszont ismeri a határokat, amelyeket nem lép át: Irenát nem a németeknek árulja el, hanem a ház tulajdonosának - számítva arra, hogy ő a többit elintézi. Ráadásul cselekedeteit közönséges női féltékenység is irányítja: nála fiatalabb férje nem rejti el érdeklődését az újonnan jött nő iránt. Ő nem antiszemita, de durva viselkedését olyan mondások is illusztrálják, amelyek bizonyítják, hogy a zsidókat rosszabbnak tartja a lengyeleknél, például amikor azt mondja, hogy nem akar meghalni a zsidókért, vagy mikor azt állítja, hogy "ők" a lengyelekre szakadt szerencsétlenségek okozói. Viszont már említettem, hogy a házfelügyelő viselkedése nem a lengyel antiszemiták képét mutatja, hanem azt, hogy tulajdonképpen minden nemzetben vannak fekete bárányok, árulók, aljas jellemek.

Más magatartást prezentál Malecki munkatársa, Zalewski, aki nyíltan hirdeti a gettó lakói iránti ellenszenvét, és örül, hogy a nácik a lengyelek helyett elvégzik a "fekete munkát", megoldva a zsidó kérdést. Ez a háború előtti lengyel társadalom bizonyos részének hangja, amely saját sikertelenségeiért valamilyen többé-kevésbé konkrét okozót hibáztatott, és az izraeliták mindig könnyű célpont voltak. Ezen a helyen a kritika szavai a mérnöknek is járnak, aki szótlanul hallgatja Zalewski érveléseit, bár nem ért egyet az elméleteivel, sajnos nem ellenkezik, mintha neki közömbös lenne, mit mond a "lengyelek nevében" a kollégája.

A Wajda filmjében bemutatott Malecki személye bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Hőse meg tudja nézeteit védeni, amikor Zamojski tanácsosnak magyarázza igazát és motívumait. Állítja, hogy az ő helyében mindenki ugyanazt tenné, és azt hiszi, hogy a tanácsos biztosan nagyon jól megérti őt. A filmben, másképpen mint a novellában, erős szuggesztiók tűnnek fel, hogy a tanácsos maga is, bár asszimilált, de zsidó.[1922] Ezért a tulajdonos félelme a ház lakóinak biztonságáért nem látszik teljesen őszintének, lehet, hogy jobban félti a saját bőrét, és nem akarja, hogy titka kiderüljön.

A film hőseinek bemutatásakor néhány mondatot kell szentelni a "másik oldalnak" is, vagyis Irenának. Nem fér hozzá kétség, hogy nem reprezentálja saját honfitársait, akik teljes hallgatásban sorsukba beletörődtek, végig el sem hitték, ami körülöttük történik (részben úgy, ahogy a Zongorista hőse cselekszik, amiről később szólunk). De Irena nem is szándékozik harcolni az életért, vagyis nyíltan fellépni, ahogy a gettóban felkelést szítók csinálták. Olyan személy benyomását kelti, akit az élmények közömbössé tettek a környezetre, megfosztották a normális reakcióktól, meg a félelemtől is (talán egy pillanaton kívül). Ő agresszív még azokkal is, akik segédkezet nyújtottak neki. Jannak azt mondja, hogy azok után, ami vele történt, senkiben nem bízhat, sajnos benne sem, mert már olyan sok ember elárulta, akit barátnak tartott. Keserű szavakat hallunk szájából a lengyelekről, arról, hogy az emberek nem változnak meg, a háború után olyan individuumok, mint Piotrowskiék, még jobban fogják gyűlölni azért, hogy el kell őt tűrniük.

Véleményem szerint Wajda filmje, hasonlóképpen mint Andrzejewski novellája, az egész korkép, a konkrét események ellenére sem kizárólag a lengyel antiszemitizmus problémájának elemzése. Gondolom, hogy ez pszichológiai tanulmány is: az egyén viselkedése szélsőséges helyzetekben, az egyszerű ember hősiességének kérdésére is próbálkozik válaszolni.

Nagyhét kamerális mű, mondhatjuk, hogy szerény, legalábbis a nagy lendülettel, de természetesen túlzás nélkül forgatott Zongoristával összehasonlítva. Wajdának nem sikerült elkerülni bizonyos apró hibákat, biztosan a szerényebb anyagi eszközök miatt, Polański pedig kidolgozott minden legapróbb részletet. A rendező már említett anyagkeresése gyümölcsözőnek tűnik, a film a művész kiváló alkotása. Szpilman bonyolult önéletrajzi kalandjai csak ötven év elmúltával találtak szerencsés befejezést, és érdemes megjegyezni, hogy hasonlóan, mint Andrzejewski novellája esetében, a szocialista rezsim beavatkozására való tekintettel hosszú ideig nem láthattuk a film nem cenzúrázott változatát.

A film hőse a lengyel zsidó zongorista Władysław Szpilman, aki nem csak Varsóban híres; először családjával, aztán egyedül járja meg a megszállás poklát. Polański az ember méltósága fokozatos elrablásának kérdésére koncentrál, megalázására addig a határig, amin túl csak közömbösség van, lelki paralízis. Az ember bizonyos pillanatig a külső hatásokra reagál, ha pedig gyakoriságuk és erősségük túl nagy, többé már nem figyel rájuk, a környezet iránt közömbössé válik. Ezt a módszert látjuk ebben a filmben, amikor a szörnyűségek kezdik mind a film személyei, mind a nézők percepciójának határát átlépni. A bekövetkező események illusztrálják az ilyen típusú viselkedést a dühtől, passzivitáson, szótlan megengedésen keresztül és végül a teljes közömbösségig. Szpilman családja 1939 szeptemberében nem hiszi, hogy a németek elfoglalják Varsót, azt sem akarják elhinni, hogy Nagy-Britannia és Franciaország elárulta Lengyelországot. Szpilmanék Varsót az otthonuknak tartják, ezért nem szándékoznak elköltözni, sőt amikor a hitleristák már masíroznak a város utcáin, mindennek ellenére otthon akarnak maradni. Az elkövetkező helyzet borzalmasságát előrevetítik a fasisztáknak a zsidó lakosságra vonatkozó első rendelkezései, kezdetben kisebb jelentőségűek, mint a pénzbirtokolás korlátozása, vagy a Dávid-csillag hordás kötelessége a ruhákon, majd egyre szigorúbbak, például a kényszerű átköltözés a gettóba. Az említett fokozatos közömbössé válás látható már kezdettől, a zongorista apja felháborodik a zsidókat "megjelölés" parancsa ellen, de nemsokára senki nem reagál az elgyengüléstől haldoklókra a járdán, vagy a halálra kínzottak bomló holttestére. A néző számára a film szereplőinek passzivitása, a németek fokozódó kegyetlenségének szótlan megengedése érthetetlen. Pedig tudatában kell lenni annak, hogy az események hősei számára az, ami történik körülöttük, képtelenség volt, tulajdonképpen hihetetlen, mint például a járdahasználás tilalma nem árják számára, vagy a későbbi rendelkezés: a négyszázezer varsói zsidónak a gettó kis területén való elhelyezése. Az idő távolságából már tudjuk, mire voltak képesek a nácik, akkor nem is értették meg, a koncentrációs táborokba induló, a marhavagonokba bepréselt zsidók azt képzelték, hogy a Német Birodalomba mennek dolgozni.

Władek, hasonlóan Irenához a Nagyhétből, akarat nélkül cselekszik, a környezet vezeti őt, de Irenával szemben sztoikus nyugalommal elfogadja a sorstól kapott csapásokat, a környező valóság nem kelt benne agressziót. A Zongoristát az élet apoteózisának nevezték, a hős tapasztalatait az életkedv halál feletti győzelme illusztrációjának. Azt gondolom viszont, hogy itt lényegesebb volt a túlélés ösztöne, a szerencsés (egész tragikusságában) körülmények összejátszása és néhány ember segítsége, akik a megfelelő pillanatban csaknem szó szerint a halál torkából húzták ki a hőst.

Polański filmje a lengyel antiszemitizmus kérdését nem érinti, "(...) a Zongorista hőse lengyel zsidó, de sem a lengyelség, sem a zsidóság nem befolyásolja a magatartását. Csak ember. A kés a vízben alkotója mind a lengyel, mind a zsidó komplexust nélkülözi, Szpilmant mint univerzális hőst mutatta be. Az ő szemével látjuk a megszállási horrort és ezzel a látásmóddal kell azonosulnunk. Ilyen módon sikerült a lengyel mozi még egy lehetetlenségét átlépni. Mert a lengyel filmekben, még a legjobbakban is, a zsidó mint egy idegen személy volt megkülönböztetve, akkor is, amikor a lelkiismeret szava volt, elítélte a lengyeleket - mint Wajda Samsonjában, a Tájkép csata utánban, végül a Nagyhétben. A lengyel mozi folyton a lengyelek és zsidók kölcsönös idegenségének problémájával küszködik, de nem tudja ezt az idegenségsorompót átlépni."[1923]

Itt nincs ez a sorompó, a lengyelek a háttérben vannak, a fordulópontokban főleg ők segítenek a hősnek, vagy biztonságos lakásban elhelyezve, vagy orvost híva. A kép a bűnösök eltorzulását és az áldozatok szenvedését mutatja, a rendező nem foglalkozik a lengyelek felelősségével a zsidók sorsáért, mert ez a probléma nem érdekelte Szpilmant sem, amikor úgynevezett árja oldalon bujkált a lengyel barátok lakásában. A bűnösöket egyértelműen és kétséget kizáró módon ábrázolja a film (bár Władek apja még az amerikai zsidók tétlenségét is vádolja), amikor hidegvérrel, szórakozásból véletlenül kiválasztott embereket ölnek meg, vagy a gettóba ennivalót csempésző gyereket meggyilkolják.

A világ, amit Polański bemutat, gyakran a normális életnek a látszatát sem kelti, ezért boldog benne a sérült pszichikumú ember vagy az ilyet megjátszó, hogy sikerüljön a túlélés. A viselkedését megtűrték a németek is, akiket nyíltan banditáknak nevez, ők nevetve cigarettával kínálják cserében.

A bujkáló Władek az izolációja ellenére nem veszíti el a környezettel kapcsolatát, a búvóhelyei ablakából mind a gettófelkelés (1943 áprilisában), mind a varsói felkelés (1944 augusztusában) eseményeit nyomon követi. Korábban rövid látogatása alatt a zsidó kerület falain kívül Wajda filmjében bemutatja azt a világot is: színekkel, élettel tele piacteret, ahol szinte nem is látható a háború bélyege. A nők divatosan vannak öltözve, másképpen, mint a gettóban, a standok árukkal tele. A néző mégis gazdagabb lesz olyan ismeretekkel, amelyeket a Nagyhétben nem szerezhetett meg, hogy idővel a népesség elpusztítása Varsó egész lakosságát érinti nemzetiségre való tekintet nélkül, minden utca kezd úgy kinézni, mint a gettóban, különösen a varsói felkelés kitörése után. A lengyelek és zsidók sorsa nem különbözik.

Képtalálat a következőre: „polanski zongorista”

A kritikusok elgondolkodtak, hogy a Zongorista rendezője ellenáll-e a Szpilman naplóitól való eltávolodás kísértésének és saját tapasztalatait is elmeséli-e. De a film inkább meggyőz, hogy az objektív néző szerepét választotta, aki törekszik dokumentum-pontossággal bemutatni a háborús eseményeket. Éppen ez a dokumentációs hang a legmegrázóbb, felesleges kiegészítések nélkül, még a hős bizonyos passzivitásával összekapcsolva teljesen autentikus hangulatot alakít, a tragédia valamilyen közelségével vagy éppen benne való részvétellel, amely a vásznon játszódik. Az epikus jelleg ellenére nem hollywoodi típusú produkció, amiben a nézőben a történetnél az alkotók ötletessége nagyobb érdeklődést kelt (pl. Schindler listája). A holocaust témája, a rettenetes bűn Európa szívében nem eszköz, hanem felsőbb cél, mely determinálja Polańskinak a filmben használt nyelvét. Nagy gondossággal, a legapróbb részletekben visszaadja az elmesélt valóság reáliáit, filmje hű relációvá válik, a tragédia szemtanúinak véleménye ezt bebizonyítja.[1924] Bemutatta a varsói gettó lakóinak tömeges sorsát, de az egyénit is, vagyis Szpilman élményeit, aki megmenekült az elszállítástól és majdnem teljes magányosságban bujkált a háború végéig. Az egyik apró eltérés a krónikai hűségtől az indoklás, amely a zongorista megmentőjét vezette, Hosenfeld kapitányt. Polański bizonyos módon sugallja, hogy az ő viselkedésének alapja a zene szeretete volt, Szpilman tehetségének elismerése, pedig valójában a vallás okozta, hogy Władeknek engedte, hogy a búvóhelyen maradjon. A német tiszt katolikus volt, aki néhány éves tapasztalatok után a háborút kizárólag mint nemzete bűnének sorozatát látta, és egy teljesen idegen ember életét megmentve legalább a bűn egy részét akarta jóvátenni.[1925]

Képtalálat a következőre: „polanski zongorista”

 

Itt az ideje, hogy a zsidó kérdést, az üldözés drámáját, ami nem csak a lengyel zsidók osztályrésze volt, magyar szemmel is bemutassuk. A problémát Szabó István feszegeti A napfény ízében. A magyar alkotó műve tartalmazza a leghosszabb időszakot a bemutatott művek közül, aNagyhétben az események néhány áprilisi nap alatt játszódnak, a Zongoristában a reláció az egész háborúra vonatkozik, 1939 szeptemberétől 1945-ig, amikor a Lengyel Rádió megint közvetíteni kezd. A napfény ízében a zsidó család néhány generációs története, Magyarország történelmének több mint száz éve, többé-kevésbé a XIX. század közepétől a XX. század hatvanas éveinek végéig. Sok történelmi jelentőségű esemény között (az első és második világháború, a monarchia bukása, az 1956. évi felkelés, totalitárius rendszerek) a rendező egyszerű emberek sorsát kíséri figyelemmel, akik gyakran halálos veszéllyel szemben törekednek a túlélésre.

A különböző nemzedékek három képviselője közül elemzésünk szempontjából leglényegesebbnek Sors Ádám magatartása látszik (Ralph Fiennes három főszerepet játszik), akinek felnőtt élete a Horthy-rezsim és a második világháború éveire esett. Apja, Ignác, a Habsburg-állam bírói rendszerében magas állást töltött be. Ez lehetett a császár iránti szokatlan lojalitáson kívül még a Sonnenschein zsidó családnév megváltoztatásának következménye (Sorsra, magyar hangzásúra). A főnöke szuggesztiója, amely ennek a lépésnek a megtételére készteti, az időszak antiszemitizmusa felől semmi kétséget nem hagy. Az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű szerkezete ellenére a zsidók túl nagy száma az elitben nem volt szívesen látott. A név megváltoztatása az egész család degradációjának az első állomásává válik, a degradációnak, amelynek következményeit a következő nemzedékek érzik, de amelyekhez maguk is hozzájárulnak.

Sors Ádám sportkarrierről álmodozott, mint vívómester már mindent elért a klubjában, a továbbfejlődés csak elit katona társaságban volt lehetséges, de ott kizárólag "igazi" magyarokat fogadtak. "Zsidóknak tilos a belépés" volt a szabály, ugyanúgy, mint egy népszerű varsói kávéház ajtaján levő feliraton, ahova Władek akart bemenni nem sokkal azután, hogy a hitleristák elfoglalták a várost. Ádámnak a keresztség felvevését jelenti, ami önmagában könnyű feladat, jelentősebbek lesznek a tett következményei. Egyrészt az apja nyomába lépve távolodik a gyökereitől, az új neve mellett új vallása van, belsőleg egyszerűen magyarnak, nem zsidónak érzi magát. Másrészt a környezet szemében egyáltalán nem lett már teljes jogú magyar, csak átkeresztelt, származás, múlt nélkül. Természetesen az új klubban sikereket ért el, de különféle alkalmakkal értésére adják, hogy más polgároknál rosszabb ember. Szabó nem először fontolja meg a kérdést, hogyan lehet magyar zsidónak lenni, hogy a zsidó származás kizárja-e a magyarságot? Már a második, Apa című filmjében a hősei gondolkoznak saját származásukon, próbálják megtudni, kik is igazából. Ehhez a problematikához Szabó alkotásában, A napfény ízében különösen az asszimiláció és identitás fogalma kapcsolódik. A rendező véleménye szerint az asszimiláció egyáltalán nem azt jelenti, hogy a saját gyökereiket "el kell vágni", elfelejteni, ki vagy, az identitást megváltoztatni. "Éppen ebben áll a mi Közép-Európánk betegsége: mindenkinek, aki azt akarja, hogy akceptálják, az identitását meg kell változtatni."[1926]

Képtalálat a következőre: „a napfény íze”

Ezek a szavak megerősítést találnak Wajda filmjében Irena sorsában, aki életét megmenteni próbálkozva lengyel származását bizonyító hamis papírokat szerez. Mind ő, mind Sors Ádám a körülmények pressziója alatt az asszimilációnak azt a fajtáját választották, ami éppen az identitással van konfliktusban, tagadja az eredeti társadalomhoz való tartozás érzését. Szpilman mindenekelőtt lengyelnek érzi magát (mint Sors magyarnak), valószínűleg népszerűségére tekintettel nem kellett megváltoztatnia a nevét és elrejtenie származását, de a kisszámú kivételekhez tartozik.

Sors Ádám a "magyarnak lenni és a hazának szolgálni" (az olimpiai játékokon Berlinben sikeresen képviseli az országot) kedvéért a legmagasabb árat fizeti, az élete árát. Míg szükség volt rá, úgy tekintették, mint hőst, biztonságban érezte magát, pedig Magyarországon az előre haladó fasizálással együtt az ő sorsa egyre inkább a tragikus vég felé haladt. A Sonnenschein család, mint Szpilmanék, ugyanazokat a parancsokat, tilalmakat hallgatja (Magyarországon feltűntek már a háború előtt az úgynevezett zsidóellenes törvények, amelyeket a Horthy rezsim bevezetett). Hasonlóan mint Polański filmjében, Szabó hősei passzívak, a végzetre való várakozás jellemzi őket. A következő generációk nem alkalmazkodtak a sok évvel azelőtt Ádám nagyapja által hirdetett teóriához, hogy legfontosabb az embernek a saját helyét ismerni, és ne akarjon más ember lenni. A józan ész és a család győzködése ellenére Ádám még mindig hitt érdemekkel megszerzett sérthetetlenségében, abban, hogy magyarsága semmi kétséget nem kelthet. Végig ezt hitte, még amikor a magyar fasiszták megkínozták őt, akkor is szüntelenül ismételte, hogy ő magyar, nem zsidó, nem úgy, ahogy a gyilkosok akarták hallani. Tragikus sorsának paradoxona az, hogy az a rendszer gyilkolta meg, amelyet néhány évvel korábban győzelmeivel híressé tett, és amiért az emigrációban tartózkodó antifasiszták együttműködéssel vádolták.

Ennek az asszimilációnak, amely az identitást eltörli, az erőszakos külső körülmények pressziójával, a rendező szerint az alternatívája a kulturális és nemzeti mozaik, mely bizonyos fokig jelen volt az Osztrák-Magyar Monarchia sok kisvárosában, ahol a nagy vallási, nemzetiségi különbségek ellenére egyáltalán nem került sor ezen az alapon konfliktusokra a szomszédok között. Senki senkitől nem várta el, hogy saját "gyökereit elvágja", a társadalom mindenkit egyforma szabályokkal akceptált.[1927] Csak a nacionalista jelszavak - gyakran hibásan, de időnként szándékosan azonosítva a hazafiasokkal - vezették be a jobb és rosszabb polgár megkülönböztetést.

Szabó filmje az ember azon vágyának keserű reflexiója, hogy akceptálja a társadalom, amelyben él, megtalálja a biztonság minimumát, még ha nagy lemondások árán is, amilyenek az identitás elvesztése, nevének, vallásának megváltoztatása volt. A három generáció példáján keresztül a rendező elgondolkozik, hogy kivételes helyzetekben az ember megmentheti-e a legfontosabb értékeket, vagy azok is elpusztulnak. Sajnos úgy látszik, hogy ebben a párbajban a sötét erőknek vannak nagyobb esélyeik, hasonlóan, mint a bűnös ideológiával korrumpált Mephisto esetében. Sonnenscheinék elveszítik rokonaik szeretetét, családjuk, hagyományaik és gyökerei támaszt adó erejét.

A napfény ízében az antiszemitizmus kérdése összetett probléma, nemcsak mint valamilyen szélső jobboldali fellépés jelszava, hanem erősen rögzült az egyszerű emberek tudatában is. Ugyanakkor a zsidók is, úgy látszik, megszokták ezeket a nyíltan diszkrimináló típusú magatartásokat, sem Ignác, sem Ádám nem mutattak meglepetést a szuggesztiók, egyértelmű ajánlatok hallatán, hogy a státusuk megváltoztatása érdekében mondjanak le identitásukról. A zsidó társadalom ellen nyíltan hirdetett szempontok mindenhol elfogadottak lettek, és csak idő kérdése volt, mikor érik el kötelező törvények rangját (mint például a numerus clausus bevezetése a zsidók vezető állását illetően).

A zsidó problematika szoros összefüggésben a holocaust témájával a három élenjáró európai rendező filmjeiben azt bizonyítja, hogy még mindig aktuális az antiszemitizmus veszélye, a gyűlölet vallási, nemzetiségi okokból. Lengyelország és Magyarország történelme megmutatta, hogy bizonyos körülmények között ezek a veszélyek sajnos valósággá válnak, és amellett, hogy ismerjük az események menetét történeti szempontból, morális aspektusból még mindig keressük a választ arra a kérdésre, hogyan volt ez lehetséges, hogy a Rossznak van-e határa; ugyanakkor kulturális aspektusból nézve érdeklődésre tarthat számot az identitás kérdése és azzal összefüggésben a tolerancia, akceptálás problémája is.

Wajda, Polański és Szabó filmjeinek közös kérdései különféle szempontokat, interpretációt mutatnak, mindegyikük felhasználta az abból az időszakból származó tapasztalatai egy részét, függetlenül attól, hogy gyermekkori emlékek voltak vagy rokonoktól hallott történetek. Az alkotók művei ezzel együtt közvetlenül és közvetve a tragikus események átélőinek üzeneteivé váltak.


Filmek:

Nagyhét (Wielki Tydzień, 1995)
rendező: Andrzej Wajda
forgatókönyv: Andrzej Wajda Jerzy Andrzejewski novellája alapján
operatőr: Wit Dąbal
szereplők: Beata Fudalej, Wojciech Malajkat, Magdalena Warzecha, Bożena Dykiel, Cezary Pazura, Wojciech Pszoniak, Artur Barciś.

A napfény íze (Sunshine, 1999)
rendező: Szabó István
forgatókönyv: Szabó István, Israel Horovitz Szabó István novellája alapján
operatőr: Koltai Lajos
szereplők: Ralph Fiennes, Rosemary Harris, Jennifer Ehle, Rachel Weisz, Deborah Kara Unger, Molly Parker.

Zongorista (Pianista, 2002)
rendező: Roman Polański
forgatókönyv
: Władysław Szpilman regénye nyomán Ronald Harwood
operatőr: Paweł Edelman
szereplők: Adrien Brody, Thomas Kretschmann, Frank Finlay, Maureen Lipman, Emilia Fox, Ed Stoppard.


Bibliográfia:

ANDERMAN J., Żyli długo i nieszczęśliwie, Gazeta Wyborcza, 2001. XI. 17-18.

BUBAK G., Historia Europy Środkowej. Filmy Istvána Szabó w latach dziewięćdziesiątych, Kwartalnik filmowy, 2001, 34.

BUBAK G., Twórczość filmowa Istvána Szabó, Kraków, 2003.

CICHY M., Antyscenariusz, Gazeta Wyborcza, 2002. IX. 05.

FERCH M., Európa: a különbözőség gazdagsága, Magyar Nemzet, 1996, 9/2.

GŁOWIŃSKI M., Wierna opowieść, Gazeta Wyborcza, 2003. III. 25.

HIRSCH T., Filmek családfája - Szabó István műveiről, Filmkultúra, 1981, 2.

MARX J., Szabó István. Filmek és sorsok, Budapest, 2002.

OLSZEWSKI J., Obok siebie, Film, 1996, 4.

Polański w wywiadzie dla "Gazety", Gazeta Wyborcza, 2003. III. 25.

Rozmowa pierwsza. István Szabó o sobie, wywiad z I. Szabó, for. B. WIECHNO, Film na świecie, 1998, 399.

SOBOLEWSKI T., Absurd i ocalenie, Gazeta Wyborcza, 2002. IX. 05.

SOBOLEWSKI T., Promień słońca z Węgier, Gazeta Wyborcza, 2001. X. 19.

WAJDA K., Gdy biedni Polacy nie tylko patrzą na getto. <Wielki Tydzień> Andrzeja Wajdy, Kwartalnik filmowy, 2001, 34.

 

********************************************************************************

 

Képtalálat a következőre: „zsidó sorsok filmen”

Minarik, Sonnenschein és a többiek


49 KByte

Ezzel a címmel és Zsidó sorsok magyar filmben alcímmel jelent meg a Magyar Zsidó Egyesület és a Szombat folyóirat kiadásában egy filmes tanulmánygyűjtemény Surányi Vera szerkesztésében.

Tartalom: Jancsó Miklós: Előszó
Götz Eszter: Zsidó témájú némafilmek az 1910-es években
Sándor Tibor: Őrségváltás előtt, őrségváltás után. Zsidóság a magyar filmiparban és a magyar játékfilmben (1930-1945)
Varga Balázs: Hiányjel. Zsidó sorsok magyar filmen 1945 után
Szabó Miklós: A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom viszonya a magyar filmekben 1945 után
Catherine Portuges: Száműzetés és visszatérés. Zsidó identitás a posztkommunista magyar filmekben
Erős Ferenc: A szembenézés kudarca. Fárby Zoltán: Utószezon
Csepeli György: Párhuzamosok találkozása. Forgács Péter: Privát Magyarország
Pécsi Katalin: Elfojtott emlékek. Gondolatok Gazdag Gyula: Társasutazás című filmjéről
Halász Tamás: A nagykörút mentén. Gárdos Péter filmjeiről
Jelenits István: Idillt nyit ott, ahol tragédia fészkel? Töprengések a Jób lázadása című filmről
Stark András: Bábeli fogságban. Zsidó motívumok Jancsó Miklós korai játékfilmjeiben
Heller Ágnes: A sors és a halál között nincs összefüggés. Senkiföldje - Jeles András filmje
Schubert Gusztáv: A kabát sorsa. Sándor Pál: Szabadíts meg a gonosztól!
Halász Tamás: Az illusztrációtól a nagytotálig. Szabó István filmjeinek zsidó motívumai
Gervai András: Tabuk, tilalomfák, öncenzúra és asszimiláció (avagy miért nincsenek teljes zsidó sorsok magyar filmen) - kerekasztal-beszélgetés

+

Képtalálat a következőre: „zsidó sorsok filmen”

  1. Keresési javaslat: zsidó sorsok filmen
  2. Zsidó sorsok filmen ✡ IV. Budapesti Zsidó Filmfesztivál

    • 10 hónapja
    • 1 468 megtekintés
    A II. világháború után a zsidókat kizárólag áldozatként láthattuk a filmvásznakon. Helyes ez így? Még mindíg így van?
Közzététel: 2015. nov. 21.

A II. világháború után

a zsidókat kizárólag áldozatként

láthattuk a filmvásznakon. Helyes ez így? Még mindíg így van? Csak áldozatok lehetünk

 

 

 

 

vagy ki tudunk (akarunk) törni ebből a szerepkörből?
Megbeszéljük!