Payday Loans

Keresés

A családon belüli erőszak
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 16. péntek, 19:16

„Más asszonyok akárhányszor még arcukat is elrútító verések nyomát hordozták. Mikor beszélgetés közben férjük durvaságai miatt panaszkodtak, anyám komolyan megintette őket.” (Szent Ágoston: Vallomások, i. sz. 397-398)

Az uram olyan ember volt, hogy egyszer megfogta a jobb karomat, odaszorította a tenyeremet az ajtófélfához, és teljes erejével rácsapta az ajtót. Hét helyen törtek el az ujjaim. (Örkény István: Macskajáték, 1969)

wmarriagec.jpg

A családon belüli erőszak „felfedezése”

A családon belüli erőszakról egyre több szó esik az utóbbi években.  A nyugati kultúrkörben pár évtizede jogszabályok, intézmények, mozgalmak igyekeznek megszüntetni, vagy legalább a következményeit enyhíteni. Ebből azonban nem arra kell következtetnünk, hogy új, vagy legalábbis gyakoribbá vált jelenséggel állunk szemben. Sokkal inkább a közfelfogás változásáról van szó. A nyugati típusú társadalomfejlődés egyik fő jellegzetessége – különösen a felvilágosodás óta – az erőszak fokozódó elutasítása. A nemzetközi jognak és az emberi szabadságjogokat biztosító liberális alkotmányoknak egyaránt az az egyik legfontosabb törekvése, hogy az erőszaknak még az elkerülhetetlen formáit (pl. hadseregek és a rendőrség beavatkozásait) is a lehetséges minimumra korlátozzák.

 

A 19. századig az igazságszolgáltatás leggyakrabban testi fenyítéssel torolta meg a jogsértéseket

A civilizációs folyamat az utóbbi századokban egyértelműen a fizikai erőszak szintjének – gyakoriságának és durvaságának – csökkenésével járt. Így például - a gyakran tapasztalható társadalmi közérzet ellenére - ma sokkal kisebb az erőszakos bűncselekmények gyakorisága, mint akár száz-százötven évvel ezelőtt volt. "Nem múlhatott el bicskázás nélkül egyetlen nagyobb mulatság vagy bál sem" - olvashatjuk a legkülönbözőbb vidékek néprajzi leírásaiban. (A 19. századi bűnözésről bővebben:  "Pestnek kimívelt zsiványai" - Bűn és bűnhődés a reformkori Pest-Budán és  Népi hősök vagy közönséges rablók? Betyárvilág a 19. században)

kocsmai_verekedes.jpg

Az „erőszakmentesítés” azonban a különböző életszférákban igen egyenetlenül haladt. A legutóbbi időkig éppen a család maradt az a hely, ahol az írott jog és az íratlan normák fedezékében szinte érintetlenül fennmaradtak olyan magatartásformák, amelyek más emberi viszonylatokban - azaz idegenek között – már rég erőszaknak számítanak. Mára azonban azok az elméletek, amelyekkel az eddigi állapotokat legitimálták – például a testi fenyítés „áldásos” pedagógiai hatása a gyerekek esetében, vagy hogy a nők állítólag időnként és mérsékelt formában kifejezetten igénylik a verést – hitelüket vesztették, miként az a felfogás is, hogy senkinek semmi köze ahhoz, ami a négy fal között „a legjobb családban is megesik”.

A következőkben a családon belüli erőszak egyetlen viszonylatával, a nők fizikai bántalmazásának történeti látószögeivel foglalkozom. (A gyermekverésről bővebben: "Szülőim puritán szigort gyakoroltak" - A gyermek a hagyományos társadalomban) A történettudomány nemzetközi szinten is csak néhány próbafúrást végzett eddig a témában. Az úttörő kutatások szerint a feleségbántalmazás „kultúrája” messzemenő hasonlóságokat mutatott,  legyen szó a reneszánsz-kori Itáliáról, a koraújkori Angliáról, Franciaországról vagy Spanyolországról. Nemcsak az erőszak gyakorisága és megnyilvánulási formái voltak azonosak, de a társadalom viszonyulása is: mindenhol megkülönböztették a „jogos” és az „igazságtalan” bántalmazást, s ezzel alaposan megágyaztak a házasságon belüli erőszak tolerálásának.

Ha belegondolunk, hogy még a jelenre vonatkozóan is mennyire nehéz akárcsak hozzávetőleges adatokkal szolgálni a „házi erőszak” gyakoriságáról, akkor elnézi az olvasó, hogy a múltból csak néhány mozaik felmutatására vállalkozom. 

 

Jean Grandville karikatúrája (1845) a Száz közmondás című sorozatból: Aki jól szeret, az jól fenyít. (Lásd még: Pál apostol zsidóknak írott levele, 12:6: "akit szeret az Úr, azt megfenyíti")

Asszony verve…

Pénz olvasva, asszony verve jó… Bár ma már – remélhetőleg – legfeljebb szexista vicceskedésként hangzik el a szólás, de a nem is távoli múltban lényegében a társadalom széles rétegeinek vélekedését fejezte ki. „Az asszonyt az első ingében kell megverni” – Móricz Zsigmond szerint a parasztcsaládban rögtön az esküvő után határozottan jeleznie kellett a férfinak, ki azúr a háznál (ha nem is szó szerint értve a mondást).

Távolról sem valamiféle magyar macsóizmussal állunk szemben. Valószínűleg az összes patriarchális berendezkedésű kultúrában és nyelvben fellelhetőek hasonló közmondások és szólások, „beszédes” bizonyítékaiként az évezredes közfelfogásnak. „Ökrödet csapd meg minden második barázdánál, feleségedet pedig minden második napon” – tanácsolják az indiai férfiak egymásnak. „Ha a botod nem vastagabb az öklödnél, addig ütheted a feleségedet, amíg akarod” – ezzel a szabállyal védik a praktikus kínaiak a nőket a munkaképességüket veszélyeztető sérülésektől.

 

„Ha a férfi megveri a feleségét, akkor szereti őt” – vallják az oroszok furcsa szláv érzelmességgel. (A lengyel és az ukrán nyelv is ismer hasonló szerelmi vallomásra biztató közmondást.) „Úgy verd a feleségedet, ahogy a búzát csépeled: akkor lesz jó terményed és szép gyerekeid” – biztatták magukat „minőségi munkára” a francia parasztok. A német is a jó gazdálkodás részének tekintette az asszonyverést: „Az asszony, a kutya és a diófa annál jobb lesz, minél többször verik.”

Változatosan, de velősen fogalmaztak a délszláv népek egy 19. század végi néprajzi gyűjtésben: A bor ivásra, az asszony verésre való.” „Az asszonynak és a kígyónak a fejére kell vágni.” „Aki a feleségét nem veri, nem férfi az.” Még az együttérző szólás is beszédes tanúja a balkáni női sorsnak: „Ez az asszony is többször volt megverve, mint jóllakva.” A néprajztudós szerint az a szlavóniai parasztasszony, akit sose ver meg a férje, úgy érzi, nem is szereti őt. Hozzáteszi ugyan, hogy a verést csak akkor tekintik a szeretet bizonyítékának, ha féltékenység az oka; a közvélemény minden más esetben helyteleníti a férfi durva viselkedését. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a szerző feljegyzett olyan mondásokat is a délszláv térségből, amelyek arról árulkodnak, hogy a durva bántalmazást elítélte a közvélemény.

A még oszmán fennhatóság alatt álló Bosznia-Hercegovinában lakó férj megkérdezte a Monarchiához tartozó Raguzában (Dubrovnik) lakó cimboráját:

- Ti is veritek az asszonyaitokat, mint mi a mieinket?

- Vernénk mi szívesen, de nem tehetjük a bíróság miatt.

- Micsoda, hát tán a bíróság eteti az asszonyaitokat?

- Nem eteti az, hanem azért mégis védi őket, nagy bánatunkra.

Friedrich Salomon Krauss: Sitte und Brauch der Südslaven. 1885.

bosnyak_par_1910.jpgBosnyák házaspár, 1910

Feleségbántalmazás a paraszti világban

A fizikai erőszakkal történő fegyelmezés még a 20. században is gyakori és viszonylag természetes jelensége volt a falusi hétköznapoknak. A bot, vessző, nádpálca nemcsak otthon volt a gyereknevelés nélkülözhetetlen eszköze, de az iskolában is. A tanító keze alól kikerülve sem szűnt meg egyből a testi fegyelmezés: a falusi bíró még a két világháború között is megpofozhatta a fiatalokat, akik például a fonóban, kocsmában, bálban parázna nótákat énekeltek vagy kötekedtek, verekedtek. Megtehette ugyanezt a templombíró is az isten házában rendetlenkedő fiatalokkal.

Nemcsak az erőszak elfogadottsága, hanem a családdal kapcsolatos elvárások is lényegesen különböztek a mai ideáloktól. A parasztcsalád életét, tagjainak egymáshoz való viszonyát alapvetően a létfenntartás kényszerének kemény törvényei határozták meg. A falu normái a személyes vágyakat kíméletlenül alárendelték a megélhetés biztonságának: a házasságot sem a felek boldogságérzésétől tartották sikeresnek, hanem attól, hogy biztosította-e a család létfeltételeit? (Bővebben: "Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás" - Szerelem, házasság és szexualitás a paraszti világban)

A hagyományos családban a férfi hatalmát a háztartáshoz tartozókkal szemben alig korlátozta a jog vagy a szokás. Ő rendelkezett a megélhetés alapjául szolgáló földdel, házzal, állatokkal, s ennek birtokában feltétlen engedelmességet kényszeríthetett ki. A gyerekek abba nőttek bele, hogy az apai parancsban megfellebbezhetetlen törvényt lássanak. A többféle változatban elterjedt mondás, miszerint „az ember a ház talpja” már a parasztgyerekeket átitatta a meggyőződéssel, hogy a vezetés joga a férfit illeti. Aki pedig gyerekként a hatalmi viszonyokat istentől elrendeltként sajátította el, felnőttként sem lázadt ellenük: éppen ez a beletörődés volt a szocializáció egyik fő célja mind a családon belül, mind társadalmi szinten.

paraszthazaspar.jpg

A szülők által elrendezett házasságokban szoros érzelmi kapcsolat ritkán alakult ki. Férj és feleség viszonyát leginkább a megszokás és a beletörődés fogalmaival írhatjuk le. A férfiak az asszonyt tulajdon-féléjüknek tekintették, akinek kötelessége őket ellátni és engedelmeskedni. A kedveskedést kevesen tartották összeegyeztethetőnek a férfi-imázzsal: „Az uram nekem soha nem mondta, hogy szép vagyok. Azt sem mondta volna, hogy szeret. Nem mondták azt az asszonyoknak” – mesélt egy palóc parasztasszony a 20. század első felének viszonyairól. (A hagyományos házasságról:  "Szerelem nélkül is köttethetők boldog házasságok" - Párválasztás a polgárosodás korában)

A férfiak gyakran vezették le az indulataikat fizikai erőszakban. „Volt olyan ember, akihez egyetlen szót sem szólhatott a felesége, máris ütte, verte.” „Megvertem, mert nem jól nézett, vagy részeg voltam.” A „megértő” – az osztályharc-központú társadalomtudomány korában született – magyarázat szerint a férfiak a külvilágban elszenvedett sérelmeiket bosszulták meg a hatalmuk alatt álló feleségen. Azért a kiszolgáltatottságért vettek elégtételt a náluk gyengébben, amit maguk is megéltek jobbágyként, a polgári korban napszámosként, béresként vagy amikor például adófizetőként kerültek kapcsolatba az „urak” világával. A lelki mechanizmus, hogy valaki a saját megaláztatását a neki kiszolgáltatottakon kompenzálja, közismert tapasztalati tény. Nem csak a két nem közti viszonyban érhető tetten ez a jelenség: a középosztályi háziasszony például rutinszerűen alázta cselédlányát, a többgenerációs paraszti nagycsaládban pedig a fiatalabb nők – főleg a menyek – életét gyakran megkeserítette a családfő felesége.

Közvetve még a pozitív tartalmú vallomások is a feleségverés „normalitásáról” tanúskodnak. Azok a parasztasszonyok, akik a házasságukra visszatekintve bensőséges vonzalomról számoltak be, szinte mindig a kapcsolatuk, illetve a házastársuk legfontosabb erényei között hangsúlyozták, hogy a férj „nem ivott”, illetve hogy „soha rám nem ütött”.

szarvasi_par_1885.gif

Szarvasi házaspár 1885-ből. A paraszti házaspárokat vagy családokat ábrázoló régi fotókon gyakran az a szereplők elrendezése is hangsúlyozta a hatalmi viszonyokat

A feleségbántalmazás a néprajzi adatközlők elbeszéléseiben gyakran kapcsolódott össze az alkohollal. Nemcsak az ittas állapotból következett, hanem kiválthatta a dührohamot az is, ha az asszony nem adott pénzt kocsmázásra (a parasztcsaládban hagyományosan a nő kezelte a készpénzt), vagy legalábbis kifogást emelt ellene.

Az asszony megverése többnyire nem keltett nagy visszhangot a falusi közösségben. Igaz, az írott jog sehol nem mondta ki, hogy a családfőnek a feleséggel szemben joga lenne az ún. „házi fegyelemre” való kényszerítéshez, (ahogy például a cselédekkel szemben ez törvényadta jog volt a polgári korban is), de a szokásjog, a nemek közt kialakult és „természettől valónak” tekintett hatalmi viszony megágyazott a nők testi bántalmazásának.

husaga_fritz_von_dardel_.jpg

Svédországban a gazdának a 19. században éppúgy joga volt cselédjei testi fenyítéséhez, mint nálunk.
Fritz Dardel rajza

A férj fenyítő jogkörét a népi jogfelfogás magától értetődőnek tekintette. „Hogy verték-e az asszonyt? Nem hagyták éppen magára! A vén bűnös asszonynak nem árt, ha néha megverik.” Az asszonyok maguk is többnyire a családi élet kellemetlen, de természetes velejárójaként, beletörődéssel fogadták el a bántalmazást: „Tűrt és nyelt, nem volt mit tennie egyebet.” „Jó volt a férjem. Bántani nem bántott, csak néha megvert” – hangzottak a parasztasszonyok vallomásai.

A feleség "fegyelmezése" egy 16. századi németországi metszeten

 

A közösség ítéletében azért mégis választóvonalat jelentett a bántalmazás „jogossága” és mértéke. Ha a feleséget a közösség által indokoltnak tekintett okból – például hűtlensége, lustasága, pazarlása miatt – verte el a férje, azzal egyetértett a falu. Ha azonban a férj a közvélemény megítélése szerint oktalanul vagy nem elégséges okból, illetve „mértéktelenül”, azaz különösen kegyetlenül, például „8 napon túl gyógyuló” sérülést okozva verte a feleségét, a közvélemény elítélte a férfit. Megszólták ugyan, de közbe nem igen léptek. „Az mindig ütte, verte, megrugdosta. Még a gyerek is meghalt benne. Az ilyet már megsajnálták.”

A bántalmazott parasztasszony leggyakrabban alkalmazott védekezési lehetősége az volt, hogy hazaköltözött a szüleihez. A család különbözőképpen reagálhatott. Voltak, akik rögtön visszakergették azzal a tanáccsal: „tanuljon meg hallgatni”. Nem volt azonban ritkaság, hogy ilyenkor az apa – ha ő már nem élt, egy nagybácsi – számon kérte a férjen a bántalmazást. Előfordult, hogy össze is verekedtek, vagy hogy az asszony fivérei megverték a sógort. Mindenesetre a nőnek tanácsos volt megvárni a visszahívást – amelyet személyesen vagy közvetítővel tehetett meg a férj –, mert ha enélkül ment vissza, még rosszabb alkupozícióba került.

(Források: Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson; Morvai Judit: Asszonyok a nagycsaládbanNagy Olga: A törvény szorításában)

 

Debreceni „vad durva hóhérlások"

A néprajzi források nagyjából a 20. század első felének falusi viszonyaiba adtak bepillantást. Mátay Mónika Törvényszéki játszmák. Válás Debrecenben 1793-1848 című könyve segítségével viszont az egy évszázaddal korábbi városi állapotokról is képet alkothatunk. (A perek túlnyomórészt iparosok, mezőgazdaságból élők, piaci kiskereskedők között zajlottak.)

A nők által kezdeményezett perekben – a vizsgált kétszáz válókereset nagyobbik felét ők adták be – alig volt olyan eset, amelyben ne lenne szó a feleség „kínoztatásáról”. A házasságon belüli erőszak természetességéről árulkodik, hogy a férjek általában nem is tartották szükségesnek tagadni a bántalmazás tényét, csak a mértékén huzakodtak, annak súlyosságát igyekeztek kisebbíteni.

A hagyományos társadalom családi életét még nem igen jellemezte a polgári otthon és a magánélet sérthetetlen intimitása. Amikor tehát bíróság elé került egy-egy „oroszlánhoz és tigrishez hasonló kegyetlenségű férj” régóta tartó „vad durva hóhérlása”, mindig bőségesen akadt tanú. Az erőszak tehát a családtagok, alkalmazottak – inasok, segédek, cselédek –, szomszédok, albérlők, beszállásolt katonák stb. szeme előtt folyt zavartalanul, olykor hosszú éveken át.

A 17. századi holland festő, Jan Steen Felfordult világ című képén látható otthonnak nem sok köze van a 19. századi polgári családi idillhez

 

A periratokhoz csatolt látleletekből és a vallomásokból kiderül, hogy az asszonyokat nemcsak kézzel és ököllel verték és rugdosták, de a bot és szíj mellett szóba jöhetett bármilyen kéznél levő szerszám, használati tárgy. Szó van a válóperekben fojtogatásról, forrázásról, füstölésről, akasztási és kútba fojtási kísérletekről is.

Egyes eseteket hirtelen felindulással mentegettek az elkövetők, de sok házasságban egyértelműen rutinszerű jelleggel verték a nőket, mintegy a hatalmi viszony jelzésére. Előfordult, hogy a férj rendszeresen a kamrában, áldozatát kikötözve, lecsupaszítva hajtotta végre a „fenyítést” szíjjal vagy bottal. Egyik tanúvallomás arról számolt be, hogy az ifjú férj már az esküvő másnapján szíjostorral és felesége megtaposásával tudatosította a „jogrendet”.

cruickshank_bottle2.jpgGeorg Cruikshank angol karikaturista az alkohol és az erőszak kapcsolatát jelenítette meg

A közvélemény Debrecenben is csak akkor helytelenítette, és a törvény is csak akkor büntette a házi erőszakot, ha az áldozatnak az élete került veszélybe. Még ebben az esetben is enyhébb volt azonban a retorzió, mintha idegenek között került volna sor a bűncselekményre. Egyértelműen tabunak tekintette a közvélemény a viselős asszonyokat, ennek ellenére a perekből több, durva bántalmazás következtében bekövetkezett vetélésről szerezhetünk tudomást.

A periratokból az is kiderül, hogy a bántalmazó férfiak háztartásának többi tagjai: gyerekek, inasok, sőt néha a kiszolgáltatott öreg szülők, valamint az állatok is ugyanúgy szenvedtek a szabadjára engedett fizikai agressziótól, mint a feleség, valamint az is, hogy a fizikai erőszak családon kívül is a konfliktuskezelés gyakran alkalmazott módszere volt.

Kivételképpen előfordult a perekben, hogy a jóval idősebb férj panaszolta el a termetes, jó erőben lévő feleségtől elszenvedett bántalmazást: „és az orromat két ízbe vágta le úgy hogy már csúffá lettem”. A házassági háborúkban a nők azonban sokkal inkább (és sokkal eredményesebben) a verbális agresszióval éltek. Egy gondosan megválogatott lekicsinyléseket és becsmérléseket tartalmazó kirohanás – ha erre megfelelő közönség előtt került sor – akár végleg tönkretehette a férfi tekintélyét, társadalmi pozícióját a maga városi-foglalkozási közösségében.

mann_prugeln.jpg

 

A "természetes" nemi szerepek megfordítása - legyen szó munkáról vagy verésről - évszázadokon át a humor forrásának számított

Költ Szentesen Május Hónap 1ső Napján 1827.
Szentes Városa Bírái által.

Fekete János Szentesi lakos múlt Április Hónap 28kán Feleségét Répa Sárát a ./. alatt zárt Orvosi bizonyítvány szerént kegyetlenül meg verte. Annál fogva őtet mint vérengezőt a’ Tekintetes Uradalmi Törvényhatósághoz ezennel békísértetjük.

./.

Visum repertum [látlelet]

Fekete János feleségét Répa Sárát Áprilisnak ötödikén megverte, ugyan annak azon napján megvizsgáltam s következendőt tapasztaltam:

1ör A Fején négy hüvelyknyi hosszú, egészlen a tsontig ható véres sebet.
2or A térdén három hüvelyknyi hosszú, egészlen a tsontig ható véres sebet.
3or A hátán három hüvelyknyi hosszú, egészlen a tsontig ható véres sebet.
4er A’ hátán öt; farán négy; a tsombjain két; egy forma, három hüvelyknyi hosszú, másfél hüvelyknyi szélességű vaksebeket.
5or A Vérzés igen nagy lehetett.

Ez oly kemény megveretés lévén hogy az által az élete valóságosan veszedelembe forgott.

Költ Szentesen Áprilisnak 28án 827 Eszt[endőben.]
Papp Márton Megyebeli orvos

Önkényes Vallás [Önkéntes vallomás]

Mi a neved?s a’ t:
- Fekete István 26 eszt[endős] ref[ormátus] Szentesi Paraszt − Napszámos.

Miért vagy fogva?
- Valami 3. hete, hogy a’ Feleségemet Botommal megvertem ‘s ezért vagyok fogva[…]

Az orvosi Bizonyítvány szerént te olly nagyon ‘s kegyetlenül verted meg Hitvesedet, hogy a’ Fejin ‘s testin lévő sebek miatt az élete is veszedelembe forgott − hogy mertél véle illy embertelenül bánni?
- Nem ért nékie semmit a’ szép szó szörnyű rossz asszony az, nagy kurva − reám kötötte magát, azt fogadván, hogy nem lesz rossz, de mindég a’ katonákkal ivott a’ Kortsmába.

Akár millyen a’ Feleséged, de véle kegyetlenkedned nem vólt szabad − miért nem tettél inkább panaszt ellene?
- Tettem már panaszt ellene volt is már sokszor behajtva, Csongrádon meg is tsapatta a’ Biró két ízben azért, hogy a’ Katonák után ment oda.

Vóltál-é mán fogva ‘s büntetve?
- Nem voltam én.

Mi vagyonod van?
- Házam van tsak.

Költ Vásárhelyen 2. Maj. 1827.

Szenti Tibor: Paráznák. Délalföldi szexuális bűnpörök a feudalizmusból (1723-1843)

Férj és feleség kölcsönös fenyítése egy 17. századi német metszeten

 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!