Payday Loans

Keresés

Hazai rejtelmek XIII. .
Folytatásos irodalom és bölcselet
2016. szeptember 23. péntek, 19:27

kuthy lajos

KUTHY LAJOS

HAZAI REJTELMEK*

 

 

Első kiadása megjelent 1846-1847-ben.

Képtalálat a következőre: „KAUFMANN MAGYAR ZSIDÓK”

XIII.

(Pusztai halászat.)

 

 

 

Míg ezek történtek, Lajos és a Pisze, a bozóton keresztül, a füzes alá értek. Vak varjak s néhány kanálosgém reppent fel a csonka ágakról, miket neszök vert fel; míg ők, a locsogós gyepen, kerülgetve értek a Hortobágy partjaihoz.

Tulsó vízszélen, keskeny vájt ladikon - mely a Peregi Marcziéban kétszer elfért volna - ült a tisztes Cziriák. Haja tökéletes fehér, síma, de éles üstöke kibuvik a túri süveg alul, mely egy néhai karamvesztett kalap magas tetejéből naturaliter van felgyűrve, vagyis inkább tűrve. Arczbőre kérges, mint a répahéj: miért is hófehér bajusza s szemöldökei, nem másként veszik ki magokat képén, mint krétapingálás a fekete táblán. Öltözete nemzeti ing s gatya; mert nemzete nem gondoskodék a népről, hogy hosszú évezred után gazdagabban öltözzék, mint a foglaláskor, tudniillik nyers bőrbe, vagy kérges vászonba. Hátán kendertarisznya, melyben friss gombát, s fonott gyékény pórász, melyen válogatott halat szokott vinni agg nejének kirándulásaiból; mert ők kölcsönös szeretet kedvezési között őszültek együvé, s bár e gyöngéd figyelmek csekély költségbe kerülvék: tisztább szívből jöttek, mint a vett s eladott szerelem gyöngy-ajándékai. Arcza vidám, hónaljig tűrt karja izommal rakott, szeme élénk s még egy csomó egészséges évhez látszik igényt tartani.

- Fogadj Isten! - előzé Lajos üdvözletét s az öröméletvonásai átlátszottak a vizen - nem is vártam már ma Lajos úrfit.

- Hát mikor nem tartám meg adott szavamat?

- Az igaz, - mond a vén; de már alkonyodott. A sár is javában van, meg hogy felhőszakadás is volt.

- Te vagy az árva halász? - kérdé Lajos partra léptében, egy fekete bajuszú sápadt legénytől, ki meggörnyedt vállal s földön vitt szemekkel, némán, szomorúan vonta a hálókötelet.

- Igen, - felelt állapodás nélkül; egy oldalpillanatot vetve a kérdőre.

Lajos megdöbbent az árva tekintetén. Szemei mereven látszának reá tapadni és szíve gyorsan dobogott, mintha a halász vonásaiban, ép oly véletlen, mint meglepő, érdekes vagy épen lázasztó hasonlattal találkozott volna.

- Hát mit csinál Éva a malomszigetben?

A legényt némi pir futá el, erőtlenül küzde a bú rögzött sárga színével. Még egyszer veté Lajosra földhöz szokott szemét, s e tekintet nem remeg az elárult titokért, mit ő élettel véd, ez hála inkább, hogy van, kit sorsa érdekel.

Lajos, akaratlan, faggató ösztönt érze vele szólni, beszédbe eredni, de bizonyos tolongó érzelem elfogulttá tevé. Szemeit elkapá a különös arczról, mintha nem merne vonásaival ismét találkozni. Aztán elhagyva őt, gyorsan a könnyű naszádba ugrott, mely számára parthoz vala kötve.

Pisze Pista kapta a lapátot s evezni akart. Lajos nem engedé.

- Én a természetben mulatni akarok: nem dajkáltatni magam, mint egy beteg majom, s Pistát a sajka orrába ültetvén, evezni akart, de sérült karját nem birta forgatni.

- Tán ismét elesett a ló az úrfival? - kérdé a vén Cziriák.

- Igen, - felele Lajos piruló zavarral, hogy szabaduljon hosszabb vallatástól; feledve, miként a fogadónál más magyarázatot tőn.

Pisze Pista egyet rántott fején s gyanúsan mosolygott a kétféle okhoz; miközben gyorsan úszék kormánya alatt a kisded fenyűcsónak.

Most Cziriák mellé értek, hogy vele versenyt evezzenek.

- Hogy foly a világ, öreg? - kérdé Lajos barátságos hangon a tisztes aggot.

- Mindig a régi rossz. Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.

- Hát mi a baj, Cziriák? hisz oly egészséges, mint a friss kecsege?

- Mert nem rontom el soha.

- Hát mit ronta kend el?

- Semmit. De a sors nem épít; az Isten nem rendelt.

- Mit?

- A mi kellene.

- S tehát olyan szegény?

- Mint a templomegér.

- De hajléka csak van?

- Egy rossz halászkunyhóm, mit a nagyapám is kákával foltozott.

- Hát télen hol lakik?

- A csordás kamrájában.

- Nyugalmas szállás?

- A mennyiben bölcsős gyermeke nincs. De a tanya ablak- s padlástalan. Szalmatűzzel fűtünk a kamra-középen, s annyokom szemét kiette a keserű füst.

- De csak nem koplalnak?

- Mikor van mit enni. Nyáron hébe-hóba bőven van a halunk; de télen csak akkor kaparítunk csíkot, ha nagy fagyok nem járnak. Vastag jeget nehéz mezitláb vagdalni.

- S vagyonkájok nincsen?

- Egy bónét s két pirittyet[53] az apám hagyott rám, de már elrongyollott; most kezd egyet kötni a fiam mátkája.

- Egyebe nincs?

- Hét csíkfogó kosár, ez a két csónak la, s az annyokom menyasszonyi ágya.

- Hát a mit keresnek?

- Porczióba megyen, meg az uraságnak, mert mióta így elgyalázott az idő, nem birunk dolgozni magunk a roboton.

- S nem voltak jobb idők, mikor szerezni lehetett?

- Csak egyszer lett volna a nagy drágaságban; de biz engem sehogy se vitt rá a lélek. Az urak méregdrágán adták a gabonát, s mi a kit lehetett, megmenténk olcsón árult hallal az éhenhalástól.

- Erről a Hortobágy, mely millió darab barmot eltart, arról a nagy Kúnság tízmagtermő földdel; itt nyolcz, tíz mérföldön alig ötszáz ember s mégis oly döghalál lőn az éhség miatt?

Képtalálat a következőre: „herman ottó halászat”

 

 

- Nyolczszáztizenhétben rakásra hullottak. Nyers tormát s főtt csalánt szerencsés volt, ki eleget evett. Sok koplaló szegény erővel neki ment a kihúzott hálónak s nyersen faldosta a kotús czigányhalat. Sőt, uram bocsásd, még a gólyát s varjút is félfőttében nyelték.

- S a megye nem rendelt számukra élelmet?

- Honnan? hisz magának se volt. Aztán meg az urak nem gondolnak velünk, ha egy lábig elveszünk is; csak addig ne, míg a dézsmát be nem vette, s robotját leróttuk.

- S kend az éhségben sem adta drágábban a halat?

- Mint máskor; fontját két garason.

Lajos azalatt megfogta a hálókötelet, mely Cziriák kezéből a vízszinre úszott, s közel voná magát annak csónakához.

- S többé nem lett alkalom vagyonkát szerezni?

- Soha. A mit kuporgattunk, fiamért fizettük, mikor nagy beteg volt. A patika, doktor, s debreczeni forspont egy szálig elvitte.

- S a földesuraságnak nincs saját orvosa?

- Nincs.

- Hát a megyei járásnak?

- Van egy rossz tilókus; de szegényhez nem jő, mert nem fizetheti.

Lajos hátrább tartá csónakját s észrevétlenül egy türetke bankjegyet csempésze Cziriák tarisznyájába, melynek korcsos száján ökölnyi hézag nyilt.

- Majd másként lesz, Cziriák; a jövő jobbat hoz.

- Sose bíz az, urfi. A sírban tán igen; de addig nem hiszem.

- Mégis oly vidám kend.

- Miért nem, ha lelkiismeretem csendes, Isten rendelte így. Hiában igyekszem; nem kerülhetem ki, a mit rólam végzett.[54]

- Mégis szép, hogy értem maga vetett hálót.

- Mert Lajos úrfi a szegényt szereti. Illő megtisztelni az ily ritka példát; - s egyet emelinte süvegén a becsületes öreg.

- Ezt a hálót hagyta apja örökségben?

- Ezt la, a kit vonok. Hej, mióta véle járok, egyszer másszor szép halat húzott a szárazra. Kilencz esztendeje, ott a fűz tövénél egy tokot is fogtunk, az áradás hozta fel a nagy Tiszából. A drágaság előtt meg mázsás harcsát kaptunk, itt a vizkönyöknél; de már öt-hat idén kiveszett a nagy hal. Azóta nyaranként nem fogy a vizihús;[55] még héjjas férget[56] sem kap annyit az ember.

- Úgy hát alkalmasint hiában fárasztom.

- De'szen, ha bő a víz, halban nincsen szükség. Úgy hiszem, nagy barom akadt a hálóba, mert karom rángatja. Aztán meg a Cziriák-öböl soh sincsen hús nélkül, mert ott nem kaparász minden bolond ember s a vízfolyás ide veri a halakat; - s végszavait oly önérzettel mondá, mintha monárcha beszélne népes országiról.

- Ugy-e, Cziriák öble nem Csáki szalmája?

- Biz uram az nekem avitum jószágom. Belőle senki más, csak én szedek dézsmát.

E pillanatban oldalt a rekettyés szélében egészséges dal hangzott fel:

Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én;
Szőke kis lány jer be hozzám pihenni,
Öreg anyám majd gondodat viseli.

Lajos oda tekinte. Közel a vízpartján egy kis halásztanya tünék szemébe. Nádkunyhó kúpformára korcz-vesszővel kötve, mely a csúcsán kötött tömött nádpehelyből lengő kokárdát látszik viselni. Faltöve csinosan fel volt hanttal hányva; ajtó gyanánt tojásdad lyuk szolgált s belől beterítve új árpaszalmával.

Előtte a dalos legény ült a pázsiton, valamit dörgölve négyszögű vörös téglán; mig mellette nyugvék a teszi veszi[57] rúdja, mit időnként kihúz, s közel hozzá tömött hajú szőke lányka köt egy most kezdett hálót. Szemeit a dalra szerényen lesüté; gyönge arczán igaz szerelem piroslott, s kék babos kendőjét a szellő ellebbenté, ragyogni engedve friss, ifjú tejnyakát.

Lajos elemében lőn. A női inger az, mi lelkén feltétlenül uralg. Negélyes szoktatás, győzelem s hiúság tette rajta úrrá. És ő kiváltan kedvelé a nép egyszerű, de ép szépségeit. Kevés álom, friss lég, elfoglalt és mértékletes élet, ruganyosb, élőbb testet nevelnek, melyben a lélek vidám, élénk, fogulatlan. Lajos többször vőn alkalmat a műveltebb osztály s nép hölgyei között különbséget tenni, s jól ismerve ennek előnyeit, mintegy villanyozva ugrott ki a partra.

A leány közelében iszapos kárakatona[58] vergődött, mely mint gyakran történik, a hálóba akadt, s mit aztán kivesznek, mert különben elver minden halat. Lajos ruháit befecskendé sárral.

- Úgy kell la! - mondá féltő kárörömmel az elkomorult legény; - miért megy oly mohón a más mátkájára.

- Se baj, fiú, ne bánd! Mátkádat meg ne féltsd, tán csak nem jégből van, hogy ha szem előtt áll, mindjárt elolvadjon.

- Nem is olvad az el; de az urak szoktak hamar olvadozni.

Lajos égő pillanattal függött a gömbölyű leánykán, s könnyű láng repkedett halvány arczaiban. Félrevágta szemén könnyű rízskalapját, egyet pederítve pelyhedző bajuszán s összeütvén gyöngén lovagsarkantyúját: finom-betyárosan lépett közelébe.

- Szép vagy szőke babám, eszem a lelkedet, nyakad oly eleven s ragyogó hófehér, mint a friss fehérhal.

A leányka felrántá babos, kék kendőjét s félénken fölugrott a hálókötéstől. Vőlegénye félreveté szép ürömtaplóját, mit vörös czémenttel sárgított, támadó állásba lépve haragos szemekkel.

- Eredj haza, Zsuzsi, az öreganyámhoz, majd viszek én magam halat vacsorára.

Zsuzsika oly karcsú, tiszta növésű volt s oly könnyű, szellős mozdulatú, hogy az ember akarta vagy nem, vidám őzikéhez látta hasonlónak. Kebelhalomkái, mint két selyem alma, kereken rejlettek szűk karton válljában. Rózsaszín könyökén kövérded mederke s duzzadt karocskáin hullámzott az izom.

Lajos, gyöngéden vállára helyezé félkarját, s szeliden benézve pillás szép szemébe, betyáros érzéssel kedélyesen dallá:

Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtél.

A legény türelme elfogyott s el akará jegyesét rántani. Lajos derékon ölelé a leánykát, hogy el ne vehesse. Karoltában lábujjhegyre emelkedék az ifjú szűz fölé, benézve az édes kebel titkaira. Zsuzsi kebelkéjét kebléhez szorítá, s vékony nyármellényén átérzé szíve meleg dobbanásit. Zsuzsika védőleg taszítá magától. Kötetlen kendőjét ellebbenté gyönge küzdelmében; Lajos felülről láthatá félig a karton váll pihegő rejtelmét. A leányka felmelegült s tiszta szűzi teste friss tejszagot lehelt. A telivér ifjúban édes gerjelem kelt; csókoló ajakkal keresé Zsuzsika cseresznye szácskáját, de ő védőleg temeté arczát Lajos kebelébe, s az égő nedves csók, aranyló hajfonatja megett, piruló nyakán csattant el.

 

Képtalálat a következőre: „falusi szerelmespár festmény”

 

A szerény leányka sírt. Férfikar még őt soha nem ölelte, sem idegen ajak hevét nem érzé; a mátka előtt is tiltva volt ez öröm. Egyszerű kisded fogalmú, de tiszta erkölcsben nevelé szigorú anyja. Fonóka, temetői játék, s a falúnép minden mulatsága, hol férfi hölgyekkel társaskörbe jő, tiltva volt előtte. Gondja, eszméje, foglalkodási, az őskunyhói szegény gazdaságban s öröme nyájas cziczájával oszlék meg, melynek piros nyakkötője volt Zsuzsika legértékesebb drágasága. Minden istenadta nap templomba járt s irtózatosabb reá nézve nem volt elképzelhető, mintha valaki eklézsiát követ.[59] Első távolléte anyja nélkül ez vala, miről a becsületes Cziriák őrködése lőn kezes, s mi csak azért engedteték meg, hogy beteges napának halat vigyen haza, míg a férfiak, mint Lajos hívott vendégei, Hortobágyon lesznek. Most az ártatlanka elrabolva hivé védett szűzességét. Ő, a tiszta, érintetlen hölgy, ki álmában sem nézett férfit mosolyogva: egy forró ifjúhoz ölelve fedetlen váll s keblétől fült arczczal, egy égő kedves idegen csók alatt kirabolva áll. Remegő irtózat futa el képzelt vétke miatt, melyet többé nincs mód nem letté tenni. Sírt és a fáradt lélek vonaglásba hozta.

Mindez pillanat műve. Effélék gyorsabban történnek, mint elmondani lehet. A legény szilaj lépést tőn, jegyesét megszabadítani. Zsuzsikát a kétség tigrissé idézé. Megfeszíté egész erejét s kirángatá magát Lajos öléből, ki, sérült karja miatt, csak egyikkel védheté hevítő zsákmányát.

- Úrfi, ez betyárság, - kiáltá a fiú kitörő haraggal. - Köszönje apámnak, hogy össze nem töröm.

- Hó ha, ne szilajkodjál, bakafántos kölyök; - csitítá fiát az öreg Cziriák, ki megfordult derékkal az eset után nézett. - Biz azért nem ejti porba a pártáját; az úrfi csak tréfált.

- Vigye az ily tréfát az anyja házához; ottan megjárhatja; minálunk nem szokás, - folytatá a felingerült halász, a nélkül, hogy vérben forgó szemét Lajosról levenné. - Hallom, mi sorsa van a szobalányoknak; tessék velök kötni; úgy is ők előre felteszik a kontyot. Az én Zsuzsimat nem úri ház nevelte: s a ki úgy traktálja, betöröm a hátát, milliom lelke! - befejezé ütleg-mozdulattal, miközben a hozzá menekült leányka zilált haját vigasztalólag simítá.

Pisze Pista némán ült, de szeméből látszék, hogy a mocskos szóknak igazat ad. Cziriák és az árva leüték fejöket, s a méltó kitörésre szemrehányó csend következék.

Lajos elpirult. De hiú kebelben ritkán kél szégyen harag nélkül. Ez éber indulattárs, mint kárpótló egyensúly lép elő, torlást, eszközöket sugallva a sértett hiúságnak. Gazdagok rendesen megszokják pénzben keresni a menekvési eszközt, minden alkalommal, ha balul ütött terv, rosszakarat, vagy véletlen sors keserűn érinték. És ez annál természetesebb, mert alig van eset, melynek nyomasztási közül, e misztikus erő, ez erszénybe zárt daemon ki ne ragadna. Lajos gyakran igénybe vevé ez üdvös divatot. Kényes önimádat, hiúság, mely gőggel határos, szükséglék azt. Ma különösen vágyott kivágni magát a hinárból, mert azon osztály előtt illeté szégyen, melytől magasztalásra vágyott, mely által kitűnni, hírnévre kapni iparkodék, s melyet valóban szeretni vélt. Azért jelenleg is e segédmephistóra gondolt, mely torló elégtét mellett élvhez is juttathat.

- Szegény szőke galamb, e goromba medvéhez akarsz férjhez menni - szóla édesen a remegő leányhoz. Jer védelmem alá, szebb jövendőt adok. Egy csók nem a világ; ne haragudj érte. Ha tőlem félsz: akár soha se láss. Lesz pénzed, szép ruhád, hat fejős tehened, egy jószívű úrnő gondod viselteti, míg illőn férjhez mégysz. Otromba mátkád előtt úgy is kedvesebb lesz nálad egy nehány száz forint, s én adok neki azt.

- Nem szokás magyarnál, mint az oláh teszi, huszonöt forintért földesúrnak adni a vőlegényi éjt, - felelt a legény mogorván, de juhádzott haraggal, mely az ápolt leányka biztos közelében szelidülni kezdett.

- Tartsa meg az úrfi aranyát, ezüstjét: elég világ nekünk napam szűk kunyhója. Szívem nem eladó fényes jövendőért; urak értenek ahhoz, én tudok dolgozni. Menjen, ne kisértsen; engem megszabadít minden gonosztól, ki vélem van, az Isten; - szóla Zsuzsika mátkája ölében, mialatt megvetőleg nézett az önhitt csábítóra.

Lajos parton maradt égő szégyenével. A mátkapár pedig kézreszedve filléres málháit, a rekettyés közti szűk ösvényen elment.

Cziriák fejletlen szívében, mint sok magyar parasztnál, értő tapintat volt, mely magáénál műveltebb lelkek helyzetét is képes felfogni, megitélni. Hogy a kedvetlen zavarnak fordulatot adjon, kezdé felszedni a pirityet, mely különben is a tanyáig vonaték.

Távolból a leányka kedélyes éneke szállt vissza:

Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem,
Érted égő hű szerelmem mindenem.

A legény hangja ráfelelt:.

Megelégszem kis kunyhómmal sziveddel,
Kis kunyhómban hamis barna szemeddel.

- Ne adjon rá semmit; bolond mind a kettő. Közel van lakzijok, s tudja azt az úrfi: hat héttel előtte, hat héttel utána nincsenek otthon; szólt nyájasan Cziriák, homlokára mutatva, miként itt az «otthon» az eszet jelenti.

Túl, az árva halász derékig jött vízbe s némán, halk tempóban szedé fel a hálót.

- Kövér harcsát eszünk, régen érzem a pirityben; - megjegyzé Cziriák.

- Miről ismerszik meg? - kérdezé Lajos.

- Nagyokat lök magán, de nem viczkándozik.

- Harcsa nem jár belém, csömört kapok tőle, - közbeszólalt Pisze, mintha az öreg bajuszos mondva ment volna, csupán az ő kedveért az életveszélybe. - Hát másféle halat nem érez Cziriák bátyám?

- A piritye nehéz, ha csak tuskót nem húz.

A szellő ismét dalt hozott a rekettyés felől:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 
Ezt a kis lányt nem adnám a világért,
A papjának a mennybeli jussáért.

 

Képtalálat a következőre: „herman ottó halászat”

A halászok folytaták dolgukat. Cziriák féltojásdad körbe hányta ladikján a pirity kivont részét s miközben a hinárt s galyat tisztogatá, meredt szemmel várta a közeledő zsákmányt.

Pisze Pista hozzájok evezett Lajossal. Csónakát oda akasztá s benne elhasalva, két könyökre támasztá tátott arczát, mely fülig felgyürődve tenyerei alatt, hasonlóvá tevé leskődő hiuzhoz.

Az árva, mélyedt arcz s félig zárt szemekkel nézett a hömpölygő vizre, gépiesen szedve a pirity kötélkorczát.

Lajos alkalmat nyert őt szemlére venni. Arcza fehér-sápadt s mélyen beesve; de bőrét a parasztos élet viszályai sem győzték eldurvítani. Szeme nagy s bűbájos; tele ragyogva igéző, rejtelmes, megfoghatlan tűzzel. Ajkai vékonyak s vérszínűek, csodás ellentétül a márványábrázaton: bajusza ritka sugáros szálakkal, s szinegyent visel fecskeszín hajával. Ki az arczok jellemében a lelket szokta nyomozni: mélyen járó elmét s nyomorban hűlt keblet kénytelen gyanítni.

Lajos sejtelmét, mely a rövid pillanatnál támadt, e szemle félelmesbbé tevé. Minél tovább vizsgált e jellemzetes arczon, annál kényszerűltebb lőn hinni egy titok csodás fejlődését, mit vélni alig mert: minek valósulta őt semmivé teendené. Úgy látszék, mélyen illetve van, s feledve mindent saját maga körül, mert változó tekintet s felvetett szemekkel próbálá gondolatban összeegyeztetni egy fontos érdekű történet töredékeit. Az árva halász magában is feltünő jelenet; a komolyság s magány, - mely nagy elmék sajátja - e nyomott s tárgytalan életű jobbágynál annyira kifejlődve; pedig ez nem kór; az átható okos szem mélyen tagadja azt. Ahhoz, e rendkivűli hasonlat, a sajátságos családvonások, melyek egy vagy más nemzetség ivadékaiban oly csodásan szoktak leszármazni, hogy földrészeken túl egy idegen arczon is rájok bámulunk. E rejtelmes legény vérható érdekű lőn Lajos előtt. Alig várta, hogy magányosan beszélhessen vele.

Azonban a piritye mindinkább vízszinre merűlt. Pisze középre állott a sajkával, s lubiczkos habot vert, hogy beriaszsza a szökevényeket. A háló szűkebb-szűkebb körbe vonult, s fogyasztá a víztért, mely a foglyokat fedé. Itt-ott felbuggyantak már a tőrbe esett vizi nép vénei, kiket a kellemetlen szállás zavarba hozott. Itt egy bakarasznyi piros átlátszó fark csapta meg a vízszint, mint szétterült legyező; ott pikkelyes gerincz rántá vissza magát az áthevűlt légből; amott egy tertyedt száj tátotta el magát porczogós bajuszszal. A hálókör közepén nyálkás szürke állat ütötte fel testét, szélesen, mint egy koppasztott borjú.

- Á há! ott a parasztfaló, - mondá Cziriák villogó szemekkel.

- Miért nevezik úgy? - kérdezé Lajos.

- Megkövetem szépen, nem az úrfit értem, de sok földesúr úgy elnyeli éppen a paraszt vagyonát, mint harcsa uram apró atyafiait.

A kör gyorsan apadt, s a hálófenék folyvást emelkedék. A vizszín megelevenedni látszott. Mintha kövek hullanának belé: bugyogni kezde a vergődő halaktól. Mindenike fővel akart a mélybe furódni, s kétágú, lapos, kerek, széles, vagy fecske-alakú farkával átlátszó véreres uszóbőrbe nőve, mint csodás élőfaj, temérdek bőségben eviczkélt a vizen. Az esti nap megtöré köztök ragyogó sugárit. A látványon büvcsillám futkosott, mintha nyálkás gyöngyök, s tarka drágakövek merültek volna fel egy varázstengerből.

- Majd nem ugrándoztok így a halászlében, - mondá élvező kedélyben az agg halüldöző.

- Lám, mondom, pirityénk nem hiába volt nehéz; eleven tuskókat húzott Cziriák bátyám; - mondá Pisze Pista.

- Ott egy vizi párducz; lökd be eb a lelkét; - kiáltá szorongva Cziriák.

Lajos egy gyönyörű sőreget látott. Bőre végig rakottan rózsaszín csillaggal, s teljes kerek testtel, mint egy fiatal gyertyánfa derék, félölnyire felugrott a vízből. Ruganyos dereka kétrétre hajlott ugrás közben; hasa vörhenyes:, tömött és átlátszó, mint Ráfáel sárkánya; hűvös teste majd megreped a gazdag élettől, s porczogó szegélyű szája gyorsan tátog. A jóízű rab szökni akart, de az árva halász lecsapta karjával.

Az ifjú halász visszaérkezék a mátkakiséretből, s teszi-veszijét felvette a vízből. Két kis ifjú mennyhal volt benne párosan.

- No kend fogott párját; - mondá Pisze Pista, - mintha Zsuzsi ülne kenddel a hálóban.

- Anyádnak azt fiam; - közbeszólt Cziriák; - megkövetem, úrfi, engedje meg neki; mennyhal ritkán akad, pedig annyokom szereti.

Lajos becsülve méltánylá e gyöngéd kegyeletet.

Képtalálat a következőre: „herman ottó halászat”

 

A víz végképen lefogyott, meztelenűl hagyva elfogott lakóit, kik hemzsegő halomban viczkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhusz fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárga-vastag szállal; széles, hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nem igen hagyná ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázshúsu kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerincz-pánczél alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgás kövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek hánykódnak tarka termetökkel; míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.

Lajos gyönyörrel nézte a gazdag természeti látványt.

Pisze kedvkeresőleg figyelmezteté őt.

- Úrfi! lám mondom, a friss fehér hal amott, oly eleven s ragyogó hószínű, mint a Zsuzsi nyaka.

Lajos elpirult, s hátat vetett az ifjú halásznak, ki csábító szavát emlékében tartá; haraggal pillantva a leskődő Piszére.

- Tán csak nem átalja, hiszen maga mondá; - menté szavát Pista, anélkül, hogy soutis-mondatokról fogalommal birna.

Lajos ismételt szégyennel bűnhödék ez akaratlan ugyan, de alázó szemrehányás miatt.

Zsuzsi mátkája, a halászbárkát lódítá apjához a vízszinen, mely nem egyéb, mint gyalulatlan láda, keresztül furkálva diónyi lyukakkal. Cziriák elővevé kétfülű, héjjas rakottyából fonott kosarát; s kezdődék a halosztályozás. A legszebb falatok kosárba hányattak, összeválogatvák tapasztalás után, miknek vegyült húsa halászgurmandia szerint összeízlik. A közönség pedig bárkába záraték, melyre a vén Cziriák rozsdás lakatot tőn. A jó vékás kosár tetést volt szép hallal, és ekkor leoldá a gyékény pórázt, hogy annyok számára néhányat felfűzzön.

- Ez a ponty zsírt ereszt, s kövéríti a paprikás levet; - beszélé magában, mialatt egy hízott növendéket a pórázra rántott. A kárász sütnivaló; húsát szedegetni jóizűen esik, mert nagy a szálkája; s néhány köpczös uracs a kárászok közül a madzagra lódult. A kecsege puha mint a tejes kenyér; fogatlan asszony is könnyen bánik vele; - s egy pár nyalka pánczélvitéz a halőrhadból par compagnie lógott a tűzre szánt csapatban. Ez a hájas számtartó sok parasztot elnyelt, most őtet nyeljék el, hogy cseréljen hivatalt; - s egy köpczös házasulandó harcsa felfüggeszteték. Torkos uram sovány ugyan, de jó lesz tormával, s egy csuka viteték a pórázra conferencziába. Végre egy fehérhalat szorított a markába. Fekete ujjai bemélyedtek a ragyogó testbe, és kopoltyúját nézte ránczbaszedett szemmel.

- Te vén gvárdián vagy, s egy másikat vőn fel. - Ezt a fiatal apáczát teszem ráadásul. Nincs többé veszélyben az úrfiak között, ha pórázon vannak; után veté jelentő tréfával, s az annyoknak szánt fűzér készen lőn; s rábízva vitel végett hűséges fiára.

Pisze s a vén Cziriák fülönfogák a súlyos kosarat; Lajos pedig magához inté az árva halászt; s közel, igen soká, fokonként lázadva nézte őt.

- Itt az estmagányban, távol s biztosan áruló fülektől, vágyva, remegve kérdelek, hol vetted e csodás arczhasonlatot?... ember, ki vagy te? - megszólalt Lajos, miközben hideg borzogatá borsodzó tagjait.

A halász felveté bűbájos szemeit, melyek ón arczában, mint egy sápadt kisértetéi rémesen lobogtak. Merően benézett Lajos arczaiba, hogy az láttán remegett. Aztán elvevé tekintetét, a nélkül, hogy szólna.

Lajos hajszálai borzadtak; közel volt önkénytelen felsikoltáshoz. Ki ez, ki ez, ki ez, e feltámadt halott? Nyugtasson meg felvilágositása vagy szálljon vissza a sírba. Ily eszmék fogták fel lelkét, mialatt a halász őt némán szemlélte.

- Ki vagy? ki vagy? ki vagy? - kérdé Lajos a nyugtalanság gyötrő fokozatán.

- Az árva halász! - felelé az ifjú hideg nyugalommal.

Úgy látszék, Lajosban fokonként súlyosban ráz fel bizonyos emléket e szív-idéző arcz; s a hasonlatot valónál valóbbnak találta hevült képzetében. A vonások ugyanazonsága; az életkor, a tisztaság, szem, száj s szegényes ruhában; a nemes fagy zárult jellemében, mindannyi tanújel, hogy gyanúja szörnyűen-való, s az árva halász nem más, mint kinek ő vélte.

- Mi a való neved? az istenért felelj! - szakasztá félbe élénk kérdéssel saját gondolatit.

- Kozma - felelt a halász egykedvűn.

- Éved hány?

- Huszonegy!

E perczben nesz hallott, s közeledő léptek. Lajos remegett, hogy meglepetik, s gyanút költ e csodás találkozással, mert ki félelmes titkot rejt, minden arczon látni véli azt.

- Hol lakol? - kérdé hirtelen, - még látnom kell téged.

- A holt Tisza partján; - mondá a halász.

A nesz ismét hallatszott, a léptek közeledének.

- Három nap alatt fel foglak keresni; - rebegé Lajos zavartan.

- A mint tetszik; - viszonzá a halász.

A nesz ujra megjelent, s már nagyon közel. Lajos zavart fővel, remegve, zajló erekkel a csárda felé elrohant.

Képtalálat a következőre: „falusi szerelmespár festmény”

*

Az egyik első magyar regény

- melyet Mikszáth tett ismertté - 

többek között, nem utolsósorban

a magyar-zsidó együttélés

már létező és várható, megjósolható konfliktusairól,

még jóval a kiegyezést követő

gyors emancipáció és nagy migráció előttről...

FOLYT. KÖV.!