„Sehol Európában nem olyan olcsó a nő, mint nálunk, Pesten. Ebben, mint sok másban is, Európának a balkáni részéhez tartozunk. Akármelyik nagyobb forgalmú úttest mellékutcájában ha kilenc óra után végigmegy az ember, ott kínálják magukat és művészetüket forintért-koronáért az utcai nők.” - Tábori Kornél, Székely Vladimir

A XIX. század és a XX. század fordulóján végbemenő ipari változások, a demográfiai növekedés, az urbanizáció és a polgárosodás egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy megteremtse a testi örömöket nyújtó lányok piacát. A vidékről özönlöttek a fiatalok a fővárosba és nagyobb városokba a jobb élet reményében. A munkás férfiak nagy része egzisztencia nélkül kénytelen volt a bordélyokban kielégíteni testi szükségleteit, így a kereslet nagymértékben nőtt. A korszakban ugyanis társadalmi elvárás volt, hogy egy férfi akkor házasodjon meg, ha már tud otthont biztosítani választottjának.

A prostitúció ekkora mértékű terjedésével a rendőrség nem tudott mit kezdeni. Már régen nem állt céljukban a prostitúció megszüntetése, így csupán ellenőrzésük alá kívánták vonni az üzletágat. A XIX. század második felétől rendszeresen jelentek meg szabályrendeletek, melyek szabályozni kívánták az örömlányok életmódját, munkáját, a kuplerájok működését stb. A szabályrendeletek ismertetésébe most nem kezdenék bele, hiszen majdnem egy egész fejezetet szántam rá a későbbiekben. Azt viszont érdemes megállapítani, hogy ezekkel a regulákkal a rendőrség nem ért el túl sokat, a prostituáltak száma folyamatosan nőtt. A statisztikákban ez a növekedés nem tűnik túl meredeknek, de hozzá kell tenni, hogy a regisztrált prostituáltakon kívül még rengeteg kategória létezett.Anka László A budapesti prostitúció és szexpiac története című tanulmányában szereplő statisztika szerint:

Ezek a számok természetesen csak a hivatalosan bejegyzett prostituáltak számát mutatják. Azonban lehetetlen még csak megközelítőleg is meghatározni a titkos prostituáltak, a foglalkozást mellékkeresetként űzők, az egészségügyi laposak, a rendőrség által külön engedélyezettek stb. számát.

Hogy kikből lett ez a rengeteg prostituált és miért? Ha a prostitúció útjára lépés okait szeretnénk megvizsgálni mindenképpen a társadalmi és gazdasági körülményeket és a családi erkölcsöket kell vizsgálat alá vonni. A polgárosodás és urbanizáció folyamatával a fővárosba özönlő családoknak és egyéneknek számos problémával kellett szembenézniük. Harcolniuk kellett a kosztért és a kvártélyért is. A szegényebb rétegek körében megszokott volt, hogy lakásukat vagy szobájukat egy vagy több albérlővel is megosztották (többek között a folyamatosan növekedő lakbérárak miatt) . Ez azt jelentette, hogy a gyermekeknek idegenek között kellett szocializálódni, hiszen a szülők napközben a kenyérkereséssel foglalkoztak. Az ilyen közegben felnövő gyermekek így nem a megfelelő úton kerültek kapcsolatba a szexualitással. A nem ritkán mellettük, rosszabb esetben velük történő aktusok miatt rossz kép alakulhatott ki bennük a szexualitással kapcsolatban, ez pedig azt jelentette, hogy a későbbi esetleges szituációkat rosszul megítélve könnyen a romlás útjára léphettek. Ha a közvetlen környezetük nem is fenyegetett ezzel a veszéllyel, a munkásosztályok gyermekei általában akkor is az utcán cseperedtek fel, ott pedig kellő szülői felügyelet nélkül szintén nem alakulhatott jobban a jövőjük: kapcsolatba kerülhettek leánykereskedőkkel, madame-okkal, strichekkel, bűnözőkkel vagy egyszerűen egy feslett erkölcsű felnőttel.

A gazdasági szempontok is közrejátszhattak abban, hogy valaki ezt az utat válassza. Gondolok itt a női munka alacsony bérezésére, a munkalehetőségek korlátolt számára és ehhez kapcsolódóan meg kell említeni a női nem jogainak hiányát. Ezekhez szorosan kapcsolódik az a tény, hogy korszakunkban a nők nem vehettek részt a felsőoktatásban 1895-ig, és ezután is csak korlátolt számban és képzésben. A vidékről a fővárosba került lányoknak pedig legtöbbször a naivitása lett a veszte. A leánykereskedők találékonysága nem ismert határokat. Ha a lány esetleg valódi munkát is kapott, még mindig nem menekült meg, hiszen sok lányt sikerült akár a pályaudvarokról elvinniük a kufároknak különböző cselekkel.

Vannak bizonyos foglalkozási ágak, melyek űzése nagyobb eséllyel csábítja a lányokat az üzletszerű kéjelgésre. Ilyenek például a vendéglátó- és szállodaiparban dolgozók, a színésznők, táncosnők, énekesnők és a cselédek. Természetesen nem feltétlenül igaz az, hogy az ezekben a szakmákban dolgozók feltétlenül prostituáltakká válnak, de a közeg, melyben forognak, nagyobb eséllyel térítheti őket rossz útra. Ráadásul ezekben az esetekben ezek fedőfoglalkozásnak számíthattak a titkos prostitúció számára.

Az általam vizsgált korszakban alapvetően két típusát lehet megkülönböztetni a prostituáltaknak. Az éjjeli pillangók egy része legálisan működött, ők a bárcás kéjnők, a másik részük pedig engedély nélkül űzte a szakmát, ők a titkos kéjnők. A bárcát – az engedélyt a rendőrfőkapitány állította ki azoknak a hölgyeknek, akiknek egészségügyi állapota ezt lehetővé tette. A szexuális szolgáltatást nyújtó nőknek ugyanis rendszeresen (akár hetente két alkalommal is) meg kellett jelenniük egy orvosi vizsgálaton, hogy a nemi betegségek lehetőségét kizárják – ezekről szintén bővebben fogok szólni egy későbbi fejezetben. A rendőrségnek nehéz volt a dolga, hiszen a prostituáltak rengeteg kategóriája alakult ki néhány évtizeden belül, így lépést kellett tartani azzal, hogy ellenőrzésüket minél nagyobb hatókörbe ki tudják terjeszteni. A bordélyházak háttérbe szorulásával jöttek létre a garniszállók, majd kéjnőtelepek, melyek a „titkos prostitúció legális mederbe” terelése érdekében jöttek létre” .

Most a prostituáltak kategóriáiról szeretnék szót ejteni, hiszen a lányok rengeteg cím és engedély alatt árulták testüket. Az első és talán legáltalánosabb kategóriába a bordélyházi/nyilvánosházi prostituáltak tartoznak. A bordély az efféle földi örömök tárháza volt több évszázadon keresztül. Az általam vizsgált időszakban azonban számuk már csökkenőben volt (hozzávetőlegesen 10-20 között mozgott. ) Bár én elsősorban a fővárosi prostitúciót vizsgálom, érdemes megemlíteni azonban, hogy vidéken azonban ekkor élte virágzását a nyilvánosházak rendszere. A fővárosban a bordélyok számának visszaesésének az lehetett az oka, hogy egyre gyakrabban juthattak hozzá a lányok egyéb engedélyekhez, mellyel a szakmát űzhették. A bordélyházi lányok utánpótlása tehát egyre nehezebbé vált. Ha kicsit is ismerjük azokat a körülményeket, melyek egy „kupiban” léteztek, máris logikus magyarázatnak tűnik. A bordélyházi prostituáltak bérének jelentős része a madame-ot, a bordélyház vezetőjét illette meg (hasonlóan a stricihez), természetesen ellátásért és lakhatásért cserébe. Minden egyes használati cikket (ruhák, ékszerek, kozmetikai szerek stb.) a madame előlegezett meg a lányoknak, majd azok megkezdhették annak törlesztését. Elmés népség volt azonban a bordélytulajdonosoké, az árakat többszörösen hajtották be a lányokon – hozzá kell tenni, hogy az 1867-es szabályrendelet például maximálta a kölcsön összegét. A kéjnők azonban addig nem hagyhatták el a bordély közösségét, míg összes tartozásukkal nem számoltak el. Ez pedig a kölcsönkért összeg többszörös visszafizetését jelentette – vagyis vajmi kevés esélyük volt arra, hogy gyorsan visszafizetik és újra „rendes” életet élhetnek. Egyetlen esélyük a házasság lehetett egy olyan férfival, aki rendelkezik azzal a tőkével, mellyel kiválthatja kedvesét. Felvetődik az a kérdés, hogy mi lett azokkal a lányokkal, akiknek az élete nem boldog befejezéssel végződik. Azokat a lányokat, akik kiöregedtek a szakmából, vagy „elhasználódtak” egyre kétesebb lebujokba küldték, aztán vidékre egy még igénytelenebb helyre, esetleg külföldre. Ez volt a prostituáltak általános körforgása.

A titkos kéjnők élete korántsem volt könnyebb. Igaz, keresetüket megtarthatták, de kiadásaik is sokkal nagyobbak voltak. Gondoskodniuk kellett a szállásukról, élelmükről, ruházkodásukról. Ráadásul, amíg egy bordélyban a lányok bizonyos fokú védelem alatt álltak, a titkos prostituáltak több veszélynek voltak kitéve. Félhettek a rendőrség rajtaütéseitől (a bordélyok és a rendőrség speciális kapcsolatáról később lesz szó) és a férfiak esetleges erőszakos magatartásától is, és ez ellen nem volt olyan, aki megvédhette volna. Ezek voltak az okai annak, hogy lehetőség szerint több lány együtt bérelt szobát – ez egyszerre volt hasznos anyagi és védelmi megoldás is. Ennek a hivatalos útja az volt, hogy a háztulajdonosnak, aki kéjnőket akart elszállásolni, engedélyt kellett kérnie a rendőrségtől és igazolnia kellett azt, hogy bárcás kéjnő(k)nek ad ki szobát. Jól mutatja ezt az eljárást a következő levéltári dokumentum:

" [...] Tekintettel azon körülményre, hogy 35 éves gyermektelen nő vagyok, hogy Budapest főváros tek. főkapitánya által eddig is 3. türelmi bárczával ellátott kéjhölgy számára szállásadási engedéllyel bírtam, s lakhelyem V. kerület Báthori utcza 1. sz. alatti házban olyan, hogy az oda járó látogatók senki által sem észlelhetők, lévén annak úgy az utczára, mint a kapu alatt külön bejárata, s több szobából áll s így kéjhölgyek tartására, mindenképpen alkalmas, - részemre jelenlegi lakásomra V. kerület Bátori utcza 1. sz. alatti házra 3. Türelmi bárczával ellátott kéjhölgy lakhatására szállásadási engedélyt megadni méltóztassék, kötelezvén magam az e részben kibocsájtott fővárosi szabályoknak minden tekintetben pontos és szigorú teljesítésére. Bloch Jozefa." - BFL VI.I.B Magyar Királyi Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Általános Iratai 1868-1933. 1884 Leánykereskedelem 3. 4. doboz. 51.568/1884.

Források:

1. Tábori Kornél - Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest. Fekete Sas Kiadó - Orpheusz Kiadó Budapest. Az 1908-as kiadás alapján szerkesztette Fazekas István. Tábori Kornél és Székely Vladimir örökösei, 1992. 19. o.

2. Szécsényi Mihály: Garniszállók és kéjnőtelepek.

3. A 2. számú táblázat helye: Csoma Zsigmond: Az első női foglalkozási statisztika Magyarországon - A női emancipáció és az első részletes női népszámlálás. IN: Nők a modernizálódó magyar társadalomban. Szerk.: Gyáni Gábor, Nagy Beáta. Csokonai Kiadó. 185. o.

Prostitúció és leánykereskedelem: 2. rész - A fővárosi prostitúció helyszínei

Miután az 1885-ös rendelet[1] által létrejött az ún. vegyes rendszer, mely elismerte a magánkéjnőket is a bordélyháziakon kívül, az a tendencia figyelhető meg, hogy a prostituáltak egyre inkább elhagyták az addig általánosan elterjedt „munkahelyüket”, a bordélyházat. Ez azt a következményt vonta maga után, hogy a prostitúció egyéb helyszínein gyakoribbá vált a perditák jelenléte – és persze rengeteg új helyszín jelent meg. Azokon a helyeken, ahol a tulajdonos rendelkezett a megfelelő engedéllyel, mely lehetővé tette női munkaerő alkalmazását, minden egyes női beosztott munkaköre azzal egészült ki, hogy a vendéget minél inkább motiválják a pénztárca tágra nyitására. Természetesen azokkal a lányokkal kapcsolatban merült fel leggyakrabban a prostitúció gyanúja, akik közvetlen kapcsolatba kerültek munkájuk során a férfi vendégekkel. Ebbe a kategóriába tartoztak a kasszírnők vagy felírónők - akiknek az volt a feladata, hogy a napi forgalmat felügyeljék, a virágárus-lányok, kenyérárus-lányok, a felszolgálólányok és apénztárosnők – akiket általában rokoni kapcsolat fűzött a tulajdonoshoz bizalmi feladata révén. Érdemes megjegyezni azonban, hogy a XIX. század végén még rendkívül ritka esetben adták nőnek ezt a komolyabb jövedelemmel és presztízzsel járó munkát – ennek részben az az oka, hogy a szakma kitanulására akkoriban még csak a férfiaknak nyílt lehetősége. Az első világháború során észlelhető a női munkavállalók arányának növekedése ebben a foglalkoztatási ágban.

Egész sor olyan szórakozóhelyet találhatott a korabeli férfi, ahol megtalálta az áhított pénzért megváltható szerelmet a koszos, veszélyes, alacsony színvonalú – de olcsó helyektől a társadalom felső rétegének szánt színvonalas szórakozóhelyekig.

A kisebb kis kocsmákat, a lebujokat könnyen felismerhette a vágyait csillapítani óhajtó férfi, ugyanis a lefüggönyözött ablakok (a bordélyhoz teszik hasonlatossá) és a színes lámpák belülről kiszűrődő fénye már messziről felkeltette a figyelmet. Bár a vendéglátó-ipari egységek női alkalmazottjainak tilos volt a vendégekkel italokat fogyasztaniuk, ezt a szabályt a legtöbb helyen figyelmen hagyták.[2] A bodegák olyan helyek voltak, ahol az arra vágyók ételt és italt vásárolhattak maguknak, illetve extra szolgáltatásként a hátul elkerített részben, a szeparéban a kiszolgálást végző lányokkal lehetett közelebbi kapcsolatba kerülni.[3]

A bálhelyiségek, tánctermek, orfeumok abban különböznek az előzőekben tárgyaltaktól, hogy a vendégek pénzükért műsort is kaptak. Itt találkozhattak női zenekarokkal, akik leginkább érzelmes sanzonokat adtak elő a közönségnek sokáig csak német nyelven. A szeparék itt is fellelhetőek voltak ugyanazzal a rendeltetéssel.[4] Számos zenés-táncos hely akadt még Budapesten. Ezek a varieték, kabaretek, chantatok, zengerájok, dalcsarnokok azonban nem éppen a magas színvonalú énekes, zenés, táncos produkciókról voltak híresek. A hölgyek a nem ritkán pajzán szövegű dalok előadása és az akrobatikus mozdulatok közben falatnyi ruhákat – vagy még annyit sem – viseltek a közönség nagy örömére.[7]

Rengeteg olyan panzió, privát hotel és garniszálló létezett, melyek kimondottan a légyottoknak kívántak helyszínt szolgáltatni. A szobákat különböző időtartamokra, hónapoktól kezdve akár órákra is ki lehetett venni, de nem csak az igénybevétel ideje volt változatos, hanem az összeg is, amiért hozzájuthattak.[5]

Akadtak fürdők is (Gellértfürdő, Polgárfürdő, Császárfürdő), ahol hozzá lehetett jutni a prostituáltak szolgáltatásaihoz. A török hódoltság végetértével fürdőink állapota rendkívül leromlott és ez nyújtotta a lehetőséget arra, hogy a bűnözés, a hazárdjáték és a prostitúció is megvesse lábát bennük.[6]

Korszakunkban a kávéházak – ilyen volt például a Zrínyi fogadó, a Singer kávéház és az Ámor terem[8] - az egyik legnépszerűbb kikapcsolódási és szórakozási lehetőséget nyújtották.  Elsősorban természetesen csak a férfiak számára, hiszen tisztességes nő, a kor társadalmi álláspontja szerint nem járhatott ilyen helyekre. A XIX. század második felétől kezdődően, a tömegsajtó megjelenésével a nívósabb kávésházakban lehetett hozzáférni a legtöbb újsághoz és egyéb publicisztikai kiadványhoz, melyet a vendégek számának növelése érdekében járattak a tulajdonosok.[9] A kávémérők és a kávéházak ráadásul tipikusan azok a helyiségek voltak, ahol az információáramlás végbement, társasági helyszín volt (gondoljunk csak a kor meghatározó irodalmi és egyéb művészeti kávéházaira), ahol a különböző érdeklődésű csoportok egymásra találhattak. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy a kávéházaknak előbb–utóbb a szexuális jellege is felszínre törjön, ahogy azokban a vendéglátó-szórakoztatóipari egységekben, melyekben a két nem találkozik.[10] A kasszírnőtől a virágáruslányon keresztül a fellépőkig minden női alkalmazott azt a célt szolgálta, hogy a férfi vendégeket minél jobban leitassa, fokozza a vágyát és megkopassza.  A kávéházak az „üzlet” megkötésének helyszínéül szolgáltak, a lebonyolításra pedig a kávéház külön helyiségeiben, esetleg szomszédos lakásokban és garniszállókban nyílt lehetőség. Az éjszakai kávéházaknak, melyekben a dolgozó lányok egyéb mellékszolgáltatásokat is nyújtottak illetve külön a késői nyitvatartásért is, engedélyeket kellett kérni, melyeket a hatóságok súlyos pénzekért osztogattak. A tulajdonosok azonban általában fizettek, mert az üzlet nagy haszonnal járt.

„Schweiger Károly kocsmárosnak gyorskocsi útja 506. sz. megadatik az engedély, hogy 1875.-ik Augusztus hó 1. napján üzleti helyiségeiben tánczmulatságot tarthasson éjfél után 2 óráig belépési díj nélkül”[11]. Egy ilyen engedély, melyet alkalmanként kellett kérni (tehát abban az esetben, ha a tulajdonos minden este tovább akart nyitva tartani, akkor minden napra külön engedélyért kellett folyamodni) 4 forint 30 krajcárba került. Ennek betartása azonban súlyos pénzkiadásokat jelentett, így nem sikerült minden esetben eleget tenni az eljárásnak:

„Nevezett Schweiger Károly pótkávés, és ennek neje Schweiger Júlia köteleztetnek ezen rendőri kihágásukért (ti. július 18-án engedély nélkül zenéltettek) s a rendőri biztosokat lealacsonyító szidalmazásaikért, mivel ez másod ízben történt, 15 frt-ot azaz Tizen őt o. é[12]. forintot, különben 3 napi letartóztatás terhe mellett azonnal kifizetni.”[13]

Nem beszélve arról, hogy a prostituáltaknak hála mennyi gazdasági ág bevételei növekedtek. Hatalmas mértékű összeget zsebeltek be többek között a szabók, fodrászok, vargák, ékszerészek, varrónők az üzletágból.

A kéjelgés következő nagy színtere a mai Lánchíd és a Szabadság híd közötti Al-Duna-sor volt. Éjszakánként a bűnözés vette át a szerepet ezen a helyszínen: lányok, akik esetleges partnerükkel kiszemelték az áldozatot, és amíg a leányzó elcsábította, addig társa kirabolhatta. Jelentős színhely volt a mai Kálvin tér is. Korszakunkban Szénapiac volt a megnevezése – a szénaboglyák pedig kiváló helyszínt szolgáltattak az „üzlet” lebonyolítására. A fővárosi parkokban is gyakorta fordultak elő alkalmi légyottok, bár ez a helyszín leginkább a bűnöző kéjnők és stricijeik kedvelt helyét jelentette.

A helyszínek sokasodásával egyre több tér nyílt a kéjnők számára foglalkozásuk űzésére. Ez is hozzájárult a bordélyházak számának csökkenéséhez, majd szép lassan a bordélyvilág megszűnéséhez. A nyilvánosházakban ugyanis a lányok rendkívül kevés szabadsággal rendelkeztek. Nem mozoghattak, nem cselekedhettek – nem létezhettek szabadon. Ahogy egyre többféle engedélyhez lehetett hozzájutni és egyre több helyen lehetett engedéllyel folytatni tevékenységüket, sokkal többen választották az újabb lehetőségeket. Mivel a lányok zöme megpróbálta elhagyni a „piroslámpás” házat, a színvonal is csökkenni kezdett.