KUTHY LAJOS

HAZAI REJTELMEK*

 

 

Első kiadása megjelent 1846-1847-ben.

 

XV.

(Folytatás.)

- Nos, nos? sürgeté éberült eszméletével az ismeretlen Ödönt.

- Estve ismét sokat vacsoráltam; - folytatá a halász; - s a mint csökkent emésztési erőm, azon fokozattal növekedék nálam egy elégültlen álétvágy, mintha visszatérő kórom ez úton törekednék erőre kapni. Orvosom komolyan szólt velem, dolgokról, miket nem ismerék, mik homályos, lázköltő térekre ragadák képzetem, zaklatólag hatva beteg kedélyemre. Ő sybillák s oráculumok jóslatait beszélte; a Golgota és Gecsemáné kert szörnyű eseményeit s keresztény vértanúk kinjait, s mindezt oly rejtélyes baljóslatú arczczal, oly inger- és borzalomköltő észrevételek közt s oly magasztos ünnepi nyelven, hogy betegségem alvó költészete kezdett felébredni, s midőn két üres szobán át, a kancsi szolgáló magaméba kisért, remegtem árnyamtól, mely gyertyavilágban a falon repkedett. Kisérőm bent vetkezni segíte. Nem tudom, a titkos irtózat szülte-e, mely mától fogva egyetemes körülményim iránt lelkemben feltámadt? de kezei közt oly érzésben valék, mint kit vesztőhelyen bontnak ruháiból. Kancsal szemein nem ismerém meg, mikor tekint reám. Ha arcza felém fordult, úgy tetszék, mintha a holdas leányt nézné, mely világító arczczal látszék a fedéllyukon végkép fennakadni. Vetkeztetés közben kérges tenyerével arczom veregeté. «Mint egy kövér berbécs», mondá röhentő szájvonással, mi nála az örömöt jelenti. Gombás ajka ilyenkor kinyuladt ránczaiból, mint a széthuzott piócza; reves foga közül forró léhl párázott, s fülig tertyedt arczán Márkéval rokon vonaglást véltem átfutamni... Irtóztam; tagjaim borsóztak... Midőn ágyba mentem, lábaimhoz ült kisded zsámolykára. Könyökeit térdeire állítá s tenyerébe tette nehéz lompos fejét. Arczhusa feltolult műtételében s félig eltemeté forgó szemgolyóit, mik a szűk pillanyilatból ördögies tűzben villogtak ki a gyertyasugárba. Aztán ajánlá gyönyörű meséit, miket mástól meg nem tanulhatok, s a nélkül, hogy kérném, elkezdé azokat. Csodákat számlált el egyszerű, de velőig ható modorban, mik itt-ott a nép közt történtek. Boszorkánynyomások, fonóka és temetői esetek, rontás, kisérlet, gyógyíthatlan sebek s mindazon tárgyak, melyek - mint köztük létem óta meggyőződém - a nép misticismusához tartoznak, előfordultak rémes meséiben, miket esetről-esetre akaratom, kérelmem, rettegésim ellenére folytatólag vitt. Képzetem vágyva, csapongva, mohó érdekkel falta fel rémes mondáit; megtestesíté a képeket; növeszté a titkos érthetlen rejtélyt, s midőn a kancsi gyertyáimat lámpával elcserélve, sohajos ásítás közt a szomszéd szobába távozék aludni: ijedezve, törötten s lángoló erekkel maradtam átfült pehelyágyamban. Hozzájárult a túlterhelt gyomor, melynek nyomását történetem után oly öröködőleg éreztem. A vér és félelem lázongó kitöréseivel hánykódtam; lehetetlen lőn álomhoz jutnom. Végre könyvvel akartam üldöző képeimet elűzni. Asztalomhoz menék. Közeledésemkor a képes könyvre esének szemeim; gerinczemen borzadály szaladt fel s hátat fordíték az asztal felének, melyen az feküdt. Félighúnyt szemmel, mert reszkettem, hogy pillanatom a képekre esik, mentem a könyvekhez. Egynek czímét néztem, mely kezembe akadt: «Mesmer, de influxu planetarum in corpus humanum». Irtózva tevém le rögtön; de késő vala. Izgatott képzetem, eszmetársulaton ismét visszaszökött a szörnyképű orvos szavára. A hold is plánéta, én őt szeretém, betegje vagyok; hiszen ő mondá: «ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz.» E zsarnok mondat rögtön elfoglalá régi hatalmát. Ismét a hold szinét látám arczomon, fogyását éreztem magamban s naponta rettegve mértem czérnával, mikor érendek az enyészetig. Másik könyvet ragadék: «Somnambulismus» olvasám czímén. Megfoghatlan! képzetem oly éber eleven fokon tartá magát, hogy e czím rögtön eszembe juttatá, miként álmomban egyszer asztalomhoz mentem. Ez ismét szörnyű hatással lőn. Tapogatám magamat s kérdezém, ha nem ismét álmot járok-e? Növő kétségemben, alig tudva mit teszek, sorra nyitogatám a könyveket. «Ritter: Beweis, dass das Leben stets von Galvanismus begleitet wird.» «Exposé des cures de Strassbourg Tom, II. III.» «Arzt: Unser's Wochenschrift, Hamburg und Leipzig.» «Nordhof's Archiv»; mind telvék álomjáró s mágnesi tüneményekkel. Továbbá troubadourok, trouvérek, minnesängerek kalandjai; mondák, mesék, kisértő esetek, apáczák, halottak, feljáró lelkek történeti s a középkori irodalom kitünőbb félelmei, képes kiadásokban. Végre találtam egyet, melynek czíme nem volt. Mily különös ismét; a felcsigázott képzet itt nem suga gyanút. Mi könnyen jöhettem volna a gondolatra: ez még félelmesb; Márk tépte ki czímét, hogy megcsaljon! Nem, gyanúm nem ébredt, a könyv nem idézett elő indokot, mely eszmelánczolaton gyanúig fejlődjék. E könyvet vittem ágyamba, mert emlékezém tanárom korából, mint feledék mindent, ha olvastam. A könyvet felnyitám, hol jelpapir nyúlt ki. Egy czikk kezdetén e felirást láttam: «IX. A tűzképű lovag.» Képzelheti ön, mit éreztem s mégis egy erőszakos, beteg, ellenállhatlan ösztön, olvastatá velem; tán azon bűvhatás, melyet a falomon függő kép egész nap támasztott. A történet, mit olvasni kezdék, magában lázasztó s helyzetemben erőtlenebbül írva is rettentő. Egy halott lovag, harczain viselt pánczélban megy hűtlen jegyeseért az éjfél órájában. Midőn ezt olvasám, órámon megkondult a villi harangja; szememet egy titkos hatalom a képre ragadta, mely szemben velem függött. A lovag egészen könyvemből volt festve, s képzetem rakva az olvasottakkal. Most, világoló arczán repkedett olvasó lámpám világa s úgy látszék, az ábrázat lobog. Hajam felmeredt, arczom hideg gyöngyök lepék, sikoltva vetém el a könyvet s felugrottam. Sikoltásomra neszt hallék egyik ablakomban s őrült kapkodással odarohantam. Tekercse, mit reggel észrevettem, le volt bocsátva. Fehér perkál sajtolt ábrákkal. Apróbb képeit nem engedé látnom a függönyzet árnyéka; de közepén egy vénasszony ült, szálas, fekete vonásokban nyomva, mint a durva fametszvények, de irtózatos ábra. Guggolva, meredt, nyöszörgő arczkifejezéssel nézett rám. A kancsi meséiben hallék egy óra előtt ilyenekről: még lelkemen ültek a nehéz képek s most előttem egy, kisértőbb mindazoknál. E látás és hatály másodperce alatti lázrohamban történt s nem gátolá azt, csak kétségem szökkenté főbb fokra. Leragadtam vad dühben a tekercset. Mint egy darab papir repedt szét körmeimben az új perkál, s az ablak és redőny közt egy élő szőrös testre esének szemeim, mely az ablakürely árnyában zöld karikával pillogott. Kopasz kékeres szemhéjjal ránczosan hunyorodtak össze, vagy terjengtek, ha pillantott, mint a kancsi lidérczei. Nem hinné ön, mily hézag van a lélekben az őrülési fokig. E pillanatban sarkamtól velőmig rohant fel a vér, gyorsan, mint mikor forráspontig szökik a hévmérő higanya. Ugy tetszék, minden pórusomon ki akar vérem buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat tüskéit. Rohanni akarék szobám kisérteti közül s ajtóm kis ablakán, mert itt is vala, Márk leskelődő arczát pillantám meg, melyen képzeletem látni vélte az ismert vonaglást. Tovább nem győzte idegzetem. Még egyszer ismételé magát a mondott vérroham. Görcsöket kaptam, ajkamra tajték forrt, lerogytam.

- S mi volt az ablakközti rém?

- Egy csonkatollas bagoly, rongyos pelyhü testtel, melyet akkor vert ki az anyányi toll.

- Mi lőn a borzasztó éj eredménye?

- Teljes recidiva. Midőn felébredék, ágyamban találtam magamat. Fejem fáradt-, testem zsibbadtnak érezém, mintha vérem megakadt volna. Izgatott, ingerült, nyugtalan valék. De a szorongás, félelem s bizonytalanság nem kiválólag szobai körömet tárgyazá. Egyetemes lőn az, mint vala előbbi kórállapotomban. Ismét élt bennem egy titkos, éles, megfoghatatlan ösztön: szökni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném hová, vagy miért? Vágytam, készültem, mintha lelkem nem lenne otthon. Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem. Lélegzetem szorongó, vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam elveszett, emésztő erőm megromlott, szerencsétlen voltam. Reggelenkint a kancsi bejött s meggyújtá füstölőjét a medve tenyerében. Reggelim tejszin volt; oly kövér és vastag, hogy undorodtam tőle. Aztán magányosan valék ebédig, olvasva szörnyű könyveimet. Ebédnél vagy mély hallgatásban ültünk, vagy folyt a sybillák és a századok misztikus ismertetése. Márktól reszkettem, mit ő rossz néven vett, s midőn vallatásaira megmondám, hogy azt esti leskelődésétől érezem, megfeddett. Miként kétkedem benne? kérdezé, kit egész világ tisztel s anyám feltétlen bizalmával dicsér. Délután egy bájcső (caleidoscop) csodás virágit forgatám; vagy vastag foliantban nézlelék egyiptomi hyeroglipheket s csillagjósok titkos ábráit. Járni, játszani, lovagolni nem bocsáttatám. Négy-öt napban egyszer kézen vitt sétálni; akkor is mindig templomba menénk, melynek hideg légje, képei s egész költészete még jobban izgatott. Este a kancsi levetkeztetett, kérges tenyerével arczon veregete, mondván: «mint egy soványodó berbécs». A soványság eszméje mindig felkölté holdas fogyásom félelmét s azzal léptem ágyba. Aztán lábamhoz ült s folytatá a fonókák és boszorkánynyomások mondáit, mint az ezeregyéjt átmesélő leány. Ez volt napirendem.

- S mit vél ön czéljául e vétkes merénynek?

- Tán őrültté akarának tenni, mert ehhez gyakran közel hivém magamat.

- Igen, igen, őrültté, pazarlás, birvágy, alacsony önzés érdekéből. Ön atyja szív- és becsületből nőszült a gőgös család daczára s képzelt szerelmével. Ő korán sírba vitte beteges életét s ön, az egyetlen kór fimagzat, ki atyjának senyvedő testalkatát öröklé, akadályozta a rangos diplomata melléköröklését, ki fényszomj, éretlen pazarlás miatt roskadó értékkel bukáshoz sietett, s ki növő vágyainak az önre szállandott uradalmakban remélt, áhított eszközt, új alapot nyerni. Törvényeink között van egy, mely így szól: si filii amentes, furiosi, lunatici vel mentecapti fuerint, etiam post tempora legitimae eorum aetatis, tutelae fratrum sive agnatorum suorum subjiciuntur, et illorum provisione, simul cum bonis et juribus eorum possessionariis gubernantur. Trip. I. 124. Tit 4. §. S azért kívánta önt őrültté tetetni, hogy birtokjogi képtelenségében, uradalmait kezére kerítse.

- Ön szörnyű bonyolódás vezérfonalát adja kezembe. Szóljon kérem! ismertesse meg születésem titkát; esenge az árva halász s holt arczán vágy és érdek kifejezése jelent meg, melyet szívéből végkép kiveszni hitt.

- Arra még lesz idő; mindent megtudand ön; - nyugtatá a jövevény, - most folytassa a vétkes terv eseményeit.

- Gyakran homályos sejtésem támadt, - folytatá Ödön, - hogy az bűn s anyám tudta ellen van, mi velem történik. Egyszer ingerültségemben kérdezni mertem orvosomtól: mit akar velem? Haragosan felelt s büszke önérzettel: én rangosabb betegeket gyógyítok, mint az urfi s még sem szól senki kezem alá. Nem hivok-e össze hetenkint orvosi tanácsot, elébe terjesztve gyógymódomat? A mit szenved ön, azon által kell mennie; az szorosan kórszakai közé tartozik. Várjon, míg gyógyszerem kifejtendi eredményeit: a természet egy nemes úrficskáért nem tesz ugrásokat.

- Az alatt hetenként tudósítás közölteték a hirlapokban önről - közbeszólt az idegen. «A szerencsétlen holdkóros - írák a lapok - kiről néhány hó előtt kedvezőt említénk, visszaesett s gyászos betegsége fejlettebb fokon áll, mint valaha. Orvos dr. Márk ur, a párisi és több németországi természetvizsgáló társulatok tagja, szülészmester és ritka gyógysikerről hirhedt férfiú, minden tudományát és szorgalmát a boldogtalanra fordítja, de remény alig lehet, mert a növendék gyönge alkotású s a kór azon években látszik legveszélyesebben kihatni, midőn az elme- és itélőerőnek kellene a fejlődő testben erősödnie.» Az orvosi tanács javaló bizonyítványai mellé nyomattak tekintélyes aláiratokkal, s a hirdetmény szánalmat gerjeszte ön s becsülést dr. Márk iránt.

- Pedig az orvosi tanács megcsalatott. Körében megjelentem ugyan, de szólanom Márk előre megtiltá. Üterem tapinták, arczom, szemeimet vizsgálák, s aztán kimehettem. Gyógyszereket láték az asztalon, hasonszínüeket azokhoz, melyeket bevettem, de úgy hiszem, orvosom nem azon szereket mutatá be a tanács előtt, miket velem rendesen vétetett. Márk jegyzetei szintén ott feküdtek az asztalon, pedig ha a valót naplózta volna, nem tehet vala a tanács oly tanubizonyságot, miről a hirlapok szóltak.

- Soha nem tőnek kérdéseket betegsége iránt? tudakolá az ismeretlen.

- Egyetlenszer kérdé a hörcsög arczú: mit érzek magamban? de a rögtönzött irtózat ezen embertől, ábrándos szórakozottságom, a halálszékül tekintett ünnepies tanács s Márk szoros tilalma, ki felettem bűvösen uralkodék, oly zavarban tartottak, hogy felelni nem tudtam. Orvosomon függtek igézett szemeim, ő titkon haragosan intett: s távozám. Különben új gyógy-, vagy inkább kínfolyamom alatt egy lelket sem láték. Márk és a kancsi volt a két élő lény, kik körömben forogtak s egy utálatos macska, az orvos kegyencze, mely gyakran az asztalnál vérem fagyasztva hunyorgott rám s melyet a kancsi hasonlónak talált, a meséjében macskává átkozott herczegasszonyhoz.

- Miért nem tudósítá édes anyját levélben? kérdezé szorongva az idegen.

- Írtam több izben, de azt hiszem, nem küldeték el, mert választ nem kaptam.

- Elsikkaszták a hideg gyilkosok, anyja egy sort sem vett öntől.

- Titkos természetű nyugtalanságom folyvást nőtt. Rettegtem, riadoztam a magányban, borzadtam, ha két társam valamelyikével valék. Szökni, szabadulni törekvém, de nem volt alkalom. Egy este kérdé Márk: olvastam-e a könyveket, mik számomra betevék? Igen, felelék remegve. Úgy hát meggyőződék ön, mondá ő, hogy kórjához leghathatósabb gyógyszer az állatmagnetismus... Hallgattam, borzadék. Itt hosszú rábeszélő értekezést kezde és folytatott e gyógymód rendkívüli hatályáról. Bizonyossá tőn, mikép ez uton okvetetlenül egészséghez jövök, de ez csak úgy lehet, ha őszintén, teljes örömből és bizalommal akarom. Könyveiből ismertem e gyógyrend egész természetét.

Talán hát mégis jó czélja van, gondolám. Azért hoza oly rendkivüli módon érzfogékonyságba (Empfindlichkeit), hogy a gyógymágnest annál bővebb mértékben testemhez ereszszem s annál nagyobb sikert fejtsen ki kóridegzetemben. De oh nem, oh nem! visszaejtett álomjárásomba, hogy magnetizálhasson s magnetizál, hogy őrültségre képesebbé tegyen.

- Története folyvást rémítőbb, kérem, folytassa ön.

- Javaslatát, kérelmét, felszólitásait oly szeliden, oly bő bensőséggel tevé, hogy reám hatni kezdett. Beszéd alatt térdei közt álltam. Kezeim kezébe, szemem szemébe s térdeitől átfolyt erembe a meleg. Arcza oly nyugodt, szives, jóakaró, szemei nyájasak, áthatók minden vadság nélkül: nem tagadhatám, hogy vonzódom hozzá. Egy homályos sugallat mondá: delejes rokonságban áll testem testével. Emlékezém könyveimben olvasott esetekre, hol az ellenszenv, s lelkiirtózat daczára deleji egybeköttetés fejlett ki két emberi test között. Javaslatához nem igérkezém, de kezdett bennem rokonszenv fejleni azon gyógymódhoz, annyival inkább, mert szörnyű helyzetemtől minden áron menekülni vágytam. Nem tudom, a közelléti meleg átfolyása okozá, vagy a gyógyulási remény: de azon este nem rettegtem s csendesen alvám, először újabb kínszakomban. Tanácsló felszólításait naponta ismétlé s a közbeni testi érintkezés, vagy tán kétségem, megérlelé teljes akaratomat, sőt oly csodás viszony fejlett ki köztem és közötte, hogy ha haragosan nézett s arczát vonaglani láttam, ölébe futék, hasonlítva az ebhez, mely üldözőjének lábaihoz simul. Eljött az est, melyre a műtétel kitüzeték. Feszült képzeménynyel vártam azt. Ingerült beteg ábrándom ezer szép és félelmes rajzokban állítá azt elő. De midőn az óra jött, rettegni kezdék. Talán delejes ellenszenv okozá, mint az eredmény után gyanítom. Ágyamban feküdtem, melynél lámpa égett halvány világgal. Szemem fénye reszketett a szoba tárgyain, mindent mozogni láttam. Aztán merően az ajtóra néztem, várva, mikor jő orvosom. Kevés idő után megnyilt s a hörcsögarczú orvos jött halkan meresztett szemekkel. Inge könyökig feltűrve s szőrös karjain felmeredt a haj. Husos tenyerét, melynek hidegnyirokját még most is érzem simított arczomon, kiterjesztve hozá. Kurta ujjai hátrahorgadtak s ízein halottkéken vonultak el a felosztó erek. Szederjes tenyerén távol megszámláltam a fővonalakat, miknek titkos jelentését egyik könyvemből olvasám. Függő hús-arcza épen úgy vigyorgott, mint midőn mondá: «ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz». Üveges szemei kiültek s pillantás nélkül szegeződtek rám, vonásai felvevék a hörcsögi tekintetet s lomhán, kisértetiesen huzódott felém.

- Szemmel akarta a deleji hatást előidézni, megjegyzé az ismeretlen.

- Összerettentem, - folytatá Ödön, - véremen fagyos sajdulat nyargalt át s görcsök jelentkeztek.

- A delejes ellenszenv eredeti jele.

- Sikolték, menjen, hagyjon el, de ő közeledék.

- Tehát bűntársa volt Márknak, vélekedék a jövevény.

- Nem hiszem, - felelé Ödön. - Márk úr képzettebb gyilkos, mintsem merényeibe áruló társat avasson. Talán felszólítá a műtételre, melyet orvosi tanácsban határoztak el. Meglehet, ügyesebbnek hivé magánál, vagy előre nézett, hogyha irtózatos terve végsikerig fejlik, ne egyedül álljon a tévesztett gyakorlat megrovása alatt.

- Megfontolt gazember!

- Még egyszer sikolték, s Márk belépett. Tisztelt tanár úr, tessék félbenhagyni; a test nedveiben nincs önhöz vonzó elem; mondá illedelemmel, s karjait gyöngén megfogá, hogy kivezesse. A hörcsögarczú kiment, megszabadultam.

- Tehát a gyógypróba végkép kimaradt?

- Csak elhalasztatott. Márk kimenté magát előttem, miszerint nem tőn személyesen próbát, mert bizatlanságom hivé maga iránt, de miután igéretem birja, kért, ne vetném meg az egyetlen utat, melyhez bizonyos remény van. Ismét szokott módon folytak az esti rábeszélések; de a szörnyarczú próbája nem is irtá ki bennem a Márk iránt ébredt ál- vagy delejes türelmet. Szavai naponta mélyebben hatottak. Átlátám, hogy így maradnom lehetetlen. Roncsolt fogyó testem, emésztő szökvágyam, ingerültségem magam magammal meguntatott. Visszagondolék Márk úr szelid gondjaira, új kínszakom előtt. Elismerém, miként gyógyrendje alatt egyszer már javultam; s hogy anyámnak, kit Czili halálától egyedül szerettem, feltétlen bizodalmát birja. Ez okok teljes szenvet s akaratot készítének bennem, elfogadni Márk műtételét. Egy teltholdas estén ablakom megnyiták. Ágyam úgy fordíttaték, hogy fejem északnak essék. Lefeküdtem. Pehelyvánkosom helyett szarvasbőrt kaptam, hogy a selyemszalagok ne hátrálják az állati delej befolyását. Selyempaplanom szinte gyapjutakaróval cserélteték ki. Egy pohár delejes vizet kaptam inni, s hanyatt helyzém magam. Az ajtó betéve; mi ketten egyedül. A hold egész titkos erejével világolt, mintha egy anya teljes lelkéből kivánná átadni életét beteg gyermekének. A regényes fényt szinte hullámzva érzém rám ömleni. A kék ür vonzó csillagi letekintgetének; mindenikből Czili szemeit véltem reám nézni; jósló kegyelettel nyugodt rajtam égi barátom legédesebb arcza, s lábaimnál földi orvosom, ki ájtatos csendben buzgalmas részvéttel függeszté rám átadott szemeit. Soha nem hittem, hogy azon szobában oly boldog lehessek. Könyveim félelmes tartalma úgy tetszék, mint egy boldog multból megigért ifjuálmak; a házfedél holdas kisértete angyalfő lőn nekem, ki hozzám testvérileg int; s a tüzképű lovag egy szerelmes költő a könnyű országból, melyhez tartozám. A villi harangja megszólalt órámon; nem rémidézet többé, hanem hívó dal, mely a vesztett paradicsom küszöbén vár reám. A csend és magány oly enyhe szendert hinte idegeimre, hogy nyugalomba jöttek. A titkos szökés ösztönét nem érezém többé. Rettegés, irtózat, riadás, undor megszünék; egy boldogabb élet érzetét élveztem. E kellemes helyzet néhány perczig tarta. Aztán elkezdé orvosom gyógyító ujjait, fejemtől idegemen elhúzni. Először csak a lágy meleg test utját érzem; később úgy tetszék, mintha étheri folyó lény bársony ujja érintkeznék velem, mely élettejet önt üres izmaimba. Kellemes széllengést éreztem fejemtől a végtagok felé; vérmelegem felmagasztalódék, pórusaim megnyiltak, testem szabad lőn, egész lényemet gyönyör lengé át muló ébrengésben.

- A delejes hatás első fokozatja.

- E boldogságot nőni érezém. A kedves hév főbb fokra hágott; gyomrom lőn a tűzpont, honnan a meleg élet testemre terjedt; ereim teljes hatalommal vertek, mintha szabadabb lelket hordanának magukban; léhlem könnyű s bővebb keblű lőn: szemeimet édes erő nyomta, héjjai alánehezültek; s bár még tisztán hallék és éreztem: az álom ellenállhatatlan lőn; szemem lecsukódott, a nélkül, hogy elmém megszűnt volna a külvilággal érintésben lenni.

- Ez a második fok; mondá az idegen növő érdekkel.

- A boldog rendszer jobban mélyedett, érzékim fel-felmerültek még; de e küzdés erőtlen vala; mint a fogyó sóhaj egyig elhalának. Érzésem hasonlita a csendes haláléhoz, mely szállítja el a feloszlott létel elemeit, hogy nemesebb formákba öntse egy új élet. Elmém elszakadt a világtól, öntudatom megszűnt, mély álom jött reám, s többre nem emlékszem...

... A boldog éj elvirradt, de én szerencsétlenebb levék. Érzém lényemben a szokatlan idegen erőt, mely képes lett volna kórságom anyagát elnyomni, kiirtani; de minden ellenszenvileg történt s folyt körültem, mint a delejjel tölt életművezet kivánja. Mondhatlanul érzékeny valék; beteg, ingerült s túlfeszült fogékonyságban. Érzékim, hogy úgy szóljak, felfalának minden kisded hatást; s növő, terjedő, élesedő erőben vezeték idegzetemre. Agyvelőmet szédült állapotban érezém; legalább működése hasonlíta az éjjeli élethez. Eszem ösztönnek, értelmem ábrándnak, öntudatom érzésnek adott cserében helyt; szóval bennem az idegrend gondolkozék, abba költözött életem. Legkisebb hatály szerencsétlenné tőn. Erős hangú beszéd, állati párázat, ajtó nyiszorja, vagy csupa légvonal, mindannyi kínzószerem lőn. Kissé erősb érintés bőrömön fájdalmakat szűlt. A Márk macskájától lerogytam, s ha késem a tányéron megnyikkant, hideglelést kaptam. Képzelheti ön, ily lélekállapotban, mint közeledém naponta a végőrültséghez azon nyomasztó, magányos életrend folytatása mellett, mely mostani szobámban a baglyos éj nyavalyatörésén kezdődék. A képek, könyveim, meleg ágyam, a nehéz emészthetlen étkek, a fonókák s temetők kisértetei, folyvást üldözének, segédül véve a multak iszonyú emlékét. Többnyire húnyt szemmel levék magányomban, mert a kisértő tárgyak látása rázó borzadályt, vagy többnyire görcsöket idézett. Így valék a kancsi meséivel is. Fülem bedugtam, s puha vánkosimba fúrám, temetém fejemet, hogy ne halljam. Közönként érzék már ijedelmek- vagy éles ingerültségeknél egy nyilalásforma kínt kígyózni velőmre, mely erőtlen feloszláson végződék, mint midőn a szél pusztára ér. Úgy hiszem, ezen pusztaság, mit érezni igen, de megértetni nehezen lehet, már az őrültség hazája. Soha ily fokon nem érzém a szökési ösztönt, mely már ablakrostélyim megkisértéseig nőtt. Mit álltam ki e kórfejlődésben: csak orvos itéli meg, vagy ki így szenvedett. Delejes ingerültségemnek volt egy csodás költészete, a tiszta, világos, ellenállhatatlan sejtés. Márkot megérzém, midőn a lépcsőkön hazajött. Fokonkint számítám lépteit, s meg tudám mondani, mikor fogja meg a csengetyű vas rángatóját, mi nekem fájt. Így megérzém a kancsi bejövetelét is betett ajtónál mellékszobámba. Ha régibb tanulmányaimra visszagondolok: világos, határozott fogalmam volt minden homály felett, mely értelmemet akkor nem engedé tiszta értelemhez jutni. Azt hiszem, év és tapasztalás utján tökélyesen kiképzett elme, nem itél helyesebben, mint én akkor. De volt egy borzasztó természete ezen éles, biztos tapintatnak. Sejtésem mint bizonyost láttatá, hogy újabb sorsom oka azon idegen lőn, kinek leső arczát az esztergától meglepém. E fogalom nem határozá meg, nyilvános parancsot, vagy legalább akarat-kijelentést tőn-e az idegen? de hogy növő szerencsétlenségem, jövendő tébolyom, vagy tán halálom az ő vágyát, kivánatát töltendi be, s e borzasztó közeledés a végkifejléshez kedvére van: azt teljesen elhiteté velem.

- Kétségkül ama diplomatikus szörnyeteg, kinek érdekében volt önt birtokjogi állapotából kivetkőztetni, nem tőn világos kijelentést akaratáról. Erre nem volt szükség. Márk régebben az ő házi orvosa volt; ismeré a családviszonyokat, s jól tudá, mennyire érdekében állna öntől szabadulnia.

- E meggyőződés óta, csodás fordulata zavart képzeteimnek, átruházá üldözőm formáját a holdkóros képre. Úgy tetszék, mintha a meglepett idegen leskődnék reám a házfödélből, orozva, bőszen, távolíthatatlanúl. Hinni kezdém, miként kisértő arcza, s félig nyilt szemei azért merednek reám oly üldözőleg, hogy őrültségem mielőbb kifejljék. Ez ismét új rettegtető sejtést csatola magához, miszerint gyógyszerem titkos keverék, tébolyodást hozó elemekből, mikkel Márk úr kicseréli az orvostanácstól kijelelt szereket. E folytonos ideg- és agyláz, e természetküli feszítő ingerültség, s kiforgatott elme és érzéki rendszer, minek fejlődési fokát, jellemét s jeleneteit csak erőtlen, s hiányos töredékben közölheti nyelvem: elnyűtték létemet. Menthetlenül látám közeledni az őrültségi örvényt; lemondó kétséggel várva vesztemet, mint kit a zuhatag sodró árja elkap. Anyámtól tanulám: hol közel a veszély, jelen van az Isten. Valóban hinnem kelle azt; mert észirtó sejtelmeim közt volt egy, mely mint megtartó sugár világolt a többinek mélységei felett. Magyarázhatlan ösztön kényszerített hinni, miként anyám 28-ik augusztusban megjőend, két héttel előbb, mint távoztakor igérte.

- Különös, különös! - megszakítá az ismeretlen. Ön anyja valóban azon napra határzá visszajövetelét, mint történék is, de önre nézve későn. Megirám neki, mit ön állapotáról a lapokban olvasék. Márk, a gazember, nem tudósítá őt. Visszajöttekor, a szörnyű esemény után, szemére lobbanta hanyagságát. Ő állítá, miként két izben irt; s térti vevényekkel igazolá magát; de azt hiszem, vagy a postakiadót vesztegeté meg, vagy hamis jegyek valának azok. Édes anyjának fájdalmai közt nem juta eszébe, a térti vevényeket nyomozni.

- Ezen hit oly erős lőn bennem, hogy egyetlen vigaszommá vált. Biztató evangeliom a siralom völgyében, mely titkos igérettel hirdeté: miként elközelítend földi mennyországom. Napot, órát, perczet számíték e szabadító véghez, de némi homályos érzet erőködék reményemben közfalat vonni, mintha nem lenne mód a tébolyt 28-ik augusztusig visszatartani... Egy este a kancsi rosszul lőn s vacsorámtól kiséret nélkül mentem aludni. A közbeneső szobát félig világítá meg kezemben vitt gyertyám. A butorok árnya, mint rémtábor uszott a falakon félkörben, a mint haladtam; látni hagyva közein a pamlagon fekvő macskát, mely félig emelt fejében zöldtüzű szemekkel, mint a kancsi elátkozott herczegasszonya, kisérte lépteimet. Izgatott ereimen fagyosan tolongott a vér; mintha körönként fel akarná törni azokat, míg másutt üres hézagokat hagyott. Alig tudtam lerogyás nélkül szobámba rohanni. Gyertyám elaludt, s én sikoltva kulcsolám magamra az ajtót. Sötét lőn; a nyitott salukon beönté fényét a fogyó hold, átvilágítva ablaktekercsemen a szálas fekete vonásokban nyomott, guggolva meredt, nyöszörgő alakkal néző boszorkányt, mely az eltépett helyébe cserélteték. A tekercsen áttört fény félig szobámba hatott, s barnakék világban veté föl a fekete tárgyakat, mik körül a lovag tekintete, s félig nyilt szemével a holdas arcz, fejéren nőttek ki, lebegve a ködszín holdvilágban. Ágyamba akartam rohanni, hogy fejemet, magamat, kétségemet párnáim közé fúrjam, rejtsem, temessem. Mielőtt tehetném, egy rejtelmes fekete csomó tűnt fel asztalomon. A takaró-szövet gömbölyű alakra látszék tapadni, minő az emberfej. Riadásom e felett kétségbeejtő lőn. A képzelődés mindig jobban retteg rejtett, ismeretlen tárgytól. Mint zsákmányt rohanám meg a magyarázhatlan titkot, s ragadtam le lepleit. Egy szörnyeteg rejlék alatta színezett gypszből csodásan kiöntve. Szemeim akaratlanul reá meredtek. A hörcsögarczú orvosra ismerék azon irtózatos alakban, midőn magnetizálni akart. Összehúzott nyakán, függő hús arczát előretolta, s vigyorgott. Üveges szemei kiültek, s pillantás nélkül szegeződtek reám. Hideg nyirkos tenyerét kiterjedve tartá, s halottkék inai megfeszültek ízein. Remegő szememben halkan, kisértetiesen látszék elhúzódni, mintha mondaná: «Ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz.» Sarkamból felfelé érzém rohanni a vért, mint ama szerencsétlen estvén. Felsikolték, s tántorgó léptekkel törtem ajtómra kiszabadulni. Azt hivém, orvosom zárta rám; a rettegő zavarban feledém, hogy magam tevém azt. Sikoltozám segély s nyitás után. Nem felelt senki; nem hallá-e Márk távol szobájában, vagy készakarva gyötrött, erőtetve a mai megőrülést? nem tudom. Órámon a villi harangozott. Kétségemben kiütém ajtóm szűk ablakát, s vagdaló üvegdarabok közt kidugám karomat, mintha ott menekülni lehetne. Aztán az agyagkisértetnek akartam rohanni, hogy összetörjem azt. Késő volt. Sarkamtól velőmig rohant habzó vérem; gyorsan, mint midőn forráspontig szökik a hévmérő higanyja. Úgy tetszék, minden porusomon ki akar buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat tüskéit. Az egész történet gyorsabban a szónál ment véghez. Görcsöket kaptam, ajkamra tajték forrt, lerogytam... Önt talán úntatja részletes beszélyem; de miután sorsomhoz részvét köti, akarom, hogy tudja, mire vetemülhet ember ember ellen érdekért, Pesten épen úgy, mint Párisban.

- Sőt köszönöm fájdalmát, melyet nem kimélve folytatja beszélyét. Oh én ismerem az emberi szívet; ismerem hazai törvényhatóságaink fenyítőszéki jegyzőkönyveit. A szív, vér, s szenvedély: nem ángol, nem frank, nem magyar, hanem emberi. Az ember, s mit magának teremt a sors, azaz érdek, mindenütt ugyanaz; s ki rabjává alacsonyul, mindenütt alacsony.

- Szörnyű sorsom folytatása alatt Márk úr oly szíves, előző, nyájas modort viselt, mintha mindez nem készakarva történnék, mintha gyógyulásom fő vágya lenne, s kötelességeit lélekismerettel végezné. És valóban, ha panaszra kerülend: nem tudtam volna tényeit szorosan meghatározni, melyeket vádamhoz bűnjelül sorozzak.

- Mivel menté az agyagszörny gyilkos használatát?

- El kell szoktatnia, úgymond, a rettegéstől, mely természetemmé kezd válni... Egyébiránt a szörnyű éj után, egy napot tölték még. Aztán leveté álarczát, s új kétségbe ejtett, hol őrültségnél többet, halált várhassak.

- Miként végződék a rettenet éje?

- Reggel napvilágon ébredék fel a szobapadlaton, hideglelésben, mely gondolom egész éjen rázott, mert igen bágyadt valék, s minden tagom bizsergett. Nem hallék semmi neszt. Órám kilenczre járt. Orvosom ilyenkor betegeit járta. A szökés próbája jutott eszembe. Felkeltem némán, zörejtelenül. Ajtóm felnyitám, s lábujjhegyen menék a macskás szobán át. A következő teremajtó behúzva, de nem volt kilincsébe téve. Halk susogás üté fülemet. Csendben, mit száraz, súlytalan testem könnyen tehete, oda lopódzám. Márk és a kancsi beszélgettek. Ha mai álmából ép észszel ébred fel, nincs reményem; mondá Márk. Miért nem adsz be neki, hogy bizonyosan czélhoz juthass vele? kérdezé a kancsi. Oly feltünő merény veszélylyel jár, s könnyen gyanut gerjeszt. Egy mérgezett holttest czáfolhatlan bűnjel, ha nyomra akadnak. Őrültségén mindenki megnyugszik, mert hajlamát születésben hozta. Gyanu nincs, nem lehet. Az orvostanács megcsalva, s a gyógytárból hordatott szerek mindenkit meggyőznek, hogy helyes uton járok. Egyedül te tudod, miként azon keverékeket itthon cserélem ki; felelt suttogva a rémítő szörnyeteg. De ha meg nem őrül, lemondasz a húszezer pengőről? kérdezé a kancsi. Azzal vigyáznom kell, - felelt Márk. Oly urak módját s odavetett szavait ismerni kell, mint azon főúr. Hol kötelezvény nincs, s kivált az ügy kényes, vagy róla épen szólni sem tanácsos: szeszélytől függ minden. S ily vállalatoknál, siker után, többnyire nem akarják ismerni az embert... Így minden elveszett; - kétkedék a kancsi... Sőt nem, - biztatá dr. Márk. A vörös dajka nálam volt. Kisdedőrje, tudod, ki termetben annyira hasonlít Ödönhöz, agyonzúzta magát, leesett a padlásról, s a halálban arczát összetörte, hogy lehetetlen reá ismerni... Nos, tán őt akarod húszezer pengőn egy boncztanárnak eladni? kérdé gúnyos nevetéssel a kancsi... Pszt, pszt! inté Márk a hangoska zajért, s én remegve kémlésemeni kapattatástól, visszasuhantam szobámba, ajtómra tolám a lövő zárt, s lefekvém, mint voltam előbbi helyemre. Átgondolám a bűnszövetséget Márk és a kancsi közt. A kölcsönös te czím, gyanússá tevé arczhasonlatukat; s magyarázhatlan delejes sejtelmem megsugá, hogy ők testvérek... Boldog isten; én elhagyva, anyátlanul, segélyeszközök, részvét, s emberi közelítés nélkül, rejtve, titokban zsarnokolva egy szörnyeteg körmei között, ki vétkét ördögi ügyességgel képes rejteni, s kinek egyetlen bűntársa az érdek- és bűnhődés félelmével hozzácsatolt húg, kit magánál szolgálóul tart. Látám, mily mentlenül vagyok körülhálózva, reszkettem az eredménytől, minek oly gyorsan kelle kifejleni, mert hisz anyám jöttének 28-ára kellett hitem szerint történni; de addig okvetlen meg kell őrülnöm, hogy Márk úr czélt érjen. E borzasztó bizonyosság foglalá el egész lényemet. Azonban alig levék készen padlatra fektemmel, Márk betekinte ajtóm ablakán, s hangos szólításokkal ébreszte fel. Aztán, mint rendesen tevé, kinyitva szekrényét, gyógyszert tölte számomra egy ezüst kanálba, titkos szemlével vizsgálva a közben arczomon s szememben az őrültség jelét. Én eltaszítám a kanalat. Áruló szavai rémítve győztek meg, hogy nem gyógyszert iszom zárt szekrényéből. Nem erőteté a bevételt. Izgatottságomtól hitte eredni a vonakvást. Kiment betegeihez, s magányban maradék, mint napirendem hozá, azon különbséggel, hogy a kancsi nem jött füstöt gyújtani, s szellőtlen szobámat tiltul leporozni. Ismét a szökést próbáltam, de lehetetlen vala. Márk ajtai zárvák, lakásom másodemeleten. Egy perczre gondolám, talán egymáshoz kötött lepedőimen leereszkedhetném; de nem volt bátorságom. Kimerült, erőtlen karjaim nem birnának meg, míg földig érek; hanyatt homlok zúznám magamat, vagy a kancsi rajta kapna a szökési merényen, s akkor halálom bizonyos. Rettegő kétségem fokonkint nőve; szinte öntudatlan zavarban valék már. Kiáltozni kezdtem ablakomon által segítség után, mely természetesen le nem hallatszott az utczára. A kancsi meghallá kiáltásimat, berohant, földig pirongatott, s bezárt egy kamrába, honnan hang ki nem hat; fenyegetve, miként ha lármát ütök, megöl. Gyanum, félelmem, kétségeim nőttével nem untatom önt. Saját fogalma kiegészítheti a sötétedő rajzot, melybe ennyi s ily események után, bomlott lelkem merült. Ebédre megérkezett Márk, s egy postahely és adati bélyeggel ellátott levelet olvasa fel nekem, mely részletes tudósítást foglalt anyám haláláról. E hír, e csapás úgy levert, annyira elfoglalá tört eszméletemet, hogy minden más fogékonyságra eltompult. Nem tudék többé gondolni semmi veszélyre. Az irtózatos jövő, mit Márk meglesett szava után várék, sőt a halál maga, csekély hatással lőn, ez elfoglaló szerencsétlenséghez. Hogy is ne? anyám képe, szerelme, megjötte volt az egyetlen remény, mely angyalszárnyakon emelé magát sötét kínom felé. Most eltünék a jósfény, mely szenvedésimnek határokat igért; s ha oly rend- és irányvesztett lélek, mint enyim, akkor egy mit határozottan érezhete, úgy véglemondás volt az. Szívből óhajtám, bár megőrülnék, szabadulni öntudatomtól, melynek oly szörnyű elemei kerengtek bomladó velőmben. Istenem! mennyit kiáll az emberi szerkezet... Azt hinné ön, hogy nem volt többé mit vesztenem; miután az életreményt, s anyámat elvesztém. Márk úr tudott találni, mi még veszthető: az anya boldogító emlékét. Kit anyádnak hittél, nem is volt szülő édes anyád; - mondá gorombán - csak jószivű kegynő, ki költői kórhajlamod által irgalmas részvéttel hagyá érdekelni magát, hogy neve a különös esettel kapcsolatba jőjjön. E szó lőn végső éles fájdalma lelkemnek, melyet a delejes érzteltség folyvást túlhangolt ingerlékenységgel szaggatott. E lélekdöfésnél nem is juta időm haragudni, miként Márk hideg alázatát, szemtelenül te czímmel cserélte fel. Névtelen eredménynyel hatott rám, e hiú irgalom eszméje, e gyilkos gyanusítás, mely mindent eltörle, mi előttem a földön szent vala. Nemcsak árva lettem egy percz alatt, nemcsak a vigasztalás emlékhitét vesztém, hogy birtam jó anyát: de gyámnőmet is oly hitvány hiú léleknek kelle ismernem, ki kaczérkodó pártfogása által ismeretlen nevét akará a népen felül tolni, s kinek embertelen nyerész kegyéhez hála nem köthetett. E fájdalom még metsző, éles idegható vala. Minden, mit azóta szenvedék, maga kétévi méltatlan börtönöm, tompa súly lőn ahhoz, mely nyomja ugyan a szívet, mint egy nehéz kő, de nem szúr, mint a tőr.

 

- Miként tudá ön elhinni, hogy hiú, kaczér kegyelet volt volna annyi fájdalom és jóság, mennyit feláldozó anyjában tapasztalt?

- Elhagyottságom, s az arra következett sorsváltozásom elhiteték velem. Azt véltem: a tengeri fürdő csak álszín volt az unt tréfátóli távolodásra. Hiszen kétszer irtam kétségbeesett levelet, s választ nem kapék.

- Édes anyja szinte irt önnek, bár önét nem kapá; a szörnyeteg sikkasztá el kétségkívül az anyai biztató vigaszt... És a húszezer pengő forint alkuja, a Márk és kancsi közt folytatott párbeszéd, s az ebben rejlő titkos, félelmes érdekek nem győzék önt meg, miként nevezetes származattal kell birni, s a kegyeleti gyámságról költött rege undok csel?

- Fényes játéknak véltem az egészet, mit gazdagok szeszélyből üznek. Én, ki az emberektől annyit tapasztalék, miért ne hihettem volna róluk azt is el? Azonban eszem, az egymásra rohanó események miatt, annyira ki lőn tájékozási erejéből forgatva, s a rettegés oly szakadatlan zavarban tartott, hogy rendszerrel okoskodni képes nem valék. E mellett meg kell vallanom, hogy a sorsom iránt lelkembe költ irtózat annyira megerősödék, miszerint soha, egészen e perczig vagyonos osztályhoz, a bűn és érdek önző rabjaihoz tartozni nem vágytam; s itt a nép közt, szabadságom érzetében, a multak hamvadó emléke mellett sem juta soha eszembe néhai szerencsém meséjét nyomozni.

- Miként menekült ön meg hóhérjától? - kérdé az ismeretlen.

- Következő éjen, - folytatá Ödön, - régi szállásomon aludtam. Látám a zuhanyt s fürdőkádat előszobámban. Ott vala a mosódó porczelánmeder, kötőlékeimmel, miket jegesen viselék gyomromon. Esztergám, körülhányva saját műveimmel, s itt-ott a józan kedves könyvek, mikből értelmes tanárom tanított, egyszerű szobám minden félelemidéző járulékok nélkül, s hűvös, kemény szarvasbőrágyam, melyben egykor nyugodt éjeket alvám. Mindez, édes, felejtő szendert hozott gondolatimra. Nem tudám meghatározni mit, s miként itéljek. Világos, delejes sejtelmem, anyám eljöendéséről oly könyör nélkül megcsalt; többé sem jót, sem rosszat sejtésemnek hinni nem tudtam. Márk és a kancsi ellenemi összeesküvése, orvosom megváltozott szemtelen bánása, s mégis e rég nem közlött kedvezmény: oly egyezhetlen ellentétek voltak, mik elzárták tájékozásom irányát, kivetve erejéből azon világos fogalmat, melylyel delejes hangulatom saját ügyemet felfogá... Rajoskodó gondolataim közt, annyira fáradtan s roncsolva elalvám. Éjjel felzaklatott Márk életadó nyugalmamból, mit öt hét óta először alvám rángás, rettegés, felriadás nélkül. Azt hittem, imádkozni viszen, mit olykor séta helyt gyakorlánk. Kértem az istenre, ne vigyen a gyér gyertyavilágu templomba. A kisértő félsötét oltárok, árnyak, képek s meredt faragványok jutának eszembe, miket, ha esti vecsernyéken vele látogatnom kellett, velőm vaczogott. Ma nem mégysz imádkozni, - viszonzá mogorván, - sétánk javadra lesz. Gondolom, azért tőn jóról igéretet, hogy lementünkben lármát ne üssek... Öltözni akartam. Nem hagyá. Öltsd fel otthonkádat; az éj nem hives, kivált kocsiban, mondá szemtelenül, mintha már nem is volna igényem a «te» czímen kül, más társalgást várni.

A kijelelt ruhám felöltém; s kiindulánk. Szobám ajtaját sarkig tárva nyitva hagyá, mely szokatlan bátorság, e rejtelmes, zárkózó demontól, igen feltünék. Néhai fürdőszobámban, hol keresztülmenénk, bizonyos málhát láték a padlaton beterítve elnyulni, melynek alakja hasonlíta egy fekvő gyermekéhez. Ingerült, rettegő lelkem megijedt az ismeretlen tárgytól, mert a hörcsögarczú agyagszobra jutott eszembe. Oda tekintek, s a takaró alúl két merev lábat láték kinyulni; fagyottan, megkékülve mint a halottaké szokott. Képzelheti ön, mint megrázott a meglepő rettenet; de nem mertem sikoltni, vagy reszkető tagjaimat elárulni. Megfeszítém minden izmomat, hogy ne remegjek, s léhlt alig vevék, hogy szivem dobogását el ne áruljam. Fürdőm ajtaját, mely a szabad folyosóra nyilt, Márk úr szinte nyitva hagyá. Mi czélja lehet a halottal, el nem gondolhatám, de hogy az ajtók nyitvahagyásában cseles s merész terv rejlik: bizonyosnak hittem. Ekkor kimentünk, s Márk lakába többé vissza nem vitetém.

- Jól gyanítá ön, a legmerészebb tervet vivé ki, melynek sikeréhez, elszántság mellett ügyes, öntudatos intézkedés kelle. Egy reggel, hihetőleg az ön szöktetését követőn, egy czikkely jelent meg a pesti lapokban, a mennyire emlékezem, körülbelül ilyforma szerkezetben, «Borzasztó véletlen. **-y Ödön, tizenegy éves holdkóros, dús család-ág utolsó szülötte, ki a község részvevő érdekét annyira megnyeré, s kit alulirt, az e lapokban közlött méltányló emlékezet, s orvosi elismerő bizonyítványok szerint, kitünő szorgalommal és sikerrel gyógyított: a közelebb mult éjen, megcsalva őrét és orvosát, kiszökött, s kór vándorösztönétől izgatva, álomjárás közben a másodemelet nyilt folyosójáról hanyatt-homlok irtózatosan lezuhant, úgy hogy midőn alulirt, a beteg őreül rendelt, de virrasztási közben álomtól nyomott nőcseléddel felriadva, alig öt-hat perczczel a merény után segélyül futna, a szerencsétlen már szétzúzott arczczal halva találtaték, s most a gyógy rendével foglalkozott orvosi tanács közös jelenlétében felbontva, nyujtóztató padon várja a közönség végtisztességtételét. Vigasztalan fájdalmát kényszerül alulirt kifejezni a szörnyű csapás felett, nemcsak azért, mivel a kérlelhetlen sors előkelő családot foszta meg végörömétől: hanem, mert siratott halottjához rendkívüli szeretet és rokonszenv szövé; s mert a gyógytannak e ritka eset sikerével fényes diadalt remélt eszközleni. Eddigi erényes híre, s gyászolt betege körül tett fáradlan gondjai szerény érzetében, bátor is igényleni a tisztelt közvélemény felmentő itéletét e véletlen esemény felett, melylyel hibáján kül látogatá meg az akadályozhatlan gondviselés; mely külföldi legrendezettebb kórházakban is gyakran történik, s melynek meglepő hatása alulirtat egész lelkében annyira megrázkódtatá, miszerint orvosbarátinak javaslatára, legalább rövid utazásban szóródást keresni, s tisztelt betegeit néhány napra terjedő távollétében, ügyes, tudományos és tapasztalt segédjére bízni kénytelen.» Dr. Márk, m. k. szemorvos, szülész-mester; a párisi, s több német természetvizsgáló- és orvosi társulatok tagja.

- Hallatlan merény; - közbevágott az árva halász. - Ha a gyermek meg nem hal: engemet öl meg. Helyettem kétségkül a vörös dajka leesett halottját temetteté el, kit a véletlen bűne alkalmához oly csodásan játszott, s kinek életkora, testalkata a kancsival tartott párbeszéd szerint, enyimmel öszhangzó hasonlatban állott.

- Okvetlen úgy van! - igazolá az ismeretlen. - S e vakmerő vállalatot a zúzott és ráismerhetlen arcz, s megcsalt orvosok közbenjöttével felbontott test által, ön édesanyja- és érdekletteinek távollétében, a főhivatalnok titkos, de egyetértő, sőt szükség esetében pártfogó elnézése mellett, sikerült gyanú és bűnhődés nélkül kivinnie. A fentmondott orvosi jelentést a szerkesztők résztvevő észrevételekkel csillagozák meg; s később, midőn Márk a szinlett lélekhábor elszórási ügye alatt, rövid időre csakugyan eltávozék: a lapok kezelőinél divatba jött szánni, vigasztalni, menteni, s a közönség további bizalmába, kegyébe ajánlani őt, saját vagy idegen sallangos czikkekben, miket alkalmasint Márk szerkezett, s barátai által kéretett be a napi hasábokba, mintha azokat a közönség egyik-másik tagja, s illetőleg a közvélemény győződésből irná. Ily bűn gyakran üzetik hirlapjaink által. Ha mi érdekes történik, mohón felkapják, tárgyalás alá veszik, hogy hasábokat töltsön, s véleményt adjanak. De mindez, az első jelentkezés szinében történik; s ha az első adat, nézet, fogalom, vagy irány, mely azt nyilvánosság elébe hozá, csalárd, hiányos, vagy álzott vala: rendszerint azon vágásban marad a tárgy, s a változatul felette kelt közlemények ferde, veszélyes vagy bűnös kifejlést eszközlenek a félrevezetett közvéleményben. Igy történt az ön ellen elkövetett merény esetében is. Márk, szemtelen, önhitt, de eszes és korismés csele, melylyel czikkében fellépett, elvoná a tény szemléletéről a közfigyelmet. A tárgyat átcserélte, s a bűn helyett saját helyzetét tolá eszmélet tárgyaul. A lapok a helyt, hogy az irányt kiigazítanák, s ösztönt adnának az igazság szigorának: tovább mentek a félreámító csalnyomokon; minek következtében a borzasztó eset mellőztével, Márk érdemeinek, szánatának, s ajánlgatásának utó- és viszhangjain fejezteték be a nyilvános tárgyalás; úgy hogy a közvélemény, a helyt, hogy bűnnyomozó szenvre és boszúra izgattatott volna fel, egy vetemült szörny pártfogására engesztelteték meg. Helyhatóságink szinte nem törődnek e rendkívüli hirrel. Fenyítő székeinknek általában oly borzasztó rendeltetése van, miszerint csak azon bűnt nyomozzák, üldözik, mely iránt hivatalos jelentés tétetik, mely iránt vádkereset, s követelés van indítva; szóval, mely hebehurgyán, kontárul s előkészület nélkül követtetik el, vagy oly rosszul fedve, hogy a tyúk is kikaparná, s egy vak is rábukkan. Ön ügyében nem volt, ki panaszt emelve, nyomozást kérjen. Anyja még tengeri fürdőkön; s én távol, bajokkal terhelve későn jövék a történet tudomására. Kettőnkön kül pedig alig lehetett volna egy kit találni hazánkban, kit ön sorsa lélek és szív szerint, valón érdekelne. Így a hatóság nem sürgetve kényszerítő vádtól, közönyösen vevék. Különben is örülnek, ha adat- és keresethiányból egy bonyolódott gyanú irányából egygyel több alkalmuk van nyugodni. S itt annál kedvezőbb volt helyzetük, mivel a nyilvánosság organumai részint elaltaták, részint álirányra téveszték a tény iránti fellázadt figyelmet. Úgy hogy midőn édes anyja, augusztus 28-án leverve, lázban, kétségbeesetten megérkezék, önt föld alatt, a közvéleményt nyugtatva, ön halálát bűngyanu nélkül, s Márk orvost honn nem találta. A legjobb anya sorsa akkor átok és repesztő fájdalom, később üldözet s nyomor lőn. És mégis angyaljósága ily irtózatos vétket nem gyaníta. Mennyire anyai s nőkebel ily esetben megnyugodni képes, a gondviselet tiszteletében keresé gyógyító vigaszát. Csak én valék, kit e titkos rendkivüli halál nyugodni nem hagyott; ki a családviszony érdekeit, a diplomata gőgös vágyait, s Márk félig-meddig, de kárhozatosan ismert jellemét feledni nem tudám. Ezerszer akartam a közbejött évtized folytában erélyesen fellépni, panaszt, vádat, követelést kezdeni, s a lappangó szerencsés vétek fejére boszuló bárdot eszközleni: de kezeimben semmi adat; a főhivatalnok tekintély és magas befolyások birtokában: a bűntárs dr. Márk, folyvást a köztisztelet és méltánylat kedvezéseiben erősödve! Annyi előny és ostrompont ellenem - semmi fegyver kezeim között! Mit eszközölhettem volna, mint önzés alacsony gyanuját magamra családi egybeköttetésemnél fogva; s siker veszélyét az egykor tán mutatkozandó alkalomnak... mely önneli első találkozásommal oly boldogítólag felvirradt.

*

Az egyik első magyar regény

- melyet Mikszáth tett ismertté - 

többek között, nem utolsósorban

a magyar-zsidó együttélés

már létező és várható, megjósolható konfliktusairól,

még jóval a kiegyezést követő

gyors emancipáció és nagy migráció előttről...

FOLYT. KÖV.!