Payday Loans

Keresés

A legújabb

"Orvost csak hírből ismer"
Az emberi életminőség/boldogság
2016. szeptember 26. hétfő, 10:22

Az egészségügyi állapotokkal foglalkozó 19. századi szakirodalom állandó fordulata volt a tudatlanságra, „a nép csekély műveltségi fokára”, illetve az egészséggel, az élettel és halállal szembeni közönyösségre való panaszkodás: a jó gazda előbb hívott lódoktort az állataihoz, mint orvost a beteg családtaghoz.

breathing-a-vein-gillray.jpgJames Gillray (1757–1815): Érvágás

 

A 19. századi Magyarországon a hétköznapi élet szinte minden szféráját szélsőséges kettősség jellemezte. Az ipari forradalom korának számos új technikai és tudományosújdonsága viszonylag gyorsan eljutott hazánkba, ám a modernizáció szigetein kívül élőknek, azaz a társadalom túlnyomó többségének életviszonyait ezek a vívmányok egyáltalán nem érintették. Mintha egymásra csúsztak volna az idősíkok: a kiegyezéskori Pest gázzal világító, a városban lóvasúttal közlekedő, távolabbra vonattal utazó, napilapot járató stb. polgárának életét évszázadok választották el az írástudatlan, a lakóhelyén túli világról mit sem tudó, állataival telente egy füstös helyiségen osztozó rutén parasztétól.

Érvényes ez a kettősség az egészség, betegség és gyógyítás vonatkozásában is. A 19. század első felében a nagyobb városokban már szaporodtak az akadémiai orvoslás intézményrendszerének elemei (orvosok, kórházak, gyógyszertárak), ugyanakkor a lakosság túlnyomó része ezekkel élete során egyszer sem találkozott. Az ország legfejlettebb régiói közé tartozó Sopron megyében például még 1880-ban is azt tapasztalta a statisztikus, hogy az elhunytak 70 százaléka semmilyen orvosi segítségben nem részesült. A gyermekek esetében még rosszabb volt ez az arány, hiszen az elterjedt vélekedés szerint„a gyereket nem lehet gyógyítani, mert nem tudja megmondani, mi baja van”.

A hagyományos társadalom felfogása egészségről és betegségről csak igen-igen lassan változott meg: a paraszt-falusi népesség esetében inkább csak a 20. század második felében következett be alapvető fordulat.

Megyénk népe általában kevés orvosi személyzettel beéri. Ennek oka részint az ez irányban alig vagy gyéren mutatkozó szükségérzet, részint az általános nyomasztó anyagi körülményekben rejlik. A csak ritkán, nagyobb bajban igénybe vett gyógyítást rendszeresnek mondani egyáltalán nem lehet, mert a köznép, miként eleinte rendesen minden bajt népiesen gyógyít, úgy ismét visszatér a kuruzsolgatáshoz, mihelyt az orvos szere nem segít – ha ugyan nem hagyja baját egészen magára, a jó szerencsére. Csakis egyes jobbmódúakat, értelmesbeket, ezeket is csupán eleve kijelentett biztosb kórisme s jóslat esetén sikerül néha kitartóbb kezelésnek alávetni.

Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása. Szerk. Hunfaly János. Pest, 1867.

Jan_Steen_-_De_kwakzalver.jpg

Jan Steen: A kuruzsló (17. század közepe).
A vándorló gyógyítók - minden betegségre megoldást kínáló szélhámosok és valódi segítséget nyújtó "specialisták", mint pl. a foghúzók - a kora-újkorban Európa-szerte hozzátartoztak a piaci és vásári forgataghoz

Öngyógyítás és népi orvoslás

A hagyományos társadalom hite szerint betegség és egészség, gyógyulás és halál egyaránt Istentől származik. Főleg a pusztító járványokat tekintették isteni büntetésnek, a gyógyulást pedig Isten jutalmának. E felfogás folyományaként tartottak a városi hatóságok a járványok után ünnepélyeket, hálaadó istentiszteleteket, emeltek emlékoszlopokat.

Az egészséget leggyakrabban öngyógyítással igyekeztek helyreállítani. A "terápiák" részben a köznép között általánosan elterjedt ismereteken alapultak: szinte minden családban volt valaki – többnyire nő – aki rendelkezett több-kevesebb gyógyító ismerettel.A házi orvosszerek és a népi gyógyeljárások közül leggyakrabban a füstölést, a párolást, a “kenést" (masszírozást), illetve a teákat és a paprikás pálinkát alkalmazták.

Az önorvoslást az olvasni tudó kisebbség számára orvosságos könyvek segítették. A 19. század első felében nagy népszerűségnek örvendő füves gyógyászat gyógynövényeit is részben az orvosságos könyvekből, részben családi hagyományképpen ismerték meg.

csapo-magyar-kert.jpgCsapó József debreceni orvos több kiadást megért, 1100 növényt tartalmazó füveskönyve a gyógyfüvek külső és belső használatát ismertette, laikusok által is használható formában

 

Ugyanakkor minden közösségben voltak specialisták is, akik a gyakran családon belül örökített „titkos” tudásra támaszkodtak. A népi gyógyászat letéteményese a “gyógyító ember", a “tudós", a kovács és a kenőasszony volt. Általában a bábaasszony is  foglalkozottszinte mindennel, ami a gyógyítással, betegséggel kapcsolatos. Gyógyító szerekként a környezetükben található anyagokat használták. Az eljárásokban a gonosz szellemek kiűzésére vagy távol tartására szolgáló mágikus praktikák éppúgy szerepeltek, mint a megfigyelésekre alapozott, azok által igazolt módszerek ( "próbált gyógyfüvek" és ásványi anyagok vagy a gyógyfürdők használata). Szervesen beépültek a népi gyógyászatba a tudományos orvoslásból leszállt, olykor csak félig megértett, sőt félreértett eljárások is.

Szinte minden betegségre alkalmazott gyógymód volt az érvágás, ami a 19. század első felében valóságos egészségügyi divattá vált. A "rossz", "sűrű" vér megcsapolására szolgáló műveletet már általában a népi orvoslás körén kívül eső borbély vagy sebész végezte. (Vagy - kíméletesebb módszerrel - piócákkal végeztették.)

pióca.jpg

Louis-Leopold Boilly: A piócás, 1827

Az alacsonyabb képzettségű seborvos vagy kirurgus mintegy összekötő kapocs volt az orvoslás két szintje - a népi és az akadémiai - között, amelyek gyakorlatilag alig érintkeztek egymással. A népben ugyanis mélységes idegenkedés élt az orvosok és a gyógyszerészek iránt: a kolerajárványok idején például gyakran karhatalommal kellett utasításaik végrehajtására kényszeríteni a parasztokat. Az egyetemi orvoslással foglalkozók viszont általában sommásan babonaságnak minősítették a népi orvoslás gyakorlatát, és még a hazai gyógynövényeket sem igen ismerték.

1802_Barber_Surgeons_Bloodletting_Set_anagoria.JPGSeborvos 1802-ben készült érvágó készlete

A magasabb társadalmi rétegek sem mindig viszonyultak alapvetően másképpen az egyetemi orvostudományhoz. A falusi nemesek jórésze “orvost csak hírből ismer. Csömörbajban izmos kocsisa megdörgölése, mikor kornyadoz, egy cikk fokhagyma elnyelése, paprikás melegített bor vagy káposztatorzsa a biztos gyógyszerek" - ismertette a leggyakoribb gyógyító praktikákat Újfalvi Sándor.

Elsősorban a magasabb körökben hódítottak a 19. század első felének orvosi divatjai: a magnetizmus, a homeopátia (hasonszervi gyógymód), valamint a laikus gräfenbergi Vincenz Priessnitz nevéhez fűződő, vízzel és izzasztással történő gyógyítás. A homeopátia hazai úttörőjét, Almási Balogh Pált választotta háziorvosául többek között Széchenyi István és Kossuth Lajos, Priessnitz számos magyar páciense közül pedig Wesselényi Miklós volt a leghíresebb, aki szembaját - és egyéb betegségeit - próbálta gyógyíttatni a sziléziai gyógyhelyen.

Vincenz Priessnitz Cold Water Bath.jpgHideg vizes fürdő Priessnitz intézetében

A nadályokat köznépünk igen becsüli és vagy fogják nyáron át s üvegben tartogatják, vagy kinyomják belőle a beszívott vért, és tartogatják azon esetre, hogy vagy maguk használják, vagy másnak készségesen szolgálhassanak vele. Különben a vérbocsátás még most is divatozik, bár nem oly mértékben, mint valaha. Sokszor jönnek az orvoshoz vidéki parasztok, kik csak azt kérik, hogy rendeljen érvágást vagy köpölyt, mert a borbély orvosi rendelet nélkül nem akarja teljesíteni óhajtásukat. Ha az orvos nem teljesíti óhajtásukat, inkább haza megy gyógyszer nélkül, vagy idült betegségében más városba vándorol mindaddig, míg valakit talál, ki eret vág vagy köpölyt rak. Sajátságos, hogy ilyenkor vérét mindég feketének látja, és örül, hogy ezen rossz fekete vértől megszabadult, mert azt hiszi, hogy ez megölte volna.

Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Szerk. Albert Ferenc. Eger, 1868.

leeches.JPG

George Walker: Piócafogás, 1814.  A vízjárta területekben gazdag Magyarország a 19. században, az egész Európát hatalmában tartó "véreresztés" divatjának köszönhetően "nadálynagyhatalomnak" számított. A pákászok által gyűjtött vérszívókat kereskedők vásárolták fel és hordókban juttatták el Nyugat-Európába, főleg Franciaországba.

Az egészségügy kezdeményei

Az egészségügy állami szervezetének első elemei a járványok elleni intézkedések kapcsán a 18. században épültek ki. A felvilágosult abszolutizmus kezdte el államérdekként kezelni az alattvalók egészségi állapotát, közfeladatnak ismerve el a betegekről való gondoskodást, a környezet higiénikusabbá tételét és az egészségügyi ismeretek terjesztését.

Az egészségügyi igazgatás központi szerve a Helytartótanács egészségügyi osztálya lett. A szakszerűséget az országos főorvos (protomedicus) biztosította. A 18. század második felében épült ki az egészségügy területi szervezete. 1752-ben királyi rendelet írta elő a megyei orvos alkalmazását, akinek feladatai közé tartozott a szegény betegek ingyenes gyógyítása, az egészségügyi rendészeti teendők (főleg járványok idején) és a törvényszéki orvosszakértői feladatok ellátása. A 19. század első felében a megyénkénti egy-két orvos mellett már járásonként alkalmaztak sebészt és bábát is.

Bár a pesti egyetemen a század eleje óta többszörösére nőtt az orvostanhallgatók száma, 1840-ben mindössze 90 megyei, 50 városi és 7 kerületi főorvos mellett 280 járási sebész, valamint 324 közgyógyszertár alkotta a közegészségügyi szervezetet. Az országban összesen 640 orvost, 1276 sebészt és 415 gyógyszertárat írtak össze; 18-20 ezer lakosra jutott egy orvos. Erdélyben 1847-ben 63 orvos és 136 sebész, valamint 888 bába működött. A kevés orvos igen egyenletlenül oszlott el: míg Pesten már-már munkanélküliséggel küszködtek, addig egyes vidékeken csak a megyei “fizikus" praktizált. Az egészségügyi felvilágosításban fontos szerepet töltöttek be a papok is.

granatalma_patika irgalmas.jpg

A budai irgalmasrendi kórház patikája a 20. század elején

A seborvosok (kirurgusok) vagy borbélyok - a csak belgyógyászattal foglalkozó valódi doktorokkal szemben - a sebek, fekélyek, ficamok, törések kezelésével, valamint foghúzással és érvágással foglalkoztak. A nép általában nagyobb bizalommal viseltetett irántuk, mint az orvosok iránt. A 19. században már általában sikerrel követelték meg tőlük a hatóságok az egyetemi tanfolyam elvégzését.

A kormányzat az 1770-es évektől próbálta elérni, hogy minden nagyobb településen legyen tanult bába. Az egyetemen és a kolozsvári sebészorvosi intézetben állandó szülészeti tanfolyam működött, de a falusi bábák zömét a megyei főorvos képezte ki 7-10 nap alatt, és látta el “jusslevéllel". (A bábákról bővebben: "A szelíd, okos lélek" - Fény- és árnyképek az anyaság történetéből)

Korszakunkban kórházat minden nagyobb város tartott már fenn; több helyen állítottak a vármegyék és működtettek szerzetesrendek (főleg az irgalmasrend). Ezek általában kisméretű, 10-20 ággyal rendelkező intézmények voltak. A középkori ispotályokhoz hasonlóan a betegek mellett magára maradt szegény öregek ápolásával szintén foglalkoztak. Így volt ez az ország legnagyobb gyógyító intézményében, az 1798-ban megnyílt pesti Szent Rókus Kórházban is: ennek négyszáz ágyán a negyvenes években évi ötezer beteget kezeltek, de működött itt városi szegényház, illetve zárt osztály az elmebetegek számára. (Bővebben: Bolondok tornya, magántébolyda, közőrülde - A pszichiátria születése)

A kórházi, szegényházi, “aggápoldai" funkciók szétválása az 1820-as években kezdődött, de csak a 20. század elejére ment végbe teljesen. A működési költségek nagy részét jótékony alapítványok fedezték. Sok helyen a céhek befizetéseiből külön betegszobát vagy legalább néhány külön ágyat tartottak fenn a céhtagoknak.

A sebészet csak az 1830-as években jelent meg a kórházakban, addig elsősorban fertőző betegek kerültek be. A rosszul berendezett kórházakat az ápolás szakszerűtlensége, a higiéné és a gyógyeszközök hiánya, az élelmezési nehézségek és túlzsúfoltság miatt nyomorúságos állapotok jellemezték. A sebfertőző betegségek mindennaposak voltak. A személyzet is gyakran esett áldozatul a fertőzéseknek. A kórház mint valami borzalom élt a nép tudatában, odakerülni nagyobb csapásnak tartották, mint magát a betegséget. (A kórházak szociális ellátó szerepéről még: "Iszonyú emberi alakokra találunk" - Hagyományos ínség és modern nyomor a reformkorban és  Jóltevő Asszonyi Egyesület Pesten és Budán - A szociális gondoskodás kezdetei a reformkorban)

Budai polgári (János) kórház VU1865.jpgA budai Szent János kórház. Vasárnapi Ujság, 1865

A leggyakoribb betegségek

Egyes betegségek állandó jelleggel, a járványok pedig rendszeresen visszatérve folyamatosan sújtották a népességet, főleg az ínséges években. Az ország területének jelentékeny részét elfoglaló mocsarak és árterek tenyésztőhelyei voltak a maláriának(váltóláz), amely még az 1840-es években is országosan elterjedt népbetegségnek számított, különösen a Bánátban. Hasonlóképpen állandó veszélyforrást képezett az állatok által terjesztett veszettség, illetve a hiányos vagy egyoldalú táplálkozás következtében fellépő hiánybetegségek, mint a skorbut és a pellagra. A táplálkozási szokások - kenyérgabonaként főleg kukoricát fogyasztottak-, illetve az ortodox egyház által híveitől megkövetelt sok böjt miatt mindkettő a románok között fordult elő leggyakrabban.(A táplálkozásról bővebben: "Ünnepkor marha-, lúd- és tyúkhús" - Táplálkozás a Monarchia korában)

A középkor és koraújkor legpusztítóbb betegsége, a pestis a 18. században gyakorlatilag megszűnt; utoljára 1795-ben Szerém megyében szedett halálos áldozatokat. A himlőviszont a társadalom minden rétegét érintő komoly közegészségügyi probléma maradt:“ritka ember volt Magyarországon, aki egyszer meg ne himlőzött volna". A betegségek közül a leggyakrabban szerepelt halálokként, főleg a gyermekeknél. Időnként járványos méretűvé vált, ilyenkor a fertőzött gyerekek harmada-fele meghalt. A megelőzést a himlővel szemben alkalmazták először: Jenner 1798-as felfedezése után igen gyorsan elterjedt Magyarországon is a tehénhimlővel való védőoltás. Bár a Helytartótanács már 1813-ban kötelezővé tette, de a szankciókkal is megerősített, megismételt rendeletek ellenére a negyvenes években is legfeljebb az újszülöttek harmadát oltották be.

Jenner_cartoon_from_1802.jpgJames Gillray karikatúrája (1802) a himlőoltásról

tífusz (hagymáz) szintén állandóan fenyegetett. A 18. századi külföldi telepeseket pusztító hírhedt “morbus hungaricus" is a kiütéses tífusz volt. (A 19. század végén a "kitüntető címet" a tbc örökölte meg.) A lappangó betegség a napóleoni háborúk idején dagadt nagyobb járvánnyá (nemcsak nálunk, hanem egész Európában), de 1835-36-ban és 1846-47-ben is visszatért. Az orosz influenza évtizedenként átlagosan kétszer söpört végig az országon. A skarlát (vörheny), kanyaró (vereshimlő), szamárköhögésdiftéria(torokgyík) nem vált ugyan tömegpusztító méretűvé, de rendszeresen felbukkant helyi vagy regionális járványként, és olyankor számos halálos áldozatot is követelt. A járványok ellen a szegények ingyen kapták a gyógyszereket - már amire létezett valamilyen ellenszer...

Az alkoholizmus a 19. század első felében jelent meg társadalmi problémaként, a pálinkaivás elterjedéséhez kapcsolódva. Egyes vidékeken, főleg a Felvidéken már népbetegségnek számított. A földesúr eladhatatlan gabonájának, krumplijának kiváló értékesítési lehetőséget teremtő szeszfőzés a 18. század végétől olcsó pálinkával árasztotta el a falusi kocsmákat. Korszakunkban már a hatóságok is kénytelenek voltak vele foglalkozni, mert az alkoholizmus miatt érezhetően csökkent a katonai szolgálatra alkalmas legények száma. Az 1840-es években társadalmi mozgalom is indult a mind egészségügyi, mind morális veszélynek tekintett pálinkaivás visszaszorítására.

(A 19. század legsúlyosabb népesedési katasztrófáit okozó kolerajárványokkal majd külön posztban foglalkozom.)

A malária gyógyítása a köznépnél annyira elhanyagoltatik, hogy a rendszeres orvoslást csak a baj legnagyobb fokában veszik igénybe. Ha e bajban elbetegesedett rossz kinézésű egyént szánandólag afelül kérdezzük, mi baja van? igen sok esetben azt feleli, hogy „ő nem beteg, csak a hideg leli”. Gyakran évekig bágyadoznak, de azért orvost – különösen ha enni tudnak – nem szívesen hívnak; magukat öreg kuruzsolók által gyógyíttatják, kiket tudós embereknek tartanak. A gyógyszert nem becsülik, mert ha egyszerű rendelvényre bajuk el nem marad, azt mondják, hogy az sem használ. A népies gyógymód sokféle, külső és belső pecsmegelésből áll: bor vagy pálinkába szeretik bevenni azt, amit egymásnak tanácsolnak; így egy félmeszely pálinkába tesznek egy kávéskanálnyi paprikát, ugyanennyi borsot, kétennyi sót és két kanálnyi ecetet; ezen keveréket rendesen azon időben veszik be, mikor már a fázás ideje következik.... Mások sült egeret vagy penészbogarat törnek össze és egy félmeszely pálinkában megisszák; ez oly undort idéz elő, hogy gyakran igen erősen hánynak, s a hányásokozta rázkódtatás miatt a baj sokszor elmarad. Vannak tudós asszonyok, kik áloet pálinkában felolvasztanak és a hideglelősnek minden reggel egy evőkanálnyit, vagy még többet is adnak bevenni... Midőn a váltóláz miatt máj és lépdaganatok származnak, mindenféle füvekkel kötözik a beteget; a leggyakrabban használt kötöző szer a terpetin és vízi tök... Midőn ezen gyógymódok sem használnak, akkor a beteg elkészül a halálra és orvost csak a pap tanácsára kéret magához, kinek aztán sokszor sikerül még a beteget megmenteni; de azért ugyanezen egyén más alkalommal ismét elhanyagolja baját azt mondván: "„ha az Isten nem segít, más még annyit sem segít!

Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Szerk. Albert Ferenc. Eger, 1868.

Olejkár2.jpgAz olejkárok, a vándorló tót gyógyszerárusok a 20. század elejéig járták Európa útjait a maguk által gyűjtött gyógynövényekből kotyvasztott készítményeikkel: kenőcsöket, illó olajokat, fűszereket és gyógyszereket árultak. A huszár ruhás, magukat vengerszki doktornak nevező olejkárok kuruzslással is foglalkoztak.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!