Payday Loans

Keresés

A családon belüli erőszak - 3.
Az emberi életminőség/boldogság
2016. szeptember 18. vasárnap, 19:43

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert") a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. A büntető- és válóperek, valamint a néprajzi gyűjtések alapján megkockáztattam a következtetést, miszerint a feleség testi fenyítése az alsó osztályok körében elfogadottnak, de legalábbis bocsánatosnak számított, amennyiben az az adott közösség normái szerint indokolt volt, a verés mértéke és gyakorisága pedig nem veszélyeztette a nő életét, testi épségét, és persze a munkaképességét.

A témának szentelt második posztom ("A férj családfői hatalma nem terjed ki arra") egyetlen forráscsoport - két világháború közötti válóperes ítéletek - alapján érzékeltette, hogy az írott jog, illetve a  bírósági gyakorlat hogyan viszonyult a feleségveréshez. A szórványos említésekből arra a következtetésre jutottam, hogy a társadalom középső és felső rétegei általában elfogadhatatlannak, a házasság természetével, illetve az emberi, pontosabban az úriemberi és úriasszonyi méltósággal összeegyeztethetetlennek, ezért válóoknak tekintették a házastárs fizikai bántalmazását.

par_victorian.jpg

A források hallgatnak

Az általam ismert újkori, túlnyomórészt a "művelt osztályhoz" tartozó férfiak által írt személyes dokumentumokban – emlékiratok, naplók, levelek – hiába kerestem a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak nyomait. Boldogtalan házasságokkal, a házastárs lelki gyötrésével, megalázásával ugyanakkor bőségesen lehet találkozni ugyanezen forrásokban. Féja Géza Bölcsődal című, a 20. század eleji Léva társadalmi viszonyait megörökítő művében például számos családi pokolról mesél, köztük a félrelépett feleségét négy évtizedes teljes hallgatással büntető tanárról... 

Megkérdeztem más korszakokkal foglalkozó történészkollégáimat is, de ők sem igen emlékeztek olyan forrásokra, amelyekben például feleségverő nemessel találkoztak volna. Mint kuriózumot említhetem (Ress Imre szóbeli közlése nyomán) azt a 18. századi kötelezvényt, amelyben egy nemes úr írásban ígérte, hogy külön élő, de hozzá visszatérni szándékozó feleségének a fejét nem fogja a falba verni. A kései olvasónak lehet egy sejtése, miért íratott bele az asszony jogi képviselője vagy családja egy ilyen furcsa pontot a főleg anyagi természetű feltételeket felsoroló dokumentumba… 

styrum-lymburg_karolyne.jpgMagyar nemesasszony 18. század második felében rokokó viseletben

Ismerünk persze hírhedt kegyetlenkedő nemeseket, akik feleségük mellett egész környezetüket is terrorizálták, ám ők a saját koruk mércéje szerint is súlyosan deviánsnak számítottak. Ilyen volt például a 18. század közepén élt erdélyi Dujardin József báró. A francia eredetű, anyai ágon pedig Bethlen-leszármazott földesúr – akinek beszámíthatóságát már a korabeli bíróság is megkérdőjelezte – nemcsak jobbágyokat kínzott saját kezűleg halálra, hanem „az feleségének is el kellett hagyni, nem állhatván a sok kínzást”. A rangon alul választott (polgári származású) nejnek állítólag egyszer a fogait húzatta ki, miután az engedélye nélkül megevett egy pár cikk dinnyét. (A végül bíróság elé állított és halálra ítélt Nagyszekeresi Dujardin József báró rémtetteiTardy Lajosművelődéstörténész írta meg.)

A művészvilághoz tartozók viharos kapcsolatai ugyancsak kevéssé alkalmasak arra, hogy a középosztályi házasságokra nézve általánosító következtetéseket vonjunk le belőlük. A művészek ugyanis - különösen a romantika óta - gyakran tudatosan és provokatívan vették semmibe a "nyárspolgári" normákat. Molnár Ferenc és első felesége, Vészi Margitpéldául egyáltalán nem csinált titkot (többnyire egyoldalú) fizikai erőszakban és (kölcsönös) lelki kínzásokban bővelkedő házaséletéből. Sőt, az író Liliom című klasszikusában még emlékművet is állított a feleségbántalmazásnak. A darab egyik üzenete, hogy "van olyan pofon, amelyik nem fáj".  A kor általános normáira viszont inkább abból a körülményből következtethetünk, hogy a bántalmazás idealizálását  a profi színpadi író is csak a társadalom peremén élők - egy cselédlány és egy hintáslegény - között gondolta hihetőnek...

mf-vm.jpgVészi Margit és Molnár Ferenc

A források hallgatásának két  magyarázata lehetséges. A jobbik eset, hogy a társadalom „úri” osztályaiban egyáltalán nem, vagy csak igen ritkán fordult elő a feleség bántalmazása, így még az esetleges kivételek is megörökítetlenül maradtak. A másik lehetőség, hogy a családon belüli erőszak a múltban ezen rétegekben éppen olyan tabunak számított, mint ma egy „jobb családban”, ezért arról mélyen hallgattak, nemcsak a közvetlenül érintettek - a tettesek és az áldozatok -, de még az arról tudomással bíró rokonok is.

edvi_ferj_zsarnoksag.jpgVasárnapi Ujság, 1856.

A szerző - mezővárosi evangélikus lelkész - több írásában foglalkozott a nőneveléssel és a családon belüli nemi szerepekkel. Mozaik-képek leányos anyáknak című cikksorozatában a patriarchális családmodell rendíthetetlen híveként arra biztatta az anyákat, hogy  leányaikat a házas életre való felkészítés során tanítsák meg tűrni,"injuriázásokat [méltánytalanságokat] szintén". Ugyanakkor a fizikai bántalmazást ő sem sorolta a kötelezően elviselendő "injuriák" közé, még az "alsó néposztályok" esetében sem. A feleségverést elsősorban az ő szokásukként tárgyalta, a középosztályi családokban inkább a terrorizálás "kifinomultabb" módszereit mutatta be. A "kabátos ököljogisták" között a középosztály alsó rétegeihez tartozó (családos, tehát protestáns vagy ortodox) lelkészeket, illetve a korban értelmiséginek sem számító tanítókat említ. E foglalkozások képviselői többnyire közvetlenül a nép között éltek, gyakran  egyedüli "kabátosként" a faluban, a városi középosztályi életformából többé-kevésbé kirekesztve.

Az újkori magyar társadalom történetének kutatójaként inkább az első lehetőség felé hajlok, azaz úgy vélem, hogy a társadalom felső és középrétegeiben (egykorú szinonimákkal: urak, művelt osztályok, kaputosok, nadrágosok családjaiban stb.) igen ritkán fordult elő a feleséggel szembeni tettlegesség. Ha ilyesmi mégis megtörtént, a szigorúan elítélő normák miatt az érintettek igyekeztek azt teljes titokban tartani. (Közhelynek számít, hogy a családon belüli vagy a nemi erőszak áldozatai ma is többnyire saját szégyenükként élik meg, amit elszenvedtek.)

A következőkben pontokba szedtem a hagyományos (rendi) és a polgári társadalom normáinak és életmódjának azon jellemzőit, amelyek miatt szerintem a régi középosztályban lényegesen ritkábban fordult elő párkapcsolati erőszak, mint ahogy azt a mairól feltételezik a téma szakértői.

Forrás: Fortepan

 

Miért nem ver úriember feleséget?

Az úri test tabu

A nemesség jogtudatának a középkor óta sarokpontja volt a nemes testének fizikai védettsége. s ez az elv azután a polgári társadalom jogrendjének is alapkövévé vált.Nemesembert nem lehetett testi büntetésre ítélni abban a korban sem, amikor a büntetések túlnyomórészt testi fájdalom elszenvedését jelentették. Sőt, a nemes urat szabadságától is csak szigorúan körülírt esetekben lehetett megfosztani a bírói ítélet előtt. 
A test védettsége kiterjedt még a nemes fizikai környezetére, azaz a házára is. Még a polgári korból is számos feljegyzés tanúskodik e jogtudat szívós továbbéléséről. A helyi emlékezet a 20. században is sokfelé őrzött történeteket a kisnemesi kúriák „immunitásáról”, amelyet még az állam közegei is tudomásul vettek (pl. a csendőrök sem léptek be kapuján, ha a tulajdonos nem engedte meg). 
A nemes testének „tabujellege” tekintetében nem tettek különbséget a nemek között: a kisasszonyok és asszonyok éppúgy érinthetetlenek voltak, mint a férfiak. A korának civilizációs normáit semmibe vevő Haynau "vadállatiságának" megnyilvánulásai között a kortársak az aradi kivégzések módját - katonatisztek, egyben nemes emberek felakasztását -  éppúgy számon tartották, mint egy úriasszony, a menekült honvédeket bújtató Maderspach Károlyné megkorbácsoltatását. Utóbbit a vasgyáros férj a család olyan elviselhetetlen és kiheverhetetlen megaláztatásaként  élte meg, hogy öngyilkosságot követett el. 
A gyermekekkel szemben viszont nem érvényesült ez a védelem. A fizikai fenyítést a társadalom legfelső rétegeiben is a nevelés nélkülözhetetlen eszközének tekintették, és azzal nemcsak a szülők, de a nevelők és tanítók is élhettek. (Bővebben:  "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban )

Barabás Miklós: Nemes hölgy, 1841

 

A család minden előtt

Védte a nőket a családi összetartozás tudata és érzése, amely a modernitás előtt erősebb volt még az én-tudatnál is. "Az atyafiság összetartott és együttműködött, harcias hadsort és okos érdekszövetséget alkotott" - írta Féja Géza társadalomrajzában még a századelő középosztályáról is.
A családdal kapcsolatos elképzeléseknek igen fontos eleme volt a kollektív presztízs és tekintély védelme, sőt, lehetőleg emelése. A családnak súlyos sérelmet okozhatott valamelyik tagjának normasértő magatartása is. Egy fiú rangon aluli házassága vagy egy lány „erkölcstelensége” a tágan vett família pozícióját megrendíthette: nemcsak testvérei, de még az unokatestvérek esélyeit is súlyosan rontotta a rangjukhoz méltó házasságra. 
Az erős összetartozás-tudatból az is következett, hogy a feleség családja a saját méltóságán esett sérelemként torolta (volna) meg, ha az eredetileg a nevüket viselő nőt megveri vagy megalázza a férje. (A néprajzi gyűjtések a parasztság köréből is tudósítanak olyan esetekről, amikor a bántalmazott feleség apja vagy fivérei határozottan kiálltak nőrokonuk mellett, pedig a falu általában megengedően viszonyult a nőveréshez.)

Weber Henrik: A Weber család, 1846

 

Szerepek alternatívák nélkül

Azzal, hogy mind a lányok, mind a fiúk kételyek és választási lehetőségek nélkül nőttek bele a környezetük által örökkévalónak tekintett nemi szerepekbe – a lányokat majdani férjük iránti engedelmességre nevelték, valamint arra, hogy saját világuknak a családot és a háztartást tekintsék – elejét vették azon házassági konfliktusok jelentős részének, amelyek a modern társadalmakra jellemző egyéni választási, döntési helyzetekből adódnak. "A nők általában megelégedtek a maguk korlátozott életkörével, így válságok a legtöbb családban nem keletkeztek" - mutatja fel Féja Géza a "régi jó házasságok" egyik kulcsát. A házas élettől, családi élettől kevesen várták elsősorban az egyéni boldogság megtalálását: arra inkább sorsszerű kötelességként tekintettek, s az elégedettség forrásaként is inkább a szerepek tökéletes betöltése fölött érzett büszkeséget emlegették. (Bővebben: "Első kötelessége a házibéke biztosítása" - A nő a polgári családban )

gender-roles-of-victorian-era-2.jpg

Érzelmek helyett érdekek

Az erőszakba torkolló durva konfliktusok valószínűségét csökkentette, hogy a 20. század előtt a házasságok túlnyomó többsége gazdasági megfontolások alapján köttetett. Elsősorban azt várták el tőle, hogy stabil kereteket teremtsen az önfenntartáshoz, illetve az utódok felneveléséhez, nem pedig az érzelmi igények kielégítését. Ha az ezzel kapcsolatos kötelezettségeiket teljesítették a felek, akkor alapvetően elégedettek voltak egymással."Lelki egyetértésről dicsekedtek, holott semmiképpen nem éltek lelki életet, csupán megegyezett emberi természetük, azonosaknak bizonyultak testi vágyaik, és a mindennapi élet csip-csup ügyeiben sem mutatkozott véleményeltérés köztük" - ennyit jelentett valójában a jó házasság Féja szerint. Mivel férfiak és nők többnyire nem a heves érzelmi és erotikus vonzalom, azaz szerelem hatása alatt kötötték össze sorsukat – ideálisnak a józan megfontolás és a rokonszenv-jellegű vonzódás párosát tekintették – ritkábbak lehettek a heves érzelmi alapú konfliktusok  is a házasélet hétköznapjaiban. (Bővebben:  "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában )

v_v_pukirev_the_arranged_marriage.jpgVaszilij Pukirjev: Elrendezett házasság1862

Sokba kerülhet

A házasság gazdasági közösség jellegéből következett, hogy a bántalmazás esetleges vagyonjogi következményei is nagy súllyal esett latba. Az 1950-es családjogi törvény előtt a válások zömét vétkességi alapon mondták ki, azaz az egyik felet hibásnak bélyegezték a házassági életközösség jóvátehetetlen megromlásáért. A bírósági döntésnek komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének. A tettlegesség márpedig válóok volt: a súlyos (mai fogalmakkal: 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozó) bántalmazást a törvény "feltétlen válóoknak" nyilvánította, de a bírósági gyakorlat a könnyű testi sértést is megbocsáthatatlannak tekintette, legalábbis a "művelt osztályhoz" tartozó házaspárok esetében.

Vaszilij Pukirjev: A hozomány, 1871.

 

Nem marad a családban

Hogy a feleségverés tilalma a közép- és felső osztály esetében a gyakorlatban is viszonylag jól érvényesült, összefügghetett az életmóddal is. Ebben a körben gyakorlatilag ismeretlen volt a családnak az az izoláltsága, ami ma lehetővé teszi, hogy a bántalmazás titokban maradjon. A sűrű vendégeskedés, egy-egy rokon – pártában maradt nagynéni, a városban tanuló vidéki fiú, a báli szezonra érkezett lány – tartós együttlakása mellett a személyzet jelenléte, a cselédtartás kötelező jellege is eleve lehetetlenné tette a tökéletes bezárkózást, a titoktartást. "A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmetes hírszolgálatot szerveztek"
Visszatartó erőt jelenthetett a cseléd jelenléte azért is, mert a család és a háztartás szigorú hierarchiáját maga a családfő veszélyeztette volna, ha a rangban utána következő feleség tekintélyét az alárendeltje előtt tönkreteszi a bántalmazással vagy megalázással. (A hierarchikus szervezetekben, például a hadseregben is tilos valakit a rangban alatta állók előtt fenyíteni.)

cseled_intese.JPG

A művelt ember uralkodik indulatain

1945 előtt a magyar társadalom közép- és felső osztályait túlnyomórészt az önreprodukció jellemezte, azaz a gyermekek szüleik társadalmi státuszát örökölték. A nevelés a kezdetektől fogva majdani, a társadalmi helyzetük és nemük által meghatározott  szerep, illetve az ahhoz illő viselkedés tökéletes elsajátítására irányult. A fiúk esetében nagy súlyt fektettek az állandó belső kontroll képességének az elsajátítására. A modern polgári társadalomban ugyanis a korábban jellemző külső felügyelet helyét egyre inkább apszichés belső kényszerapparátus vette át. Ennek a stabilitása vált a civilizált ember(úriember) magatartásának egyik döntő vonásává. Ha egy férfi szabad folyást engedett az indulatainak, azzal úriember voltát veszélyeztette. Nemcsak a feleségverés, de egy közönséges verekedés is megrendíthette becsületét, azaz azt a jogát, hogy számot tartson a középosztálybeliek között szokásos, a kölcsönös megbecsülésen alapuló társasági érintkezésre. (Még a gyerek testi fenyítésénél is az indulatmentes „léleksebészi” higgadtságot tartotta ideálisnak a nevelési irodalom.)

victorian-men_0.gif

A lovagi nőideál tovább él

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a – leginkább a lovagkorból eredeztetett – kulturális hagyományt sem, amely a társadalom felső osztályaiban a nők tiszteletét és különös védelmét írta elő. Ezt a hagyományt a viselkedési normák (illemszabályok) sűrű hálója őrizte és örökítette nemzedékről nemzedékre, a 19. században pedig még tudományos magyarázatot és megerősítést is kapott. Az orvostudomány sérülékenyebbnek, esendőbbnek, ezért - valamint a fajfenntartásban betöltött "főszerepe" miatt - speciális gondoskodást igénylőnek nyilvánította a női testet. Ez a felfogás fejeződik  ki a nőgyógyászat külön szakmává válásában, vagy az első munkásvédelmi törvényekben, amelyek a gyerekek mellett először a nők munkaidejét korlátozták, illetve megtiltották alkalmazásukat a leginkább egészségkárosító munkahelyeken.

victorian-gentlemen.gif


edvi_ferj_zsarnoksag2.jpgEdvi Illés Pál: A férj-zsarnokságról. Vasárnapi Ujság 1856.

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!