Payday Loans

Keresés

Hazai rejtelmek XI-XII. .
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 22. csütörtök, 10:56

kuthy lajos

KUTHY LAJOS

HAZAI REJTELMEK*

 

 

Első kiadása megjelent 1846-1847-ben.

Képtalálat a következőre: „KAUFMANN MAGYAR ZSIDÓK”

 

XI.

(Egy ismeretlen.)

Alig hagyták el Pisze és az úrfi a csárda környékét: lovag érkezék Debreczen felől épen azon úton, melyen Lajos jött; mintha őt nyomozná. Lova olcsó, maga pompátlan, tekintete komoly, s mély szemeiben szilárd lélekerő, határozott jellem rajzolá magát. Az állás alvégén, a nyilt kapuszárny megett szállott le, mintha rejleni kivánna, s kémelve nézett el az ösvény hosszában, hol Lajos és Pisze távolodának el, mintegy meggyőződni akarva, hogy nem fog meglepetni. Most a hevedert ereszté meg fáradt paripáján, s bevezeté az állás jászlához. A közel parasztok kalapvéve siettek szolgálni. Úgy látszék, tisztelettel járulnak az ismert jövevényhez. Illemmel köszöné a készséget; de nem fogadá azt el.

Pásztorok, köznép, és cselédek, kik a csárda körül, tőle távolabb esének, ünnepélyesen üdvözlék! Arczaikon öröm és tisztelet fejezé ki magát, minőt őszinte lelkek öltenek becsült s tolakodás nélküli tekintély előtt. Látni lehet, miként a vendégnek hódolattal adóznak.

- Itt a mi atyánk; mondá egyik paraszt, nem tudva visszatartani az érzékeny könyűt, mely annyi ellen közt, oly kevés pártfogóik számára megmaradt.

- A nép igaz barátja, jegyzé meg a másik.

- Istápunk, jótevőnk, szólt a harmadik.

- Isten áldja meg, befejezék együtt.

- Jerünk, tiszteljük meg: indítványozá a csoport egyike.

- Megsértenénk őt, - közbeszólt a másik. - Nem tudják-e kendtek, hogy köszönetet sem tűr, ha valakin segít?

- Igaz, igaz; mindjárt szökik a hálálkodástól.

- Ha valaki nem üres kézzel megy, megpirongatja.

- Szitka is keresztényiebb, mintha más jó szót ád.

- Mennyi jót tett körülbelül köztünk, s még csak nevét sem engedi tudni.

- Valami titkolózó nagy úr.

- Nem biz ő, mert egyszer a macsi kanász nagyságos úrnak szólítá; s azt mondá mogorván: nem kivánok nagyságos úr lenni: a toronygomb fénylik, de az istent földszint dicsérik.

- Én sem hiszem, hogy úr, mert pénzt senkinek sem adott; maga sem pazarol, mikor ide künn van, csak egyfélét eszik.

- De annál több jót tesz munkálkodás által.

- Abban nincs párja. Peregi Marczit kivette a tömlöczből.

- Borsos sógor bitang marháját kivájta a szolgabiró jármos ökre közül.

- A vezsonyi legelőt felszabadítá a jobbágyság számára.

- Mostanában meg az én dolgomat viszi, mondá a füredi ködmönös.

- Egy káptalan sem győzné felirni, mennyi hasznot teszen.

- Felirja az isten, mert nem zsarol érte.

- A mellett jó, mint a falat kenyér; okos, mint egy esperes.

- S szelid, mint a kezes galamb.

- Dejszen azért senkitől se reszket a világon Löbl Simon, csak ettől az úrtól; megjegyzé Tógyer gazda.

- Hogy-hogy?

- Azt nem tom, hogy hogy? de mult szabadságkor a külső vásárban beszélt vele egyszer Debreczenben; s csak úgy zöldült bele a vörös koppasztó.

- Tán a tömjénszagot érezte az ördög?

- Csak az nem fér fejembe, mi köze lehet az isten-áldottjának oly sátán-bordával?

- Hát Lajos úrfinak mi köze Löbl czimborájával, a birkagyilkos Márkkal? jegyzé meg a füredi ködmönös.

- Pedig ez a mi titkos közbenjárónk alkalmasint ismeri az úrfit.

- Aligha úgy nincs. Legalább csak azóta jár ki, mióta az úrfi itt mutatja magát.

- S mindig nyomába jő, mint a vadász a kopónak.

- Osztán hányszor megintett, hogy róla hallgassunk. Nem akarja Lajos urfival tudatni, hogy ő is ide jár.

- Biz atyafiak, ebben titoknak kell lenni!

- Én csak Löbllel és Márkkal nem tudok tisztába jőni.

Míg a pusztai csoport ekként okoskodék, az ismeretlen kész lőn lovával, s nyugalomban hagyva az étkező párat, a csárdába indult. A csoport összes köszöntése fogadá útjában.

- Jőjjön csak kend János! - szólott barátilag; s a füredi ködmönös kalapvéve ugrott szivesen eleibe.

- Tegye fel barátom; nem leszek én nagyobb, ha kend egy kalappal megalacsonyitja magát előttem.

- Biz uram, de némely parasztfalók azt tudják, hogy a szegény ember feje parlag gólyafészek, mire kigyót, békát szabadon szórhatni, - felelt a füredi, miközben ázott kalapját helyre egyengeté.

- Ügye iránt szólok, - folytatá a jövevény. Hogy földesura kibecsülteté, igaztalan dolog. Az törvény szerint lehet, de nem ily esetben. Kend meg van rontva, elégültlenné, földönfutóvá téve. De legyen nyugodt, kend becsületesebb, mint kik azt tevék; s az igazság mindent megvígasztal.

- De uram, hiában keressük azt nálunk teli marok nélkül.

- Talán nem mindig. Az uriszéken ügyét elvesztém; ez természetes. A megyénél szinte az történt; ez nem természetes.

- Nincs ember, ha paraszt dolga forog szóban; de bezzeg megye dolgán, nyakunkon a pandur...

- Fogja be kend száját. Elébb mondám, hogy becsületes ember, s ha lázadna, éppen oly becstelen lenne, mint ki azt előidézte. Munka és szorgalom segít a nép baján, míg a jók szándéka sorsát javíthatja. Zsákban macskát népnek nem árulok. Megmutatom a bordát, melyben sorsát szövik; látni engedem az ollókat, melyek azt felszabják, de nem azért, hogy botra kapjon, hanem, hogy helyzetét ismerve, védni tudja kevés igazait s érjen, forrjon össze jobbat érdemelni.

- De uram, éhen vesznék, míg dolgunk jobbra dül, ha Lajos úrfi meg nem pénzelt volna.

- Kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít s sikere elmúlik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél hosszában; utána még dermesztőbb a fagy. Kendteknek jog kell s szigorú végrehajtás. Törvény és védelem, hogy az iparnak joga legyen boldoggá emelni magát, s bitorlás ne zárja el attól, mit a törvény adott. Ki a szegény szemét ajándékkal akarja kiszúrni, ne higyjen annak. Kendnek alamizsnát nyújt, hogy kérkedjék; saját jobbágyát zsarolja, hogy kérkedhessék. Házi ünnepein bort, marhát áldozik a népnek, hogy imádtassék; és barázdáiban vérig kergeti a robotost, hogy ünnepet adhasson. Szóban, mosolyban bőkezű; kegyelme szűk és uzsorás. Nyilvános körben tolakodó és nagylelkű; magán érdekeknél önző és konok. Míg véleményt hódít, sima és szerény; ha birja azt, pöffeszkedő s hideg. Szive álnok, esze az érdeké; eszköze színjáték; czélja hiú; maga gazember. Óvják magokat. Nem Lajos úrfit értem. Talán nem is ismerem őt, s épen nem szokásom hátulról marni. A népkegyelés most nálunk divatban van. Ez nem a mi érdemünk: az idő és helyzetünk kényszerít. De sokan árúvá teszik azt s kalmárkodnak vele. Nem csuda, hiszen már a jeruzsálemi templom ajtajában nyerekedtek az áldozó galambon. Nálunk most nagy piacza van a népszerűségnek. Mindenki iparkodik venni, hogy drágán adhassa el. Nincs oly beszédes lókupecz, mint az ilyen urak. Beszédök édes méz, folyékony és beszövő, mint a gazdag komló; tiszta és igaz; azt hinnők, angyalok nyelvén szólanak. Vigyázzanak kendtek. Hasonlítnak ők az anakondához; midőn a martalék hozzá andalodott - elnyeli. Hisz olvasták kendtek, hogy Ulysses leányokat látott a tengeren, kik félig tündérek, alól undok halak, s bűv énekkel csábítják felfalni a gyáván kormányzott hajó buta népét. Emlékezzenek meg ezekről, ha kérkedő népbarátot látnak. Ez csak magasságot keres. Ha felemelik, vállokat nyomja; ha feljebb emelik, fejökre lép. Persze a zsidókat kéne megforgatni, kik efféle jószágnak árt szabnak s megveszik; de mivel az nem lehet: legyenek okosak s ne hizlalják őket vásári czikkekké. A nép valódi embere nem jár czifra szóval; sujtásos cselédek, s bársony köntösökben itt-ott ragyogni. Harsonákat nem tart parányi érdemét fennen trombitálni; hizelgőt nem szenved; titkos polgári bűnt nem űz; ellene iránt lovagias; társai közt nem tolja fel magát; titkon áldozik, nyilvánosan szerény; a rossz törvényt is tiszteli; rojt után nem kapkod, jutalmat nem kér; kitüntetést kerül: ő valóságos angyal. Ilyenek a puszták Mózesei, kik nemcsak megmutatják, de be is viszik kendteket az igért Kanahánba.

- Megkövetem, hiszen az úr magát írta le.

- Pfuj szégyen! Ily szemtelenül szembe hizelegni. Ki ezt teszi, csalt vagy csalni akar! pedig ki akarna rókákat szeretni?... No, no... nem kell mentség; tudom, kendteknek nincs útja, módja csalni; de mégis ily tettel magokat csalják meg. Ki alázkodásuknak kevélyen örül, nem ügyök barátja; s ki azt szívből védi, bók által sértve van. Úgy hiszem, nem látnak bennem farizeust.

A csoport összenézett, suttyomban rángatva egymás szűrújját. Azon meleg, őszinte s határozott ügyszenv, melylyel az adózók magán- és közérdekét védte; azon negélytelen, szerény férfias fenség, mely hizelgést, jutalmat szilárdul távol tart; gőg és igénytelen törekvés mindenkinek tanács-, tett- s részvéttel szolgálni, mindig, mindenütt, minden ügyviszonyban, s mégis kerülni a kitünés, hír, vélemény adóját: mindez oly szokatlan s megható volt pusztai ismerősire, hogy az iránta gyarapuló tisztelethez csodálat, hitfogultság, s némi titoksejtő imádás járult, minőt az ó-nép érzett prófétái iránt.

- De hát mi lesz belőlem, ha már a vármegye így nyakamat szegte? - kérdé szünettel a ködmönös.

- Bécsbe folyamodtam, - felelé a jövevény.

- Bécsbe? a németek közé? - kérdé megütközve a panaszos paraszt.

- Nem németek közé; a magyar főszékhez, - vigasztalá a nyugtató pártvéd.

- Hát idegen országban kell a magyarnak igazságot keresni? - békétlenkedék a ködmönös.

- Biz az úgy van atyafi.

- No hát nem csodálom, hogy oly kevesen lelik meg.

- Csak legyen békével; ott szigorral itélnek. Sokszor, ha a birák ide lent tévednek, vissza adnak ott fent jogot, becsületet.

- Mikor már megfagytunk, - felelt a ködmönös.

Képtalálat a következőre: „hortobágyi csárda”

 

Az ismeretlen megfenyíté Jánost: - becsületes ember nem itél arról, mit nem ismer, vagy ért, - mondá komoly bensőséggel, s a csárda felé indult A Poltrás, ki már görcseiből felüdült, szemben találta őt, s szemérmesen, mély alázattal nyult keze után, hogy megcsókolja, de az nem engedé. A leány tekintete egészen átalakult. A csodás torzvonások rejtett fájdalommá látszának olvadni; erőltetett vidorsága eltűnt, merev arczizmait elbocsátá a görcs, s csüggeteg kinyomás folyt el tekintetén. Az álkörmös széttörlődék kisértetes arczán, félénk szeme körül kék karikát hagyott az elébbi láz, fakó ajkai, mintegy nem birva magokat, függeni látszottak; szóval az ingerűlt vonaglás helyébe, természeti tipusz foglalá el képét, s undor helyébe szánalmat idézett maga iránt. Szerény, de önkénytelen, bátortalan, de bízó, félénk, de hálaadó érzettel járult a jövevényhez, mintha feszületnél hajtana térdet.

- Hogy vagy, édes leányom? - kérdé szeliden állát megsimítva az ismeretlen; miközben arczain a részvét felhivó biztatása derült. Jobban foly-e sorsod, mióta bért fizetek érted?

A leány remegett. Erőtlen szeméből köny töredezék fel, melyen át alázattal nézte földi megváltóját. Hosszan nézte őt, mint igért ajándokát egy nemesb világnak, s e szemlélet alatt szétfoszlék szemében félelem s szenvedés. A gúny redőiből mosoly vált, melyben a remény öröme látszék derengeni, s szeliddé lőn az arcz, a formátlan szörny, sejteni hagyva, miként nem istenkéz, hanem emberek tevék olyanná.

- Felelj, jobban foly-e sorsod? - ismétlé a jövevény.

- Dehogy foly, tens uram, lábkapczájok vagyok. Valamennyi cseléd, mind nekem parancsol, s rúgnak s döfölnek, bármint szót fogadok. Reggel most is csak úgy perjét, hamút hordok s azalatt százfelé kergetnek éhszomjan. Ha osztán vagy kétszer összeszidtak, vertek: a kutyáknak főzöm meg az ebédet. Alig ettem egy kis csontos maradékot, mit az asztalokról töltögetnek össze, kifestem magamat s az ivóba ülök, vendégmarasztani.

- Hiszen ezt megtiltám, s nem is vagy köteles tenni, Kátay igérte.

- De'sz a nemzetes úr, gondol is a vele. Vagy kétszer próbáltam a padlásra szökni, de a bormérőné hajamnál lehúzott. Ha betyárok jönnek, mindjárt beránczigál, s a legcsunyább nótákat kell nekik danolnom. Osztán, ha részegek, az Isten mentsen meg! olyanná czibálnak, mint a gór-tyúk, ha vetkezik.

Képtalálat a következőre: „csárda cseléd”

 

- De úgy-e, édes leányom, az nem történt veled, mit a legszorosban megtilték? - Kérdé a jövevény szelid biztatással, hogy a vallomástól vissza ne ijessze.

- Nem kellek már nekik, hogy így megviseltek. Ha hozzám nyulnának, nem védhetném magam, mert a bormérőné korbácscsal fenyeget.

Az ismeretlen arcza eltorzult. Gúny s mogorva undor mutatkozék azon. Ez esetnél talán nem egyedül védencze sorsán irtózott; az emberi sülyedés haragitá fel. Itt e pusztán az egyszerü élet körében, hol a társas viszony nem sző, hálóz, és köt körül észt, szivet, szabad akaratot; hol csáb, szükség, s kényszerítő ingerben nincs annyi örvény és tömkeleg; hol az érdek s túlművelt önzés ostromai közt nem kövül, rohad úgy el az erkölcs ösztöne: hogy lehet embert ennyire állattá alázni? nyolcz krajczáros érdek szennyes eszközévé igázni, aljasítni, veszni engedni? Hol itt a szabad akarat az önvédelem s fentartás felett, mit a vak és formátlan féregtől az emberig, isten mindenkibe oltott? Ez-e a személy-bátorság, mit nemünk a polgárzatban a természetért cserélt? S ha már a status nem tud, vagy nem akar az állatból embert nevelni, ez-e a védelem, mit a kirablott jogokért biztosít? Ily eszmék keltek ingerült lelkében; mert ő rég észlelő figyelemmel nyomozá a társasélet polipzó vétkeit, s a közbünök sérvei után, nem csoda, ha minden töviske gyuladásba hozá a sebzett kedélyt.

Aztán a Poltrásra tekinte, ki sötétült szemétől félemleni látszék. - Nyugodj meg leányom! - mondá lágy részvéttel; az emberek körülötted rosszak: de vannak jobbak is, s az isten legjobb... Hát a gyógyszert veszed, mit számodra küldtem?

- Veszem igenis, rendesen.

- Tapasztalod hasznát?

- Azóta ritkábban tört ki a nyavalya. De nem hiszem, hogy istenigazában használhasson a szer, mert a tens úr mondá, hogy nyugalom kell hozzá, pedig egy héten sem alhatom ki magam. Késő éjszakáig csavargók szoktak tánczoltatni; s akkor a kutyák közt hálok a tornáczon.

- Én lelked nyugalmát értettem, leányom, hogy csendes légy mindig.

- Elhiszem, galambom! ugyan hogy lehetnék, mikor mindig veszekednek velem.

- Poltrás te! hun csavarogsz, hordjon széjjel az istennyila; mir nem hordasz már vizet a konyhába? - rikolta e pillanatban a boglyos szakácsné, a nélkül, hogy látná a leányt a jövevénynyel beszélni. A Poltrás riadva akart a parancsra futni. A jövevény nem engedé.

- Itt maradsz, édes leányom. Van-e még gyógyszered?

- Ma kezdem meg az utolsó üveget.

- Ime itt van az új, s mielőtt elfogyna, frisset kapsz... Hát a patkányoktól félsz-e még? - s e kérdésnél szigorúan figyelt a leány tekintetére.

Képtalálat a következőre: „cselédlány”

 

A Poltrás neki fehéredett. Öklei becsukódtak; karja merev lőn; arcza vonaglott s gyöngyözni kezde; szemében összefutott a fény s a roham előjelei lepték meg. A jövevény megrettent; látta, hogy a szerencsétlen kór még folyvást pusztít, s szánó segélylyel sietett megelőzni a szörnyű kitörést. - No, no... jőjj magadhoz; ne félj, én vagyok, védőd, barátod! - mondá nyájasan, miközben egy tócsa hűs eső vizéből befecskendé s görcsös karjait szorgosan dörzsölé. A leány öntudata több percz után megtért; tagjait még remegteté tovább a borzalom, de ezt lankadtság váltá fel, s az arcz erőtlen fájdalma ismét visszatért.

- Boldog vagy, leányom, meggyógyulsz; - folytatá a jövevény gyöngéd ápolattal. - A hely, mit félig igérhettem, készen vár. Egy pesti kórházban szolgálatba lépendsz, hol egyszersmind orvosolni fognak. Vedd e levelet, - s ekkor átadá azt, - jól elrejtsd kebledbe, hogy el ne veszítsd. Fuvarost fogadtam, a ki felszállít s bevezet a mondott kórházba. Az orvos, ki téged felveszen, jeles és jó ember; nekem barátom. Légy hű, szófogadó: és szerencsés leszesz. Mindíg felkereslek, ha Pestre utazom... Itt az útravaló; kimélve költs, az Isten áldjon meg.

A leány elérzékenyült. Vére elterjedt fáradt ereiben s vendégpír lepé meg az elhagyott arczot. Gyógyszerét s a levélt kebelébe rejté; kezeit ámultan kulcsolá imára: félénk szemét lassan s félig emelte fel; nem szólt, mert nem tudott, de az őszinte könyörgést olvasni lehete beteg tekintetén. Az ismeretlen hallgatva nézte őt. Megszámlálta könyüit, miket egy csapongó pazar nem élvezhet, miket kérkedő jótét hideg fénye nem olvaszt fel a megvetett kebelből, miket a sziv osztozó jósága tud termeszteni s miknek gyöngyei drágább ék, szőnyeges estélyek diademainál.

 

Képtalálat a következőre: „hortobágyi csárda”

Mielőtt a Poltrás szóhoz jöhetne köszönetét rebegni: a jövevény az épületbe ment, hol Kátay nemes levelével társalgott, behűtött bor mellett. Szobáját gerenda-mennyezet borítja, s fala ragyoghatna a fehérségtől, ha pipafüst és legyek nem legelnének örökösen rajta. Két ablak közt, hátát falnak vetve, bőrpamlag nyujtózik pitykékkel beszegve. Felette ó-tükör, pávafarkkal bőven kokárdázva. Odább négy fiókos, barnán fényezett kommód tányérnyi rézlemez kulcsházakkal. Aztán falnak véggel nyiszorgó nyoszolyák, a házi béke s egyetértés jeléül egymáshoz illesztve. Bennök puhantós dunyhák, tarka bőrü párnák lapulnak egymásra, s lábaik között a kilógó szalma szakállat eresztett. Túl azon a legszebb szegletből kihasal a boglya-kemencze, mint egy despota. Megette tagbaszakadt somfogas kapaszkodik két lábon, megrakva tergenyével, mint egy vízhordó szamár. Ott függ a nyolczvanfontos házi bunda, mely télen úti szállás, nyáron kovász takaró, egy fekete sobrák, két kápás nyereg, sallangós kantárok, marhavágó korbács, lófarkban több füsük, borztarisznya, kulacs, fokos és fringia, a közép lovagrend szokott czímjelei. - Az úr terült asztalnál ül, természetesen feltett kalappal. Mellette hűtő dézsában fülel az orros, melyben már csak itt-ott van. Asztalán szikkadt csőrege, mely legjobb borkorcsolya, s a nemeslevél nyugszik tokjából kihúzva. Néz és hallgat; szóval, jól mutatja magát, s mikor egyet-kettőt kortyant, kedélyesen pislog a szemben eső falra, hol a tél, tavasz, nyár, ősz közt, török-pusztító családczímere függ.

Az ismeretlen belépett. - Isten hozta, kedves komám, - köszönté Kátay. Az ismeretlen nem vala ugyan komája, de már ő megszokta kedves embereit úgy szólítani; és az nem is hiba, valamint egyéb sem, mit ő magáról nem szeret hallani; mert a nemzetes úr tetőtől talpig ember, még pedig magyar s a ki magyar, ne is legyen sváb vagy lengyel-zsidó. A jövevény illemmel vevé üdvözletét.

- Kocczantsunk egy pohár savanyú-vizes bort, - kinálá vendégét a szíves Kátay, miközben arcza szembetünőleg kezdett komorodni, mintha egy szomorító gondolat ötlenék eszébe.

- Köszönöm, nem iszom; - felelé egyszerűen az ismeretlen, s Kátayval szembe az asztal mellé ült, jeléül, hogy egymás irányában nem gyakorolnak udvari szertartást.

- Már megint itt van az a sápadt békebontó; - kezdé a háziúr fedetlen jegyével némi álszégyennek.

- Éppen azért jöttem; - felelé a jövevény.

- De hát mért nem tartja vissza, kedves komám?

- Még rosszabb volna, ha erőszakolnám. Az ifjú kevély s szenvedélyes; zsebpénze bőven; apjának tetszik, ha kitünő; hizelkedői elkapatták; s különben is reám inkább felügyelet, mint kormány bizatik.

- De'szen megugrattam volna én azóta; de a betyárok itt a pusztán mód nélkül kedvelik, s félek, hogy felgyújtnak, ha sarkát hátul kötöm.

- Nem is volna czélszerű. Nem olyan ember, kit gorombasággal fékezni lehetne. Legjobb titokban akadályozni kicsapongásait, a mennyire lehet. Ez, mi tőlem nem telik. Különben is, hiszem, nem soká megválok családjától.

- De már azt ne tegye. Oly nagytekintetű úr, mint annak a kóbornak az apja, főispán s tanácsos, majd csak idővel is nagyot lökhet a kedves komám dolgán.

- Fösvény és keserű kegyelem, mit tőle várhatni. Magasabb czéljaim tartottak házánál. Ő durva parancsnok méltánylat nélkül. Hivatalosi közt rendetlen a szakmány. Apró, illetlen, vagy éppen aljas kötelességet oszt gyakran, a mint eszébe jő; követelő, szeszélyrab, irígy és gőgös. Embereiért semmit sem tesz, s engem kivált, kit ezer haszonvétre kényleg alkalmaz, kétségkívül sohasem segél előlépni; értékkel pedig meg nem jutalmazhat, mert hiú fénykergető s tetemesen túlkölt.

- Hiszen most nyeré meg testvére özvegyét. Azt mondják, hogy rá dőlt vagy két uradalom, s most grófságot készül venni családjának.

- Éppen ez örökség főleg, a mi borzaszt. Iszonyú véteknek vagyok nyomában... - E szavaknál hirtelen félbeszakasztá magát az ismeretlen, mintegy bánva, az önfeledésből elárult titkot, s arcza mogorva lőn, mint midőn a Poltrás erkölcsi védlenségéről meggyőződék.

- Hogy-hogy, kedves komám, az özvegygyel bánt igazságtalanul? - esék mohón szavába Kátay, iparkodva nyakon kapni a különös ujságot.

- Hagyjuk azt! sietősb tárgya van óránknak, a nemzetes koma házi becsülete, - felelt a jövevény, elütni akarva Kátay figyelmét féltett rejtelmétől. És valóban, a korcsmáros feledé az ujságot sürgetni. Arcza haragos lőn, mintha az ismeretlen tekintetéről cserélné át a mogorva tipuszt.

- Igaz, igaz! tehát szóljunk arról - viszonzá helybenhagyólag, s egy pohár diószegit letöltött a szívzaj oltására.

- Lajos rég szerelmes a koma nejébe. Azaz, csak ő hiszi, mert nem szerelem. Csak vágy, vagy hiú viszketeg; a győzelem végkép megszüntetné. De annál veszélyesb, mert czélja nemtelen, s Lajos vállalkozó, makacs és vakmerő. Szenvedélye nem ismer akadályt, költség-, csel- s veszélytől nem szokott hátrálni. E mellett szép, ifjú s a csábításhoz ért.

- Csak nem hiszi, kedves komám, hogy...

- A nemzetes asszony könnyelmű volna. Épen nem! De a hölgyek többnyire hiúk; kitünő, keresett ifjaknak tetszeni - hizeleg nekik, s a nő gyakran játszani kezd egy önhitt csapodárral, a nélkül, hogy észrevenné, mikor merül szerelembe... Nem hiszem, hogy komám neje kis részben is hiú! de Lajos környezete árthatna hirének, s ha nem is: untató, bántalmas lenne ez a tolakodás, vagy megcsorbíthatná a komám nyugalmát.

- A mi azt illeti, én nem vagyok féltő; - mondá köhentve Kátay, miközben egy pohár diószegit ismét begyomrozott.

- Ne mossa magát, nemzetes koma! ismerem én a férjek rejlő aggalmait. És az rendén van. Háza becsét, hirét minden tiszta óvja; aztán igaz szerelem nem is lehet némi féltés nélkül. Egy szóval Lajos nem illik e házhoz. Itt zavart, szennyet okoz; idejét veszti, jövőjét rontja, sülyed és sülyeszt. Én nem szeretem őt, sem életéből jót vagy szépet nem remélek; de átvállalám reá ügyelni, s míg azt le nem mondom, szavamnak állok. Azért jövök, hogy határozottan eltávolítsuk őt.

- De miként? hányszor próbáltam már, mit komám tanácsolt? Ha mogorva vagyok: tréfával elüti. Ha az asszony nincs itt: máskor jő.

- Keményebb eszközt kell komámnak megkisértenie.

- Agyon lőjem? - kérdé lelkesedve Kátay, miközben a harmadik poharat felhajtá.

- Az mégis nagyon gyökeres gyógy lenne. Kissé gyengébb szerrel juthatunk tán czélhoz; igazítá tréfásan a jövevény, ki a poharakat sokalni kezdé a terv irányában, mit Kátaynak kellend végrehajtania.

- Hát megöklözzem? - találgatá a bátorult férj a távolító modort.

- Nem épen. Efféle tény csak felingerli őt. Most is kék foltot lát arczán, komám uram, s karja fel van kötve; azok szintén féltési csatában kapott harczjelek. Véli komám, hogy a merénynyel felhagyott? oh nem! még tisztán nem tudom furfangos kalandját, de győződve vagyok, miként őrködésem rendkívül szükséges.

- Miért tartja apja városunkban ezt az izgága naplopót?

- Mert nagyravágyó. Fiát magas rang, hivatal s befolyásra jelelte ki fénykóros reményben. Debreczenben tartja, hogy nyelv, szokás népismeret által tökéletes magyarrá formálja; mert meggyőződék, miként e tulajdon, korunkban annak, ki felkapni akar, nélkülözhetetlen. Ő most szabadelmű, szájas, jog- s népbarát. Ennek így kell lenni, hogy figyelmet költsön. Ha alispán s követ lett: levetkezi bőrét. Ez apjának tanja, terve, czélzata. Azonban a kerületi táblán a törvénygyakorlat egy nemét ismerje. A büszke fenszámít; nem tudja, hogy alant van egy, ki lépteire vigyáz. De meg fiát sem ismeri. Lajos értelmes, élénk s rendkívül eszes. Apja csak ennyit tud; de azt nem, hogy szeszély, érzék és szenvedély uralgnak bősz lelkén; hogy ily jellem nehezen veszen fel önmérsék korlátját s a színlett szerep derekán kitör, megbukik. Ugy látszék, eme szavak közben, ismét az előbbi kedélybe lőn az ismeretlen ragadva, mintha fontos, rejtélyes, rendkívüli ok lappangna ezen család iránti érzelmeiben.

- De koma, inkább is vetkezze le bőrét, mint parasztot lázítson. Mióta oly csűstűl szónoklanak az országgyűlésen, úgy vérszemet kapott ez a korhely paraszt, hogy nemeslevelünk sincsen bátorságban; - fölszólalt Kátay, miközben nemeslevelet őstokjába, keblébe pedig a negyedik pohár tűz tartalmát rejté; mely szavakból, ha a báró Ózugin hagyott szitokra emlékezünk, szépen kitűnik, miszerint Kátay szereti ugyan hazáját s azért áldozni, vagy legalább áldoztatni buzgalmasan ohajt; de a paraszt ugyan tőle mit se várjon, állapot s jogosztály tekintetében a nemesség ellen; mi okból ő nem is kételkedék magát fontolva haladónak czímezni, mely egyéniségéhez szólva annyit tett, mint konok conservativ. Az ismeretlen ismét visszatért tárgyához.

- Tehát, mondom, ütleg s gorombaság csak makacsítná őt s nem illenék oly művelt családatyához, mint nemzetes koma, sem Lajos lelkéhez, mely sokban lovagias s a nemesb önérzetet nem veté le végkép.

- Hát miként mentsem meg a házamat tőle?

- Ejtse szégyenbe; mert más nem használ.

- De miként?

- Neje adjon rá alkalmat a magányos együttlétre; de ügyesen, hogy számítás ne lássék. Lajos kétségkül vakmerő leend: s meggyőződik a nemzetes asszony, mily hiú kalandor ő. Ekkor önérzettel, szigorún, kérlelhetlenűl tiltsa ki a háztól. Költse fel benne az önbecs és szemérem alvó szellemét, s fenyegesse a felfedendő botrány nyilvános gyalázatával. Meg vagyok győződve, miként megszégyenül; értelme felébred s a háznak búcsút mond. Pirulnom kellene, hogy megette tudtán kívül, titkos tervet adok, ha baráti s fenyítő szavaim meg nem előzték volna ezt; ha nem tudnám, miként nyílt befolyásom többé nem képes kalandjaitól elfogni, s ha egy ártatlan nő tiszta híre nem volna kérdésben, melynek megsértése védenczem közszégyenét vonná maga után.

- Okosan, dicsően! kedves komám, az én házam őriző pásztora. De hát mikor vessük meg ezt az egérfogót?

- Még ma.

- Galambom, nem lehet. Nőmet Ujvárra küldtem rokont látogatni a csavargó elől.

- Nem tesz semmit, mindjárt visszajő.

- Hát tán ez az ördögborda ólálkodik titkon? - kérdé hüledezve Kátay, s ijedtségében az ötödik pohár bort is becsusszantá.

- Most egyszer nem. Komám rokonja Debreczenben van sürgős bajok miatt. Vele találkozám s mondá, hogy a nemzetes asszonyt kellett volna ma elfogadnia. Különben is kijöttem volna, mert ma életem egyik fontos percze vár reám a pusztán. Utamon, gondolám, e tervet egyúttal sikerbe vihetném, mely nálam már régibb határozat.

- Az Isten van minden gondolatával, kedves komám! Ha az asszony jő: szentül van. E finnyás dologban még ma véget érünk.

- Azaz csak ér, komám; mert rólam mitsem tud, nem szabad tudnia. Különben az eredményt végkép elrontanánk. Szavam, tanácsom örök titok, s jutalmul azt kérem, négy szem közt se hozza elő soha. Tényem hálálva, érdemét veszti.

- Becsületes ember, üssön velem egy pohár áldomást.

- Ne igyék hát annyit a nemzetes koma, ha józanon akar dolgán intézkedni.

Kátay leönté a hatodik poharat; mert ha ajkát érinté az ital, nem lőn többé képes tőle megválni; de fogadást tőn, hogy holnap reggelig több bort nem iszik.

- Bizony, kedves komám, tanácsa valóságos evangelium. Megvallom, jól esnék; mert nem tagadhatni, hogy ebbeli sorsom sokszor motozott agyamban.

Az ismeretlen felállt s búcsút vőn. Kátay marasztá.

- Nem szabad - felelé komolyan - egy emberrel kell még ma találkoznom, ki rendkívüli fontossággal bir.

E szavakkal elhagyá a csárdát, s megette a bozót ösvényén - hol Lajos és Pisze kimentek - eltünék.

 

Képtalálat a következőre: „hortobágyi csárda”

 

XII.

(Házi jelenet.)

Alig távozott a jövevény, Kátayné asszony, csinos ekhós szekerén, hat jó magyar lovon, csakugyan megérkezék. A folyosólépcsők előtt álltak meg, s ügyesen, vidám, könnyű szökéssel ugrott le. A nő ifjú és szép; szemében eleven élet, ajkán örök mosoly, arczai derültek, szemöldöke nyílt, szöghaja göndör; maga egy vidám kép. Termete nyúlánk, s könnyű redőkben körzi a puha nyárszövet; fején kisded csipkefejkötő, mely korall-függőit látni engedi; gömbölyű karja átfejérlik a fehér hójagos ujjakon, s a keztyűt levetkező teljes kezecskéken rózsaszín mederkék ülnek újjtöveken. Gyorsan futott künálló férjéhez s karjait markolva nyájas öleltében, ország-világ előtt fesz nélkül rányomá az üdvözlő csókot. A hajlékony ifjú hölgy, rozzant s őszbe csavarodott férjéhez fonódva, hasonlított egy száradó fára futott délvirághoz. Kátay mogorván nézte féloldalról nejét s odébb taszítá zsinóros kebléről. Aztán megvető gúnyos szemet vetett rá, minőt zabolátlan féltő férjek szoktak. Az élénk asszonyka, kit az emancipált borszag különben is fojtott, elkomorúlt a gyöngédtelen elfogás miatt. Ő hűség és őszinte érzelem kifejezésével jött vissza férjéhez, kinek korát, szeszélyét, háziterheit megszoknia, oly lemondásba került, kiért ifjú igényei, a városi élet- s kortársaitól elszakadt; ki neki, a reményekért, gondokkal terhelt éveket cserélt s mégis körüle örömvesztett, tartózkodó, alárendelt szerepet kell vinnie. Szíve megfájult, mint minden szív szokott méltatlan bántalmaknál. Szemére köny szökék, mely nem bir gyöngygyé alakulni, csak a szem világán reszketett keserű nedvével. Hosszú fáradt sohaj tört elő lelkéből; férjétől elfordult s a gyermekszabadság önkénytelen vágyával néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében, legelhagyottabb teremtményéül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.

 

Képtalálat a következőre: „csárda cseléd”

 

Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé. Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá: « Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja, vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn; testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő ereiben. - Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint nem tudva, mit beszél. - Férjem; az istenért, mi bajod?... jer, jer be a házba; itt a cseléd - s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá - rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az épületbe.

Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek kedélye derűit, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye, fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák, leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény, érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont, hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére; egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava. Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot, melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört, élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát; szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára - elborzadt.

Képtalálat a következőre: „szerelem festmény XIX. század”

*

Az egyik első magyar regény

- melyet Mikszáth tett ismertté - 

többek között, nem utolsósorban

a magyar-zsidó együttélés

már létező és várható, megjósolható konfliktusairól,

még jóval a kiegyezést követő

gyors emancipáció és nagy migráció előttről...

FOLYT. KÖV.!