Payday Loans

Keresés

A legújabb

"Úrilánynak nem illik kenyeret keresni" - Dolgozó nők a boldog békeidőkben
A boldog élet bölcselete és poézise
2016. szeptember 23. péntek, 10:19

Hogy a nők túlnyomó többsége ugyanúgy dolgozik a család létfenntartásáért, mint a férfiak, minden korban magától értetődőnek számított. A hagyományos európai társadalomban szükség voltmunkájukra a családi keretekben zajló gazdasági tevékenységben (parasztgazdaságban, céhes műhelyben, boltban stb.), a nincstelen rétegek leányai közül pedig sokan idegen háztartásokban szolgáltak.

szövőnő.jpgSzövőnők egy amerikai üzemben, 1908

A pénzkereső nő

A 19. század második felében új és sokáig mélységes idegenkedéssel fogadott jelenségnek számított, hogy a modernizáció velejárójaként a nők növekvő számban jelentek megpénzkereső munkavállalóként a nagybirtokon, a gyárakban és az üzletekben, majd valamivel később - nagyobb számban csak a 20. században - az alkalmazotti és értelmiségi pályákon. Az I. világháború előtti évek Magyarországán már minden negyedik-ötödik nő folytatott pénzkereső tevékenységet, legalább az év egy részében. Fizetett munkát azonban ebben a korban a nők általában csak életük egy rövid szakaszában, jellemzően 15-25 éves koruk között, házasságkötésük előtt végeztek.

A társadalom normái csak lassan alkalmazkodtak a hétköznapi valósághoz: a természetesnek, öröknek hitt női szerepek - feleség, háziasszony, anya - betöltését írták elő számukra: (Bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban)

Aratás közben.jpgJoseph Heicke: Aratás közben megpihenő parasztok

A parasztasszonyok növekvő munkaterhe

A legtöbb nő - az ország foglalkozásszerkezetének megfelelően - a mezőgazdaságban dolgozott. A falu asszonyainak és leányainak munkája azonban a statisztikák előtt javarészt rejtve maradt: őket hol segítő családtagokként, hol eltartottként írták össze a népszámlálások. Pedig a korszakot a falusi nők fokozódó munkaterhelése jellemezte. Amíg a mezei gazdálkodás főleg nagyállatok legeltető tartásából, illetve gabonafélék termesztéséből állt, a nők munkájára viszonylag ritkán és kis mértékben – többnyire csak aratáskor vagy szénagyűjtéskor – volt szükség. Ám a 19. század második felében a kapásnövények elterjedése, az intenzívebb művelési ágak, például a zöldség- és dohánytermelés  térhódítása a női munkaerő fokozott igénybevételével járt.

cséplés.jpgCséplés egy piliscsabai parasztgazdaságban 1900 körül

A fokozódó munkaterhelés érintette a birtokos parasztcsaládok nőtagjait is, de megragadható a nagybirtokokon alkalmazott nők számának növekedésében is. Már 1880-ban is közel félmillió nő dolgozott, zömmel idényjelleggel, napszámosként, summásként vagy vállalt részes munkát. Fizetett munkára a kevés földdel bíró vagy földnélküli családok leányai és asszonyai szorultak. A legszegényebbek már az egészen kicsi, 6-10 éves gyermekeiket is elszegődtették nyárra libapásztornak, hogy legalább az élelmezésük biztosítva legyen. A nagyobb lányoktól főleg a ruházatuk árának előteremtését várták el.

A leányok erejükön felül dolgoznak, mert a női munkátlanság nagyobb megrovás alá esik, mint a férfi munkátlanság, elannyira, hogy a beteges leányok, csakhogy ezen megrovás alá ne jussanak, folytonosan dolgoznak, vagy legalább munkásságot színlelnek, azon okból is, mivel az öreg asszonyok a leány dolgosságáról mérik asszonyi képességüket; és így gyakran, mikor anyává lesznek, vagy éppen nem fogamzanak, vagy pedig gyenge gyermeket szülnek; ha ehhez még azt számítjuk, hogy a gyermekeket bajaikban éppen nem őrzik, nem csoda, ha ezek is elhalnak, és hogy egy pár embernek alig marad egy-két gyermeke.

Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Szerk. Albert Ferenc. Eger, 1868.

libák.jpgLibákat őrző lányok a falu szélén, Vasárnapi Ujság, 1908

Munkásnők, kofák, konyhalányok

Lassan, de biztosan haladt előre a nők foglalkoztatásának kiszélesedése az iparban is. Noha csak néhány ágazatban (főleg a ruházati, élelmiszer- és dohányiparban) tudták őket nagyobb számban alkalmazni, a századelőn a gyáriparban foglalkoztatott munkások negyede már nő volt. Az ipari munkavállalás a nők többsége esetében életszakaszhoz volt kötve: a munkásnők zöme házasságkötés után feladta munkahelyét.

Munkásnő_a_Lipták_gyár_lőszertelepén.JPGMunkásnő a pestszentlőrinci Magyar Lőszergyár Rt. telepén az I. világháború idején

A textilipar fejletlensége következtében nálunk viszonylag alacsony volt a női és gyerekmunka igénybevétele. Általában segédmunkásként vagy napszámosként alkalmazták őket, ennek megfelelően alacsony bérért. 1910 előtt alig volt olyan szakma, amelyben a nők szakképzettséget szerezhettek. A kivételek közé tartozott az ékszerész, órás, műszerész, fényképész, valamint a divatipar foglalkozásai.

Nagy számban űztek pénzkereső foglalkozást a nők olyan, a hagyományos társadalomban is megszokott területeken, mint a kereskedelem (piaci és vásárcsarnoki kofák, majd a boltok, áruházak eladónői) és a vendéglátás. Az egészségügyben foglalkoztatottak zömét a szülésznők tették ki, ezen belül is főleg az oklevél nélküli ún. parasztbábák. (A bábaság történetéről részletesebben: "A szelíd, okos lélek" - Fény- és árnyképek az anyaság történetéből)

A 19. század vége felé a nők - fiatal lányként - tömegesen léptek be a fizetett munka világába háztartási alkalmazottként, azaz cselédként. Róluk bővebben: "Fontos tényezője a kellemes otthonnak" - A cseléd a polgári háztartásban

piac uborka.jpgVasárnapi Ujság, 1905

Úrinők a munka világában

Igazi feltűnést keltett - és többnyire makacs ellenkezést váltott ki - amikor a nők megjelentek a hivatali és értelmiségi pályákon. Bár a középosztály alapállása változatlanul az volt, hogy a férfinak olyan állásra, illetve jövedelemre kell szert tennie, amelyből el tudja tartani a családját, a század utolsó harmadától „úrinők” is mind nagyobb számban kényszerültek kenyérkereső munka végzésére. A középosztály kiszélesedésével együtt járt ugyanis a viszonylagos anyagi gyengülés, a modernizációval pedig meglazultak a rokonsági kötelékek: a családok mind kevésbé tudták, illetve akarták vállalni a pártában maradt lánytestvér vagy nagynéni eltartását.

Elsősorban az eltartó nélküli, férjhez nem ment, elvált vagy megözvegyült nőknek kellett állást vállalniuk, vagy átvenniük a családi műhely, üzlet vezetését. Előfordult, hogy a „kényszeremancipált” özvegy nők sikeresebbnek bizonyultak, mint néhai férjük. Herczegh Ferenc fiatalon egyedül maradt nagymamája nemcsak megtartotta a súlyos adósságokkal átvett vagyont, hanem látványosan fellendítette a családi selyemgyárat.„Húsz évig úgy dolgozott, mint egy férfi, és úgy takarékoskodott, mint egy özvegyasszony.” Néha házasságban élők is rákényszerültek, hogy keresőként vállaljanak részt a létfenntartásban, még ha ez presztízsveszteséggel járt is a családra nézve.

nursery_governess002.jpgNevelőnő a viktoriánus Angliában

A tanítónő

A középosztályi pályák közül először az oktatásügy alsó szintjén sikerült teret nyerniük a nőknek. A legalacsonyabb presztízsű szellemi foglalkozásra hamar beengedték a nőket: az első tanítónők az 1850-es évek végén jelentek meg a katedrákon. 1869-ben még csak 4 százalékot tettek ki, de a hetvenes évek végétől látványosan nőtt az érdeklődés a pálya iránt: a századfordulón már az elemi iskolai tanítók negyede nő volt, a tanítóképzők növendékei között pedig már többséget alkottak a lányok! Ekkoriban már túlképzésre is panaszkodtak: „Megdöbbenve látjuk azt az elkeseredett élet-halál harcot, melyet a pályázók serege egy-egy üres hely elnyeréséért gyakran saját önérzetének, büszkeségének megalázása árán is képes kifejteni” – írta a Néptanítók Lapja 1903-ban. Ugyanakkor minél feljebb haladunk az iskolák rangsorában, annál kevesebb női tanerővel találkozunk, hiszen a gimnáziumi és egyetemi oktatást csak a század végén nyitották meg előttük.

tanítónőképző.jpgA temesvári tanítónő-képezde növendékei 1900 körül

A tanítónők tömeges megjelenése idején komoly sajtóviták folytak arról, képesek-e a férfihoz hasonló szellemi munkára, elég erősek-e fizikailag a pályához, „szívbéli tulajdonságaiknál” fogva alkalmasak-e mások gyerekeinek nevelésére, fiatalságuk, szépségük nem vonja-e el a munkától figyelmüket, elvehetik-e a családfenntartó férfiaktól a munkalehetőséget? Sokfelé gondolták úgy az iskolafenntartók, hogy ha egy tanítónő férjhez megy, le kell mondania állásáról. Veszélyesnek tartották ugyanis az iskolás gyermekek erkölcsére, ha „áldott állapotban lévő nőszemélyt” kell a katedrán maguk előtt látni. A tanítónők közül tényleg kevesen mentek férjhez: ha igen, akkor többnyire elhagyták a pályát.

Az értelmiségi foglalkozások közül a tanári mellett még az orvosi pályákon fogadták el viszonylag hamar a nők megjelenését. Egyrészt azért, mert a nevelés és az ápolás hagyományos női foglalkozásnak számított, azaz kevésbé sértette a nemek közti munkamegosztás fennálló rendjét, másrészt a lányok nevelését, illetve a női betegségek, valamint a gyermekek gyógyítását jobb kezekben tudták az orvosnőknél. A gyakorlatban azonban az orvosi pálya az első világháborúig mégsem vált igazán elfogadott női foglalkozássá, noha az orvosi kar az elsők között volt a felsőoktatásban, amelyet megnyitottak a lányok előtt.

Martonvásár tanítók.jpgmartonvásári elemi iskolai tanítói kara 1909-ben. Az első tanítónőt 1876-ban alkalmazta a mezőváros

Postáskisasszonyok és titkárnők

A technikai fejlődés és a munkaszervezet differenciálódása is teremtett újabb munkalehetőségeket a nőknek. A postai és távközlési hálózat kiépülésével párhuzamosan megjelentek a postás és a telefonos kisasszonyok. Eleinte jellemzően a férfi tisztviselők vitték be a hivatalba lányukat vagy feleségüket.

Nők a távírdánál

Magyarországon jelenleg összesen 171 távírónő van alkalmazásban. Ezek közül a budapesti főállomásra 38, Pestre 29, Budára 9, Pozsonyra 10, Miskolcra 7, Nagyváradra 6, Győrre 5, Pécsre 5, Temesvárra 4, Nyitrára 3 és Fiuméra 11 esik; míg a többiek az ország más távírda-állomásain részint mint másoderők, folytonos szolgálattal bíró állomásokon (reggeli 7-től esteli 9 óráig) vannak beosztva. 
Az alkalmazott nők majd mind rokonai, legtöbbnyire nejei vagy leányai a távírdahivatalnokoknak. A fővárosi központi- és a temesvári távírdaállomáson a távírásznők külön teremben, a többi állomásokon azonban a férfiakkal egy szobában hivataloskodnak.

Vasárnapi Újság, 1876. március 12.

telefonközpont_1.jpgTelefonközpont Pesten az 1890-es években

A vállalati adminisztrációban a nők főleg az 1890-as évektől, az írógép elterjedésével összefüggésben hódítottak teret titkárnőként, gépírónőként. A közhivatalok ugyanakkor még az alsó szintekre sem engedték be őket, nem is szólva a jogi végzettséget igénylő hatalmi pozíciókról.

Az I. világháború kirobbanása, a férfiak tömeges és hosszú távolléte számos új területen tette szükségessé a nők munkába állását. Nem az „illendőség”, hanem a szükség lett a döntő szempont. A korabeli sajtó eleinte kuriózumként számolt be egy-egy addig elképzelhetetlennek tartott női foglalkozásról, mint például a villamos-kalauznőről, ám az elhúzódó háborús években a nők kényszerű térfoglalása teljesen megszokottá vált.

Az ipar és a kereskedelem fellendülésével a gyárak és kereskedelmi vállalatok egyre több nőt alkalmaztak irodai munkára, hiszen jóval olcsóbban dolgoztak, mint a férfiak. Amikor az irodákban az írógép megjelent, a dolgozó nők tábora a gép- és gyorsírók nagy tömegével gyarapodott. Azelőtt is dolgoztak nők a kereskedelmi irodákban, sőt 1880-ban már női kereskedelmi tanfolyam is működött Budapesten. Azt a keskeny ösvényt azonban, amely a női munka számára eddig ezen a téren nyílt, az írógép elterjedése egy csapásra kiszélesítette. 
A szűk, levegőtlen üzletekben és irodákban dolgozó nőket még a férfiaknál is jobban kihasználták. Munkaidejüket és fizetésüket nem szabták meg. Egy magántisztviselőnő általában tíz-tizenöt forint havifizetést kapott. Munkaadóik természetesnek tartották, sőt megkövetelték, hogy a „szorgalmas és becsületes” tisztviselőnő és kereskedelmi alkalmazott kora reggeltől késő estig dolgozzék. Vasárnapi munkaszünetről hallani sem akartak, és a gyári szabadság fogalmát egyáltalán nem ismerték. 
A tisztviselőnők többnyire a középosztály alsó rétegeiből kerültek ki. Élt még bennük az előítélet, hogy úrilánynak nem illik kenyeret keresni.
Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975.

 

könyvelőnő.jpgNői munkaerő egy német vállalat könyvelésén a századelőn