Payday Loans

Keresés

A legújabb

Hazai rejtelmek - XIV. (Az árva halász.)
Folytatásos irodalom és bölcselet
2016. szeptember 24. szombat, 10:23

kuthy lajos

KUTHY LAJOS

HAZAI REJTELMEK*

 

 

Első kiadása megjelent 1846-1847-ben.

Képtalálat a következőre: „KAUFMANN MAGYAR ZSIDÓK”

 

XIV.

(Az árva halász.)

 

Képtalálat a következőre: „XIX. SZÁZADI MAGYAR festÉSZET”

Az alatt beestveledék. A nap leszállott; nyomában sima, aranyvörös fénytér festé be az eget, mely nem habzott, nem volt sugarakra osztva; elfolyólag testetlenűl, légszerűn terjedt szét. E fénymező alatt tűzbe szegett felhőcsíkok közt égett a napgolyó, melyek küllőkre oszták bucsú sugarait. Néhány percz után elmeríté vérbe borult arczát, s a puszta, mint egy férjét gyászoló hölgy, sötétbe öltözék.

Tárgyatlan üres homály keríté a látkört, mely folyvást kisebbedő gyürűben közelít, mig szérűnyi térre szorítja a látást, mint borongó tenger lebegvén az űrben. A távol szállások körrajza elmerűl; gulyák és ménesek homálylyá mosódnak, a véknyodó kútgém elveszíti magát, s a rövidült szemben ég és föld összefoly. Most felkél a békák méla őz-zenéje, s kuruttyos ábránddal bezengi a pusztát. Távolban megőszült kuvaszok ugatnak, rekedt vakkantással szaggatva a csendet. Fent a hűs magasban magányos szalonkák suhognak keresztül; éh denevér nyihog, vagy felette kereng egy nyöszörgő kuvik; míg túl rajtok jósló darú-szózatot visz magán a légfolyam. Itt-ott róka csahol, vagy borzfiú röfög, mit elnyel a puszták bömbölő bikája. Szerte béke-hangon szólal meg a kolomp, s köztök, mintha sírból jőne, elkondul az ökrész kiáltása: «Térítsd meg azt az ökröt héj!!!» Néha egy-egy halkal megvont kálvinista-harang remegve sír. A pásztor ráfigyel s szomorodva mondja: «Halott van Kardczagon, Isten nyugtassa meg.»

Hangjáról ráismer mindenik harangra, s ha onnan szólal meg, hol rokonok vannak: néha egész éjjel botján könyökölve, virraszt s gondolkozik.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem hágy rajta, de ha a műveltség zsákmánynyá rabolta, letörlődnek róla az Isten ujjai.

Lajos távoztával, kevés vártatva, megujult az imént hallott zörej, s a bozótból előcsörtetett az ismeretlen. A halász találgató szemmel nézte őt az erőtlen holdvilágban, s végre úgy látszék, nem idegen előtte, mert némi derű mutatkozék örök komolyságán.

- Ön egy férfiúval beszélt, kinek önt látnia nem szabad; - mondá a jövevény aggódó részvéttel, a nélkül, hogy üdvözlete által szavát késleltetné.

- Igen, uram, egy ifjú beszélt velem, kit én nem ismerek.

- De ki önt ismerni minden áron akarni fogja; ki előtt ön csodás, lázasztó, megfoghatlan jelenet, kinek érdekében van önnek titkait kicsalni, elárulni, önt elhurczolni, zárni, vagy épen kivégezni... Nem tiltám-e meg kérelmeim által, hogy mielőtt velem történetét közli, mindent kerüljön, ki urias osztályhoz tartozik? - folytatá az ismeretlen gyorsan, kapkodott léhhel, mintha remegne, hogy a koczka el van vetve.

Képtalálat a következőre: „magyar halászat”

 

- A hiba nem enyim; - válaszolt az árva halász egykedvűen; - Cziriák kért, segítném ma a halászatban, s nem véltem olykivel találkozni itten, kit ön veszélyesnek tartson.

- Mit beszélt az ifjú? - nem késtem-e a jeladó neszszel?

- Csodált és elámult, miként ön első látásomon. De lepetése ellenkező vala. Ön örült s fohászkodék; ő megdöbbent és szorongott. Ön elmélyedt, s könnyű keblűvé lőn; ő ingerült, lázas reszketeg.

- Nem késtem el a jeladó neszszel? - ismétlé türelmetlenül az ismeretlen.

- Nem, uram!... az ifjú első kérdésénél, már csörtetés hallott a bozótból.

- És így nem közlött ön vele semmit élete titkából; - kérdé a jövevény szünő aggálylyal.

- Nem.

- Mit kérdett? mit beszélt? mit tőn az ifjú?

- Nevem tudakozá.

- S megmondta ön?

- Meg.

- Az Istenért... közbevág ijedten az ismeretlen, s hogy nevezé magát?

- Árva halásznak.

A jövevény ismét szabadon lélegzett. - S valódi nevét nem árulá ön el? - kérdé némi szünet után.

- Hát tudja ön, miként valódi rejtett nevem is van? - kérdezé a halász némi érdekkel, ki nem foghatá meg, miként beszélhet róla, s sorsáról oly határozottan s biztos öntudattal az ismeretlen, kit ő csak egy párszor látott, s kivel titkait még csak közlendő vala.

- Igen, tudom, hogy önnek van neve; tudok többet, sokat; mindent. Azokat tudnom kell hű rajzban, bőven, minden részletekkel. Eddig halasztám türelmem ez iránt, mert intézkedni kelle; időnk is még rövid, azonban nem is félheténk a késedelem miatt. De most veszély környezi önt, titkát, jövőjét, reményemet. Azon ifjútól önt védnem, távolítnom, rejtnem kell. Most már minden percz bűnös halasztás leendne. A vétek, késedelmemben, alkalmat lelne eszközöket nyerni; boszúmat, a törvényt, ön igazait, s a bűn súlyát kijátszani. Többé el nem hagyhatom önt, míg teljesen meg nem győzödöm; míg világos, nyilt, hiteles adataim nem lesznek arról, mit annyi igénynyel gyanítok, mit jogosan s ösztönszerűen sejtek, vallok, hiszek. Azért legyen nyilt és őszinte: beszélje el eseményeit, adjon világot, reményt és vigaszt. Győződjék meg, miként a gondviselés keze, azt vezeté sorsához, kit az leginkább érdekel; ki az erkölcs, törvény, s emberi érzelmek határozott barátja, s kit földi viszonyok is az ön érdekéhez szőttek.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. SZÁZADI MAGYAR festÉSZET”

Az árva halász merev, mélyenható szemmel kisérte szavait. Úgy látszék, arczában engedni kezde ama zárkózó fagy, de nem tudott, nem akart oly gyorsan bizalommá nyílni. Némi szünet után ismét bevonulni látszék a lélek komorult szemében, mintha vissza akarná rejteni a nyíl adó titkot, vagy nem örömmel emlékeznék a sérvről, mely életfolyamát örök sebbe ejté. Az ismeretlen látta e tartózkodó zárulást, s kettőzött ösztönnel sürgeté a halászt.

- Engedjen ön fontos okaimnak; - mondá a valóság komoly beljegyével. Ne véljen kandi tolakodónak idegen ügyekbe, ki mások dolgán, s éretlen mesékben mulatságot keres. Nekem nagy szerep jutott ön irányában. Nélkülem a nyomor kezében marad ön, vagy épen veszve lesz. Jól tudom, miként önnek szörnyű oka van emberben nem bízni, szónak, eskünek, hitet nem adni; jól tudom, miként emlékeinél irtózat, hábor, s ujra élő kínok kelnek fel, de tegyen kivételt, bízzék bennem; higyjen még egyszer, utólszor az Isten képére alkotott embernek; mondja el híven történetét, hogy boldoggá legyen, tegye azt azért, ki önnek életet adott.

Az «életadó» névre remegett a halász. Kit is ne rázna meg a vesztett anyára vezetett gondolat? Az ismeretlen modora különben is annyi bensőség, rábeszélő jóság, őszinte részvét jellemét viselé, s oly körülményesen látszék sorsát, rejtelmeit sejteni, hogy kényszerűlve lőn bizalomra nyílni, engedve e remény édes ösztönének, mely tört keblében keledezőben volt. Az anyaemlítésnél kezét nyujtá a csodás ismeretlennek, s érzékeny szívható hanggal szólítá meg.

- Ön sejteni, tudni, vagy legalább érteni állítja élettitkaimat. Egy ó temetőt akar felbontani, elzárult keblemet, melynek tetszhalottja, az emlék, ha bolygattatik, kísért és kínoz. Ön bosszút, örömet, törvényt s boldogságot említett. Mindez vigaszt igér, reményt költ lelkemben. Ne csaljon meg, a jézusi szeretet nevében kérem. Nem bírnám elviselni, ha valaki multam emlékeivel játszanék.

A jövevény némán szorítá a halász nyujtott kezét. Nem szólt, de arcza, szeme, az emberséges és átadó tekintet hatalmasan felelt, hogy kérelme tiszta szándékú, hogy czélja szent és sejtése alapos.

- Mi tanúsíthatja, hogy ön történeteimbe avatva van? - folytatá a halász, - hogy multamat igénye van sejtni, s nem színezett kandiság ez osztozó érdek, mit ön irántam első találkozásunktól gyakorol s bizonyít, de melyet különcz egyéniségem minden multak nélkül előidézhetett?

- Mi tanúsíthatja? - esék szavába az ismeretlen... Ön nem az osztályból származott, melyhez most tartozik. Ön gazdag szülött volt, s erőszak űzte vagy tán szerencse vezérlé a nép közé: ön beteg volt gyermekéveiben, gyógyrend alá adaték, s e korszakban rejlik a borzasztó mese, mit részleteiben nem tudok, de eredményéről iszonyúan kell meggyőződnöm...

- Nagy Isten! - kiálta közbe az árva halász s szine tekintete hirtelen átalakult.

- Hogyan? ön fölindul? - folytatá a jövevény; - tehát nem csalódtam. Miként is lehetett legkisebb kétségem. Az eszmék, gondolatok, miket öntől hallék, a tiszta művelt nyelv, mit folyékonyan beszél; ezen ismerős család vonások, e csodás hasonlat... igen, igen, kegyed Ödön, kinek sírja a pesti temetőben roskadoz; de ki él, kinek életéről sejtéseim voltak, s kit feltalálnom a sors gazdag ajándéka.

Ödön rendkívüli lélekváltozáson ment által. Túl egy évtizeden ez volt az első szó, mely titkos sorsát tudni vagy gyanítani látszék, s e szóra felrajzottak a hajdani emlék bájos vagy borzasztó alakjai, miket koronként feltörő feledés altatott. Keblében egész sereg különnemű érzemény támadt. Üldözőt talál-e sorsa nyomozójában; vagy titkos végzet intése küldött közbenjárót, ki visszaadja az egykori jobb sorsot, melyet kétkedő emléke gyakran hazugnak állíta már? Nyomozva akadt-e rá szándékos üldöző, vagy véletlen talált részvevő barátra? De hisz az ajánlkozó szabadító oly jó és nemesnek látszik, hogy ha ezen arcz csal, az ég derűjének sem lehet többé hinni. És miért féltené és védné, s tiltaná őt azon ifjútól, ki, láttára fellázadt, félt, és zavarba jött? Mennyivel jobb szinű volt ez idegen első lepetése mint amazé? Igen, igen, e jövevény becsületes, mondá keblében egy pártfogó szózat, s hite, bizalma, e lelki rendülés fogékony szakában, kétkedés nélkül az ismeretlen részére hajlott. Keble enyhén, boldogan lőn áthatva, mint midőn támasztó nap süt fagyos virágra. Megnyílt, feltárúlt zárt kelyhe, nem tudva még, véghervadásra-e, vagy második életet kezdeni? Még egyszer tekintett az ismeretlenre, hosszan és mélyen. A megfoghatatlan szem nem lőn már félelmes. Beesett arczáról elmúlt a fájdalom, s rögzött borúiból a lelkes kép kibontakozék.

- Beszéli-e még ön a franczia nyelvet? - kérdé az idegen.

- Csak törve, darabolva vélem beszélhetni, - felelé Ödön. Ideszakadásom után, négy évig nem volt könyv kezemben. Akkor ismerkedem meg egy harangozóval, ki számomra papjától titkon hordott könyvet, s ujságokat. Frank munkát ritkán kapék, mert a harangozó nem tudott olvasni. Ő predikácziókat, s concionatorok üldöztetéseit kapám frank nyelven, mert a papnak alkalmasint nincs módja új könyveket venni. Elég szép tőle, hogy a fejlődést tárgyazó hazai műveket bírja, vagy lapozni megszerzi, miket én is titkon gyönyörrel olvastam.

- Az okból kérdezem, hogy biztosan legyünk. Sötét van; a hang messzebb hat mint szemünk, s kivált a bozótból valaki meghallhat. Az ifjútól, ki önt megrohanná, nincs mit tartanunk. Őt mindenben szenvedély ragadja. Most kétségkívül a csárdában mulat, s a csodás találkozás hazatértéig eszébe sem jutand. Akkor is lesz mire gondolnia; azt hiszem, még addig komoly szégyen éri. De ha itt lappangva rejlenék is, frankúl csak most kezd tanulni, s beszédünk nem érti. További kisérleteitől óvakodni fog ön. Tehát teljes biztonságban vagyunk. Kérem beszéljen, de lepletlenül s részlettel.

Képtalálat a következőre: „XIX. SZÁZADI MAGYAR festÉSZET”

 

 

Az árva halász beszélni kezdett:

- Atyámra nem emlékszem. Korábban meghalt, mintsem ismerhetém. Anyám magas, királyi termetű hölgy, s úgy hiszem, szép vala, mert dajkám mindig szép mamának hivatá velem. Azon évben, hol emlékem kezdődik, igen boldog valék. Beteges ugyan s rendkívül álmatlan, de körülrakva csemegék, tarka ruhák, falovak, s számtalan, ragyogó játékszerekkel, melyek közt némán, merűlve, társtalanúl órákig üldögéltem néha. Anyám rendkívül szeretett, ékes ágyban háltam, s mindig nőcselédtől virrasztva. Nappal kocsizni vitt anyám vagy a dajka. Később láttam át, miszerint ily nevelésmódhoz kitünő vagyon kell. Akkor csak azért becsülém, mert izgatott kóros nyugtalanságom, mely miatt egész lelkemben szenvedék, elszóratott. Később e növekedő kór miatt gyógyrend alá jöttem: bajom okát, természetét nem értem, nem tudám meghatározni, mim vagy miért fáj? De érzem, hogy koronkint növekszik bennem egy érthetlen elem, mely szerencsétlenné teend.

- Holdkori hajlamban sínlett ön, - közbeszólt az idegen. Innen származék a virrasztó nyugtalanság, magányvágy, álomszűke s az éji őrködés szüksége ágya körül.

- Egy orvoshoz költözém, szállásba; - folytatá Ödön - ki a Király-utczában lakott egy magas ház felső emeletén. Neve, ... Márk.

- Igen, igen... Márk, az elvetemült szörnyeteg! - mondá ingerülve az ismeretlen.

- Sorsom nem változék, csak lakhelyem. Dajkám velem maradt, anyám naponta jött; ágyam, ruhatáram, játékim, minden örömem birtokomban voltak. Csak hogy többet kellett mozognom; délben könnyű, kevés étket, s vacsorát épen mitsem evém; szabad légben hosszasabban időztem, éjre gyógyszert vevék, s nő helyett orvosom virrasztott. Nem voltam úgy telve mehetnémmel; izgató ösztönöm csillapúlt, falovamon erősebben ültem, s néha féléjet is át tudtam aludni. Anyám rendkívül boldog lőn. Koronként meglepett gazdag ajándékokkal, mi leginkább testgyakorló játékszerből állott. Későbben dajkám kimaradt. Egy alacsony paripát s vidám inast kaptam. Egy pár év múlva, midőn kórom elenyészett, vagy legalább elerőtlenült: tanulni kezdtem, de orvosomnál maradék kosztban, szálláson, ügyelete alatt. Tanítóim jártak külön szakokra. Magyar és frank olvasást még anyámtól játék közt tanultam. Most több tanok közt osztaték fel lelkem, s mintha a természet után akarná pótlani beteg mulasztását, rendkívüli könnyűséget fejtett ki fogalmaimban, mely eszméimet gyorsan, és szokatlan sikerrel terjeszté. Mestereim dicsértek, csodáltak. Sokszor hallám, ha távoztukban az orvosnak súgták: «Ödön valóságos lángész». De a tanszenv túlnőtt. Többé nem kellett játékszer, meguntam inast, paripát, szabadba sem akartam sétálni; csak könyv és könyv után vágytam. Jut eszembe, egykor a világot képekben megkapám. Néhány kötet! ah ez dicső! még így nem örültem. Beleültem kisded pamlagomba, s vágytan, áhítva, tarthatlan ösztönnel merültem a könyv szemléletébe. Mintha látnám apró temérdek képeit. Élőfák, virágok, ércz- és állatfajok ragyogó özönnel. Ezernyi tárgyak, különös növények, csodás állatok, ismeretlen képzetköltő, izgató alakokban. Igen, de azok ismét ingerültté tevék nyugvó idegrendszeremet. Lapot, lap után mélyedve szemléltem. Anyám jött, reá sem figyeltem, kértem, hagyjon el; engedjenek magányt, s ha nem, szökve szereztem azt, ha alkalmát lelém. Visszaküldém ozsonnáról kedves gyümölcsömet, s semmi áron nem mentem kocsizni, hogy könyveim közt s képeimmel legyek. Késő estig ültem azok közt. Az orvos parancsolt, nem fogadám szavát, s én cselesen mosolygék, mert ismertem, erőszakhoz nem szokott nyúlni. Végre bágyadtan, fölébredt mehetném ösztönnel, izgatva, de erőtlenül álomba dőltem. Kevés órák után fölébredek. Orvosom virrasztott, igen beteg valék; épen úgy, mint üdvös javulásom előtt.

Képtalálat a következőre: „HOLDKÓROS”

 

- Az elmefeszítés visszaidézé a lelki kórelemet, - mondá az ismeretlen.

- Könyveim elvétettek, folytatá Ödön; de jobban nem levék. Oh igen sokat szenvedtem; többet mint valaha. Egy titkos, éles, megfoghatatlan ösztön élt és nőtt bennem, menni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném: hová, vagy miért? Bármit tevék, bárhol valék, nyugalmam nem lőn. Úgy tetszék, mintha lelkem nem lenne otthon. Vágytam, készültem, maradhatlan levék. Anyámnál laktomban selyembogaraim voltak. Azoknak átváltozás előtti kínjához hasonlítám magamét. Vágyam többé nem könyvekért égett. Homályos, tárgytalan, egyetemes vágy lőn az, melynek nincs czélja, irányköre s nyugalma; mely ok és eredmény nélkül érthetetlenül üldöz, mely idegrendszeremet látszék elfoglalni, hogy agyvelőm helyett rajtam uralkodjék. Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem. E miatt testművezetem szenvedni kezde. Lélegzetem szorongó, vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam elveszett, emésztő erőm megromlék: szerencsétlen voltam; s egy éjjel, midőn virrasztó inasom elszunnyadt: könyvkeresésben ébredtem fel munkaasztalomnál, hová álmomba mentem.

- Tökéletes kórjelei a természetileg kifejlett álomjárásnak - megjegyzé az idegen, kit a beszély fájón érdekelt, de meglepni nem látszott; mintha még ezt mind régen tudná.

- Ez eset után könyveim visszaadattak; talán azért, hogy betelvén azzal, képzetem megnyugodjék. Mohón kapám őket, de képei többé nem elégítének ki. Oh ábrándimban dúsabb, nagyszerűbb képletekkel ismerkedém meg. Márk dr. tanácsot gyűjte híres orvosokból, hogy rajtam segítsenek. Mintha látnám őket. Egynek roppant függő húsból állott félelmes arcza, tömött fehér haja szinte tövig nyírve, s mindig hunyorgott. Tobákolás közben oly csodásan húzá félre száját, s rántá ránczba orrát és szemeit, hogy borzadtam. A tanácsban meg kelle jelennem, vizsgáltak s üterem tapinták. A húskép kiülő üveges szemeit pillantás nélkül szegezte reám. Tekintete, bár szelid akart lenni, mérges és villanyos vala, mint a hörcsögé. Távoztában elhúzá arczomon nyirkos hideg kezét, s vigyorogva mondá: «Ne félj kis holdkóros: meggyógyulandsz». Nem tudom, betegségem eredménye volt-e, vagy a kisértő tekintet okozá, de e szavak rendkívüli benyomást tőnek. «Ne félj kis holdkóros: meggyógyulandsz» ismétlém újra és újra magamnak. E szó jelentését: «holdkóros», nem értém; mégis oly nehéz, kisértő, rejtelmes lőn nekem. Eszembe juta, mint szeretém a holdat, mint néztem gyakran este ablakomból, ha magam lehettem, míg a képes könyv beteggé nem tőn. Most a hörcsögorvos szörnyű vigasza eszembe hozá égi barátomat, ki azóta látnom nem engedteték. Arczával kezde foglalkozni képzetem s minden vonásival előmbe teremté. Látám a beteg csillagot, sárga hideglelős színben, síró arcznyomattal. Rostos szélein rohadást képzeltem s szánni kezdém őt; de a fájdalommal irtózat párosult. Tehát a hold beteg: meggyőzém magamat, s «holdkóros» annyit tesz: «beteg, mint a hold». Nem irhatom le, mily szörnyű lélekállapotba hozott ezen eszme. Szörnyűbbe, mint a képes könyv. Tükrömben órákig borzongva néztem halvány színemet, míg tőlem ki nem vitték. Összehasonlítgatám a holdéval s hasonlítgatásomban nőtt a hasonlat. Emlékezém, miként fogy el a hold; czérnányi különbségeiben kisértem azt. Most tapintám testemet. Érzem az apályt, mely tagjaimon nő. Titkon mértem naponta karom- és czombomat, minő gyorsan fogyok, s remegve vártam a közeledő halált, mely a holddal együtt léggé oszlat fel. Igen, sárgulok - mondám magamnak - s elmulok mint a hold. Ezen hit a szomort kétségig növeszté lelkemben. Ily borzasztó eredménye lőn az orvos szavának.

- Rettentő példa; mégis hány oktalan orvos vétkezik ebben; - megjegyzé illetődve az ismeretlen. - Hát anyja, Márk, s játszó baráti nem vigasztalák önt?

- Oh, őrzém, titkolám e félelmes eszmét. Soha szót sem ejtek róla. Különben is hittem: gyógyszerem nincs; hiszen a hold is okvetlenül elfogy, s ha gyógyítnak: nem szépen halok meg.

- S e beteg rögeszme nem idézé elő azon vigaszt, hogy újra élni fog, mint a hold hónaponkint megnő?

- Nem. Czili meghalt, egyetlen hugocskám, még kis koromban. Ha sírtam értte, anyám mindig mondá: ne sírjak, visszajő. Később meggyőződém, hogy vigasza üres szó s Czili végkép elment. Miként vártam volna magam új életet, ha övét nem hittem, kit magamnál jobban szereték?

- Tizedik évében volt ön, ha nem csalódom akkor?

- Igen... felelt bámulattal Ödön, s nyilt arcza elborult; mintha kérdezné: ki avatott e félelmetes titokba; tán mégis üldözőmül jövél?

- Ne kétkedjék ön; - nyugtatá az idegen, megértve az árva halász arczát. A gondviselés vezérelt titkához, egy jobb sors követéül.

- Lelkem gyógyuljon meg az ön vallomásán.

- Mi lőn eredménye az orvosi tanácsnak?

- Szorosabb gyógyszabály. Zongorámat elvevék, s helyébe esztergát tőnek szobámba, melyen esős időben hat, máskor két órát kelle dolgoznom; ha az elmaradt, négyet szabadban ugrándozhatám el. Reggel hideg zuhanyt kaptam s jégbe ázott ruhát viseltem gyomromon. Márk mondá: hogy ott van kórságom fészke. Főtörekvés volt, hogy erős mozgásokat tegyek s folyvást elszórva, könnyű, vidám, eszmétlen kedélyben maradjak. Ebéd előtt lovaztam esős időben is; asztalhoz egy vargainas járt fel, ki mindig röhögve mesélt utczai csínyeket. Délután játszani vittek sok gyerekek közé, uzsonnára zuhanyt, s este ülőfürdőt kaptam, melyből kemény szarvasbőr ágy fogadott, jeges borítékkal gyomromon. Egész nap nem ültem egy órát s oly fáradtan tértem feküdni, hogy jég és kemény bőr daczára, gyakran mindjárt elaludtam. Nem tanulék semmit, sőt játszótársaim sem szólottak soha affélékről. Anyámnak ritkán volt szabad engem meglátogatnia, s nem mondaték előre, mikor látom ismét, hogy képzetem ne foglalkozzék a várakozással. Azelőtt mindig meglepett jöttében némi ajándokkal; most mitsem hozott soha, hogy az öröm ne izgasson fel. E rendszer mód nélkül nehezen esett. Képzelheti ön a csodás ellentétet a fentbeszélt lélekállapot, s napirendem között. Ön tán únja hallgatni e hű részletezést; de tudnia kell, hogy összehasonlítsa a későbbi szörnyű modorral, melynek okát nem értém, magyarázatát ön adhatja.

- Tovább, tovább, ön sorsa nekem érdekesb, mintsem egy szava is felesleges volna.

- Öt hónapig tartott a mondott lélekkín. Azalatt legnagyobb szenvedés volt sorsom. Ábrándom, félelmem, haláleszmém, kétségem, magányt, merültséget, álmot keresett. A napi zaklatás mindezt távoltartá; különösen a zuhany és fürdő irtózatos vala. Öt hónap multával kezdtem étvágyat érezni, s néha mind a két étkemből ettem. Minő különös! E rejtelmes lélekkór, a testben kezde gyógyuláshoz térni... Nem untatom önt, a természet erejéhez jutott, s hatalmasan kezde működni.

- Az akkori hírlapok magasztaló czikkekkel hirdeték a gyógymód sikerét. Márk rendkivüli hitelre kapott ön javulása által, s előkelő házak bizalmát nyeré meg.

Naponkint egy órát olvasni kezdtem; később egy tanár adá a másikat. Művelt, eszes, éles itéletű. Sokra és okosan taníta, különösen a diáknyelvben nagyon előre vitt. Ismeretim gyorsan s alappal terjedtek. Kórom szemlátomást javult, s ritkán leptek meg nehéz jelenségi, kevesebb maradhatlansággal s leginkább holdtöltén; de kínozó eszmém a holddali halálról alig jött agyamba, s akkor is, azon vigasztaló valóságtól győzve, hogy izmaim jóval túlhízták már a régi mértéket. Értelmem törekedni látszék a mulasztásokat pótlani, mint testem a magáét. Anyám kimondhatlanul örült. Óh, ha ő még élne, vagy sírját tudnám legalább, hogy meglátogassam.

- Mi okból hiszi ön, hogy édes anyja meghalt? - kérdé az ismeretlen.

- Alább hallandja ön - folytatá a halász. - Egy délután, tíz és fél éves voltam akkor, egy urat jelentének be Márknál, ki éppen akkor szobámban vala. Orvosom kiment tőlem, miként rendesen tőn, ha velemléte alatt beteg, vagy vendég érkezék hozzá. Én esztergámmal foglalkozám. Pipaszárat fúrtam, s a sodrony középen jött ki. Nevettem a balul sikerült iparnak. Látja ön, minő boldog valék, ily semmiségen fel tudtam kaczagni. Nevetés közben felvetém az esztergáról szememet. Márk szobáját egy ajtó választá el az enyémtől; rajta kisded négyszeg ablak volt vágva, melyen hozzám betegebb koromban, vendégi közül is betekinthetett. E kisded ablakot Márk felől rendesen zöld selyem borítá. Most, midőn kaczaj közben feltekinték, mozogni véltem függönyét, mintha hirtelen bocsátották volna le, hogy a reám néző alakot ne lássam. Az esemény mitsem jelente előttem. Ki fogna engem, s mi okból titkon kémlelni? Dolgozám tovább. Pipaszárat furék s mint szokásommá lőn, több apró művet esztergáltam egymásra, a nélkül, hogy szétnéznék. Körülbelül három negyed óra multán a falórára néztem, eltelt-e e műleczkém, mert igen fáradt valék. Az óra Márk ajtaja felett függött. Most idegen arczot pillanték meg a kisded ablakon, mely engem munkámban titkosan szemlélt.

- Tovább, tovább - közbeszólt feszült figyelemmel az ismeretlen; - itt vélem eredni sorsa rejtelmeit.

- Az arcz, mozdulatomra visszakapá magát; de, bár az ablak selyme árnyban tartá a vonások különösségeit, a futó percz alatt is híven megjegyzém...

- Nos, nos? - sürgeté fagylaló sejtéssel az ismeretlen - hogy nézett ki az ön titkos kémje?

- Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, nyírett bajuszszal. Szája körül ördögi hideg gúny, s kancsal szemeiben gőg és megvetés...

- Szörnyű, szörnyű! tehát gyanúm csakúgyan valósul! - kiáltá a jövevény, elárulva, miként a leirt alak előtte ismerős.

- Egyszer s pillanatra láttam, - folytatá Ödön - de soha nem feledem a különös arczot. Húsz, harmincz év mulva, beteg ágyán, vagy kopasz aggkorában megismerném őt; pedig akkor nem véltem, hogy emléke reám oly rettenetes leend. De most szerencsétlen hitem él, miszerint sorsom ördöge ő...

- Igaza van önnek; jós érzete nem csal; ő az ön gyilkosa.

- Akkor csak mulólag tünék fel előttem. Kandiságból szemlélt, gondolám s dolgoztam tovább. Az idegen soká volt Márk urnál, s szokás ellen a végső teremben, mert beszédükből a legkisebb hangot sem hallék át ajtómon. Midőn Márk szobáján keresztül távozóban volt, halk szóval mondá az idegen frankul: «Márk úr, önnek perei vannak, nekem befolyásom, szivesen veszem, ha alkalmat nyujt dolgain segítni.»

- Hah! a diplomatikus szörny - közbeszólt nemes gyűlölettel az ismeretlen - mily közvetett csábbal ösztönzé vétekre az orgazembert, kit árulástóli félelmében, nyiltan, határozott zsolddal felhívni nem mert.

- Márk úr - folytatá Ödön - ép oly halkan felelé: Kegyelmes uram, pereimen kivül egy húszezer pengő forint értékű adóslevelem nyom.

- Nos, nos; mit felelt az idegen?

- Ön ügyes orvos Márk úr, tud a családok betegein segítni; én biztosan hiszem, hogy e húszezer pengőt rövid időn ki fogja érdemelni.

- Mi kigyói, óvakodó kétértelműség; mily sátáni alkú!

- Én az érdektelen dolgot feledém, míg későbbi szörnyű események vissza nem idézék. Anyám tizennégy nap mulva egészsége végett tengeri fürdőkre utazott.

- Az ön tetemes javulása mellett nyugodtan távozhaték. Az orvosi tanács ön egészségéről biztos reményt nyujta, s édes anyja okadatos bizalommal viselteték Márkhoz. Saját védelme, apja, virrasztási alatt nem tartá önt oly kedvező helyzetben, mint az érdeküző farizeusnál.

- Szegény anyám mennyire csalódék! Harmadnapra elmenete után, testem és lelkem, sorsommal átváltozék.

- Akkor Pesten valék. Édes anyjának ügyeit intézém, s kivántam megismerni önt. Márknál valék, de nem engedé találkoznom önnel. Minden ingerültséget kerülnünk kell - úgymond - s én köszöntem a semmirevalónak atyai gondjait.

- Harmadnap este behívtak Márkhoz, ki vacsoránál ült. Foglalja el helyét Ödön, felszólíta, egy székre mutatva, mely szomszédjában, evőeszközhez volt illesztve. A czimzeten nagyon megütközém, mert azelőtt te-nek szólított. Hiszen csak egy pohár vizet szabad vacsorálnom - hivatkozám napi rendemre. - Ön már egészséges; egy angol tanárral tanácskozám, ma más rendszert kezdünk s holnap szobát cserél; mondá mosolygva, de arczán amaz ismert izomvonaglást láttam elsuhanni, mely tekintetét mindig ördögivé tette, s gyanúmat végkép kialudni soha nem hagyá, s jelenleg annyival kevésbbé, minthogy szokott bizalmas modor helyett feszes «ön» czímet használa. Azonban örültem új igéretének. Azt hivém, szabadabb leszek, s ura némely óráimnak. Nyereségül tartám vacsorához ülni, mert esténkint is rég étvágyat érezék. Ludmájat hoztak fel bő zsírban, miből sokat ettem. Aztán vajat retekkel. «A nyers zöldség nem jó - mondá Márk - de vajat ehetik...» Nem akarék többet, már ezt is érezém. «De egyék - únszola - a testet táplálni kell», s egy szelet lágy kenyeret, mely a kemencze hevétől még forrón gőzölgött, vajjal vastagon bekent számomra. Gyomrom nehéz lőn, jeges borítékot nem kaptam, s következő éjjel a túlterheltség, s Márk feszes modoráni aggalmam miatt rossz álmaim lőnek. Felébredésemkor kilenczet üte. Minő mulasztás! feddém magamat s ösztönszerűleg ugrám zuhanyolni, de fejem nehéznek, s gyomrom táján nyomást éreztem. Kádam nem volt az előszobában, sem víz a zuhanyvederben, sőt inasom végkép kiköltözék. Talán új szobámnál lakik már, vigasztalám magam s rendezéssel vannak elfoglalva, hogy felém sem jő senki. Öltözni akartam, de nyári ruháim helyett tömött meleg kelmék cseréltettek be, oly szűkön szabvák, hogy májam s lépem táját örökösen nyomák. Csengettem: senki nem jöve; külajtónkat, mely előszobámból a szabad folyosóra nyilt, zárva találtam. Dolgozni akarék, de az esztergakerék forgató húrja el vala metszve.

Képtalálat a következőre: „KÍSÉRTETEK FESTMÉNY”

 

 

- Mi lesz e gyanús előkészületből?

- Tizenkét órakor Márk bejött. Uj laka készen van, ha akar átsétálni, mondá udvariasan, s elől bocsátott. Miért e feszes mód? kérdezem átmenetünkben. Ön már oly korban van, mely rangjához illő bánást követel; felelt ünnepélyesen, s ez órától hideg, komoly, eltaszító alázattal társalkodék velem. A számomra rendelt szobába jövénk, mely gazdagon vala diszítve, de oly hatályosan, sötéten s templomi modorban, hogy félelem fogott el. A kandalló cserépből égetett törpe medvét képezett, mely kétlábra állva, arczczal a szobának fordult. Formátlan feje hátratöpörödött, s vicsorított rohadtszín ínyekkel nyihogni látszék, mint a holdra vonító eb. Undok lábait testhez sugorítá s felfordult talpain hosszú körmök ültek. Hasát foglalta el a szűk haltorok forma tűzhely, mely ajtótlanul feketén tátogott, s zúgó morgalommal ereszté át a légvonalt, ha odakünn szél fujt. Meredt tekintete, festett orra, szeme s a durva gyapjas test, oly nyomasztó alakot adának, melynek hideglelős hatását nem tudom leírni. Beiktatásomkor egy barátsüveg[60] füstölt egyik tenyerén, melynek kék kígyói templomillattal tekeregtek a sötét szobában. E fűszer rendes reggeli illetményem lőn, felgyújtva egy kancsi szolgálótól, hogy fejem a rekedt s szagos légben egész napra elnehezüljön. Szemben ágyammal - mely puffadt pehelytöltelék vala - két sötét kép függött, mikre most sem tudok láz nélkül emlékezni. Egyik tűzképű lovag, holló paripán, sötét érczpánczélban. Felvont sisakjából tűzarcza omlott ki, fehér vakító világgal, mint a déli nap. Igéző fényén, egy csontfő körrajza, mint erőtlen árny, töredezék által. Vágtató lováról rabolt sírhölgy függe szélbenúszó halottöltözettel, s a kép fenék szinén rémek vonultak át, lomha éjfelhőkön, erdős bérczek között. Az égő halálfőn oly bűbájos erő terjedt el, folyótűz üstöke oly kisértőn lengett, s üres szemeiből oly lekötő erővel lövődtek a meleg sugarak, hogy gyakran nem tudtam tőle szabadulni, remegve, némán, hideg verítékben igézve lángtekintetéhez. A másik kép egyszerű, de reám rettentőbb vala. Tiszta csillagos kék égbe festve a tele hold, s egy házfedél széllyukán, félig kidugva, alvó leányfő nézett rá. A mély ég végtelenig látszék gömbölyödni, s ürében sápadva rezgett a felidéző vándor. A holdkóros arczot szorosan övezé a fedéllyuk párkánya, mi a kép hatását rendkivül növeszté. Haja szétbomolva lengett a fedélre; félig nyilt szemein kékes árnyék lebegteté magát; halvány tekintete magasztosan látszék emelkedni; vonásin kinyomva ama rejtelmes vágy, a maradhatlanság titkos ösztöne, mit még négy hó előtt magamban érezék. Később, kórba visszaestemkor, e kidugott kisérteti fő, ellenállhatlan kapcsolatba jött agyamban azon leskődő arcz gyanús emlékével, kit Márk ajtóablakán megleptem; s az eszmetársulat ideges hatása növeszté rettegéseimet. E két különös festmény, felét elnyelve a falnak, sötét bronzrámákban függött, melyeknek szögletén egy-egy csomó torzszörnyecskék ültek ékességül, eszményi állatfark, vagy misztikus czirádákban végződők. A tanulóasztalt hintve találtam felmetszett kötetekkel, miknek lapjai közül itt-ott papirszeletkék nyúltak ki, mint egy figyelmet idézve a jelesb helyekre. Megismerém köztük a képes könyveket, mik oly gyászos emléket költének multamból. Asztalom mellett rakpad volt könyvvel terhelve; s felette a falon komor óra függött szirtes zuhataggal. Felűl egy villi állt léleklepelben, szemei forogtak óra-inquiesül, s száraz csontkezében harangkötélt tarta, mely óraütéskor rémesen megkondult. Rostélyos ablakim sötét függönyzettel valának ruházva, s az üvegtáblákról rézcsigán felvonva láttam éjitekercseket (rollat). Öltözőszereim ezüstből készülvék, de a rámák szörnyeihez rokon alakzattal, hogy soha nem illethetém őket borzadály nélkül. Ez vala új lakásom, hová Márk beiktatott, egy tömött, nehéz étkekkel terhelt, s mozgalom és társtalan elzárt életre.

- Rettenetes terv! - felkiált az idegen. - Lélek és test desorganizáló minden eszközökkel támadni meg tizenegy éves gyermeket, kiben a legszerencsétlenebb kórhajlam születék, s ki annak fejlett fokaiban már kétszer szenvedett.

Ödön folytatá: - «Nem kapok esztergát?» - kérdezém az orvost, - látva, hogy szobámban semmi üres hely nincs. - «Ön többé nem fog dolgozni», - felelé fagyos alázattal; - «eszterga helyett ott lesznek könyvei!» - «Hát inasom hol van?» - folytatám a kérdést. - «Eztán szolgálóm fog parancsára lenni, - mondá ő; ezt kivánja a határozott gyógyrend!» - s rám húzá egyetlen ajtómat, mely szobáira nyilt. Képzelheti ön, minő érzésben maradtam. E hirtelen s csodás fordulata sorsomnak, a titokszín, mely azt jellemzeni kezdé, a mesterkélt ijesztő s illatfüstös szoba, anyám távolléte s éji rossz alvásban elnehezült testem, leirhatlan hatással lőnek első magányomban.

E szóknál megszűnt az árva halász, mintha lelkének csendre volna szüksége a fárasztó emlékek közepett. Az ismeretlen szinte elmerült s a mogorva tipusz ismét elfoglalá arczát, mely a Poltrás mellett s ama titkos örökségről tett észrevételnél képén látható volt. Talán ismét az emberi sülyedség bántá nemes szivét.

Képtalálat a következőre: „HOLDKÓROS”

*

Az egyik első magyar regény

- melyet Mikszáth tett ismertté - 

többek között, nem utolsósorban

a magyar-zsidó együttélés

már létező és várható, megjósolható konfliktusairól,

még jóval a kiegyezést követő

gyors emancipáció és nagy migráció előttről...

FOLYT. KÖV.!