Nagy Jenciklopédia – XXI.
Értelmiségiek, segítők, vezetők
Nagy magyar életminőség-vizsgálatok
Szellemi hivatás – árulás – pokoljárás – 15.
KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET
Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett írományom S hazám földén túl se jár; Hogy nem "két világ" csodája - Lettem csak népemböl egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyit: De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe, - Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kis-szerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt? Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te "világ-költő!" Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed. Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem. Tán veszélyt, vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát! De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!
Arany János
(1877 aug. 8)
*
Ha
akármiért,
mondjuk pl.
sikkasztásért
üldöznek engem,
akkor nekem hétszentség,
hogy a zsidóságom stb.
mártírja vagyok
*
Sohasem
vonulok vissza,
nem töltekezem,
mindig csak „leadó
üzemmódban” nyüzsgök
*
Feltalálod
a spanyolviaszkot
vagy a meleg vizet,
s rögtön az emberiség jótevőjének
próbálod feltüntetni,
s kitüntettetni magad…
*
A
poli-
hisztor vagy,
aki mindig mindent
mindenkinél jobban tud,
amit ő nem tud,
azt nem is érdemes,
vagy még nem lehet tudni
*
Lejárt
szavatosságú,
kis- és nagyhibás,
elavult szellemi terméket
exportból visszamaradottként
nagyban is vég-ki-árusítok
*
Áskálódással, intrikával,
a viszály szellemének idézésével
áthidalhatatlanná mélyíti el
a generációk, iskolák, irányzatok
közötti éket-szakadékot
*
A
jó édes
szülőanyám
se ismerne már ma rám,
annyira asszimilálódtam
az uralkodó szellemi „elithez”,
átvettem minden
allűrt, babonát, rossz szokást
és végleg kettétört ifjonti
világmegváltó lendületem…
*
Jézus,
Petőfi és Gandhi
szellemét, igazságát
lepelben, sírban, exhumált
csontban, porban stb. keresgélem
jobb ügyhöz méltó szorgalommal…
*
Mindent
tudni akarok
kezelt „lelki betegemről” –
én titokzatos-titkolózó
kisistenként őrzöm inkognitóm
*
Olyan jó volt
az indító lökést adó
diák önképzőköröm,
hogy megvénülve is még
mindig ott produkálnám magam.
*
Betegesen
irtózom és
iszonyodom
„elidegenedni”:
eltárgyiasulni,
valami művet
kezemből végleg kiadni..
*
Már
csak
az esti
kártyaparti
vagy egy focimeccs
hoz igazán izgalomba,
a napi tanárkodásom
nyűgös unott rutin,
de már arra a pár
évtizedre nem váltok…
*
Amilyen
szenvedéllyel
drukkol a csapatának,
lelkendezik egy gólért,
úgy már régóta semmi másért,
se istenért, se hazáért, se másért
*
Mindent
hangsúlyozottan
amatőrként,
csak játékból űzök,
és így persze
„ahhoz képest”
nem is vagyok
olyan rossz benne
*
Nem,
én azután
tényleg nem vagyok
maximalista:
nekem a „nem rossz”,
a mértéket éppen megütő,
az már elég jó
*
Hosszú távon,
véglegesnek is
el akarom fogadtatni
a szellemi áthidaló
szükségmegoldásokat,
a magyar buherákat
*
Leborulok
a „heroikus”
szellemi pótcselekvések előtt,
s még magam is fényezem:
én ismertem fel hősiességüket
*
Szerepem
én önként vállaltam,
de csak egy ideig –
bármikor kiszállok,
ha túl terhes: „nem ér a nevem!”
*
Szerzetesi alázattal
és áldozatos odaszánással
éjt nappallá téve másolgatom
és osztogatom a saját műveimet…
*
Csak
a pénz
primitív nyelvére
lefordítva értem,
ha a jogi stb. nyelvben
eszmei értéket és a kárt említenek
*
A
multik
és világcégek
megrendelését kiszolgálva
tudományosan, laboratóriumban
„klinikailag tesztelek”…
*
Semmi destrukció –
én soha nem rombolom
az önsorsrontó balhiedelmeket,
az álboldogságos káros illúziókat
*
Táp-
talajt
adva és
locsolgatva
növesztem
a gyilkos ösztönöket
palackból kiengedő
mítoszok palántáit…
*
Permanensen
hiszterizálom a közhangulatot,
hogy ne is lehessen
józanul, logikusan vitatkozni
*
A
„Nagy-
magyarország
mennyország…”
-féle eszmékkel
„szubjektíve vagy objektíve”:
de biztosan háborút készítek elő
*
A
kasztosodás
mellett és ellen
arányt tévesztve érvelve
örökre befagyasztom
a társadalmi munkamegosztást…
*
Nemhogy segítem,
de inkább gátlom,
hogy észleld a társadalom
„láthatatlan” kasztosodást
*
Én akarom
megrendezni
saját temetésem
s megírni, a nekrológot,
megtartani a gyászbeszédet…
*
Nem
a köznép,
az ún. kisemberek első,
de a közhatalom utolsó
embere, szóvivője vagy
*
Ha
bajban van a haza,
lapul mint szar a fűben,
de ha bajban van a Főnök,
nem késlekedik segíteni
*
Ha
megfizetnek,
tévé-show műsorokban
nagy átéléssel
játszom el „az utca emberét”
(akit csak más tévéműsorból ismerek)
*
Kiművelt,
sőt dörzsölt
emberfőként
nemcsak ismeri,
de tanítja is
a félelemkeltés fortélyait
*
Mint
szellemi-lelki
„alma mater”
csalfa, vak és hiú
reményeket táplál(tat)ok…
*
A
gazemberek
utolsó mentsváraiba,
a „hazaffyságba”
vagy az antiszemitázásba
húzódom vissza
*
Saját
szellemileg
képzetlen és így
védtelen népemre
eresztem vagy egyenesen
uszítom ordas eszmék hadát
*
Ha
bárki
belerúghat
a nemzet napszámosába
akkor én meg diákjaimat
gyötröm, alázom, kínzom…
*
A
gaz
gazdag embereket
feltétlenül kiszolgálva
kiszolgáltatom prédául
az igaz és becsületes szegényeket
*
Szellemi
fölénnyel
gyengéket alázok -
a kutyámba én is
beletörlöm a lábam
*
A
Diplomám
engem arra kötelez,
hogy csak fanyalogjak,
leszóljak és ócsároljak, becsméreljek stb.
*
A
boldogság
eszményét
eleve gyanússá teszem,
helyette az „értelmes élet”
perspektíváját kínálom -
értelmiségiként
a rezignáció,
a nosztalgia
az attitűdöm
*
Ha már
neki annyira
nem sikerült,
lehetetlennek tartja,
s illúziónak állítva
mindenkit lebeszél
a boldogságkereséséről
*
A plebsznek
a kegyelemkenyér
mellé cirkuszt, vagy
„a disznó a pocsolyában”
olcsó-ócska örömeit kínálom…
*
A
Nyugatosokat,
de főleg Adyt
vakon követem,
igaz: csak a három-
szavas címadásban
s a lumpolásban
*
Kurátor vagy,
akinek elfogult,
rossz döntését
még csak meg sem
kell nyilvánosan indokolnia
*
Megállj!-t
„parancsolok”
vagy erősen sugalmazok,
mintha már itt lenne az a
bizonyos Kánaán…
*
Saját
érdekében
akarja veled is elhitetni:
az MLM rendszer boldoggá
s nem szegény magányossá rabbá tesz…
*
Meg-
rendelésre
jó alibit és
meggyőző
mentségeket kínál –
raktárra előre is legyárt
*
Nagy
Szellemek
fényében sütkérezem –
és idegen tollakkal ékeskedem…
*
Kieszelem
a trójai falovat
- a televíziót, internetet stb. -,
amit majd te cipelsz be
saját féltve őrzött házadba, váradba
*
Rábírlak,
hogy önként
„vesd le” és tedd lomtárba
a szokásaidat, „szubkultúrádat”,
a táncod, a tájszólásodat stb.
*
Megnehezítem,
hogy megismerd
a családi-nemzeti történelmed,
és őseidre büszkén élj és halj, és
hagyományaid gyökere tápláljon
*
Gyönyörű
hattyú mivoltod
előtted elrejtve
rút kiskacsák közé
teszlek és annak nevellek,
azzá „varázsollak át”…
*
Szinte
a semmiből
gyártok, kreálok
ügyeletes zsenit, sztárt -
menedzselem, futtatom,
majd mehet-eshet-dobom
a süllyesztőbe…
*
Az
én
elévül-
hetetlen érdemem,
ha felépül a beteg ,
pokoli balszerencse
és az ő durva hibája,
ha leépül…
*
Lehet,
hogy rólam
mintázta Karinthy
a függetlenségmániás,
inkább munkakerülő figurát…
*
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMONDHOZ
Szerkesztő Ur! tisztelt báró! Lapjában egy hazajáró Lélek kísért: tudja-é? Ki sohajtoz: mind szemét, a- Mit firkál mai poéta; Verse rongyos, maga éh.
Nem tud rímet, nem tud nyelvet, A legjobb is mindent elvet, Ami mérték és szabály. S bár sort-sor után apróz, a Verse mégis csupa próza, Nem honolván rajta báj.
E jó kísértet méltán bus, Rossz biz itt trochéus, jámbus; De ha nem sűl el ma már! Legalább csak volna ím e Poétáknak olyan ríme, Mint: issza már és: sz...!
"Csitt rabláncok csörgési, csitt! Ne visítsatok egy kicsit -" Ez a magas ideál; Toldott rím, mozaik munka, Hanem ettől minálunk a Legjobb is, hajh! messze áll.
Vagy ha csak, mint Csokonay (Bár Kovács, ama pátkai Irta ezt is) zengenék: "Mivel homlokomra Liza Rózsakoszorút tászliza -" Úgy is volna ebben ék.
Hajh! ne várd most, te pedánt agg, Hogy a rímben egynehán' tag Összecsengjen végtelen; Mikor törvényt holmi rossz szab: Hogy a kelleténél hosszabb S mesterkélt rim éktelen.
A bizony, mert el nem érik - Magas szőlő, lassan érik - Akad mentség, ok, vagy más; S tovább kullog az így szóló: "Acerbam sumere nolo - Orra tőle fokhagymás.
Pap-ot, bab-ot egybe tűr e; Szállítsd inkább egy betűre, Vagy kettőre e hadat: Kar-om, bont-om; ez elég lesz, Ennyit úgy-e megeléglesz? Szivességből nagy adat.
Görbe-törpe, körbe-törve, Mindez rímnek puszta örve, Hátul egy rossz e betű. Nem ér semmit: csontom - ponton, Törpe - epe; ez már bon ton, Ez már csengőbb öntetű.
Tanulnának Kölcseynktől És már régibb bölcseyinktől "Phidias amit farag -" Hogy rímelnek! ecce! íme!... (A manóba! nincs is ríme): "Berovátkolt kődarab -"
Ah ő is botlott ezúttal! És most e hibára útal Hitvány majmok ezere. Azt sem veszi fontolatra, Hogy rímelt a "Mondolat"-ra Kölcsey és Szemere.
Tanulhat, ki akar, abból, Mert van ott rím, két darabból S rímelő szentencia; Van substantivum, hogy: mérték, S rá magát az igét mérték, Ez ám a kadencia!
És van ott több régi csínus Tordán termett leonínus, Alkáji rend, distikhon! Ez egyszer az ízes konyha! Ilyet nem főztök bizony, ha Meggebedtek is tik hon.
És van ott egy hosszu ének Hangzatából csupa é-nek, Az a kunsztstuck egyszer ám! A sok é a fület marja, s Néhai professzor Varjas Áldja zengő citerám.
Ah, de mindez kaviár ma. Mindenütt e próza lárma; Nektár helyen csalmatok! Nem ügyeltek lábra s tagra: Ami rímel szarvas -... Az legyen jutalmatok!
Arany János
(1865)
|