Payday Loans

Keresés

Judapesti Buleváron
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. október 09. vasárnap, 05:45

Médiakutató 2003 tavasz

Karikatúra

Vörös Kati:

Judapesti Buleváron

A „zsidó” fogalmi konstrukciója és vizuális reprezentációja a magyar élclapokban a 19. század második felében 1

Az élclapok kifejező vizualitásuk okán kiváló tükrét jelentik a társadalomban jelenlévő előítéleteknek, képeknek és képzeteknek. Ez a tanulmány a 19. század meghatározó magyar élclapjaiban megjelenő, „zsidót” ábrázoló karikatúrák vizuális nyelvének interdiszciplináris elemzése. Célja, hogy bemutassa a korszak előítéletes gondolkodásának e lenyomatát, feltárva történeti és mentális hátterét, adalékul szolgálva egy sok tekintetben máig élő sztereotipikus zsidókép keletkezéstörténetéhez.

A modern élclapok és a „zsidó”

A „Judapest” toposz – mely állítólag Karl Luegertől 2 ered – az 1890-es évek közepén jelent meg a magyar élclapokban, bár a főváros idegensége és „zsidó” volta már az előző két évtizedben is gyakori téma volt. 3 E tanulmány tárgya a „zsidó” fogalmi konstrukciója és vizuális reprezentációja a Budapesten szerkesztett országos politikai élclapokban az 1867 és 1895 közötti időszakban. Az élclapok karikatúrái nemcsak kifejező vizualitásuk miatt kiváló források, hanem azért is, mert a „zsidóról” kialakított modern kép szorosan kötődik az írás–olvasás egyre szélesebb körű elterjedéséhez, a populáris képek és képzetek a sajtó és más nyomtatott termékek útján történő megjelenítéséhez, terjesztéséhez és propagálásához. 4 Benedict Anderson szerint a sajtónak meghatározó szerepe volt a modern nemzettudat kialakításában és megszilárdításában (Anderson 1999: 37–46). A nyomtatás kapitalizmusa (print capitalism) „mind több ember számára tette lehetővé, hogy merőben új módokon gondolkodjon magáról és viszonyuljon másokhoz” (Anderson 1999: 36). 5 Az élclapok a kiegyezés után újult lendülettel modernizálódó és urbanizálódó Magyarország jellegzetes kulturális termékei, melyek – mint a legnépszerűbb sajtótípus – bepillantást engednek a nemzetépítés folyamatának egy érdekes fejezetébe.

E tanulmány alapvető célja, hogy feltárja a „zsidó” konstrukcióját a korszakban a képek belső logikájára támaszkodva. A „zsidóról” és nem a zsidókról szól, így a valóság és annak korabeli reprezentációja közötti bonyolult kapcsolatot nem tárgyalja részletesen. Ahogy azt Bernard McGrane megfogalmazta, „csakúgy, mint a földönkívüliek esetében, nem az a lényeges, hogy ilyen lények léteznek-e vagy sem, hanem az a tény, hogy kitalálhatóak”(McGrane 1989: 3). A karikatúrák természetesen nem értelmezhetők a történeti kontextustól és alkotóik intencióitól6 függetlenül, így e tanulmány kiterjed a képeket és képzeteket formáló politikai, társadalmi és ideológiai hatásokra és a reprezentációk közvélemény-formáló erejére is.

A két évszám (1867 és 1895) mintegy keretbe foglalja a magyar zsidóság történetét a 19. század második felében. 1867 nemcsak a kiegyezés éve, hanem a zsidók egyenjogúsításáé is. 7 Hasonló módon az emancipáció nemcsak a zsidóság életében volt meghatározó jelentőségű, hanem a modern magyar társadalom történetében is. 8 1895-ben az izraelita vallás megkésett egyenjogúsítására (recepció) is sor került, amikor az egyházpolitikai reformok keretében azt bevett vallássá nyilvánították. 9 Az 1894–95-ös reformok az 1867-esekhez hasonlóan nem csupán a zsidóság számára voltak jelentősek. Ahogy azt Szabó Miklós megfogalmazta, „a nemesi liberalizmus tudatosan és programszerűen modernizátor volt […] Az utolsó polgárosítási reformnak a polgári házasság bevezetését tekintették. Ennek végrehajtásával a nemesi liberalizmus rezsimje az országot teljesértékű modern országnak tekintette” (Szabó 1989a: 104).

E három évtized – amelyet a zsidóság asszimilációja és akkulturációja, valamint az ország polgárosodása és modernizációja jellemez – egybeesett a politikai élclapok virágkorával. 10 Ezen időszak alatt alakultak ki a modern magyar nyomda- és sajtóipar és a modern sajtó fő ágazatai és típusai (vö. Kosáry & Németh 1985). Azt az élclapot, amely a legnépszerűbb volt, és modellül szolgált a többi lap számára, 1867-ben propaganda-célzattal Andrássy Gyula miniszterelnök alapította, és a nevét: Borsszem Jankó is ő adta. A kormánypárti humorisztikus lapot évtizedekig Ágai Adolf – a korszak egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb újságírója – szerkesztette, akinek kulcsszerepe volt a politikai élclap műfajának megteremtésében is (Buzinkay 1983: 34–35). Ágaihoz hasonlóan számtalan zsidó – vallású vagy származású – újságíró vett részt a modern magyar sajtó megteremtésében, ami az élclapok egyik kedvelt témájául is szolgált. 11 Ugyanakkor a pesti zsidó polgárság alkotta a – magyar és német nyelvű – élclapok és más sajtótermékek olvasótáborának nem elhanyagolható részét is.

A kormánypárti Borsszem Jankó mellett még két népszerű ellenzéki lap és két antiszemita lap szolgál e tanulmány forrásául. 12 Az 1858-ban alapított és sokáig Jókai Mór által szerkesztett Üstökös az 1860-as években propagálta a zsidó emancipációt és az 1890-es években kiállt a zsidó vallás recepciója mellett, hangvételét azonban az 1870-es és 1880-as években kifejezetten a zsidóellenesség jellemezte. Az 1878-ban alapított Bolond Istók harcosan ellenzéki volt és erősen, olykor vulgárisan zsidóellenes. A programszerűen antiszemita Füstölő az 1880-as évtizedben működött, meglovagolva a felerősödött zsidóellenes hangulatot. Az 1893-ban alapított ultramontán–antiszemita Herkó Páter egy újfajta keresztény-konzervatív politika mellékterméke volt, a legdurvább antiszemita hangnemmel. 13 A zsidó témák gyakorisága az élclapokban szorosan követte a korszak társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági folyamatait. A „zsidó” reprezentációkban három olyan kiemelkedő időszak figyelhető meg, amely az antiszemitizmus felerősödését is jelenti: az 1873-as tőzsdekrach és az azt követő gazdasági recesszió, az 1882–83-as tiszaeszlári vérvád és antiszemita zavargások, továbbá az 1890-es évek első felében az egyházi reform (legfőképpen a polgári házasság) körül felerősödött vita. 14

Fontos hangsúlyozni, hogy e tanulmány elsősorban nem antiszemita reprezentációkról szól, hanem éppen azt próbálja bemutatni, hogy igen összetett a kapcsolat a sztereotipikus és gyakran negatív felhangú képek és a modern antiszemitizmus között. A történeti kontextusnak meghatározó szerepe van egy-egy korszak karikatúráinak értelmezésében. E populáris képek sokat elárulnak a zsidókkal kapcsolatos korabeli attitűdről, képzetekről és előítéletekről azok körében (is), akik nem voltak antiszemiták és nem antiszemita élclapokat olvastak, mégis nap mint nap egy ismétlődő és átható zsidóképpel szembesültek. Az élclapok értékes források a kor miliőjére vonatkozóan azért is, mert a műfaj sajátosságaiból adódóan olyan mentális rétegekbe nyújtanak bepillantást, amelyek a „komoly” szövegekben és képekben jobbára rejtve maradnak.

A „zsidó” és a „magyar”

Ahogy Hanák Péter írja: „Régesrégtől, különösen a 19. századi romantikus nacionalizmus ébredésétől kezdve virágzott e tájon a nemzetkarakterológia, az önképek tarka kertje, és valósággal burjánzott a más etnikumokról, kisebbségekről alkotott előítéletek tenyészete” (Hanák 1988: 81). A tárgyalt élclapok tökéletes illusztrációi a Hanák által leírt tendenciának, hiszen a különféle nemzeti, etnikai és társadalmi csoportok sztereotipikus megjelenítése volt a leggyakoribb témájuk, ami a korszakban a műfaj meghatározó elemének is tekinthető. 15 A lapok népszerű állandó figurái között szerepelt például a tót Papanek Dani, Mokány Berczi, a magyar dzsentri, Kraxelhuber Tóbiás, a pozsonyi német polgár, Federvich Kóbi, a zsidó újságíró, Henczegi Izor, a zsidó földbirtokos vagy Vigécz Jákó, a zsidó utazó ügynök.

Az élclapok – amelyek hűen követték a korszak társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális fejleményeit – egy bizonyos hierarchiát állítottak fel a nemzetiségek között. A modernizáció különféle területein betöltött fontos szerepükből következően a zsidók és csökkenő mértékben a németek élclapok legfontosabb szereplői (vö. Hanák 1988: 83). 16 A többi nemzetiség – mint a szlovák, román vagy szerb – nemcsak kisebb teret kapott, hanem ábrázolásuk is differenciálatlanabb és színtelenebb és nagyon hasonló volt egymáshoz. 17 E nemzetiségek az élclapok karakterológiája szerint lusták, buták, gyávák, árulók és a magyarokkal szemben hálátlanok (vö. Hanák 1988: 83). A nemzetiségek annyiban voltak érdekesek az élclapok számára, hogy puszta jelenlétük és még inkább saját nemzeti aspirációik veszélyeztették a magyar állam – nem létező – homogenitását, ami a karikatúrákban is tükröződő, egyre türelmetlenebb magyarosítási politikát eredményezett. 18 Robert Wistrich a következőképpen fogalmazta meg a zsidók különleges helyzetét az Osztrák–Magyar Monarchiában: „A zsidóság helyzete elválaszthatatlanul öszszefonódott a nemzetiségi konfliktusokkal. […] De ha a többnemzetiségű állam szolgált általános keretül, a kialakuló zsidókérdés demográfiai okok, migrációs trendek és a zsidóság társadalmi mobilitásának eredménye is volt” (Wistrich 1982: 178).

Bár a nemzetiségek és társadalmi csoportok közül a „zsidók” voltak az élclapok leggyakoribb szereplői, az igazán fontos kérdés az, hogy volt-e minőségbeli különbség az egyéb szereplők és a „zsidó” megjelenítésében. A 19. század végi nyugat-európai irodalmi, művészeti és propaganda tendenciát jellemezve Linda Nochlin a„sztereotipikus zsidó persona túláradó jelenlétéről” és a „túlzások és mítoszok már-már hisztérikus ismétlődéséről”beszél (Nochlin 1995: 10). Kiterjeszthető-e ez a nézet a magyar élclapok zsidóképére is?

Borsszem Jankó egyik 1882-es címlapja reprezentatív példa arra, hogy a magyar élclapok hogyan ábrázolták a „zsidót” a korszakban (lásd az 1. képet). A karikatúra, amelynek címe „Az édes anya öle”, a tiszaeszlári vérvád idején készült, és Istóczy Győző antiszemitizmusát figurázza ki támogatva a kormány liberális asszimilációs politikáját. 19 A magyar anya hívja gyermekeit (a különféle nemzetiségeket), de csak a zsidó gyerek fut felé. A kép a történeti valóság reflexiója annyiban, hogy a zsidóság jelentős része (szemben a nemzeti öntudatra ébredő nemzetiségekkel) elfogadta és identitáspolitikájának részévé tette a nemzeti liberális elit asszimilációs ajánlatát. 20

1. kép Borsszem Jankó, 1882. szeptember 10., 1. o.

„Az édes anya: No gyermekeim, ki jön az én házamba?
Nemzetiségi kölykök duzzogva: Nem megyünk mi!
A Kóbi gyerek: Itt vagyok, mámikám, fogadj be!
Istóczy: Anyámasszony, csak be nem veszi azt a jordány fattyat? 21

A karikatúra közvetlen politikai és társadalmi kontextusa mellett az egyes csoportok szimbolikus megjelenítése is árulkodó. Az anyának – mint a magyar nemzet megtestesítőjének – vonzó a megjelenése és arányos az alakja, ami jóindulatot, ugyanakkor erőt és határozottságot sugároz. A nemzetiségeknek mind csúf, torz a testük, rosszindulatot és butaságot sugárzó az arcuk. Bár eltorzult az alakjuk, nem a testi sajátságaik és arcvonásaik határozzák meg identitásukat – mivel valójában nagyon hasonlóak –, hanem a népviseletük. A ruhájuk árulja el, hogy melyik közülük a szlovák, román, német vagy szerb.

A „zsidó” vizuális reprezentációja határozottan különbözik a többiétől. Érdekes, ahogy a karikatúra térbeli felépítése visszatükrözi Robert Wistrich azon megállapítását, mely szerint a zsidók helyzetét nagymértékben a nemzetiségi konfliktusok határozták meg. A képen a „zsidó” a nemzetiségek és a magyarok között látható – se itt, se ott. Egyik oldal sem fogadja egyértelműen szívesen, hisz a nemzetiségi alakok rosszindulatú tekintete neki is szól, míg a magyar oldalon a növekvő népszerűségű antiszemitizmus kirekesztő „tekintete” is jelen van. De a „kóbi gyerek” más módon is különbözik. Zsidóságának elsődleges jegyeit a teste hordozza, valamint az, hogy ő az egyetlen, aki nem népviseletet, hanem polgári ruhát visel, a modern városi kultúrát megtestesítve. A kép egy másik fontos eleme az antiszemita Istóczy térbeli megjelenítése. Bár helyzete marginalizált és alakja össze sem hasonlítható a hivatalos nemzeti liberális politikát reprezentáló nőalakéval, mégis mint a magyar nemzet integráns része jelenik meg, mégpedig a koronás címer tövében. Ennél is lényegesebb, hogy a „zsidót” valójában Istóczy szemén keresztül látjuk, mivel a „kóbi gyerek” a korabeli antiszemita zsidókép jellegzetes jegyeit viseli magán.

A karikatúrákon a „zsidó” másságát és különösségét nem tradicionális ruházata és kulturális attribútumai hordozták. A korszakban a zsidó alaptípusa nem a kaftános, szakállas és pajeszos zsidó (gyakran batyuval a hátán), 22 hanem az asszimilált, magyar, legfőképpen városi vagy pedig földbirtokos zsidó. Érdemes felidézni, mit ír Ezra Mendelsohn ír a magyar zsidóság helyzetéről az emancipáció után: „A zsidók […] egyet jelentettek a kapitalista, polgári, nyugatias, urbánus Magyarországgal, és nem nyerték el a kapitalizmus és a nagyváros számos ellenségének csodálatát” (Mendelsohn 1992: 92).

A „zsidó” másság demonstrálása általában képek szembeállításával történt. A „zsidót” gyakran állították kontrasztba a saját emancipációja előtti helyzetével és énjével, ami a kontinuitást, valamint azt volt hivatva megmutatni, hogy a „zsidó” másság tartós állapot, amely nem tűnik el a jogi egyenjogúsítással. A leggyakrabban ábrázolt jelenet e tekintetben az, ahogy a piszkos, rongyos handlé, aki használt ruhával, bőrrel vagy tollal kereskedik, egy-két évtized alatt átalakul bankárrá, gyárossá, földbirtokossá vagy újságíróvá. Az Üstökös karikatúrája, amelynek címe „A judaizmus Magyarországon”, reprezentatív példája e tendenciának (lásd a 2. képet). A kép a vidéki és a budapesti „zsidót” állítja szembe. A vidéki batyus zsidó azt kiabálja, hogy „Eladó! Thollat adjanakh el, thollaaat!” míg a fővárosi zsidó azt kurjantja, hogy „Eladó! Thollat vegyenek, thollaaat!”. 23 A kép azt sugallja, hogy legyen akár rongyos vidéki vándorkereskedő, akár budapesti újságíró, a „zsidó” alapvetően ugyanazt az – improduktív – társadalmi szerepet tölti be. Viseljen piszkos, foltos ruhát vagy elegáns öltönyt, a „zsidó” lényének esszenciája soha nem változik. A karikatúra két zsidója így az élclapok zsidóábrázolásának két alaptípusát testesíti meg. Míg ruhájuk, foglalkozásuk és környezetük különbözik, alkatuk, arcvonásaik és beszédük – jiddissel torzított magyar 24 – ugyanaz, így a két alak valójában egy alapvető zsidókép variánsának tekinthető.

2. kép Üstökös, 1876. augusztus 12., 393. o.

Ugyanakkor az élclapok a „zsidót” gyakran állították szembe a „magyarral”, hangsúlyozva mind külső, mind jellembeli különbségeiket. Amikor zsidók és magyarok együtt szerepelnek valamilyen társadalmi interakcióban, legyen az utcán, vonatfülkében vagy egy elegáns bálon, a kontraszt mindig hangsúlyos. A „magyar” sudár, arányos, egyenes tartású és kellemes, becsületes arcú. A „zsidó” konstrukciója nem önmagában áll, hanem a „magyar” önkép kiegészítője, a kettő konceptuálisan elválaszthatatlan. Bár fontos és árulkodó a „zsidó”-kép és a nemzetiségekről alkotott kép összehasonlítása, a „zsidó” valójában a „magyar” antitézise: mindaz, ami a magyar nem (vö. Hanák 1988: 109–112).

A tárgyalt élclapok, bár Budapesten készültek, nagyrészt a vidéki olvasóközönséget célozták meg (a Borsszem Jankó kivételével). Az úri középosztály ideáljait – és sokszor sérelmeit – közvetítették. A két fent említett szembeállítás gyakran került egy képre, amely népszerű ábrázolásnak erőteljes morális, sőt didaktikus tartalma van. E változatban a múlt és a jelen, a „zsidó” és a „magyar” elemek együtt alkotják a karikatúra jelentését, amely szerint az egyenlő jogi státus megadása és a zsidók befogadása káros a magyar társadalomra, és ellehetetleníti a magyarság létezését, legfőképpen a dzsentriét. A Herkó Páter egyik 1894-es címlapja (lásd a 3. képet) az alázatos, de ugyanakkor alattomos batyus zsidót ábrázolja, amint az öntudatos és hetyke dzsentrit köszönti. 25 A világ természetes és igazságos rendje azonban felborult, s a jelen valósága az, hogy immár a zsidóé a birtok, ő viseli a nemes sújtásos kabátját, csizmáját és szívja a pipáját, lenézve és kinevetve az elszegényedett birtokát vesztett urat, aki megalázva áll előtte. 26

3. kép Herkó Páter, 1894. október 7., 1. o.

„A dzsentri nem pusztul,
hanem mint a »Hét« mondja, csak átalakul! (Izrael dicsére.)”

E karikatúrák mind azt sugallják, hogy a dzsentri a zsidók álságos manipulációi miatt szegényedett el és vesztette el birtokát. A dzsentri válsága, az hogy képtelen alkalmazkodni a kor változásaihoz, egy nosztalgikus és önámító magyarságképben racionalizálódott. Ahogy Hanák Péter megfogalmazta, „[a] 19. századi magyar önarcképet a nemesi vezető réteg rajzolta meg […] A nemesi önkép a szabadságot és egyenlőséget hirdető liberalizmus korában az idealizált paraszt egynémely vonásával egészült ki. A gazdálkodó magyar embert a föld szeretete, a becsület szentsége és mindenekelőtt: az üzletelés, a spekuláció elutasítása és megvetése jellemzi” (Hanák 1988: 98). A „zsidó” konstrukciója e nemesi eredetű magyarságkép negatív lenyomatát képezte. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a zsidóság ábrázolása és ezzel együtt a magyarságnak az élclapokban konstruált képe elválaszthatatlan egy általános európai zsidóképtől, amelynek a magyar karikatúrák a sajátos kontextus által alakított változatai voltak. 27 A magyar önkép funkciója részben az volt, hogy a lehető legnagyobb kontrasztot teremtve eltávolítsa magát a „zsidótól”, mivel a „zsidóban” koncentrálódott mindazon negatívum, amit az európai népek nem szívesen láttak saját magukban.

Az élclapok e jellegzetes karikatúráiban tetten érhető az a projekció, amely lehetővé tette a dzsentri, az iparos, a kiskereskedő és mások számára, akik a modern világ veszteseinek érezték magukat, hogy felelősség- és bizonytalanság-érzetüket a magyar idillbe szemtelenül betolakodó képzeletbeli zsidóra vetítsék ki. 28 Az e típusba tartozó karikatúrák egyértelműen antiszemiták, bármelyik lapban jelenjenek is meg, hiszen nemcsak bizonyos zsidónak tekintett tulajdonságokat figuráznak ki vagy társadalmi szatírát fogalmaznak meg, hanem – explicit vagy implicit módon – egy olyan morális álláspontot és politikai programot sugallnak, amely az emancipáció és asszimiláció helyességét és megvalósíthatóságát kérdőjelezi meg.

Az élclapok idegenséget és másságot árasztó „zsidója” tehát nem a hagyományba burkolózó, jiddisül beszélő ortodox zsidó, hanem az asszimilált magyar zsidó. ő az, aki a magyar politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet integráns része, így ő tekinthető közvetlen riválisnak, jelenléte pedig fenyegetőnek. Ezért kell a „zsidót” láthatóvá és hallhatóvá tenni, még ha különbözősége valójában alig vagy egyáltalán nem látható és nem hallható. A titokzatos „gettózsidót” mint az idegenség hagyományos megtestesítőjét tehát új félelmek leképezéseként egy új kép váltotta fel. A korszak karikatúrái azt erősítik meg, hogy minél asszimiláltabb és magyarabb a zsidóság, annál irritálóbbá és fenyegetőbbé válik a képzelt zsidó jelenléte. A xenofób gondolkodás e mechanizmusa figyelhető meg az élclapokban. E mechanizmus beleillik a Tamar Garb által leírt nyugat-európai trendbe: „A modernizációval a zsidó konstrukciója a vallási nyelvezetről a faj kategóriájának áltudományos mobilizációjára tevődik át az antropológia, etnológia és biológia 19. századi diszciplínáin keresztül” (Garb 1995: 22).

Az élclapok nyelvi és vizuális reprezentációi azt bizonyítják, hogy a „zsidó” látható mássága nem tűnt el azzal, hogy levetette különbözősége minden kulturális és külső jegyét. Sander Gilman szavaival élve: „a zsidó zsidó marad, még ha álcázza is magát” (Gilman 1991: 193). Ez pedig a reprezentációk következő szintjére vezet.

A „zsidó test”

Minél inkább asszimilálódtak a zsidók, és minél jobban hasonultak környezetükhöz nyelvükben, szokásaikban, kultúrájukban, környezetük egy jelentős része annál kétségbeesettebben próbálta másságukat megfogalmazni és ábrázolni. 29 Milyen módon élt tovább a „zsidó” hallható és látható mássága és örök idegensége? A vallási, kulturális és foglalkozásbeli attribútumokról a testre és annak részeire, mint a zsidó jegyek hordozóira tevődött át a hangsúly. Alain Finkielkraut éles megfogalmazásában: „Amikor az emancipáció folytán az emberek már nem tudtak első látásra fölismerni egy zsidót […] s a zsidóknak nem volt többé különös ismertetőjelük, gondolkodásmódjukat ruházták föl megkülönböztető jelleggel: a tudományra várt a feladat, hogy véghezvigye, amit egy ránézésre nem lehetett megcsinálni, vagyis szavatolja a szemben álló fél idegenségét, üssön Izráel nemzetségére bélyeget azzal, hogy bezárja a maga valóságába. […] A faji gyűlölködés vak dühe valójában azért büntette a zsidókat, amiért nem tették közszemlére a különbözőségüket” (Finkielkraut 2001: 111).

Fontos azonban, hogy a „zsidó test” különössége nem a fajelmélettel megjelenő újdonság volt. Sander Gilman szerint a „zsidó test mássága abszolút a nyugati tradícióban; ellentétképe […] a »keresztény« test, amely a modern államok létrejöttével a szekularizált »német« vagy »angol« testté alakult” (Gilman 1991: 38). Míg a történeti kontinuitás a zsidó arcvonások és alkat ábrázolásában kétségtelen, a test mint a másság elsődleges locusa egy radikális ideológiai és diszkurzív fordulatot jelöl.

A sajátos magyar előzmények, továbbá a „magyar” és a „zsidó” test állandó kontrasztba állítása ellenére a korszak magyar élclapjainak zsidóképe nem volt specifikusan magyar, mivel a karikatúrák európai, legfőképpen osztrák és német modelleket követtek. 30Herkó Páter 1894-es, „Juda-pesti buleváron” című karikatúrája mintegy összefoglalja a század végére megszilárdult zsidóképet (lásd a 4. képet). A konkrét helyszíntől és annak messzemenő társadalmi és kulturális jelentőségétől eltekintve akár Bécsben vagy Berlinben is megjelenhetett volna ugyanez a kép. Az 1890-es évekre az élclapi zsidó figurák túlnyomó többsége budapesti zsidó volt. 31 A karikatúrán két pesti zsidó egy kávéház előtt találkozik, és a háttérben a kávéház vendégei is mind láthatóan zsidók. A „zsidó” testesítette meg tehát a kozmopolita városi polgárt, aki nem a magyar tradícióban gyökerezik, és idegen kultúrát honosít meg a fővárosban.

4. kép Herkó Páter, 1894. július 29., 1. o.

Hogyan is néz ki a karikatúrák archetipikus „zsidója”, függetlenül társadalmi állásától, foglalkozásától vagy vallásától? A reprezentációkban a „zsidó” zsidóságának egyik alapeleme, hogy túlzottan urbánus. Nem visel különleges ruhát, de testalkatából és testtartásából következően a ruha „zsidósan” áll rajta. A sztereotipikus „zsidó test” hangsúlyozásával a karikatúrák azt a hatást érik el, mintha a figura sajátos „zsidó” öltözékben lenne. Az élclapok „zsidója” lúdtalpas, csámpás, lábai rövidek, görbék vagy ikszek, ami a járását komikussá teszi. Háta görbe, karjai hosszúak, kezei hatalmasak. A kéz hangsúlyozása az éneklő hanghordozását kísérő „zsidó” gesztikuláció jelölésére szolgál, amely a „zsidó” sajátos diskurzusának és mentalitásának egyik kifejezése. Mégis a fiziognómia az, amely a „zsidósságot” alapvetően meghatározza. A „zsidónak” nagy, elálló fülei, vastag ajkai, nagy horgas orra és göndör haja van. Az arc karikaturisztikus és sokszor bántóan rút ábrázolása nem önmagában humoros, hanem a „zsidó” jellemének és identitásának kifejezője (vö. Hanák 1988: 86–87). Nagyon gyakran az alázatos, cinikus vagy kihívó vigyor hivatott ezt a hatást tovább növelni. A két „zsidó” egymáshoz való viszonya az élclapok zsidóképének azt az elemét is hordozza, amely szerint a „zsidók” egymást is bármikor készek becsapni.

A karikatúrákon az arc elválaszthatatlan a karaktertől; a „zsidó” jelleme arcvonásaiból kiolvasható. Az Üstökös1868-as és a Borsszem Jankó 1873-as karikatúrái ugyanazon vizuális elemekre épülnek (lásd az 5. képet). Témájuk a képaláírás nélkül is egyértelmű, a két kárörvendő zsidó alak örömét fejezi ki afelett, hogy becsapta üzletfelét, pontosabban hogy nem fizeti vissza tartozását. A kaftános-pajeszos zsidó és a cilinderes tőzsdespekuláns semmiben sem különbözik egymástól, egyazon „zsidó” lényeget testesíti meg. A két alak testtartása, arcvonásai (a kárörvendő vigyor, az alattomosságot kifejező félig csukott szem) és kézmozdulata kísértetiesen hasonló. E két karikatúra abból a szempontból is jelentős, hogy olyan élclapokban jelent meg, amelyek pártolták a zsidók befogadását és asszimilációját. Az élclapok „zsidója” általánosan és alapvetően önző, cinikus, haszonleső és alattomos volt. 32

5. kép Üstökös, 1868. május 6., 139. o., Borszem Jankó 1873. június 1., 6. o.

Melyek a „zsidó test” szimbolikájának legfontosabb elemei? Az egyik az orr, a másik pedig – talán meglepő módon – a láb. 33 Az orr nemcsak hagyományosan gazdag karikatúratéma (Feaver 1981: 7), hanem a művészettörténet által dokumentált irodalma van, mint az emberi arc legkarakterisztikusabb részének, amely belső tulajdonságokat is tükröz (Gombrich 1961: 330–358). A karikatúrákon az évszázados művészeti tradíció azonban ötvöződik a feltörekvő faji tudományok hatásával. A 19. század végén és a századfordulón megszámlálhatatlan, gazdagon illusztrált antropológiai, etnológiai, orvosi és kriminológiai kiadvány tárgyalta a fajok, népek és társadalmi csoportok (például a bűnözők és a nők) fiziognómiai és testi jellegzetességeit és eltéréseit (Mosse 1985; Pick 1989).

A karikatúrák „zsidója” esetében az orr testesítimeg identitásának és másságának meghatározó jegyét. 34 Az élclapok gyakran foglalkoztak e témával. A Bolond Istók 1978-as „Tanulmány orrok” című karikatúrája tipikus és egymáshoz nagyon hasonló „zsidó” fejei mintegy karikírozva illusztrálják e tendenciát és a karikatúrák kétségtelen faji elemeit (lásd a 6. képet). A kép önkéntelenül is felidézi Lombroso arctipológiáit, valamint a kriminológia és fajelmélet fül, orr és koponya taxonómiáit (vö. Mosse 1985: 35; Pick 1989: 123–134). A korabeli politikusok és más közéleti személyiségek karikatúráinak esetében egyértelmű, hogy a sztereotipikus „zsidóhoz” nem eléggé hasonlító arcokat és orrokat „zsidósították”, így a karikatúra nem az individuumra és annak személyes tulajdonságaira koncentrált, hanem az illető zsidó származására és annak minden mást meghatározó jelentőségére. Ágai Adolf esetében ez különösen feltűnő. 35 A rivális lapok Ágait karikírozó és sokszor éles kritikájának alapeleme volt zsidóságának hangsúlyozása. Az izraelita vallású Ágai és a Pester Lloydot szerkesztő, korán kikeresztelkedett Falk Miksa ugyanúgy zsidóként és „zsidó orral” szerepelt az élclapokban. A „zsidó” „zsidó” maradt, pontosabban „zsidóvá” vált, mert annak látták és láttatták.

6. kép Bolond Istók, 1879. február 16., 6. o.

Nem kerülhető meg Ágainak az élclapok „zsidó” típusának megalkotásában játszott ellentmondásos szerepe. Komlós Aladár Ágait a sikeres asszimiláció csodájának nevezi. „Ágai valóban mintaképe lett a múlt századi megmagyarosodott zsidónak. Modora magyarba oltott nagyvárosiasság, úgy anekdotázik, mint egy vidéki táblabíró, s úgy játszik a hegedűn, hogy a cigányok vérükből valónak gondolják. Örömmel és büszkén magyar: néha már inkább szittya, mint magyar öntudata átveszi kora gőgös önelégültségét is más nemzetekkel szemben… […] Hogyan látja vajon a maga fajtáját? […] Ágai magatartását általában a kettősség jellemzi, hogy egyfelől támadja azokat a zsidókat, akik még nem teljesítették legfőbb kötelességüket: nem magyarosodtak meg, másfelől harcol a szűkkeblű és gyűlölködő antiszemitizmus ellen. […] Tárcáiban elszórt megjegyzéseinél sokkal nagyobb hatása volt a közfelfogás kialakítására a zsidó típusok sorának, melyeket mint a Borsszem Jankó szerkesztője teremtett meg. E típusok rajzában ismét kétfelé harcol: az igazi szabadelvűség és a zsidók megmagyarosodása érdekében” (Komlós 1997a: 169–172).

Komlós sorai rendkívül fontosak, mivel az Ágai által képviselt zsidó identitásból kiábrándult magyar zsidó irodalmár-újságíró fogalmazta meg őket 1936-ban, egy teljesen más történeti kontextusban. 36 Komlós amellett, hogy Ágai harcát kudarcnak, szatirikus eszközeit pedig kétesnek tartotta, ok-okozati összefüggést látott az Ágai által teremtett majd egy tucat zsidó figura több évtizedes közvélemény-formáló hatása és a saját helyzete között. Ágai legnépszerűbb figurái valóban az archetipikus élclapi „zsidó” megtestesítői voltak, mint például Spitzig Iczig, aki a Király utcából írta leveleit, és sógora, Seiffensteiner Salamon, a Három dob utcából. Mindkettő arcán ravasz mosoly ült, kezük „zsidós” gesztusba merevedett, beszédük jidliző volt. Komlós számára a jidlizés, amelynek a 20. században már semmi alapja, a komikum olcsó eszköze volt, amelynek semmi érzéke a zsidó méltóság iránt. Ágai az 1860-as években megfogalmazott hasonló vádra úgy reagált, hogy így olyan rétegekhez is eljut a zsidók hazafias üzenete, amelyekhez másképp nem (Komlós 1997a: 173).

Az Ágai által szerkesztett Borsszem Jankó egyik 1894-es illusztrált vicce – amely több változatban is létezett – jellegzetes módon kommentálja és egyben erősíti is az orr emblematikus jelentőségét és a „zsidó” egyre egyértelműbb faji meghatározottságát, amely nem tett különbséget a vallásos zsidó és a zsidó származású keresztény között. Az „Elkeresztelési vita” című vicc a következőképpen szól:

„Sime Fleckseif: Mit holok? Te kikürüsztülküdtél tígedet?
Smáje Fensterglas: Igenis, kikürüsztülküdtem engimet.
Sime F.: És mi indította tigedet ere o barzasztú lépésre rá?
Smáje F.: Hát o mekjűzűdés!
Sime F.: HM! De ozért zsidú faksz te morodni tavápra is. Én eztet a te oradrul alvasok le. ” 37

A „zsidó test” másik alapvető jellegzetessége a láb és annak szimbolikus jelentései. A „zsidó” lúdtalpas volt, csámpás és görbe- vagy ikszlábú; a karikatúrák többféle kombinációt alkalmaztak. Az olvasó számára nemcsak a „zsidó orr”, hanem a „zsidó láb” mibenléte is egyértelmű volt minden magyarázó szöveg nélkül. A Bolond Istók „Tanulmánylábak” című karikatúrája – amely több változatban létezett – érdekes illusztrációul szolgál (lásd a 6. képet). A sajátos láb egyrészt a komikumot szolgálja a figura ügyetlenségének és esetlenségének hangsúlyozásával, másrészt a „zsidó” inherens másságának egyik látványos megtestesülése. De e másságnak fontos társadalmi és politikai jelentősége is van. A „zsidót” gyakran ábrázolták olyan helyzetekben, amelyekben az esetlen és gyakran már-már kórosan torz lábak kulturálisan és társadalmilag fontos – és jellegzetesen magyar – funkciók elvégzését tették lehetetlenné. A leggyakoribb karikatúratémák e tekintetben a magyar táncot ropó és a katonáskodó komikusan torz testű „zsidó”.

Az Üstökös „Az emantzipátzió után” című karikatúrájának alapkomikumát a „zsidó” és a „magyar” szerepének felcserélése adja (lásd a 7. képet). Feltűnő a „zsidó” és a „magyar” testalkata és magassága közötti kontraszt. A kép jelentése lehet akár pozitív, akár negatív, minden a szemlélő nézetein múlik. Egyrészt kifejezheti azt a klasszikus liberális nézetet, hogy bár az évezredes elnyomás negatív fizikai és jellembeli tulajdonságokat alakított ki a zsidókban, megnyílt előttük a felemelkedés és átalakulás felé vezető út, és a szabadság minden szempontból egyenlővé és hasonlóvá fogja őket tenni. Másrészt sugallhatja a zsidók zsidóságából fakadó és eltörölhetetlen másságáról, a magyar társadalom rendjének felborításáról szóló antiszemita nézetet is.

7. kép Üstökös, 1867. december 7., 389. o.

A karikatúrák „zsidó lába” a fizikai alacsonyabbrendűség és gyengeség vizuális kifejezője. Gyakori az olyan ábrázolás, amelyen a cipőt viselő csámpás „zsidó” áll (vagy táncol), szemben a sarkantyús csizmás erős „magyar” legénnyel. Vagy ha a „zsidó” csizmát öltve úgy próbál meg öltözködni és viselkedni, mint egy „igaz magyar”, komikussága és esetlensége még látványosabbá válik, ami még jobban aláássa társadalmi befogadhatóságát. ABorsszem Jankó „A világ” című 1895-ös karikatúrája a „zsidó láb” akkorra véglegesen kikristályosodott ábrázolását karikírozza a görbe lábú huszár és a görbe lábú zsidó polgár szembeállításával (lásd a 8. képet). A karikatúra egyértelműen ironikus és kritikus intencióval készült, felhívva a figyelmet a „zsidó testtel” kapcsolatos sztereotípiák irracionalitására.

8. kép Borszem Jankó, 1895. március 10., 8. o.

„Kóbi Blaustein (átmutatva a huszárra): Ilyen o világ. Ho o huszárnak von lűcslábo:
oszmonják, hod ez oz o hires lovassági koriko-láb.
Ho pedeg nekem von ed épen olejon fes koriko-láb: oszmonják,
hod ez oz o bizomos lűcsláb.”
38

E vicc és ambivalenciával terhes illusztrációja ugyancsak elárulja, hogy nagy különbség lehet két görbe láb között, és egyben megerősíti a Komlós Aladár által Ágai lapjának „zsidó” ábrázolásaival kapcsolatban leírt veszélyt. A „zsidónak” sajátságosan, „zsidósan” görbe lába van: visszataszító és nevetséges, nem fess karikaláb, hanem csak lőcsláb, amit környezetében mindenki lát, csak ő nem. De nemcsak a lába, hanem egész teste és beszéde is a sztereotipikus „zsidót” idézi. A leglényegesebb pedig az, hogy a zsidó asszimilációért és az antiszemitizmus ellen küzdő élclap a rosszindulatú és az asszimilációt megkérdőjelező „zsidó”-ábrázolások kritikájában ugyanazokat a bántó elemeket alkalmazza, és a „magyar” és a „zsidó” közötti különbséget a lehető legláthatóbbá és leghallhatóbbá teszi. A zsidót újra csak az antiszemiták szemével láttatja a Borsszem Jankó, hiszen bár a szöveg szerint valójában két egyformán görbe lábról van szó, a kép a különbségüket erősíti meg.

A „zsidó test” ábrázolása tehát a „zsidó” örök és megmásíthatatlan másságát és bizonyos negatív „zsidó” tulajdonságok állandóságát fejezte ki és erősítette kitartó rendszerességgel. Az élclapokban nem volt sajátos „magyar”, „román” vagy „szlovák” orr, láb és test, míg a „zsidó” esetében a grafikai részletek nélküli árnyképeken is egyértelmű volt az identitása a lába, keze és profilja alapján. 39 A „zsidó test” ábrázolásának ideológiai és társadalmi jelentőségét Sander Gilman a következőképpen fogalmazta meg: „A zsidó láb a zsidó született alkalmatlanságát – és ezért a modern állam társadalmi szövetébe történő teljes befogadásra való méltatlanságát – jelölte” (Gilman 1991: 40).

A „zsidó” feminizációja, démonizációja és dehumanizációja

A korabeli élclapok archetipikus „zsidója” férfi volt. A „zsidó” mint absztrakció mindig hímnemű. Az élclapi zsidó figurák nagy többsége férfi, és az ábrázolt sztereotípiák és vizuális elemek is a „zsidó férfi” testére és tulajdonságaira vonatkoznak. A „zsidó nőnek” nincs azonnal felismerhető jellegzetes teste; az arca, valamint férje vagy családja zsidósága árulja el identitását. A „zsidó nő” általában a „zsidó férfi” kiegészítője. Gyakran megtermett családanyaként vagy – mivel sokkal vonzóbb a külseje, mint a „zsidó férfinak” – a magyar férfiak (sokszor anyagiasan) vágyakozó tekintete tárgyaként ábrázolták. 40 A „zsidó nőnek” nem volt olyan mereven és részletesen kidolgozott ikonográfiája, mint a „zsidó férfinak”, csupán az orra és az ajkai jelölték zsidóságát, így a jellegzetes „zsidó orr” kötötte a „zsidó nő” alakját az általános zsidóképhez. 41

A „zsidó” nemének azonban volt egy másik fontos aspektusa is. A karikatúrákon megfigyelhető a „zsidó” férfiatlanná tétele, sőt feminizációja (lásd a 2. képet). A „zsidó” nőiességét affektáló gesztusai, férfiatlan alkata, fizikai gyengesége, éneklő beszédmodora, sokszor dendisen elegáns öltözködése és improduktív foglalkozása által hangsúlyozták (vö. Pellegrini 1997). A „zsidó” párbajképtelensége és katonáskodásra való alkalmatlansága is a nőkkel – mint sok tekintetben alacsonyabb rendű állampolgárokkal – kötötte össze a „zsidó” képét. A „zsidó férfi” nemcsak a férfitársadalom számára volt nemkívánatos partner, a zsidó férfi és a keresztény nő kapcsolatát és házasságát nemcsak mint a konvenciók áthágását, hanem mint lehetetlenséget ábrázolták az élclapokban. 42

A „zsidó nő” e szempontból is elválik a „zsidó” alakjától, mivel – még ha arca sohasem szép és vonásai gyakran férfiasan erőteljesek is – kívánatosnak és a társadalomba befogadhatónak ábrázolják az élclapok. A Borsszem Jankó „Assimiláczió” című karikatúrája nem a „zsidót” a „magyarral”, hanem a „zsidó férfit” a „zsidó nővel” állítja szembe (lásd a 9. képet).

9. kép Borszem Jankó, 1882. július 9., 10. o.

„Hiszen arra majd csak »akadunk« honfiak, hogy ezeket beolvasszuk,
hanem hát »akadunk«-e honleányok ezek beolvasztására?” 43

A karikatúra nőalakjai az élclapi „zsidó nő” archetípusát reprezentálják. A „zsidó férfi” nem eléggé férfias, azaz „magyar” a honleányok számára, még ha magyar ruhában pöffeszkedik és bajuszt növeszt is. E karikatúra egyrészt a zsidóképen belüli kettősséget és feszültséget illusztrálja, másrészt azt erősíti meg, hogy a „zsidót” mint a magyar társadalom és faj integritását fenyegető hímnemű „zsidó” – mint absztrakció és konkrétum – jelenti. Paradox módon a „zsidó nőnek” a „magyarhoz” való hasonlatossága a „zsidó férfi” másságát még hangsúlyosabbá teszi. Az a tény, hogy a karikatúra az asszimilációt támogató és a befogadásért síkra szálló élclapban jelent meg, ismét a „zsidó” reprezentációkban rejlő többértelműségre hívja fel a figyelmet.

A „zsidó” másság és alacsonyabbrendűség jelölésének a feminizáció mellett alkalmazott radikális technikája volt a „zsidó” dehumanizációja. Bár nem oly gyakori, mint a többi ábrázolás, rendszeres jelenléte, az archetipikus zsidóképhez való szoros vizuális és konceptuális kapcsolata, messzemenő ideológia konnotációi jelentőssé teszik. A Herkó Páter egy, az 1890-es évek közepén megjelenő jellegzetes karikatúratípusa mintegy a Bolond Istóktanulmányorrait fejleszti tovább. A „zsidó fej” vonásainak a végletekig való torzításával annak dehumanizációját éri el. A címlapokon megjelenő óriás, szörnyszerű „zsidó fejek” már nem zsidó figurák, hanem a „zsidó” mint absztrakció megtestesítői voltak, tovább sugallva, hogy a „zsidó” arcvonások a kollektív „zsidó” mentalitás hordozói.44 A „zsidó” többször a magyar hős hadakozó, hatalmas „zsidóarcú” gonosz sárkányként jelenik meg. 45

A „zsidó” dehumanizációja és démonizációja nem a modern antiszemitizmus találmánya volt. A zsidókat a középkorban és a kora-újkorban gyakran írták le és ábrázolták az Antikrisztus megtestesítőiként, szörnyekként, különféle mitikus lényekként, illetve visszataszító állatokként, úgymint kígyók, bogarak, kecskék, disznók, hollók, keselyűk, hiénák vagy sakálok (vö. Lazar 1991; Wistrich 1999; Strickland 2003). Míg a modern ábrázolások egyértelmű ikonográfiai és fogalmi folytonosságot mutatnak a középkoriakkal, nem szabad elfelejteni, hogy a felvilágosodás és az emancipáció hatalmas szellemi és politikai szakadéka választja el őket egymástól. A „zsidó” állatokhoz való hasonlítása nemcsak a középkori hagyományt, hanem a magyar és európai élclapok egy kedvelt ábrázolásmódját is tükrözi, hiszen az élclapok gyakran ábrázoltak ismert személyiségeket, politikusokat vagy éppen államokat (orosz medve) jellegzetességeiket kifejező állatokként. 46 A darwini evolúciós elmélet azonban új elemekkel és jelentéssel bővítette az állatként való ábrázolásokat. Darwini, azaz majomszerű „írek”, „négerek” és „zsidók” jelentek meg az európai karikatúrákon (vö. Curtis 1993; Leeuwen 2000), aminek egy jellegzetes példája a zsidó fiú „darwini fülekkel” (Gilman 1995: 98).

Fontos hangsúlyozni, hogy míg a korabeli angol szatirikus sajtóban az írek majomként való ábrázolása bevett gyakorlat volt, a magyar élclapok akármenynyire is torzan ábrázolták a „zsidót”, vizuálisan ezt soha nem tették. 47 E koncepció egy több változatban létező vicc formájában volt jelen. Az antiszemita Füstölő 1882-es „Az embertanból” című verziója így hangzik:

„Nagy hévvel tanította a tanító a zsidó tanfelügyelő utasítása szerint, hogy az ember a majomtól származik. Egyszer látogatóba jön a zsidó tanfelügyelő, s kihí egy zsidógyereket:

– No édes fhiam, mond meg, khi volt az első ember?

Zsidógyerek: A májum.

– Jól van fiam. Mármost csak úgy magadtól meg tudnád-e mondani,

hojd honnan thudod ez?

 

– Sokhunkhon még mast is megláthszik.” 48

A „zsidó” dehumanizációjának következő módja is a középkori keresztény tradícióban gyökerezik, amely a „zsidót” az ördög szövetségesének vagy egyenesen magának az ördög megtestesülésének tekintette (Lazar 1991: 55; Trachtenberg 2002: 11–56). Ahogy azt Robert Wistrich írja: „A zsidó-ördög szarvaival és farkával nemcsak fizikailag volt visszataszító, de a spirituális világban a kereszténység halálos ellensége is volt. […] A modernitás hajnalára tehát mind az európai társadalom intellektuális magasságaiban, mind a legalsó mélységeiben a zsidó már régen megszűnt élő emberi lénynek lenni. Elkerülhetetlenül átalakult egy igazán ördögi perverzitással és rosszakarattal felruházott teológiai absztrakcióvá” (Wistrich 1999: 5). A diabolikus hatalommal rendelkező „zsidó” képe a Rothschildok, a nemzetközi zsidó pénzvilág és a zsidó világ-összeesküvés formájában újult meg a 19. században, ami a „zsidó” ördög és Antikrisztus képét is újra felidézte (Wistrich 1999: 9).

10. kép. Bolond Istók, 1884. június 15., 6-7. o.

Bolond Istók 1884-es, „Az ördög konyháján” című karikatúrája mintha Wistrich állításának illusztrációja lenne (lásd a 10. képet). Az ellenzéki Bolond Istók szenvedélyes kitartással ostorozta a kormányt és különösen a miniszterelnök Tisza Kálmánt. 49 A kép azt a gyakori vádat fejezi ki, amely szerint a Tisza-kormány külföldi kölcsönök által támogatott gazdaságpolitikája nem Magyarország, hanem a Rothschildok által megtestesített, zsidók uralta osztrák és európai pénzvilág érdekeit szolgálja. A képen az ördög középkori ikonográfiáját felidéző torz „zsidóarcú” Rothschild, sötét, pajeszos kis magyar ördögök és Tisza Kálmán mint kukta hathatós közreműködésével főzi ördögi tervét a Magyarországot jelképező üstben. Fontos, hogy bár a Bolond Istók számára Tisza volt a legfőbb ellenség és a magyar érdekek elárulója, az ő megjelenítése alig karikírozott; humanitása és magyarsága – ahogy Istóczyé az 1. képen – nem kérdőjeleződik meg. Még ha Tisza és Rothschild közösen okozzák is Magyarország romlását, a karikatúra vizualitása ismét a „zsidót” és a „magyart” állítja szembe egymással. Az „ördög-zsidó” képében a karikatúra az élclapok „zsidó”-ábrázolásának két alapelemét (a test és a jellem közötti kapcsolat; az egyes „zsidó” mint a „zsidó” lényeg megtestesítője) alkalmazza szélsőséges formában.

A „zsidó” absztrakciója és dehumanizációja a tárgyalt korszak végén az ultramontán-katolikus és legalpáribb hangvételű Herkó Páterben 50 érte el tematikai végpontját, amely egy új korszak előjele is egyben. Íme az 1896-ban a címlapon(!) megjelent karikatúra (lásd a 11. képet):

11. kép Herkó Páter, 1896. május 31., 1. o.

„Virágos kert vala hajdan Pannónia.
Még most is az bizony, belőle egy millenniumi galy itt van, nia!”
51

A képen féregtestű, a „zsidó” archetípusát idéző fejjel ábrázolt, démoni vigyorú „zsidó” paraziták pusztítják a magyarságot jelképező faágat. A karikatúra az emancipáció óta eltelt harminc év antiszemita értékelésének és az azt leíró diskurzusnak képszerű megjelenítése. A zsidókat rutinszerűen a „nemzet testét rágó férgekként” és az azon élősködő „parazita fajként” leíró antiszemita metaforák vizuális megjelenítése figyelemfelhívó és meghökkentő. A reprezentációnak egy másik messzemenő implikációja is van. A ördög, a sárkány és a démonok különleges erőt képviselnek, a zsidóság és a kereszténység, illetve a magyarság közti gigászi küzdelmet vizionálják, míg a „zsidó” mint féreg egyszerűen eltaposandó, vagyis kiirtandó. A karikatúra a vizualitásnak a szöveget kiegészítő és azon túlmutató erejét és hatásosságát is illusztrálja.

Fontos, hogy bár a „zsidó” dehumanizációjának extrém példái mind zsidóellenes és deklaráltan antiszemita lapokban jelentek meg, a reprezentációk a „zsidó” fogalmi és vizuális konstrukciójának szerves részei. A dehumanizált „zsidó” nemcsak a „magyar” ellentétképe, hanem mindennek, ami emberi. Mássága és idegensége nemcsak a magyar társadalomból, hanem az emberiségből rekeszti ki a „zsidót”. Ez az archetipikus élclapi „zsidó” nem a kulturálisan, hanem fajilag 52 meghatározott mássága végletes kifejezésének tekinthető. A modern karikatúrák hatásosan építették be a tradicionális ikonográfiai elemeket, felhasználva és részben újradefiniálva azok jelentését.

Összegzés: a „zsidó” mint kulturális kód

Az 1867 és 1895 közötti dinamikus három évtized jelentős társadalmi, gazdasági és kulturális változásokkal és a belőlük fakadó feszültségekkel, ellentmondásokkal és politikai konfliktusokkal terhelt időszaka kifogyhatatlanul ontotta az alapanyagot az élclapok számára. Az élclapi stílus egyik meghatározó eleme volt a problémák, események, elvont fogalmak vagy politikai entitások megszemélyesítése. A kedvelt témákat – mint például a „főváros” és „vidék”, a „dzsentri” és „polgár” ellentéte, a modern irodalom és sajtó, az átalakuló tulajdonviszonyok, a kormány politikája, Magyarország Ausztriához való viszonya – gyakran személyesítették meg a „zsidó” alakjában. A magyar politikai élclapok mindenben megerősítik Linda Nochlin állítását a „sztereotipikus zsidó persona túláradó jelenlétéről” és a „túlzások és mítoszok már-már hisztérikus ismétlődéséről” (Nochlin 1995: 10). Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az élclapi viccek és karikatúrák műfaji sajátossága a túlzás és torzítás. A „zsidó” ábrázolásának gyakorisága, e tanulmány által demonstrált egyedisége, a többi alaktól való minőségbeli különbsége, jelentésének szintjei és szimbolikus funkciója azonban a „zsidó” különösségét bizonyítják.

A „zsidónak” az élclapokban való intenzív jelenléte nem a zsidók jelentős másságának és elkülönülésének, hanem a zsidóság társadalmi integrációjának, a zsidók és nem zsidók közötti egyre kiterjedtebb interakciónak a jele. A magyarság és a magyar zsidóság végső tragédiába torkolló kapcsolatához az is hozzájárult, hogy a „zsidó” alakja nem a magyarság részévé, hanem – a „zsidónak” tulajdonított tulajdonságok által – éppen annak ellentétévé vált. A magyarság definíciója nem a zsidókkal együtt, hanem a zsidókkal szemben változott. Budapest Judapestté, a kis különbségek naggyá és a kirekesztés alapjaivá váltak. Hogyan írható le az élclapi „zsidó” archetípusának a lényege? A Borsszem Jankó 1883-ban „Furcsa” című, sokatmondó karikatúrája segít a válaszban (lásd a 12. képet). Ahogy oly sokszor előfordult Ágai élclapjában, a karikatúra a zsidókkal kapcsolatos előítéleteket és sztereotípiákat kritizálja és figurázza ki, miközben reprodukálja a sztereotipikus „zsidó” alakját.

12. kép Borsszem Jankó, 1882. január 14., 19. o.

„Max Mandlblüh: Ezek a hüldjek azt mondják nekem: Távozzék szemtelen szemita!
Már most szeretném én todni, mibül vették észre, hojd én zsidó vadjok?”
53

A képen a két csinos magyar kisasszony a „zsidót” teljesen ignorálva beszélget és megy tovább. A sztereotipikus „zsidó” minden attribútumával felruházott zsidó alak alattomos testtartásban, kétes szándékkal a sarok mögül figyeli őket. 54 A „magyar” hátat fordít a „zsidónak”.

Az élclapi zsidókép meghatározó eleme a szöveg és kép kettőssége. Ugyanaz a vizuális reprezentáció különböző üzenetek hordozója lehetett a teljes befogadástól az egyenlő jogok megnyirbálásán át a Palesztinába való „vissza”-küldésig. Az asszimilációt támogató és az antiszemitizmus ellen harcoló, a zsidósággal szemben kritikus, de nem antiszemita politikát propagáló és a nyíltan antiszemita élclapok „zsidóját” a vizualitás köti össze. A „zsidó” vizuális megjelenítésére a statikusság jellemző, hiszen nemcsak a különféle lapok reprezentációi között nincs különbség, hanem már a korszak legelején jelen volt a tanulmányban jellemzett archetipikus élclapi „zsidó” minden attribútuma,55 amely a századfordulóig mit sem változott.

Mivel magyarázható ez az uniformitás és statikusság? Miként lehetséges, hogy Ágai Adolf a zsidókat támogató intencióval negatív és bántó sztereotípiákat honosított meg, és bár a Borsszem Jankó reflektált a korabeli zsidókép minden ellentmondására, irracionalitására és negatív hatására, mégsem tudott kiszakadni belőle? Az egyik alapvető ok a történeti kontextusban keresendő. Az általában is durva és erősen torzító karikatúrákhoz szokott korabeli közönség ingerküszöbe sokkal magasabb volt, mint a náci antiszemitizmus és a holokauszt tapasztalatával élő mai olvasóké. Ágai lapja egyszerűen a kor zsidókkal kapcsolatos fogalmi és vizuális készletét használta. Fontos hangsúlyozni azt is: használhatott az ember negatív sztereotípiákat anélkül, hogy antiszemitának tartották volna (Murray 1995: 82). Ennél is meghatározóbb jelentőségű, hogy „a 19. században a zsidó identitását kifejező jelölők (signifiers) túlzottan a negatív konnotációk rendszerébe voltak zárva” (Nochlin 1991: 162). Nem volt hely arra, hogy a „zsidó” másság pozitívan vagy akár csak a többi alakhoz hasonlóan jelenjen meg. A tárgyalt korszakban a magyar élclapok „zsidójának” legfontosabb aspektusa a negatív jelrendszerbe való bezártsága.

A nem antiszemita célzatú karikatúrák közvélemény-formáló hatása és hosszan ható jelentősége fontosabb, mint a kifejezetten antiszemita reprezentációké. Az évtizedek során a magyar közönség hozzászokott egy változatlan, átható és alapvetően negatív zsidóképhez, amelyet semmi nem különböztetett meg az antiszemita karikatúráktól. A „zsidó” az egész magyar társadalom által osztott és értett kulturális kóddá vált (vö. Volkov 1999). Komlós Aladár idejében nem mindenki látta, hogy az első világháború óta eltelt időszakban a képek által közvetített üzenet fokozatosan megváltozott és egyneművé vált. Ahogy azt Shulamit Volkov írja: „Ennek a nyelvnek a dekódolt értelme, ha zavarba is hozta őket, nem keltett félelmet bennük, az értelmezés az ismerős nézetek és attitűdök világán belül maradt. Nem vették észre, hogy a nyelv megváltozott, és többé már nincsenek abban a helyzetben, hogy megfejtsék az üzenetet” (Volkov 1999: 535). Az 1930-as évekre a 19. század második felében a „zsidóról” kialakított vizuális nyelvnek a tanulmányban feltárt tartalma vált az elsődleges jelentéssé, amelyet többen megértettek. Ezért kérhette számon Komlós Aladár Ágaitól azt, amit az ő generációja még nem láthatott tisztán. A tény, hogy a 19. század végére megszilárdult zsidókép olyannyira negatív és a magyarságból kirekesztő volt, lehetővé tette, hogy sokan elhiggyék: valójában semmi sem változott, miközben megtörtént a magyar zsidóság kirekesztése. És lehetővé tette azt is, hogy sokan mások elhiggyék: a zsidók valóban olyanok, mint a „zsidó”.

Felhasznált irodalom

Anderson, Benedict (1999) Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London & New York: Verso.

Bein, Alex (1990) The Jewish Question: The Biography of a World Problem. Rutheford, NJ: Herzl Press.

Buzinkay Géza (1983) Borsszem Jankó és társai: magyar élclapok és karikatúrák a XIX. század második felében. Budapest: Corvina.

Buzinkay Géza (1988) Mokány Berczi és Spitzig Iczig, Göre Gábor mög a többiek: A magyar társadalom figurái az élclapokban 1860 és 1918 között. Budapest: Magvető.

Buzinkay Géza (1994) The Budapest Jokes and Comic Weeklies as Mirrors of Cultural Assimilation. In Thomas Bender & Carl L. Schorske (eds) Budapest and New York: Studies in Metropolitan Transformation, 1870–1930. New York: Russel Sage Foundation.

Cheyette, Bryan (1993) Constructions of the ‘Jew’ in English Literature and Society. Cambridge, UK: Cambridge University Press.

Curtis, Liz (1993) Echoes of the Present: The Victorian Press and Ireland. In Ann Gray & Jim McGuigan (eds) Studying Culture: An Introductory Reader. London: Edward Arnold.

Dersi Tamás (1973) A Borsszem Jankótól a Herkó Páterig. In Századvégi üzenet. Budapest: Szépirodalmi Könykiadó.

Feaver, William (1981) Masters of Caricature. New York: Alfred A. Knopf.

Felsenstein, Frank (1995). Anti-Semitic Stereotypes: A Paradigm of Otherness in English Popular Culture, 1660–1830. Baltimore and London: The Johns Hopkins University Press.

Finkielkraut, Alain (2001) A képzelt zsidó. Budapest: Múlt és Jövő.

Freud, Sigmund (1962) Civilisation and its Discontents. New York: Norton.

Fuchs, Eduard (1921) Die Juden in der Karikatur. München: Langen.

Garb, Tamar (1995) Modernity, Identity, Textuality. In Linda Nochlin & Tamar Garb (eds) The Jew in the Text: Modernity and the Construction of Identity. London: Thames and Hudson.

Gerő András (1993) Magyar polgárosodás. Budapest: Atlantisz.

Gilman, Sander L (1991) The Jew’s Body. New York & London: Routledge.

Gilman, Sander L (1995) Salome, Syphilis, Sarah Bernard, and the Modern Jewess. In Linda Nochlin & Tamar Garb (eds) The Jew in the Text: Modernity and the Construction of Identity. London: Thames and Hudson.

Gombrich, Ernst H. (1961) Art and Illusion: A Study in the Psychology of Pictorial Representation. New York: Pantheon Books.

Gonda László (1992) A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Budapest: Századvég.

Hanák Péter (1988) Polgárosodás és etnikai előítélet a magyar társadalomban a 19. század második felében. In: A kert és a műhely. Budapest: Gondolat.

Hanák Péter & Mucsi Ferenc (szerk.) (1988) Magyarország története 1890–1918, 1–2. Budapest: Akadémia Kiadó.

Katz, Jakov (2001) Az előítélettől a tömeggyilkosságig: az antiszemitizmus története 1700–1933. Budapest: Osiris.

Katzburg, Nathaniel (1999) Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport & Osiris.

Kleeblatt, Norman E. (ed.) (1987) The Dreyfus Affair: Art, Truth and Justice. Berkeley, Los Angeles & London: California University Press.

Komlós Aladár (1997a) Ágai Adolf zsidósága, egy magyar zsidó a múlt században. In Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig 2. kötet. Budapest: Múlt és Jövő.

Komlós Aladár (1997b) Az antiszemitizmus kitörése-zsidóábrázolások az irodalomban. In Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig 1. kötet. Budapest: Múlt és Jövő.

Komlós Aladár (1997c) Zsidók a válaszúton. In Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holocaustig 2. kötet. Budapest: Múlt és Jövő.

Kosáry Domokos & Németh G. Béla, szerk. (1985) A magyar sajtó története II/2. 1867–1892. Budapest: Akadémiai kiadó.

Kovács Endre & Katus László, szerk. (1987) Magyarország története 1848–1890, 1–2. Budapest: Akadémia kiadó.

Kubinszky Judit (1976) Politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875–1890. Budapest: Kossuth könyvkiadó.

Laqueur, Walter (1998) A History of Zionism. New York: Shocken Books.

Lazar, Moshe (1991) The Lamb and the Scapegoat: The Dehumanization of the Jews in Medieval Propaganda Imagery. In Sander L. Gilman & Steven T. Katz (eds) Antisemitism in Times of Crisis. New York & London: New York University Press.

Leeuwen, Theo van (2000) Visual Racism. In Martin Reisigl & Ruth Wodak (eds) The Semiotics of Racism: Approaches in Critical Discourse Analysis. Vienna: Passagen Verlag.

Loewenstein, Rudolph M (1999) Antiszemiták pszichoanalízisben. In Kovács András (szerk.) A modern antiszemitizmus. Budapest: Új Mandátum.

Mendelsohn, Ezra (1992). The Jews of East Central Europe between the World Wars. Bloomington: Indiana University Press.

McGrane, Bernard (1989) Beyond Anthropology: Society and the Other. New York: Columbia University Press.

Mosse, George L. (1985) Toward the Final Solution: A History of European Racism. Madison, Wis.: University of Wisconsin Press.

Murray, Gale B (1995) Toulouse Lautrec’s Illustrations for Victor Joze and Georges Clemenceau and their Relationship to French Anti-Semitism of the 1890s. In Linda Nochlin & Tamar Garb (eds) The Jew in the Text: Modernity and the Construction of Identity. London: Thames and Hudson.

Nagy Mariann (1995) Nineteenth Century Hungarian Authors on Hungary’s Ethnic Minorities. In Kontler László (ed.) Pride and Prejudice: National Stereotypes in 19th and 20th Century Europe East to West. Budapest: Central European University (History Department Working Paper Series no. 2).

Nochlin, Linda (1991) Degas and the Dreyfus Affair: The Portrait of the Artist as an Anti-Semite. In The Politics of Vision: Essays in Nineteenth Century Art and Society. London: Thames and Hudson.

Nochlin, Linda (1995) Starting with the Self: Jewish Identity and Representation. In Linda Nochlin & Tamar Garb (eds) The Jew in the Text: Modernity and the Construction of Identity. London: Thames and Hudson.

Pellegrini, Ann (1997) Whiteface Performances: „Race,” Gender and Jewish Bodies. In Jonathan Boyarin & Daniel Boyarin (eds) Jews and Other Differences: The New Jewish Cultural Studies. Minneapolis and London: University of Minnesota Press.

Polyák Laura (2002) Cigányok Mucsáról: Az élclapi karikatúrák cigányképe. Beszélő (7–8.) 89–96.

Pick, Daniel (1989) Faces of Degeneration: a European Disorder, c.1848–c.1918. Cambridge and New York: Cambridge University Press.

Sahlins, Peter (1989) Boundaries: The Making of France and Spain in the Pyrenees. Berkeley, Los Angeles & Oxford: California University Press.

Strickland, Debra Higgs (2003) Saracens, Demons and Jews: Making Monsters in Medieval Art. Princeton, NJ: Princeton University Press.

Szabó Miklós (1989a) A nemzetfogalom változása és a magyar társadalom modernizációja. In Karátson Endre & Várdy Péter (szerk.) Változás és állandóság: tanulmányok a magyar polgári társadalomról. Hollandiai Mikes Kelemen Kör.

Szabó Miklós (1989b) Új vonások a századforduló magyar konzervatív gondolkodásában. In Politikai kultúra Magyarországon: válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz.

Trachtenberg, Joshua (2002) The Devil and the Jews: The Medieval Conception of the Jew and its Relation to Modern Antisemitism. Philadelphia: Jewish Publication Society.

Volkov, Shulamit (1999) Az antiszemitizmus mint kulturális kód. Gondolatok a császári Németország antiszemitizmusának történetéről és az azzal foglalkozó történetírásról. In Kovács András (szerk.) A modern antiszemitizmus. Budapest: Új Mandátum.

Vörös Kati (1998) The Image of ”the Jew” in Nineteenth-Century Hungarian Satirical Journals. M.A. thesis, Central European University, Budapest.

Vörös Kati (2000) ”Judapest” Satirized: Visual Images of Jews in Satirical Magazines in Fin-de-Sičcle Budapest. In Martin Reisigl & Ruth Wodak (eds) The Semiotics of Racism: Approaches in Critical Discourse Analysis. Vienna: Passagen Verlag.

Wistrich, Robert S. (1982) Socialism and the Jews: The Dilemmas of Assimilation in Germany and Austria-Hungary. Rutheford, Madison & Teaneck: Fairleigh Dickinson University Press.

Wistrich, Robert S. (1999) The Devil, the Jews, and Hatred of the ”Other”. In Demonizing the Other: Antisemitism, Racism and Xenophobia. Amsterdam: Harwood Academic Publishers.

Zeke Gyula (1990a) Statisztikai melléklet. In Lendvai L. Ferenc & Sohár Anikó & Horváth Pál (szerk.) Hét évtized a hazai zsidóság életében. Budapest: MTA Filozófiai Intézet.

Zeke Gyula (1990b) A budapesti zsidóság lakóhelyi szegregációja a tőkés modernizáció korszakában 1867–1941 In Lendvai L. Ferenc & Sohár Anikó & Horváth Pál (szerk.) Hét évtized a hazai zsidóság életében. Budapest: MTA Filozófiai Intézet.