Szerintük

nincs magyar,

csak magyar-zsidó-cigány kultúra

„Stultitia est morbus animi” – tartja a római közmondás. A butaság a lélek betegsége. Ennek talán legbiztosabb ismérve, ha valaki összekever össze nem tartozandó dolgokat. Ez pedig ma oly sokakra jellemző.

A Nol.hu a minap interjút közölt Hegedüs D. Gézával, „Két évszázad zsidó költészete című előadóestje alkalmából”. Lássunk belőle néhány gyöngyszemet!

„A XIX. század Magyarországán otthonra talált zsidókat a XX. század Magyarországán elárulták, és e folyamat lenyomatát a zsidó költészet megőrizte.”

Először is, kik voltak ezek a zsidók? Igen, kétségtelenül olyan zsidók, akik a dualizmus alatt lelkileg és szellemileg is otthonra találtak hazánkban, de éppen ezért ők nem is tekintették önmagukat többé zsidóknak. Ilyen volt például egy Marczali Henrik, Angyal Dávid, vagy éppen a jeles katolikus történetíró-püspök Fraknói Vilmos. De ezek kivételek voltak a hazai zsidó többséghez képest – és ez tény, nem vélemény.

Kijelentette továbbá Hegedüs D., hogy „ezerszínű költészet született a magyar zsidó irodalomban”. Egy példát említett, Makai Emilét. „Amióta megismertem, nem is értem, miért nincs benne a kulturális köztudatban.” Mármint hogy a magyarban. Segítek a válaszadásban:

„Makai Emil, Bródy Miksa és Kiss József körének tagjai idegen lelkiségnek idegen érzésmódjával, szemléletével, etikai és esztétikai radikalizmusával ismertették meg irodalmunkat; az erotikus hatáskeresés mellett közös vonás működésükben a nyíltan fitogtatott kozmopolitizmus, nemzeti hagyományaink cinikus megvetése, ironikus vagy szatirikus gúnyolása.”

(Bánhegyi Jób OSB: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 211. old. Szent István Könyvek 78-79.)

Makainak tehát csak annyiban van köze a magyar irodalomhoz, hogy magyarul ír és nem héberül vagy németül. Azonkívül semmi, de semmi nem köti ide, Magyarországhoz. Ám lépjünk tovább!

„Hogyan is írta Kornis Mihály? A Vígszínház színpadán született meg a „diadalmas pesti magyar nyelv”.”

A pesti nyelv, ahogyan eredendően Bárczi Géza nyelvész nevezte, minden, csak nem – magyar. Szláv-héber-német keveréknyelv. Mindenesetre ezt azért annak, aki ennyire büszke zsidóságára, álmából felkeltve illene tudnia. Azonban ez még nem minden.

„Vallom, hogy a magyar kultúrát három aranypánt tartja egybe és teszi egyetemessé: a magyar, a zsidó és a cigány kultúra. Mind a három a sajátunk. Számomra ezért feldolgozhatatlan tragédia az, amit a magyar zsidóság ellen Magyarországon elkövettek: hogyan lehetett az édesgyermekből elpusztított testvér? Ugyanúgy elviselhetetlen cigány testvéreink kitaszítottsága is.”

Az ember tényleg nem tudja, sírjon vagy nevessen ekkora ostobaság olvastán. Végül egy utolsó bekezdés tőle, az október 2-i népszavazásra való reakcióul:

„A kirekesztés és az antihumánus gondolkodás nem fér össze azzal a szellemiséggel, amit hazulról hozok, és amit a szellemi otthonomban, a Vígszínházban tanultam. Adyval vallom, hogy minden ember fenség, ez az alapvetés. Tehát senkit nem különböztetünk meg negatívan. Senkit nem pecsételünk meg. Senkit nem taszítunk ki. Éppen ellenkezőleg. A hitünk, az emberségünk azt parancsolja, hogy a kitaszítottak mellett kell állni, és az üldözötteket be kell fogadni.”

Szóval senkit nem diszkriminálunk. Akkor jó, várom, hogy Hegedüs D. mikor ad elő verseket Sértő Kálmántól, Wass Alberttől vagy mikor olvas fel elbeszéléseket Nyirő Józseftől, Szabó Dezsőtől vagy Tormay Cécile-től?

Addig is, amíg ez megtörténik, az egész interjúról mindjárt Bangha Béla jezsuita egyik írása jutott eszembe – amelyben nem mellesleg a Hegedüs G. által annyira favorizált Makai Emillel is foglalkozik. Ide is másolom:

„Ide vetődött a kezünkbe egy meglehetősen ismeretlen folyóiratnak, a „Literatúrá”-nak egy száma; egy nem tehetségtelen katolikus ember szerkeszti, aki azonban, ki tudni, mi okból, a szabadkőmívesek közé keveredett. Na, meg is látszik a folyóiratán. Burkolt zsidóimádat az egész füzet s természetesen a „tehetség” folytonos hangoztatása és egyben lefoglalása a szélső-balpártiság és liberalizmus számára. 

Egyik cikkét átfutottam: „Liberális irodalom” a címe s Ignotus Pál van alája jegyezve. Valószínűleg ama nevezetes szabadkőműves gondolatkuszálónak s a héber-magyar zsargon művelőjének, Veigelsberg Hugónak nemzetségéből. Így: Ignotus Pál. Az ember azt kérdezné: ha már valakinek nem jó a Veigelsberg név s meg akarja magyarosítani, miért magyarosítja éppen latinra? És ha már a szerényen hangzó Ignotust (ismeretlent) választja, miért oly büszke erre az ismeretlenségre a fia (vagy nem tudom kije), hogy Pállal megtoldva most már mind rendes nevet használja? Éppolyan mulatságos eset ez, mint az volna, ha boldogult Rákosi Viktornak valamelyik rokona elkezdené magát nagy büszkén Sipulusz Andrásnak írogatni. No de ez az ő terézvárosi ízlésük dolga s elvére, ha Supka Gézának minden jó, ami kóser, miért ne örülhetne az ilyen „tehetséges” elírásoknak is?

Az ifjú izraelita tehát a „liberális irodalomról” ír: „Fájdalommal állapítja meg, hogy „a mai magyar irodalom nem a liberalizmus irodalma”. Pedig hogy hát az volt az, a háború előtti boldog időkben. Hogy mit ért liberalizmuson az irodalomban, ilyképp magyarázza: „A vallás 
– minden vallás – megszabja, hogy az ember milyen akarjon lenni; a liberalizmus csak azt szabja meg, hogy senkinek sincs joga megszabni, milyen akarjon a másik ember lenni”. Behízelgőnek látszó, de tartalmilag teljesen hamis és valótlan szóvirág. Mert bizony nem ez a liberalizmus. A liberalizmus éppoly szigorúan, sőt még szigorúbban, mint bármely más irány, megszabja, milyennek szabad lenni az embernek, hogy érvényesüljön s milyennek nem. A liberalizmus éppoly rideg és merev dogmatizmussal dolgozik, mint akár a katolicizmus, akár a szocializmus, és éppoly buzgalommal gyakorolja még a kiközösítést és a cenzúrát is, mint ezek. Csak persze a maga érdekében. Aki nem liberális, az az ő szemében nem érdemli meg a nap fényét, azt el kell hallgattatni, agyontaposni, lesajnálni, lenézni. Példa rá mindjárt ez a cikk és ez az egész füzet. A katolikus írókon itt csak azt dicséri meg, ha egyszer-egyszer valamiben a baloldal felé hajlanak. Ha Bubics püspöknek például zsidó titkára volt. Vagy példa rá Ignotus elvtárs vakmerő megállapítása: „Ami érték másfélszázad óta a magyar irodalomban volt: túlnyomó részben összeforrott a liberalizmussal.” S ennek bizonyságául felemlíti a „Petőfi-Arany nemzedéket” (talán bizony Vörösmarty is liberális volt?), Jókait, akinél „bár nagyon kezdetlegesen, megkezdte bevonulását a magyar polgár az irodalomba” (a „magyar polgáron” itt már, a következőket is ide értve, csak a magyar zsidót lehet érteni), még Mikszáth, Herczeg és Rákosi Viktor is kapnak rövid említést; de aztán az igazi írók csodálatos egyneműségben: „A Hét írói: Kiss József, Makai, Heltai, Kóbor Tamás, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Ignotus; majd Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért, Nagy Endre s még később Szomory (persze y-nal!), Szép Ernő, Karinthy, helyenként Kosztolányi és mások lassanként a pesti polgárt (!) is szóhoz juttatták.” Később még Osvát Ernő, Hatvani Lajos, Schöpflin Aladár és Fenyő Miksa. Ezek hát annak a „magyar” irodalomnak legkimagaslóbb képviselői, amely a magyar liberalizmussal az utóbbi másfél évszázad folyamán túlnyomórészt összeforrott! Szóval itt mindenki zsidó, aki ért valamit, vagy ha nem zsidó, mint Ambrus, Schöpflin vagy Kosztolányi, akkor is csak úgy kerülhet bele a díszes társaságba, ha a zsidóság irodalmi hegemóniájához alkalmazkodott és mukkanás nélkül vette tudomásul az új földesurakat.

Mulatságos a legújabb kor liberális irodalmának ismertetése. Itt már a liberalizmusnak érthetőbb fogalom-meghatározása is kibúvik: liberális az, aki a pesti polgár tipikus életnézetét vallja, s liberális irodalom az, amely „konokul kitart a haladó polgári ideál mellett”. Új, zseniális körülírása ez a lényegnek: a filoszemitizmusnak és szabadkőmívességnek. Megtudjuk aztán, hogy mindössze hárman vannak ma vérbeli írók, akik e mellett a tiszta írói ideál mellett kitartanak: Szász Zoltán, Zsolt Béla és Márai Sándor – „hogy csak a legbeérkezettebbeket említsem” – teszi hozzá Supka Géza öntudatos izraelitája. Ez aztán igazán nem rossz. Szász Zoltán hebehurgya írásaira legalább emlékszünk, még Zsolt Béláról is mintha hallottunk volna már (nem tudom, a Magyar Hírlap avagy az Egyenlőség táján, de Márai Sándor? Hitemre, ezt a nevet még csak nem is hallottam. S íme, meg kell tudnom, hogy ezek ma csak a már „legbeérkezettebb” írók. Mert persze igazi írók a haladó-polgári ideál szerelmese előtt csak azok, akik az Egyenlőség inkvizíciós törvényszéke előtt is kegyelmet nyertek. De ezek aztán mind csupa „ragyogó szépíró nemzedék”.

Mindjárt ez után a cikk után „Magyar mecénások 1931-ben” címmel új értekezés következik, élén Hatvani Lajos báró nagy arcképével. Milyen ügyesen tudják ezek a „haladó polgári” elemek a maguk eszméit úton-útfélen propagálni és szuggerálni: mecénásról van szó, hát hamar ide a nemzetgyalázásért elítélt Deutsch-fiú képét! Mert hiszen ma már csak a Deutschok mecénások. Ahogy a cikk naiv őszinteséggel el is árulja tendenciáját: „Az Eszterházyak, Széchényiek, Brunswickok helyébe ma a polgár (!) lépett.” Hiszen mindjárt tudjuk, kit kell itt is polgáron érteni. A cikkben a következő „polgárok” szerepelnek: Kornfeld Móric báró, aztán a változatosság és patina okából „Eszterházy Pál herceg és Anna nővére”, aztán „az egész báró Weisz család”, aztán Herczog Móric s ide sorakoznak Festetich György hercegen (?) kívül a Széchényi grófok „is”. Ezek a jó grófok már csak az előkelő kíséret szerepét töltik be, ami különben érthető, hiszen a magyar vagyon ma már nem a grófoknál van. A magyar mecénások névsora ugyanebben a tónusban halad tovább: egy falka zsidó, akik közé egy-két gróf kerül bele spéknek: Hadik János gróf, Zichy István gróf, Hatvani Károly gróf, tószegi Tószeghy Emil (a grófoknál nem tette ki az előneveket!), Korányi Frigyes báró, Chorin Ferenc, Imrédy Béla, Milos György, Perényi István, Ullmann György báró, Kálmán Henrik, Wertheimer Adolf. Itt aztán megdicséri Raffayt is (az egyetlen „püspököt”, aki tudományt és művészetet pártol!), Rust Józsefet, Kovács Gézánét, Egry Aurélt és Gschwindt Ernőt, hogy aztán Conrad Ottóban s Fleissig Sándorban a bankok mecénási direktorait tömjénezze meg. Előbbinek hallatlan érdemez ez: „Mindenki tudja, hogy ő adta ki Osvát összes írásait.” No lám, mi nem tudtuk; ezentúl sem fogjuk tudni, mert mi nem tartjuk fontos dolognak, hogy valaki Osvát Ernő írásait kiadja-e vagy nem.

Majd ismét igen elfogadható mecénási nevek következnek: Hatvani Lajos és Krausz Simon. Utóbbiról már egész megható kis történetet is tud elmesélni a Literatura. Valami Lőbl János után Halmos Izidor úrnak dicsérete következik, majd Vágó Józsefé, a Pester Lloyd szerkesztőjéé, akinek az a mecénási tulajdonsága, hogy „állást szerez a fiatal magyar íróknak” (valamennyinek?) és Stern Samué, aki „írók és művészek özvegyeinek szerez tejcsarnokot” (valamennyinek?), Tarján Vilmosé és Fischer Gézáé és Széll Jenőé, akiről már azt hinnők, hogy az igazi Széllek közül való, amikor kiderül, hogy szintén bank-vezérigazgató… A mecénások névsora a Lánczy Leóra való kegyeletes emlékezéssel végződik. A szemle tökéletes, az elv következetesen keresztül van benne vezetve.

Mi csak gratulálhatunk Supka Gézának, a tehetségesek szerelmesének! Ezek az ő munkatársai valóban egy szálig igen tehetséges emberek.”

(Bangha Béla SJ (I. I. (Incze István) álnéven): Liberális irodalom. Magyar Kultúra, 1931. évf. II. félév. 368-369. old.)

Hát ennyit Hegedüs D.-ről és arról a liberális holdudvarról, amely szerint tehát nincs magyar, csak magyar-zsidó-cigány kultúra. Ezek után az idézett római közmondás tökéletesen ráillik képviselőire.