Payday Loans

Keresés

A legújabb

A családon belüli erőszak - 2.
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2016. szeptember 18. vasárnap, 19:40

A családon belüli erőszak történetéről szóló első posztom ("Bántani nem bántott, csak néha megvert" - Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből 1. rész) a kétkezi munkát végző társadalmi rétegek – a parasztság és a városi alsó osztály – normáiba és gyakorlatába adott bepillantást. Már ott is "mentegetőztem", hogy a jelenben is nehezen kutatható téma múltjából csak mozaikdarabokkal szolgálhatok.

Arról, hogy a társadalom középső és felső rétegei hogyan viszonyultak a feleségveréshez, még kevesebbet tudunk. Az alábbiakban egyetlen forrás segítségével pillantunk be a két világháború magyar középosztály házasságainak két világháború közötti belviszonyaiba.

hazaspar4.jpgForrás: Fortepan

Elégséges válóok-e a bántalmazás?

A kérdésre, hogy hogyan viszonyult a középosztály a házasságon belüli erőszakhoz, illetve előfordult-e egyáltalán a „jó családokban” feleségverés, leginkább a válásokkal kapcsolatos forrásokból remélhetünk választ.

Amíg a házasságkötés kizárólag az egyházak hatáskörébe tartozott, a házasság felbontására csak a protestáns felekezetekhez tartozóknak volt módja. Ehhez azonban náluk is nyomós okok kellettek. Az anglikán egyház jogi kódexe már a 16. században törvényes válóokként ismerte el a házasságtörés és a hűtlen elhagyás mellett a testi bántalmazást. A gyakorlatban azonban - a szigetországban éppúgy, mint Európa-szerte - a bántalmazássúlyosságától tették függővé a protestáns egyházi bíróságok, hogy helyt adnak-e a válókeresetnek. (Biztosra lényegében csak az életveszély bizonyításával mehetett a bántalmazott fél.) A katolikusoknál ugyan válásra nem volt lehetőség, de törvényes „ágytól-asztaltól” való különválásra igen: ennek engedélyezésében többnyire a protestánsokéhoz hasonló gyakorlatot folytattak az ő egyházi bíróságaik is.

victoriandivorcecourt.jpgVálóperes  bírósági tárgyalás a viktoriánus Angliában

Magyarországon 1894-ben „államosították” a családjogot, azaz vezették be a polgári házasságot. Ekkortól a válás jogát mindenkire kiterjesztették ugyan, de erre továbbra is csak akkor volt lehetőség, ha bíróság előtt megállapítást nyert, hogy az egyik fél erkölcsileg vétkezett. Ilyen vétek lehetett – a házasságtörés vagy a házastárs „szándékos és jogos ok nélküli elhagyása" mellett – a súlyos fizikai fenyegetés és bántalmazás. „A házasság felbontását kérheti az a házasfél, kinek házastársa élete ellen tört, vagy a kit házastársa testi épségét avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan súlyosan bántalmazott” - hangzott az 1895. évi XXXI. törvénycikk 78. §-a. Hogy kinek a hibájából mondják ki a válást, annak komoly anyagi következményei voltak: a vétkesnek nyilvánított férjnek például vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének.

A törvény megkülönböztetett feltétlen és feltételes válóokokat. A bizonyított házasságtörés esetén például a törvényszék köteles volt felbontani a házasságot, ha a vétlen fél ezt kérte. Ugyanakkor számos konfliktus esetében a jogszabály a bíró mérlegelésére bízta, hogy a házassági életközösség jóvátehetetlenül és elviselhetetlen mértékben megromlottnak, azaz felbontandónak tekintendő-e?

Noha a válás a 19. század végén alanyi joggá vált, az továbbra is szégyen maradt, amelyet a közvélemény elítélt. A költségekkel és meghurcoltatással is járó válópert leginkább a nagyvárosi középosztályhoz tartozók vállalták. A válások száma az I. világháborúig egyenletesen emelkedett, de még a tízes évek elején is csak a létező házassági kapcsolatok kevesebb mint egy ezrelékét bontották fel évente. A tízes években azután – amikor a hosszú háború szétzilálta a családokat – megduplázódott a bontóperek gyakorisága. A válás elsősorban a városokban, különösen Budapesten harapózott el, ám az arányok a mából visszatekintve a két világháború között is nevetségesen alacsonynak tűnnek.

Vasárnapi Ujság, 1887

 

Az erőszak kategorikus tilalma

A bíróság mérlegelési jogának köszönheti a történész azt a becses (és a téma komolysága ellenére be kell vallanom: roppant szórakoztató) forrást, amely Mit szabad a feleségnek, mit szabad a férjnek? címmel 1943-ban jelent meg. A könyvet Rajnai Dezső ügyvéd állította össze a Kúriának (legfelsőbb bíróság) az előző negyed század válópereiben hozott precedensértékű döntvényeiből, hogy tájékoztatást nyújtson a válni szándékozóknak, illetve ügyvédeiknek, mit fogad el elégséges válóoknak a bírói gyakorlat.

A kiinduló kérdés szempontjából sokat mondó, hogy a több száz válóperes ítélet között (amelyek túlnyomórészt városi középosztálybeliek pereiben döntöttek) elenyészően kevésszer fordul elő a családon belüli erőszak. Pedig ha tudjuk, hogy a vétkesség kimondásának milyen súlyos anyagi következményei voltak, feltételezhető, hogy egy ilyen súlyos „adut” nem tartottak volna vissza – mondjuk szégyenből – a bántalmazott feleségek.

Az a néhány kúriai döntés, amelyben előkerül a házasságon belüli erőszak, nem ad teljesen egységes képet a kérdés korabeli megítéléséről. Olvashatunk teljesen kategorikus ítéletet, amely semmilyen kiskaput nem hagy nyitva a bántalmazók előtt: „A férjnek a feleség testi fenyítéséhez való jogát egyetlen társadalmi osztály felfogása sem ismeri el, még kevésbé egyeztethető az össze a házasság erkölcsi tartalma által megkövetelt kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel” – mondja ki egy bíró 1940-ben. „A tettleges bántalmazás a házastársak egymásközti viszonyában súlyos házastársi kötelességsértésnek számít akkor is, ha annak anatómiai vizsgálattal kimutatható nyomait utóbb nem lehet észlelni”– fogalmaz hasonló egyértelműséggel egy két évvel későbbi döntés. Olvashatunk olyan ítéletet is, amely a nem közvetlenül a nő teste elleni erőszakot, azaz a megfélemlítő viselkedést, a lelki terrort is válóokként fogadja el: „Jogosan hagyja ott a feleség a férjét, aki indokolatlanul szidalmazza, és poharakat, tányérokat vagdos a kályhához.”

eskuvo_szazadfordulo.jpgForrás: Fortepan

Tények, amelyek menthetővé teszik

Egy 1941-es ítélet viszont – bár a konkrét esetben igazat ad a bántalmazott félnek – már nem tekinti feltétlenül válóoknak a fizikai erőszakot: „A férj családfői hatalma nem terjed ki arra, hogy házastársát testileg fenyítse és ez a cselekedete – hacsak olyan tényeket nem igazol, amelyek tettét menthetővé teszik – mindenesetre olyan súlyos és szándékos kötelességsértésnek minősül, ami a házastársnak eltávozását s különélését jogossá teszi.”A bíró szerint tehát létezhetnének olyan „tények”, amelyek „menthetővé teszik” a bántalmazást.

Találunk is olyan ítéleteket, amelyekből megtudhatjuk, mik számítanak mentőkörülménynek: „Nem válóok, ha a férj tettleg bántalmazza feleségét akkor, ha az asszony erre azzal szolgáltat okot, hogy férjéről lekicsinylően nyilatkozik” – olvashatjuk egy 1927-es döntésben. „A férj a feleséget civakodás közben kétszer arcul ütötte, azonban a veszekedést a feleség idézte elő azzal, hogy a férjét sértegette. Ez az eset nem szolgálhat a házasság felbontására, mert hasonló bántalmazásokat hasonló körülmények között a feleség már a múltban is megbocsátott az együttélés folytatása által és nem is emiatt szakította meg a házassági életközösséget” – fejtegeti a bíró figyelemre méltó logikával 1933-ban, miért van még kevésbé joga a váláshoz annak a feleségnek, akit már korábban is bántalmazott a férje. (Szerinte tehát aki egyszer megbocsátotta a verést, a továbbiakban mindig köteles így tenni!)

Az a jogértelmezés, hogy különbséget lehet tenni jogos és alaptalan asszonyverés között, még olyan ítéletekből is kiolvasható, ahol egyébként a bántalmazott javára döntenek: „A feleség jogosan szakította meg a házassági életközösséget, mert férje amiatt, hogy vasárnap fel akarta húzni az új cipőjét, tettleg bántalmazta.” „Válóok, ha a férj negyvenévi házasság után véresre veri feleségét, mert az hűtlenül gazdálkodik.” Ezekben az esetekben tehát csupán azért adtak igazat a feleségnek, mert a bíró szerint „vétke” nem állt arányban az elszenvedett fenyítéssel.

hazaspar2.jpgForrás: Fortepan

Ami sérthetetlen: a látszat

Kiolvasható az ítéletekből az is, hogy a társadalmi presztízs, a „tiszteletreméltóság” sérelme súlyosabban esik latba, mint a bántalmazással okozott konkrét fizikai és lelki fájdalom: „A hivatalnok osztályhoz tartozó férjnek az a cselekedete, hogy feleségét nyilvános helyen testileg bántalmazta, a köteles megbecsülést súlyosan sértő házastársi kötelességsértés.”Igazán megbocsáthatatlanná tehát csak az teszi a bántalmazást, hogy az nyilvános helyen, mások szeme láttára történt…

Ennek a szempontnak – tehát a tisztes látszatnak – olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy mások jelenlétében a verbális bántalmazást (megalázást) is válóoknak tekintették. „Jogosan hagyta ott a feleség a férjét, mert az vevők jelenlétében azt kiáltotta rá: ’Nem hallod, te hülye?!’ Majd amikor a vevő fizetni akart, azt mondta neki: ’Ne fizessen annak a hülyének, az még vissza sem tud adni!’ Ugyanezen alkalommal le is marházta a feleségét.”

A társadalmi presztízs védelmét a jobb módú parasztság körében is fontosnak tartotta a bíróság: „A férj azzal, hogy a gazdatársadalom tekintélyesebb osztályához tartozó feleségét egy kisebb jelentőségű nézeteltérésből kifolyólag a nagy nyilvánosság előtt bolondnak nevezte, okot adott feleségének az életközösség megszakítására, és sértése válóoknak minősül.”

Forrás: Fortepan

 

Akiknek hallgass a neve

Egy 1941-ben (csaknem száz évvel a törvény előtti egyenlőség 1848-as deklarálása után!) hozott ítélet érdekes adalék a feudális jogrend „kinek-kinek a magét” elvének továbbéléséhez: „Az egyszerű életviszonyok között élő, kevésbé művelt egyéneknél az indulatok kitörése rendszerint féktelenebb és durvább módon szokott megnyilvánulni, könnyen vezet tettlegességre, de viszont nem is hagy oly mélyreható nyomokat a házasfelek lelkületében, melyek házaséletüket végleg és helyrehozhatatlanul feldúlttá tennék. Az ilyen életviszonyok közt élő házasfelek tettleges bántalmazásánál általában abból kell kiindulni, hogy megfelelő kiengesztelés esetében a megbántott házasfél megbocsátási kötelessége fennáll” – szentesítette bíróilag az ítélet a számos népi szólásban megörökített asszonyi kötelezettséget, a tűrést és hallgatást.

Kerékgyártó mester és felesége. Kunmadaras, 1938. Forrás: Fortepan/Anderle Lajosné

 

Férjverő asszonyok

Ha a feleségverésnél kevesebb esetben is, de szó van a kúriai perekben erőszakos asszonyokról is. A néhány ítéletből nem olvashatjuk ki, hogy velük szemben más mércét alkalmaztak volna a bíróságok, mint a férjekkel szemben. Egyrészt az ő esetükben is elfogadták, hogy lehetnek mentő okok az erőszakra: „Nem válóok, ha a feleség férjét tettleg bántalmazza afeletti elkeseredésében, hogy a férje a közszerzeményi ingókat eladta és a pénzt eldorbézolta.” „Menthető a feleség eljárása, hogy amikor férjét annak szeretőjével együtt meglátta, férjét tettleg bántalmazta.”

Jellegzetesnek tekinthető a fordított erőszak esetében, hogy a nő valamilyen eszköz segítségével egyenlíti ki a fizikai erő terén fennálló hátrányát. A „fegyverhasználat” viszont súlyosabb, akár életveszélyes sérüléshez vezethet, tehát a szigorúbb megítélés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a nőtől következetesebben tagadják meg az önbíráskodás jogát:„Válóok, ha a feleség vasrúddal támad férjére és ezzel súlyos testi sértést okoz.” „Válóok, ha a feleség marólúggal leönti férjét. Ebben az esetben azt sem hozhatja fel mentségére, hogy férje idegen nők körül forgolódik.”

Láthattuk, hogy a nyilvános megalázás ellen a középosztály nőtagjait is következetesen védte a polgári társadalom jogrendje, így ebben a tekintetben nem vádolhatjuk kettős mércével az igazságszolgáltatást a következő esetben sem: „Az a körülmény, hogy a feleség orvos férjét nyílt utcán elfogadható ok nélkül seprővel bántalmazta, a férj iránt tartozó tiszteletben és megbecsülésben nyilvánuló házastársi kötelesség szándékos és súlyos megsértése. A nyilvános megseprűzés a férjre orvosi állásból kifolyóan – még ha a seprő nem is lett volna szándékosan bepiszkítva! – oly megszégyenítő és az emberi méltóság oly lealacsonyítása, amit a művelt középosztályhoz tartozó férfi lelkileg meg nem bocsát, és amely megalázás mint súlyos házastársi kötelességsértés egymagában is alkalmas arra, hogy a házassági életközösséget a férjre nézve az elviselhetetlenségig feldúlja.”

Teljes mélységében átérezte a bíró annak a hivatalnoknak a megaláztatását is, akihez „a felesége a különélés alatt durva sértéseket tartalmazó nyílt levelezőlapokat intézett”...

hazaspar_szerepcsere.jpgSzerepcserét játszó házaspár

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!