Nagy Jenciklopédia – XXI.
Értelmiségiek, segítők, vezetők
Nagy magyar életminőség-vizsgálatok
Szellemi hivatás – árulás – pokoljárás – 10.
EGY IFJÚ EMLÉKKÖNYVÉBE.
Szólj, tégy, törekedj', hass, Világra ne hallgass, Ha dicsér, ha gyaláz; Mit tartasz igaznak, Szolgálj híven annak, S csak erre vigyázz.
Bús harc ez az élet, De vídoran éled, Ha győzzük a bajt; Állj bátran a gátra Mert gyáva, ki hátra Fordulva sohajt.
S mégis ha csalódva, Szerencse se' volna Sokára hived: Új kedvvel, erénnyel, Hű régi reménnyel, Tápláld a hited'.
Az elvhez a hűség Örök kötelesség, S ha messze a cél, Enyhítsen önérzet: Bár kebeled vérzett, Az eszme - az él.
1893
OH HA KI TUDNÁM FEJEZNI...
Oh ha ki tudnám fejezni, Ami küzd, forr, zajong bennem Egy chaoszszá folyna össze Ész és szív az emberekben, És fölötte ott lebegne Új teremtő hatalom; Más nap a felhőtlen égen, Más föld a hullámokon.
Oh ha ki tudnám fejezni Metsző gúnyját haragomnak: Minden víg húr megszakadna, Hol a bűn és gőg tobzódnak S a vad lélek, kegyetlen szív Megátkozná önmagát; Elfeledne mosolyogni Csalfa nő, hűtlen barát.
Oh ha ki tudnám fejezni Mikor néha szivem örvend Élni vágynék az öngyilkos S mosolyogva áldna Istent; A szenvedő reménypárnán Álmodoznék s a szegény Tündér szigethez evezne Nyomorának tengerén.
Oh ha ki tudnám fejezni Kéjét, kínját szerelmemnek: Mint a tengeren, hol mélység És magasság ölelkeznek; A vihar fölvetne minden Gyöngyöt a szív mélyirűl S kiderűlne minden csillag, Ha a vész elcsöndesül.
Oh ha ki tudnám fejezni Mindazt, amit hazám szenvedt: Olthatatlan, győzhetetlen Lelkesűlne ez a nemzet, És a zsarnok, nem védhetné Szivét hármas ércpaizs, Félelmében, bánatában Reszketne is, sírna is.
Vagyok egy uj Memnon szobra. Melyre napsugár soh' sem száll; Lettem régi Niobévá, Kinek kínja csak kővé vál', Egy sírkő - jaj, mennyi eszme, Mennyi érzés nyugszik ott, Rajta az sem lesz felírva Szenvedett-e a halott!
1853
GYULAI PÁL
*
Lankadatlanul
mosom el a normálist
a perverztől elválasztó
olykor tényleg keskeny,
de mégis meglevő és
létfontosságú határt…
*
Fajsúlyosabb,
de egy súlycsoportban levő riválisom
szisztematikusan kerülöm, letagadom
vagy ellehetetlenítem, diszkvalifikáltatom.
*
Én
vagyok
a tiszta,
naiv, idealista
de jövőbemutató
lelkesedéseteket
rutinos cinizmussal
lehűtő, lehidegzuhanyozó
túltapasztalt nagyöreg léhűtő…
*
Leszólom,
lesajnálom,
másra alkalmatlannak mondom
tudományunk népszerűsítésére
egyedül vállalkozó kollegám
*
Örök öreg,
vén diákként
erkölcsi munkanélküli vagyok.
Ezt fedezni,
időhúzásból
halmozom végzettségeim számát…
*
Túlélem magam:
nem a csúcson hagyom abba,
még gépre kötve, szenilisen is
foglalom a helyet a fiatalok elől…
*
Messzire
világító toronyként,
a rá irányuló közfigyelemben
naponként ad
rossz tanácsot, sőt példát
az elkurvulásra és önsorsrontásra
*
Kolduló
szerzetes
jelmezében,
tulajdonképpen
besurranó szívtolvaj
s lélekkufár,
egy Tartuffe vagyok
*
Ismerem
a hatáskeltés
eszközeit, technikáját –
Így jól megélek lélek-
és emberismeretemből:
szélhámosságom arat
a hiszékeny balekok között…
*
Kreatívan
hozzájárulok
az itt és most
élő nők elcsúfításához:
aktuális szépségeszmény diktálással,
divatterror egyenruhába bújtatással…
*
Olyan
színésznőket futtatok,
olyan manökeneket preferálok
hogy könnyen és sokáig elmegy
a fiatal, önértékelésében bizonytalan
fiúk-lányok kis önbizalma is
*
Elveszettnek,
és talajvesztett
szerencsétlennek
érzem magam,
ha a hűségesküt letéve
nem tartozom
legalább egy szakmai klikkhez…
*
Fakó
teóriáim
skatulyáiba
gyömöszölgetném be
a lét zöldellő fáit –
inkább a katonát
szabom a ruhához,
megspórolva
a szellemi erőfeszítéseket…
*
Úgy
tanítalak
drágán,
sokat buktatva
autót vezetni,
hogy te évekig
küszködhetsz
a rossz beidegződésekkel
*
Beavatom
tanítványom
a szakma fortélyaiba, titkaiba,
de csak úgy és annyira, hogy
önállósulva ne nőhessen a fejemre
*
Hazaárulási
és élethűtlenségi
pereimet
még „sztárügyvéddel” is mind
sorra elveszíteném,
ha egyszer
a Nagy Ítélőmester
elé kell majd állni…
*
Igen
művelt,
érzékeny
és szellemes társalgó vagy –
csak épp Hetéra Eszmeralda,
a művelt konzumnő
(Doktor Faustus)
*
Nekem
a családom és szeretteim,
a közeli hozzám tartozók köre
puszta életnyersanyag, kísérleti terep,
legjobb esetben kiszolgáló személyzet
*
„Ifjúsági változat”
jeligére vagy mottóval
időzített szellemi bombák
naprakész hatástalanítását vállalom
*
Szemérem-
érzés és vallási
érzület?
Dafke
nem érdekel.
Az obszcén,
sértő „performance”
pár percre híressé tehet…
*
Csak
azért nem
vizelek bele
trambulinról
a fekete zongorába,
mert „ezek” a bunkó
agyvérszegény lakótelepiek
ezt úgyse értenék meg…
*
Istennek
se látná be:
nem erre a
szellemi pályára termett!
Inkább végigkínlódja,
vért pisilve átvészeli,
vagy frivolan ellébecolja
a tanulóévtizedeket…
*
Az
értelmiségi pálya
összes lelki, anyagi,
életformabeli, társadalmi
előnyeit élvezném,
de a róla erkölcsileg
leválaszthatatlan terheket
hetykén ledobom vézna vállaimról…
*
Mert
féltem a vértől s a szagtól,
irtóztam az idegen testtől,
nem lettem orvos, csak doktor –
aki ha nem tudja, akkor hát tanítja…
*
Élet-
krízisben
percdíjasan
adagolom
jóelőre legyártott,
sablonként talált,
mindenkire,
s így senkire sem passzoló
egyen-tanácsaimat
*
Csak
annyira
okosítalak ki,
csak annyi infót csepegtetek,
hogy engem holtodiglan csodálhass,
de el ne szakíthasd a köldökzsinórt…
*
A
megmérettetéseket
és a próbatételeket
nagy ívben kerülöm el,
hogy ki ne derüljön a turpisság
*
Egy
kis hókuszpókusz,
varázsige, csodaszer –
de holnap már bottal
üthetik lábam nyomát,
nincs garancia, jótállás,
nincs felelősségvállalás….
*
Nagy
szenvedés-
történetét
tartva maga elé,
és mögé bújva
kér egyedi mentelmi jogot:
az ő alkotását ne bírálják
(„túl szigorúan”) –
mint amikor épp
meghalt az anyja
az épp felelő diáknak…
*
Elmenekülök és
minél mélyebben
beásom magam
egy kiválasztott
speciális, „egzotikus”
téma részterületére
*
Családi okokra
vagy érdemeire hivatkozva
követeli, kibulizza, kisírja,
hogy kegyelemből elnéző legyen
az opponense, a recenzense
*
KÖLTŐ ÉS KRITIKUS.
Fel-felkiált sok költő és művész: A kritikához nem kell semmi ész, Rossz szív csupán vagy megromlott kedély; Alkoss előbb, hadd lássuk, úgy beszélj, Ki másra képtelen, gáncsol, dohog: A kritika haszontalan dolog. Oh jó urak, mindezt én nem hiszem, Bár mit beszéltek, érzem, van szivem, Mely lángol, ég, örűl, fáj, szenved, érez, S azért gyűlöl, mivel szeretni képes; Eszem is van annyi, hogy hamar belátja, A kritikusnak költő nem barátja, Csak úgy, ha dicsér és hibát fedez, S bírája helyett udvaronca lesz.
EGY KÉPVISELŐ EMLÉKKÖNYVÉBE.
Jobban tudunk meghalni a hazáért, Mint élni érte, hűn, eszélyesen. A hős pályája csillogóbb nekünk Az államférfi bölcs küzdelminél; A szónoklat oly könnyen hat reánk
S nem ismerjük becsét a néma tettnek. Vaj' megtanuljuk-é még valaha, Hogy élni tudunk híven a hazáért? Avagy lassanként azt is elfeledjük, Hogy tudjunk érte halni, hogy ha kell?
1869
GYULAI PÁL
*
Órákat
tud arról mesélni,
hogy egyszer réged
nehezen adták ki művét,
a társadalmi amnéziát tartósítva,
a feketelistákat nem említve
*
Amíg ő
az ellenkultúráját kiherélve
bemegy a Táncdalfesztiválra stb.,
karakán, fenegyerek pályatársaira
a mellőzés, a letiltás, a száműzetés stb. vár…
*
Ha itt és most
legény kell a gátra,
akkor is önkímélő gyáván
dolgozatom lábjegyzeteivel bíbelődök
*
Gerontokratikus
egyetemi-akadémiai intézet élén
az ígéretes tudóspalántákat
parkoló pályára vagy külhonba irányítom…
*
Díszítő-
és csomagoló-
művésznek sem
utolsó vagyok:
kidekorálva,
felcicomázva
„eladom” a Nagy Semmit
*
A
szakmai
komolyság
uralkodó elvárásait
kielégítve, túlteljesítve
emberi fogyasztásra alkalmatlan
vaskos könyvet írok „a filozófiáról”…
*
Világgá
kürtölöm:
itt van már a Kánaán,
a történelem vége,
pedig a csendes többség
szellemi alultápláltságban,
és emberi méltatlanságban
csak kóvályog a börtönben…
*
Mindent
megteszek azért,
hogy lehetőleg ki se derüljön:
művem mennyire kelendő,
kik olvassák és ki – nem - értik
*
Amit
a legjobban tudok:
mikor mire kell hivatkozni,
hogy jól jöjjek ki
hol a nézettségi mutatókra,
hol a meg nem értett zseniségre…
*
Munka-
időben és túlórázva
hamis illúziókat keltek,
hogy belépődért
élethazugságaid
babusgatva elringassalak…
*
Rámenős,
trükkös és invenciózus
ügynökként rábeszéllek:
ne Istenben,
élettársadban,
barátodban,
csakis a biztosítómban,
az én bankomban bízz!
*
A
magam
módján én is
nem mindennapi
csodát művelek:
csodagyerekből hülyegyereket,
igavonó barmot, robotot és
alattvalót fejlesztek
*
Törékeny,
érzékeny
és már sebzett
emberi lelkek között
én vagyok az otromba behemót,
az elefánt a porcelánboltban
*
Képes
vagyok
szinte bárkiből
rövid úton
beteget,
lelki beteget
vagy gyógy-
pedagógiai esetet csinálni
*
Meg-
szeppent
riportalanyt
hívok műsoromba,
akit profin zavarba hozok, leégetek
vagy nem vagyok kíváncsi rá és ügyére,
s csak ürügy nekem az önmutogatásaimra…
*
A
nagy
és örök
igazságbombákat
még detonáció előtt
közhelyesítésükkel,
bagatellizálásukkal
sikeresen dedós játék-
szerré hatástalanítom
*
Oly
nagy becsben
tartom az értékes könyveket,
hogy gondosan el is zárom,
nehogy bajuk essék
*
Egalitárius vagyok:
éljen az egyenlőség
minden előtt:
mindenkit
egy szintre hozok,
jobban, pontosabban
mondva: húzok le
*
Újoncokat,
inasokat, kezdőket
véletlenül sem hozok jó,
csak kedvszegő rossz, kínos helyzetbe:
égetés, blamálás, cikizés, megszégyenítés…
*
Az
ördög
patikájával
lelkileg megbetegítelek:
sátáni gúnykacaj, önbizalom
rombolás, identitászavarás,
nevetségessé tétel…
*
Otthonosan
mozogván a szellemvilágban
ezt a tudásom arra használom,
hogy romboljam a jó és építsem
a rossz csapatszellemet…
*
Közös
képviselőként
összeugrasztom lakótársaim.
például: a folyosó közfalára
szégyenlistát teszek ki…
*
Kizsarolom belőled
és meg is írom helyetted
a magadra/családodra terhelő
– hamis - beismerő vallomásodat
*
Olyan
mesterien
dodonai a jóslatom,
hogy mindenképpen be fog válni:
legalábbis nekem - én kasszírozok,
te meg értsd, ahogy akarod
(ha akarod vemhes, ha akarod, nem)
*
Mintha
mindig ugyanazt
a régi lemezt tenném fel,
s még az is folyton elakadna…
Na, erre táncoljatok ma!
*
Nem
az igazam,
de a tanszékem,
szinekúrám védem
foggal-körömmel,
az utolsó töltényig,
árnyékbokszolva,
bérgyilkost fogadva…
*
Szabadon
– értsd: önkényesen -
rostálgatom a tényeket,
de az én – rugalmas –
véleményem:
az szent, sérthetetlen…
Talán magam is eleve
csalhatatlan vagyok?
*
Ha
engem egyszer
valakik valahol
valamivel becsaptak,
akkor minden fórumon, agórán
egyetemes bizalmatlanságot hirdetek
*
LETHE PARTJÁN.
Hatvan évnél többet éltem, Sok betölt, mit nem reméltem, Kevés abból, mire vágytam, Most fekszem halálos ágyban. Még egy nap, talán utolsó, Aztán elfed a koporsó, Aztán hamar elfelednek, - Én is mindent hadd feledjek!
Mintha Lethe vizét innám, Enyhe szender száll, borúl rám, Világ képe elhalványúl S mint a függöny ha aláhull, Szinpad dísze meg nem látszik, Senki immár rajt' nem játszik, Szív nem búsúl, szív nem örvend: Úgy vesz környűl pusztaság, csend. Nem hallok panaszszót, átkot, Melyet elnyomott kiáltott; Ártatlannak síró jajját, A gonosznak vad kacajját; Szegény, gazdag bősz küzdelmét, Ősvitájok durva nyelvét; Szeretők közt bús sohajtást, Megsebezve folyton egymást, Siralmát a megcsalottnak, Néma vádját a halottnak; Lármáját a sok nyeglének, És amely, mint sellő-ének, Örvényt készít szívnek, észnek, Csalfa hangját tettetésnek. Nem látom rút érdek harcát, Szenvedélyek torzúlt arcát; Tettet a végzetből nőve; Bűnt, erényt egymásba szőve; Balga reményt, mely sikert vár, Küzdést, melynek kincs az oltár, S hova hő vágyak vezetnek, Unalmát az élvezetnek; Hiuságot száz alakban, S mely, mint szent tűz, fel-fellobban, Buzgalmát nemes sziveknek, Áldozatját a hiveknek.
Mily édes mindent feledni, Elfáradva megpihenni! Nyugtomat hol feltalálom, Szállt reám, szállj, örök álom!... Mégis, mégis mit hallok? Neszt, Gyermekimnek hangja ébreszt; Mégis, mégis, ím ott látom Újra egy-két hű barátom'; Álom oszlik, keblem éled, Visszahív megint az élet, S fel-feltűnik hazám képe Hajnal vagy alkony ködébe', Vaj' melyik? Hogy' tudhatnám én, Régi rajtunk e kétes fény: Hányszor hittünk hajnalfénybe' És sülyedtünk vészes éjbe, És kétségbe hányszor estünk S hajnallá vált borus estünk. Oh magyar! meg nem bűnhődted Még se multad', sem jövődet S jelen harcát amint vívod, A Nemesist ki-kihívod. Nem elég a hont szeretni, Tudni kell mit, mikor tenni Érte folyvást, nem hühóval, Hegyke tűzzel, léha szóval, De szilárdan és eszéllyel. Szembe szállva száz veszéllyel... Mért innál ábránd borából? Ébredj, ébredj mámorából Öntudatra, önérzetre: Ne bízd sorsod' véletlenre!
1892
|