Payday Loans

Keresés

Kemény Zsigmond: Szellemi tér
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 16. péntek, 10:27

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

SZELLEMI TÉR

1

Nemrég e sorok írója elmondá: miben bízhatunk, s miért lehetne aggódnunk.

Végre is irodalmunk fejlődésétől, szellemi terményeink belértékétől függ minden. A kimívelt agyvelő öszlete határoz sorsunkról.

Viszonyaink szerint legnagyobb szerep s legtöbb felelősség most a tudomány, költészet és szépművészetek egyéneit illeti.

A büszke politikai nevek eltűntek.

A sokadalom tapsa nem fogja a szónokokat és indítványozókat isteníteni.

A rögtönzők és enthuziaszták kora lejárt.

A munkásságé, számításé s hűségé sohasem szűnhetik meg.

S íme, irodalmunk a közelebbi három év alatt kétségtelen előlépéseket tőn.

Vannak ugyan egyes ágai, melyek a múlthoz mérve sem elégítik igényeinket ki, de az egész komolyabb, tartalmasabb és szélesebb körű.

Érezni látszik hivatását.

S bár jutna mielőbb annak teljes öntudatára!

Szerencséseknek tartanók magunkat, ha jelen cikkeinkben használható ujjmutatásokat és irányeszméket adhatnánk.

Ha a sajtó gyűléstermek s a politikai intézmények iskolája nélkül, ha a sajtó az átalakulási idők magában sem kedvező körülményei közt maradt nemzeti míveltségünk legfőbb eszközéül fönn, ekkor természetes, hogy tulajdonképp az íróknak nemcsak keblök istenét kell követni, és szólani arról, mire lelkesedésök ragadja, hanem szükség az irodalom állását is szemök előtt tartani, s amennyiben képzettségökkel és tehetségökkel egyeztethető, oly téren működni, mely eredményeivel kamatoz, mely valóságos hiányokat pótol, mely utat tör vagy egyenget, mely alapot vet későbbi építményekre, mely a közönség szellemét erősíti, mely a nép eszméinek láthatárát tágítja, s mely kapcsolatban állván a gyakorlati élettel, speciális helyzetünk felfogására vezet, és képzelődésünknek, kedélyünknek, gondolkodásmódunknak, tettszomjunknak határozott, józan és nemes irányt tűz ki.

Nekünk olvasóközönséget kell teremteni és növelni.

Számon kell tartanunk: mire vágyunk mi, s mire van szükségünk?

Ismerni tartozunk a jelen kívánatait, a jövendő kellékeit s e kettőért néha feláldozni hajlamainkat is.

A közönség, bár napjainkban buzgón pártolja az irodalmat, nem áll oly színvonalon, mint kellene; vagy ha elég míveltsége van, ez esetben bajunk többnyire abban rejlik, hogy a míveltség nyelvünk ismeretével nincs összhangzásban.

Tekintsünk körül.

Hisz az őszinte szó még nem sértés, s a taglalás még nem polémia.

Olvasóink - s itt nem értjük azokat, kik csak kalendáriumot és ponyvára szánt műveket vásárolnak - három osztályba sorozhatók.

Egy rész eléggé terjedt ismerettel és pallérozott ízléssel bír. Tud gondolkodni és stúdiumokat tenni. Nem ijed vissza a komoly olvasmányoktól. Finom érzékei vannak a művészileg szép, nemes és összhangzó iránt. Szóval: európai értelemben civilizált. De bár nagyjában érti a magyar nyelvet, bár megrendeli új könyveinket, s bár áldozati készségből olvasgat is a híresebb szerzőktől egyet-mást, de nyelvünk mélyebb titkaiba nem levén avatva, sőt a míveltebb stíl előismereteivel is alig bírván, azon bűbájt, melyet az írmodor művészete nyújt, a kifejezések varázsát, az eszmeárnyalások tündér-kecseit alig élvezheti, s így mindazt, mi a lángésznek legalább felét teszi, és némely jeles írónak majdnem egyedüli érdeme.

Így vesztjük el éppen azokat, kik hangot, ösztönt adhatnának, kik teljesen fölfogni tudtak volna, kik szigorú és belátó bírálóink lehetnének.

Olvasóink másik része a közgyűlések által kigyalult egyénekből áll. Kik bizottmányok munkálataiból, megpengetett indítványokból, szónoklatokból, a pártok tanácskozmányaiból, polemikus röpiratokból, érzékeny vezércikkekből, jegyző- és telekkönyvi excerptákból, felolvasásra készített és retorikai képekkel cicomázott versekből s egypár kikiáltott külföldi frázis-gyártónak politikai ömlengéseiből szerezték míveltségöket.

Ezen szeretetreméltó férfiak olvasóközönségnek alig járják meg. Figyelmet igénylő munkához nincsenek szokva. Ismereteiknek - mint az ingoványnak - ha gyökere van is egy kevés, de földje, alapja, tömörsége, összetartása nincs. Megszerették a szódagályt, csillámot, sallangot. Kevés érzékök van költőire. Nálok minden deklamáció - rímes vagy rímetlen. Ők költséget kétségkívül fordítanak irodalmunkra s időt is, de ízlésök még sokáig fog kártékonyul hatni szellemi terményeinkre, és miattok még számos író tömjénzend, pénzért és becsszomjból, hamis oltárok előtt.

A harmadik, de leggyérebb osztály olyan, minő a többi mívelt országokban. Elég szakismerettel vagy legalább elég dilettantizmussal bír, nem fél összpontosítni figyelmét, ízlése nincs parlagban, hódolni tud a gráciáknak - mint Kazinczy Ferenc mondaná -, s nyelvünk szépségeit mélyen érezi.

Nővilágunkról is, az udvariasság megsértése nélkül, lehet annyit megjegyeznünk, hogy akiktől leginkább vágynánk olvastatni, azoknak egy és éppen nem csekély része nem élvezheti annyira műveinket, mint más irodalmak terményeit.

Azonban panasz dacára is dönthetlenül áll, hogy céljainkat a létező tények és a létező eszközök által kell elérni.

Lamentációinkkal változás sem közönségünkben, sem nemzetiségi helyzeteinkben nem történik.

A kérdés tehát, mellyel foglalkozunk, csak ez: mostani állásunk közt minő irányokban remélhetjük irodalmi működéseinknek legtöbb sikerét, különösen az olvasóközönség jelenlegi szükségeinek és igényeinek kielégítésére?

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

2

Minden korban van - hogy úgy szóljak - egypár nagy csatorna, melyben az irodalmi munkásság fő árja vonul el, míg a többi erezetekben aránylag kevés ömlik.

Teljes összhangzás és szépirányúság sincs a különböző szakú művek előállítása körül.

Sohasem történt még, hogy a költészet és a tudományok egyes nemei egyszerre s azon figyelemmel míveltettek volna, amily fontossággal általánosan bírnak.

Aszerint, aminő belélete van a nemzetnek, aminő eszmék hatnak az államra és társadalomra, aminő szükségek támadnak, aminő divat uralkodik, szóval száz meg száz körülmény szerint gerjed az íróknál és olvasóközönségnél bizonyos előszeretet az irodalom bizonyos ágai iránt, melyek aztán a többieknek némi mellőzésével, sőt elhanyagolásával is indulnak virágzásnak.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy minden nemzetnél, ha már bír szellemi igényekkel, korszakonkint az irodalmi munkásságnak más-más iránya, jelleme van.

A vallásos polémiára, mely a XVII. században Pázmányon és Eszterházyn kívül is annyi nagy talentumot foglalt el, alig gondolt valaki Kazinczy föllépésekor s azon korszakban, mely a nyelvreformoktól kezdve a politikai forradalomig terjed.

Emlékíróink sora megszűnt a változatos állami élettel együtt, s midőn a török kiűzeték, és az erdélyi fejedelmek ciklusa bezárva lőn, alig tartá valaki többé szükségesnek autobiográfiával és az ország akkori viszontagságainak rajzával időt pazérolni, s ha egy-egy korfestő kéziratra találunk is, oly erdélyi protestáns papoké az, kik felekezetök sérelmeit jegyezgették, a közzététel szándéka vagy reménye nélkül.

De midőn elnémult az emlékíró, még nem szűnt munkálni a történész, kutatá a régiségtárokat, vizsgálá a forrásokat, kiaknázta a tényeket, megbírálá, összeállítá, s bár rendszerint latinul írt, keble teli volt a honnal, melynek írt. Ezen irány csökkenés nélkül tartott a politikai eszmemozgalmak kezdetéig, de azután mindinkább veszté erejét, prozelitáit, olvasóit. Mihelyt pedig a reform egészen szakítani akart múltunkkal, és jogviszonyainkat új mintákba vágyott önteni, a történészed stúdiumok korszerűtleneknek, hasztalan adathalmazoknak s vastag koponyájú egyének lucubratióinak tekintettek, s nem bírván érdekkel, alig találtak mívelőkre. Csak akik egész hosszú életöket ezzel töltötték, nyomattak egy-egy értekezést vagy régi oklevelet le, nem azért, hogy a figyelmet magokra fordítsák - hisz ez már lehetlen volt -, hanem mert a munkálkodást megszokták, s inkább kevés vagyonaikat akarák apasztani, mintsem rögzött szenvedélyöknek néha táplálékot ne nyújtsanak.

S főleg 1831-től kezdve irodalmunkban uralkodóvá lőn a politika.

Előbb hagyott a népszerűségből valamit a költészetnek, a kritikának, a nyelvvizsgálatnak, s tűrte, hogy dicsértessék a szerény tudós is, ki gyakorlati tudományokra szentelte idejét.

De midőn könyvek helyett vezércikkeket és apró röpiratokat vetett a tömeg közé, midőn a pártszenvedélyeket magas fokra hevíté, midőn felszínes indítványozás és prózai verselés volt egész tartalma, akkor a politikai irodalom, szónokló s demokratikus irányával, kényszeríté a költőt is, hogy ha olvastatni akar, verseiben a lírikus helyett rétor legyen, s a valódi költészet csak azáltal nyert engedélyt saját körében megmaradni, ha legalább stíljére nézve népiessé válik.

Ez uralkodó irányok, kizárólagosságuk és ferdeségeik dacára, rendre állítottak elő kitűnő, sőt néha nagy egyéniségeket is, kik koruk színét magukon hordják ugyan, de ez másként nem is lehet.

A többi nemzeteknél is így volt.

S egészben véve, irodalmunk aránylag szegény a tudományok sok szakában, azonban igazsággal nem állíthatni, hogy a különböző korok alatt az irodalmi munkásság mellékágai is közben-közben ne leltek volna tekintélyes mívelőkre, s végtére csakugyan a tudomány minden osztályára nézve van egy kevés múltunk, van literáriai históriánk.

Valamint pedig a forradalom legyőzetésével országos és társadalmi helyzetünk nagyobb változáson ment át, mint azelőtt bármily korszak bezárultával, szintúgy kétségtelen, hogy az irodalomnak is, mely az élet visszatükrözése, lényegesen különbözővé kell alakulni.

Más vágyaink, más körünk, más korlátaink és más kívánni-, más féltenivalóink vannak.

Birodalmi helyzetünk, közjogi állapotunk s magánjogunk, szóval minden társadalmi és állami viszonyunknak események logikájából fejlett és máris számos előnyöket felmutatható teljes átalakulása a forradalom óta az eszmékre, érzetekre, szokásokra, erkölcsökre és jellemre, sőt merem állítani, nemzetünknek mint egésznek típusára sem maradhat befolyás nélkül.

Tehát maga azon föld is, melyből az irodalom közvetlen táplálékot von, mintegy kémiailag más tartalmú és vegyületű leend. S hogyan képzelhetnénk ekként a régiekhez hasonló vegetációt s terményeket? Amit mondék, hosszabb időre szól, s nem napok vagy évek, de egész emberkorok műveként lépend elő.

Most csak annyit tudunk, hogy az irodalmunkban bekövetkezendő változások horderejét kiszámítani nem lehet. Csak annyit hiszek, mint valószínűt, hogy ha a mostani irodalmi nemzedék erélyét elveszti, vagy konokul munkál, és rossz sáfára lesz a rája bízott érdekeknek, akkor kevés kilátás s idő marad az elkövetett hibák vagy mulasztások helyrehozására.

Így állván a dolgok, nemcsak irodalmi, de mély jelentőséggel bíró politikai kérdés is az, vajon minő irányokban kell az irodalmi munkásságnak vezéreltetni, vagy - mert ez vezetést nem tűr - mozogni, hogy haladhasson, hogy ezutáni fejlődésének terét és eszközeit növelhesse, hogy magának erőt teremtsen olvasóközönség által, s hogy bennünket a polgárisodásban nyerendő diadalok útján a semmisüléstől megóvhasson.

Itt nem széles tervről, hanem csak legközelebbi szerepünkről van szó, a mának és holnapnak teendőjéről. Lássuk.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

3

Mi ez idő szerint legsürgetőbb kötelessége, legszebb hivatása irodalmunknak? - A magyar nyelvű olvasóközönséget magyar könyvek olvasásához szoktatni.

Kevés nép van Európában, mely a míveltség körébe lépve, ilynemű kérdés megoldásával bajlódnék. Rég túlestek már rajta.

A középidőben, hol a tudomány kezelője a latin volt, minden nemzet érezte, hogy mekkora hordereje van azon ténynek, melynél fogva az anyai nyelv figyelmet és mívelést követel azoktól, kik míveltségre tartottak számot.

A tizenhetedik század végétől csaknem a tizennyolcadik század utolsó évtizedeiig a német nemzet, a francia nyelv univerzalizmusra törekvése által, szintén volt oly helyzetben, melyben láthatta: mekkora súlyú ama kívánat, hogy végre-valahára saját íróit saját fiainak magasabb, míveltebb köre olvassa. Akkor ti. a német arisztokrácia többnyire Párizsban megjelent munkákat kedvelt, s keveset akart tudni még a Lessingekről, Wielandokról, Herderekről is.

De az újabb időkben nemcsak a nagy nemzetek közt, kiknek gazdag irodalmuk van, de a másodrendűeknél is, minők a svédek, dánok és portugálok, nem fordul többé azon anomália elő, hogy létezzenek mívelt osztályok vagy mívelt egyének, kik hazai irodalmukkal ismeretlenek, s olvasmányaik kizárólag más nyelv terményeihez tartozzanak.

Azonban mi, magyarok, e részben Nyugot-Európa többi népeihez nem hasonlítunk. Nálunk a nővilág általában inkább szokott francia művekhez, eredetiben vagy német fordítások szerint. Az arisztokrácia olvasóasztalán pedig csak kivételként láthatók magyar könyvek. Ideje végre e bajon segíteni.

De a segítés nem azáltal történendik, ha vezércikkekben vagy másként is jajveszéklünk a közöny, a hidegség fölött, mi különben sem igaz azon kiterjedésben, mint rendesen emlegettetni divatban volt.

Nekünk vádak és korholások helyett, melyek használatában semmi mesterség sincs, s melyek ha nem eredménytelenek, akkor legfellebb megcsökönyödést idézhetnek elé - nekünk igyekezni kell mentül több jeles munkával kínálni meg azokat, kik ízlésdús és finom olvasmányokhoz szoktak, s kik bizonyos tudományok iránt, mihelyt azok szép formában adatnak elő, különös előszeretettel vannak, s kik kedvező vagyonviszonyaink közt idejök nagy részét szentelhetnék az irodalomnak, de társadalmi állásuk, szokásaik, ízlésök s egész világnézetök nem engedi, hogy élvezetet lelhessenek oly műben, melynek ha komoly irányú, akkor főeleme az unalmas modor és száraz előadás, ha pedig költői, akkor főeleme a ponyvairodalom rakoncátlansága, trágársága, ostoba naivsága vagy korcsmai hetykesége.

Nekünk ezen években s körülmények közt különösen a nővilágot és a magasabb helyzetűeket kell irodalmunkhoz hódítani; mert ha velök szakítunk, ha nekik nem tudunk hazai nyelvünkön oly könyveket adni, melyeket ne csak honfiságból vásároljanak meg, hanem kíváncsiságból és tudvágyból el is olvassanak; szóval, ha verseket csupán a népnek, tudományos munkákat csak az iskoláknak írogatunk, úgy könnyen megtörténhetik, hogy mielőtt az új publikumot megteremtenők, markunkba szakad a dolog, s az irodalom oltáránál parlagi költőkön és kézikönyv-gyártókon kívül nem sok egyén fog tömjénezni, s betelik azok jóslata, kik meg vannak győződve, hogy ezentúl minden míveltséggel bíró vagy azt megszerezni vágyó magyar saját literatúráját mellőzni fogja.

Adjunk e kiindulási pontnak alkalmazást. Szerinte mily irányban volna szükség íróinknak hatni, hogy célt érhessenek?

A míveltebb nők kezébe folytonosan adni olvasható munkákat; továbbá azon tudományokból, melyeket a pallérozott, de nem szaktudós férfiak örömmel olvasnak, s melyeket kivált a felsőbb körökben mindig figyelemmel szoktak kísérni, kellemes stílben, könnyű, finom, mulattató modorban készült könyvekkel látni közönségünket el - ez hivatásunk.

Itt a szép verseken kívül a regények, történelmi és statisztikai munkák, életírások, közgazdászati s amennyire körülményeink engedik, államtani művek, utazások s a természettannak a népszerű és csinos előadási modort megbíró részei állanak első sorban.

Irodalmunk ezen ágait kell figyelemmel ápolnunk, ha a magasabb osztályúakat és mívelt nőinket, nyelvünk és szellemi mozgalmaink számára egészen bírni, s hogy úgy szóljak, visszafoglalni akarjuk.

Szükség pedig, miszerint a fönnérintett munkássági téren ne csak egy-két jó, de sok haszonvehető könyv jelenjék meg. Legalább annyi, amennyi a szorgalmasan olvasó nőnek és a komolyabb, azonban kellemes írmodorú könyvekre vágyó dilettánsnak minden idejét, ha kell, igénybe vehesse.

Mert csak ekként lehet irodalmunk iránt állandó részvétet gerjeszteni és tartani fenn, azon körökben, melyekben eddig inkább honfi pártfogóink, mint buzgó olvasóink vannak.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

4

Tankönyveink naponkint szaporodnak. E részben irodalmunk eléggé gazdag, kivált a múlt időkhöz mérve. Csak a megjelent kódexeket s kormányrendeleteket kommentáló munkák száma versenyezhet még az iskolák használatára írt művek öszvegével.

A sajtóipar ezen ágaiban a kelendőség viszonyainknál fogva annyira biztosítva van, hogy fáradozásra elég ösztönt nyújt. Sőt a tankönyvek kiadóra és vevőre könnyen akadnak azon lendület miatt, mely a nevelés s közoktatás ügye körül az új tanrendszer óta mutatkozik.

De egészen másként áll a dolog oly tudományos munkákra nézve, miknek segélyével a felnőtt ember valamely speciális irányban előhaladhatna. Kétségtelen, hogy kizárólag magyar könyvekből senki szaktudós nem lehet.

Kétségtelen, hogy aki kenyér-tudományra szánja magát, és szorgalma által remélt kényelmet, vagyonosságot s független létezést, józan ésszel nem csünghet azon csalálmon, miként vágyait idegen irodalom segélye nélkül csak meg is közelíthetné.

Kétségtelen, hogy alig van a tudományoknak oly ága, mely nálunk európai színvonalon állana, s minden haladásaiban, minden foglalásaiban s kifejlődésének minden ösvényein a magyar irodalom által kísértetnék. Arról pedig szó sincs, miszerint indítványozók, úttörők lennének valahol, és volna tudomány, mely új korszakát nekünk köszönné.

Ide nem értjük hazánk történészetét, régi jogviszonyainknak földerítéseit s azon statisztikai, etnográfiai és természettudományi kutatásokat, kémleteket és összeállításokat, melyek Magyarország földjének és népének ismertetésére vonatkoznak, s melyekre nézve megmaradt azon szerény ambíciónk, hogy ha a külföldiek fáradalmának sokat köszönhetünk, ők is szintén sokat köszönhetnek a miénknek.

Irodalmi szükségünk természetesen annyira nem terjed, hogy minden gyógyforrásainknak analízisét, minden hegyláncainknak földirati és geológiai rajzát, minden vidékeink flóráját, minden városaink népszámát, minden levéltáraink históriai adatainak földerítését, jogunk történetét és filozófiáját, múlt korunk szellemének, eszmeirányainak s törekvéseinek ismeretét főleg idegen nyelvű munkákból kellene tanulnunk.

De mily kevés ez, ha tudományos irodalomról van szó. Mily kevés, ha fajunk talentumát és fogékonyságát tekintjük!

Akkor, amidőn a sarlatánok hetykén vetik szemünkre hátramaradásunkat, mi bizonyos önérzettel hivatkozhatunk irodalmunknak mind régiségére, mind pedig újabb haladásaira; s kétségtelen, hogy a tudatlan lenézők ellenében igazunk is van. Azonban mihelyt mértékül szükségeinket vesszük, mihelyt azon magos cél lebeg előttünk, melyet nyelvünk és míveltségünk elérhetne, s reméljük, elérni fog, már ez esetben minden alázatossággal kell megvallanunk, hogy jelenleg kevés szaktudományban állítánk annyi használható munkát elő, amennyinek segítségével egy iskoláját végzett egyén, az idegen források fölkeresése nélkül, magát csak tűrhetőleg is kiképezhesse.

És, fájdalom, állításunk legdönthetetlenebb a reáltudományokra nézve. E téren oskolai kézikönyveink vannak, de több nincs. Mihelyt ifjaink az elemi ismereteket megszerezték, irodalmunk őket szárnyra bocsátja, hogy más helyütt keressék, ha vágyuk van, a szükségeseket. Nyelvünkön többé nem boldogulnak, legalább annyira nem, hogy kenyeröket a mi könyveinknek köszönhessék.

S pedig minő helyzetben vagyunk a forradalom után? Mit idéztek elő a magánjog körüli reformok? Avagy feledhetjük-e, hogy a földesuraknak, a dzsentrinek, az alföldi nagyvárosok polgárainak gyermekei, kikből a forradalom előtt földbirtokosok, vagyonos táblabírák, jogtudósok, ügyvédek, szónokló honorácioroksedriai ülnökök, megye-tisztek s egy csoport nobile officium átvállalói vagy legrosszabb esetben pipás és helységök határából ki nem mozduló magyar emberek lettek volna, most az ipar, kereskedelem, anyagi vállalatok és a reáltudományok általi kenyérkereset száz meg száz nemei felé vonatnak? S nem bizonyos-e, miként éppen ez alakuló osztály nemzetiségünk irányában szintoly fontos, mint az arisztokrácia?

Eddigi irodalmunk e növendékek kezébe elég iskolai könyvet adott. Ezentúli irodalmunknak kötelessége saját méltóságáról és saját érdekeiről úgy gondoskodni, hogy majd a fölserdülteknek, a pályára indulóknak, a hivatásukat megkezdőknek sok tudományos és kimerítő munkákat adhasson.

Íme, megint tisztán áll egy irány a kor szükségletei által kijelelve.

Tehát a nőknek és az arisztokráciának kellemes és hasznos olvasmányt nyújtani, s aztán a reáltudományokra készülő osztályt - túl a kézikönyveken - alapos munkákkal látni el: e két kívánatban összpontosul, mi a mostani idők szerint nálunk legszükségesb.

S remélhetünk-e eredményt? fog-e e csatornákban hatalmas árral ömleni literatúránk? mit mutatnak az eddigi jelek?

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

5

Ha az újabb tanrendszert vizsgáljuk, végre is úgy találandjuk, hogy aránylag legtöbb súly a reáltudományokra van vetve.

Ha továbbá a magyarul megjelenő kézikönyvek jegyzékét áttekintjük, meg kell vallanunk, miként a jogtanon kívül, a természetrajz, a természettudományok, a szám- és mértan vannak legjobban képviselve, akár a sajtóból kikerült könyvek mennyiségét, akár belértékét számítsuk.

Ebből sok biztossággal lehetne következtetni, miként a nevezett szakokban nagyobb és önálló munkák is fognak rendre megjelenni, mégpedig annál sűrűbben, mennél több mennyisége válik a mostani tanulóknak olvasóközönséggé.

De noha e remény bizonyos határig valószínű, mégis egy prókátor nemzetből, minők valánk, a most munkáló nemzedék, a mostani tudós irodalom, a közelebbi évek succrescentiáját is odaszámítva, aligha képes fölmutatni a reáltudományokban elég létező erőt, elég kapacitást. S ha az alkalmasok nagyobb munkákra is szentelnék idejöket, mégsem hihető, miként irodalmunk egészen eredeti művek által hamar kaphasson hírre és névre.

Minden tisztelet mellett természettudósaink s matematikusaink iránt, tapasztalati tény, miként közülök nem felette sokan vannak e tudományok európai haladásának színvonalán, s még kevesben számolhatnak azon dicsőségre, hogy mint kezdeményezők, mint felfedezők, mint új rendszert alkotók, mint lángelmék vagy mint ügyes reformátorok magasabb fokra emelhessék, továbbfejleszthessék azon szaktudományt, mely körül fáradnak, s mely körül az egész mívelt Európában velök együtt - de sokkal több eszközök segítségével és sokkal kedvezőbb körülményekben - fáradozik sok híres tekintély, sok halhatatlan név.

Önként foly tehát, hogy jó fordításokra vagy legfellebb tapintatos átdolgozásokra majdnem több szükségünk van jelenleg, mint eredeti művekre.

Érdekünkben áll, miszerint a reáltudományok minden ágában nagyobb munkákat bírhassunk, mégpedig oly öszvegben és oly becsűeket, hogy tanulmányozásuk által az is, ki csak magyar fordításokra lenne szorítva, szakilag kimívelhesse magát. Itt nem főcél, hogy eredetit, hanem hogy használhatót adhassunk. S a mostani nemzedék bőven eleget teend hivatásának, ha ezt elérte.

De - miért tagadnók - figyelmet érdemlő akadályok legyőzendők. Könyvkereskedésünk rendezetlenebb, hogysem hálózatát az ország minden vidékeire kiterjeszthesse. Vannak tájak, hová a legszélesebb közönséggel bíró munkákból sem téved, még egy példány is. Uraink, kik latin iskolában növekedtek föl, kik ifjú korukat jogászattal s a későbbi éveket politizálással tölték, annyi ismerettel sem bírnak a reáltudományokban, amennyi dilettantizmusra szükséges. A múlt évtizedben bizonyos - bár bágyadt - előszeretet mutatkozék a gyakorlati életre szorosabban vonatkozó ismeretek iránt, s a vitatás alá vett közlekedési tervek és néhány megkezdett nagyobb vállalat ösztönt ébresztettek főleg a matézisre, s egészben véve orvosaink, mérnökeink mind számra, mind míveltségre nézve figyelmet érdemelnek; sőt az sem tagadható, hogy itt-ott tudományosan kiképzett gazdáink is vannak. Azonban, ha illúziókkal beérni nem akarjuk, csak annyit mondhatunk, miként a reáltudományoknak van ugyan nálunk akkora közönsége, hogy az iskolai tankönyveknél nagyobb terjedelmű és speciálisabb irányú művek is a megjelenhetésökre fordított költséget ügyes terjesztés mellett többnyire behoznák; de oly nagy részvéttel mégsem találkozhatnak, miszerint a kiadóknak fáradalmaikért illő osztalékot nyujthatnának, s annál kevésbé válhatnak, legalább a közelebbi években, csillogó üzletté, nagy nyereményű iparággá. A mi életünkre kiadóink nem fognak alázatosan bókolni azon írónak, kiről hallják, hogy a természettan valamely szakában sok kötetű munkán dolgozik. Ily változást fölösleges volna remélni. S mégis, mindezen akadályok dacára mély érdekünkben fekszik a reáltudományokban sok használható munkát bírni magyar nyelven.

Az akadémia, midőn megnyílása után nem sok idő múlva, a külföldi irodalmakból s a régi klasszikusokból számos ezen osztályra vonatkozó munkát is jelelt ki, úgy hisszük, kötelességét eléggé emelkedett szempontból fogta föl.

Tudtunkra nyomtatva és elfogadott kéziratban több fordítmány várja a napfényre juthatást.

Bár az illetők sokáig ne késnének a közzététellel!

Továbbá óhajtanók, hogy az akadémia rendületlenül maradna régi irányánál, mely a magokban becses, de könyvárusi úton nem egykönnyen megjelenhető műveknek sajtó általi terjesztését gondjai közé számítá.

Pénzereje, noha éppen nem nagy, de mégis elég évenként némi eredményt fölmutatni. Csak munkássága folytatására kedvező helyzetben lehessen, minek elérhetését bizton reméljük.

De miután a reáltudományok évenkint felötlő haladásokat tesznek, szükség volna a fordítandó könyvekre nézve - legalább amennyiben e szakra tartoznak - új lajstromot készítenie.

Azonban jól jegyezzük meg, miként akadémiánktól várni mindent a sürgető ügy szándékos elhanyagolásánál egyéb nem volna.

Bár értenék szavainkat s a megpendített kérdés horderejét vagyonosabb hazafiaink, kiktől mi nem várunk pénzáldozatot. Mi tőlük csak annyit várnánk a reáltudományok terjesztésére nézve, amennyit a görög és római remekírók körül az Új Nemzeti Könyvtár szerkesztői tesznek. Ezek megindítottak oly vállalatot, mely a közönség kezébe hasznos könyveket ad, de a kiadónak sem veszteséget, sem nyereményt nem hoz. Kelendősége fedi a kiadásokat.

Meg vagyunk győződve, hogy hasonló eredmény mutatkoznék a természettani, természetrajzi, matematikai s más ilynemű híresebb munkák fordítására nézve is, ha azok tapintattal jelöltetnének ki.

De a komoly után szóljunk a mulattató irodalomról.

Lássuk, hogy állnak itt a tények és a kilátások.

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

6

Szép, csinos vagy éppen igéző formába sok tudományos tartalmat foglalni, az adathalmazokon uralkodni, egyszerűvé tenni a bonyolultat, tisztává a mélyet s művészivé mindent, mit csak tollunk alá vettünk, ezek oly igények, melyeknek régi és jól kifejlett irodalmakban sem könnyű megfelelni; ámbár kétségtelen, hogy különösen a franciáknál évenkint jelennek meg többféle szakmunkák is, miktől az avatottságot és a vonzó előadási modort egyaránt nem vitathatjuk el, s melyek ez okból nagy olvasóközönséggel bírnak, s még a nők asztalain is széltiben láthatók. Azonkívül nincs is miért említenünk, hogy nálok mindaz, mi röpirat és napi olvasmány, akár politikai, akár történészeti, akár pedig közgazdasági tartalmú, különösen alkalmas a finom ízlést kielégíteni, még ha irányánál fogva a pártokat vagy felületessége miatt a szigorú itészt maga ellen lázította volna is.

S valóban nagyrészint ezen előnynek tulajdoníthatni, hogy egész Európa arisztokráciája még akkor is mohón nyeli a francia irodalom terményeit, midőn e nemzet közszelleme a vagyonos osztályok és a születésjog ellen csatáz, s midőn demokratikus, köztársasági, szocialisztikus izgatásokkal telve van minden mű, mely Párizsból külföldre vándorol.

A francia kísérleteknek legveszélyesebb propagandistája a finom, az elmés, a könnyű, a leigéző írmodor. Ha e tulajdontól meg lehetne fosztani a francia könyveket, igen hihetőleg hamar és örökre megszűnnék a francia nemzet európai befolyása.

Ekkora ereje van a stílnek, az előadásnak.

S ezért mondók, hogy ha nemzeti míveltségteket szeretitek, mindnyájan, kik hivatást nyertetek, igyekezni fogtok a magyar olvasmányoktól elszokott nők és az arisztokráciának kezébe megnyerő modorban írt könyveket adni, részint tudományosokat, de amelyeket a dilettánsok is kedvelhetnek, részint pedig szépirodalmiakat, de amelyek nem nyersek és póriasok, mint napjainkban főleg a verseknél divatba jött.

Egyébiránt igazságtalanok lennénk, mihelyt tagadnók, hogy a forradalom után ily célra aránylag több nem történt, mint azelőtt.

Az első két évben eleven és eszmedús röpiratok, jellemrajzok, sőt oly terjedelmesebb politikai munkák is jelentek meg, melyek írmodorukra és tartalmokra nézve egyként érdemelnek és nyertek elismerést.

Midőn utóbb a közjogra s az országlati viszonyokra vonatkozó kérdések fejtegetése a közönség ízlésének és a körülmények igényeinek kevésbé felelhetett meg, akkor a história mezején tűntek oly könyvek föl, melyek a forradalom előttieket belbecsökre nézve sokkal felülmúlják. Írmodoruk csinos. Rendezésök tiszta, könnyen áttekinthető, s az adatbőség mellett is a kevésbé jártas olvasót nem nyomja le, nem tompítja el. A Hunyadiak kora nemcsak a szorgalmas író kutatásainak eredményeivel, nemcsak a bölcs országlár higgadt és tárgyilagos nézeteivel, de a mívelt és szódagálytalan, a kedves és egyszerű előadás által is - mely a nők figyelmébe magát beszínleni tudja, s alapossággal rendkívüli világosságot egyesít - különösen van arra hivatva, hogy nemcsak a tudomány embereinek, hanem a mívelt köröknek általában kitűnően pártolt olvasmánya legyen. Sok tekintetben lehet Szalay Magyarország történeté-ről is hasonlót állítani, bár e nagy talentomú és széles ismeretű író munkájában a legbecsesebb rész, mely állami életünknek s magánjogi viszonyainknak a törvényhozás terén eszközölt folytonos változásait kíséri, hogy érdeme szerint becsültessék, több avatottságot, több szaktudományt igényel, mint amennyivel a csupa dilettánsok bírnak. Azonban hamar feledtük volna el múltunkat, a Corpus juris-t és a közéletet, ha nálunk a jog története, a törvénykönyvi idézések s összeállítások máris fárasztóknak találtatnának, legalább azon nemzedék által, mely közgyűléseken volt, szónokolt, utasítást készített és restaurált.

Tehát - hogy nézeteinket összevonjuk - újabb irodalmunk a politika s a történészet körében, ideértve az élet- és jellemrajzokat is, több oly munkát mutathat föl, melyek a belbeccsel a könnyű, a virágos, a népszerű vagy meglepő előadást egyesítvén, szintúgy lehetnek olvasmányai a felső és mívelt köröknek, mint az ily nemhez tartozó érdekes francia, német és angol könyvek.

De a külirodalom a más tudományokban is bír egy csoport kedves és könnyű olvasmánnyal. A kertészkönyvektől a növényélet filozófiájáig, a természet-tünemények egyszerű magyarázataitól Humboldt Cosmos-áig hány meg hány munka nincs, melyet az, ki míveltnek tartatik, bár nem szaktudós, haszonnal és gyönyörrel olvas!

Nálunk vannak írók, kik e téren fényes sikerrel működhetnének, s a többek közől nem szükség mást, mint Brassayt, a szellemdús természettanárt s Szabót és Nendtvichet, két legjelesb vegykémünket említenünk; azonban irodalmunk itt majdnem egészen parlagban hever.

S maradhat-e ez sokáig így?

Úgy hisszük, hogy ha visszaélésként felszínűséget is idézhetne elő, nekünk a sajtóban és mindenütt, hol becsülettel és sikerrel lehet hatni, kötelességünk sürgetni a tudományos tárgyaknak könnyű és kellemes földolgozását.

Azonban mindenekelőtt szükséges volna oly folyóirat alapítása, minők az angol évnegyedes review-k vagy a francia havi szemlék, melyek a válogatott szépirodalmi művekkel egyesítik a szép stílű, kellemes és vonzó előadású tudományos értekezéseket, s melyekből ügyes tapintattal van kizárva minden triviális vers s minden, bár magában becses, de száraz és kevesektől éldelhető tudományos mű.

Ennyi figyelmeztetés után ideje a kitűzött szempontból szépirodalmi tevékenységünkre is egy pillantást vetni.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

7

Ha a forradalom után nem is állott még új költő elő, ki rendkívüli hivatásának jelét adná, de legalább egyik azok közől, kik már 1848-ban nagy névvel bírtak, azóta a tárgyilagosságot és a művészi formák kezelését oly mértékben tette sajátjává, mint senki előtte nem, s oly szerencsésen egyezteti a népies elemet a szépízlés magasabb igényeivel, hogy - ha sejdítéseink nem csalnak - az ő befolyása által mind lírai, mind pedig epikai költészetünk reformáltatni fog.

Ne keressenek olvasóink a fönnebbi kifejezésben valami bántót vagy lealázót régibb és mostani költőink műveire nézve.

Kivált a közelebbi két nemzedék alatt mindig voltak nagynevű dalnokaink, kiket büszkén mutathatunk föl, s kik a külföldi elsőrangú lángelmék mellett is dicsérettel említhetők.

Legalább van annyi érdemök, hogy nem szégyenítnek meg. Sőt néhánya minden nemzetnél kitűnő volna.

De a költészet örökké magán hordja a kor színét, ízét, zamatát. S viszonyainknál fogva az 1825. évben megindult átalakulási korszak nem volt különösen kedvező a művészi koncepciókra és formákra nézve.

A liberalizmus éveiben nálunk igen sok szónoki, rétori és érzések helyett szavakban duzzadozó elemnek kellett költészetünkbe vegyülni.

A demokratikus irány túlsúlyra jutásával pedig szilajul nyomult líránkba a népies, s hamar vált az avatatlanok, a versgyártók, a silány utánzók által póriassá.

Mind a két korszaknak van képviselője.

Az elsőé Vörösmarty, a másiké Petőfi.

Azonban sem Vörösmartyt az üres frazeológia és a kedély hiányát csillogással pótló irály vádja alól egészen fölmenteni nem lehet, sem Petőfit, ha részhajlás nélkül bíráljuk, azalól, hogy a népiest néha póriassal, az erődúst ferdével, hetvenkedővel, betyárossal cserélte föl, s hogy bár képzelődésének mindig elég magassága volt, kedélyének nem volt mindig elég nemessége.

Ezek tények.

De végre is csak azt mutatják, miként a nagy egyéniségek is, nem az időn kívül, de az időben hatnak, s a géniusz csodálatra méltó erejének kellene az oly kedélyt megszállani, ki korának törekvéseitől, annak ferdeségei nélkül lenne termékenyítve, ki vezetve a sokadalmat ne sodortatnék általa, s tisztítván, emelvén másokat, ne mocskolná egy kevéssé magát be, és ne süllyesztené egy kevéssé.

Mondottuk, miként az átalakulási korszak, noha folytonos lendületeket adott a költészetnek, mégsem volt eléggé kedvező a tiszta, a művészi formák számára.

S hát mai napjaink? Nehéz volna ítélni.

Általános tapasztalás, hogy egy nemzet irodalma a társadalmi vagy közjogi viharok s a nagyobb forrongások alatt ritkán virágzik egész erővel.

S viszont kétségtelen, miként a formák merev megcsontosulása, a kedélyek közönye vagy fásultsága, szóval, a stagnáció az irodalmat is pangóvá, meddővé s terményeiben betegessé teszi.

Úgy látszik továbbá, hogy valamint a sajtó munkásságának nem kedvező sem a kitörések korszaka, sem pedig azon állapot, mely az apátia kórjelenségeit mutatja föl, szintúgy alig van az irodalom új lendületeire alkalmasabb pillanat, mint a viharok után bekövetkezett csendé, melyben a nemzetet csüggedés és apátia helyett a recollectio, a magába szállás érzése lepi meg, azon emelkedett és mély hangulat, mely a szemlélődés higgadtságával, a fogékonyság melegével, a tetterő mérséklettségével s a szellem egész éberségével rendezi az élmények és szenvedések által gyűjtött tapasztalásokat, s a sors csapásaitól kezdve saját tévedéseiig, sőt bűneiig is mindenből tanulságot merít óvatosságra, kitartásra vagy javulásra.

Végre azon tény is gyakran kerül elő, hogy midőn különben paralizálva vannak az érdekek és erők, midőn a munkássági kör a hiúság és nagyravágyás tárgyaival együtt kicsinnyé lőn, midőn a konstellációk kellemetleneknek mutatkoznak, akkor, a bágyadt közéletnek mintegy ellentéteül, az irodalom tisztul, kiforr, elveti salakjait, s a legművésziebb formákban jelenik meg.

Mit lehet e nézetekből korunkra alkalmaztatni, mit nem, azt elhatározni a történészre bízzuk.

De hisszük, hogy nálunk apátiáról szó nincs.

Látjuk, miként a lírai költészetnek, ha az irodalmi mozgalomból egyedül kimaradni nem akar, rendre mássá kell válnia, mint csupán a most divatos módban népiessé.

Érezzük, hogy valamint a szónoki poézisnek ideje elmúlt, úgy a póriasnak is fogyatékán van.

S ha dalköltészetünk a szépirodalom többi ágainak fejlődése közt szintén nem szűnik meg haladni, akkor a népies elem alapján magasabbá, mélyebbé, formatisztábbá fog válni, de magyar sajátságok levetkezése nélkül.

Egyébiránt nem tagadjuk, hogy mostani költőink közől még azok is, kik a népiessel visszaélni szoktak, s kiknek versgyűjteményeiben a míveltebb körök kevés élvezhetőt találhatnak, folytak be a magyar szellem terjesztésére, s azon dallamok, melyek verseikre készíttettek, oly termekben is ismeretesek, hol magyar könyv ritkán jelenik meg. Ha a betűknek nem, legalább a hangjegyeknek sikerült finomabb igényű társaságokba is juthatni.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

8

A szépirodalom minden fajai közt a regény az, mely nálunk a forradalom után legnagyobb kiterjedésben míveltetik, s mely általában legalkalmasb, ha ti. nemcsak talentummal, de higgadt világnézettel és a viszonyok részletes ismeretével van ellátva - nőinket és a felsőbb köröket magyar olvasmányra szoktatni s vonzalommal tölteni el, minden iránt, mi a magyar szellemmel kapcsolatban áll.

Hazánkban egy regényíró hivatása kitűnő, s nem meríttetik ki csupán a szépműtani követelések betöltésével.

Azonban mi most legkevésbé akarunk e kérdésről tüzetesen szólani. Csak mint örvendetes tényt említjük, miként régibb regényíróink közől egy sem lépett be, sőt hozzájok több új erők csatlakoztak. S legalább mennyiségre nézve elég termékenységet tapasztalunk. Mert annyi regény s nagyobb beszély jelent a folyó évben is meg, vagy van sajtó alatt, hogy hasonló bőséget a múltban föl nem mutathatunk.

Staël, a lángeszű nő, mondá: a nemzetek irodalmi életöket versen kezdik, és regényen végzik. Ez inkább elmés, mint mély nézet; sőt - mondhatnók - inkább ötlet, mint eszme.

Tény, hogy az igen fiatal népek lírai ömlengéseken és azon vallásos és történelmi mondákon kívül, melyekből később a nagy nemzeti hősköltemények alakulnak, másra még nem alkalmasok. Tény, hogy az öszves világirodalomban a regény keletkezése új dátumú, akár egy bizanti írót vegyünk kezdőnek, akár némi felszínességgel Turpin püspökben nyugodjunk meg.

Tény, hogy minden egyes nemzetnél, a belső kifejlés ügyfolyama szerint, a drámaírónál is jóval később szokott a regényíró fellépni. Sőt azon esetben is, ha egy nép mívelt szomszédok közé ékelve utánzáson kezdi irodalmát, úgy tapasztaljuk, miként eredeti regény-literatúrája a lírainál sokkal utóbb támad.

De másfelől az nem igaz, hogy a valódi poézis megszűnnék, midőn a regény korszaka beáll. Ellenkezőjére mutat egész Európa. Sőt Angliának Shakespeare-en és Miltonon kívül minden nagy költői a nagy regényírókkal egyszerre éltek, s különösen lírája legbájosabb Goldsmith idejétől Scott Walter haláláig - tehát a regényirodalom aranykorában - volt.

Staël asszonynak a regényről mondott rövid ítéletében, ha azt lélektanilag boncoljuk, még egy fallácia lappang. Ő, úgy látszik, azt hitte, hogy a regény a költészet elerőtlenedése, elnemtelenedése. Ez alighanem alaptalan vád.

A regény a szépirodalom minden nemei közt legkevésbé bír szabályos és határozott formákkal, sőt széles alapeszméinél fogva olykor még a széparányúság igényeinek sem tehet egészen eleget.

Ennyit megengedünk. De tagadjuk, hogy a regényt csupán költészeti szempontból meg lehessen ítélni.

A regény költői, bölcselmi és politikai elemek vegyületéből áll, hol az egyiknek, hol pedig a másiknak túlsúlyával. A regény közép-nem, átmenet a költészetből egészen más régiókba, s bár lényegében szépirodalmi mű, nem bíráltathatik meg sem az eposz, sem a dráma különös szabályai szerint; mert ezen tisztán költői terményekkel szervezetére és alapeszméink választására nézve ritkán bírhat még csak felötlő hasonlatossággal is.

Azonban abból, mert a regény nem egészen poézis és amennyiben poézis is, nem engedelmeskedik a dráma vagy eposz számára szükséges törvényeknek, még nem következik, hogy romlott ízlés szüleménye és korcs termény volna. De ellenben az okvetlenül következik, miként az ítész tévedésre tévedéseket fog halmozni, ha a regényt akár drámai, akár hőskölteményi szempontokból akarja megbírálni. S bizonyosan nem válik korunk kritikusainak nagy becsületére, hogy a szépirodalom legnépszerűbb és legáltalánosabban elterjedt fajának szervezeti törvényeit kikémlelni s összeállítani nem tudták. Mily kevés dráma volt Arisztotelész szeme előtt, midőn ő már észlelni bírta egy színműben mind a célszerűt, mind a mellőzhetlent! Az igaz, hogy sok oly konvencionális szabályt hitt a színpadi illúzió előidézésére szükségesnek, mely későbbi kísérletek szerint feleslegesnek mutatkozott, minő p. o. az időegység is; de viszont az is kétségtelen, hogy a színműi és színpadi hatásnak néhány általános és örökre fönnmaradó törvényét hozta tisztába. Így, hogy mást ne említsek, nem hamar fog oly lángész támadni, ki a meseegység mellőzésével tudna oly rövid dialógokra felosztott és a színpadon előadandó művet teremteni, mely csak akkora hatást is idézzen elő, mint egy szabályos, de a lángész ihletése nélkül írt színdarab.

Fájdalom: a regényirodalom, noha legalább két század óta virágzik, még Arisztotelészére nem akadt. Ennélfogva bátran mondhatja okos és badar a legtökéletesebb vagy korcs terménynek. Sem a magasztaló, sem az ócsárló nem fog elfogadott nézetekből indulni ki, s nem fogja magát megértetni.

Mi Staël asszony minden reputációja dacára is rendkívül örvendünk, hogy regényirodalmunk gazdag jövendőt ígér. Mi szépműtani tekintetből is örvendünk; de - s ezt sohasem kell feledni - nyelvünk és nemzetiségünk iránti szeretetből szintúgy. Mert ha a legdivatosabb olvasmánynemet bírandjuk legtöbb szerencsével mívelni, e tényből logikailag következnék, hogy nyelvünk megkedveltetésére és terjesztésére legsikeresebben jártunk el.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

9

Valamint vannak többen, kik formailag a regényt a költészeti ízlés elromlásának tekintik, szintúgy találkoznak olyak is, kik állítják, hogy a regényirodalom csak ott virágozhatik, hol a polgárisodás által az erkölcsök már elromolva vannak, és a megvénhedt állam nagy, krónikus nyavalyákban sínylik.

Ez esetben természetesen kétségbe kellene esnünk, ha Bulwereink, Dickenseink, Sandjaink vagy éppen Scott Waltereink támadnának.

De az említett hóbortos vélemény csupán onnan eredt, hogy Franciaországban a borzasztó bűnvádi pörek, és a felső körökbeni botrányok voltak a kedvelt regénytárgyak, a júliusi dinasztia alatt pedig a nagypolgárság és a pénzemberek közt jelentkező korrupcióról szeretett olvasni a tömeg, sőt később a társadalmat megtámadó regények jöttek divatba. Ily tények szemlélése után előállott valami vakondok kritikus, ki csak egy irányban tudott egy keveset látni, s hirdetni kezdé, hogy a regénynek igazi tárgya a bűn és botrány. Miből aztán önkényt következett, hogy Abdera tudósai és bölcsei egyoldalú állításnak corollariumait kezdék kivonogatni, mondván: legszámosabb s legfinomabb bűnök és botrányok a polgárisodás által megtorzított, kiégett, elpuhított és elerkölcstelenített államokban vannak, tehát a regényirodalom legnagyobb virágzása a társadalom legmélyebb romlottságára mutat, s viszont, hol az erkölcsök nincsenek eléggé megvesztegetve, ott regényeket írni sem lehet. Ekként vonatott egy históriai tényből általános következtetés. Néhány francia divatregényből törvényt láttak a szajkók a regény ellen, egyszersmind azon nemzetek ellen is, kiknek sok lángeszű regényírójuk van.

Azonban a legbárgyúbb nézetek többnyire valami okos eszme és igaz tény félreértéséből vagy eltorzításából erednek.

Itt is ezt tapasztaljuk.

Mert annyi kétségtelen, hogy a kezdetleges állapot, a társadalom gyermekkora - akár az arkádiaiak ártatlansága, akár a karaibok emberevése jellemezze azt - nem termi meg a regényeket, s nem adhat sem szelídsége, sem zordonsága által másra anyagot, mint lírai hangokra s epikai mondákra.

Önkényt értetik, miként mi ezzel nem akarjuk állítani, hogy egy angol vagy amerikai még a köntöstelen népekről se tudna oly regényt, mely a kíváncsiságot ingerelje, írni; hanem csak azt valljuk be, hogy a polgárisodásnak magasabb foka szükséges egy nemzetnél a regényirodalom megindulására.

Sőt a tapasztalatok szerint, azon nívója is a polgárisodásnak, melyben a dráma virágzása lehetséges, nem mindig elég a regény virágzására.

E jelenség okainak magyarázatába most nem elegyedünk, miután a regény és dráma közti finom hasonlatosságok és különbségek boncolgatására vezetne, s oly térre vinné fejtegetéseinket, hol a nagyközönségnek igen kevés előismeretei vannak.

Csupán azt jegyezzük meg, hogy a regénynek is, mint a drámának s mint általában minden poézisnek tárgya a szív, azaz érzéseink, indulataink és szenvedélyeink. De a drámának érdeke a küzdő, a hatékony szíven nyugszik, mely az erkölcsökkel, szokásokkal, világnézetekkel, az isteni vagy emberi törvényekkel ellenkezésbe hozza magát, s éppen ezen ellenkezés miatt, bár különben nemes tulajdonaival részvétet gerjesztett, semmivé tétetik. A drámában az egyén küzd az egyetemiséggel, mely az állami vagy társadalmi rend alakjában áll vele szemben, s midőn küzd, a viszonyok erejénél fogva nemesbül vagy süllyed, de mindig sorsához kötve részvétünket, olyannyira, hogy megbukását könnyeznünk kell, bár azt természetesnek, sőt az erkölcsi vagy társadalmi élet tekintetéből szükségesnek is tartjuk. A szánalom a bukott iránt s a megnyugvás a bukásban, fölgerjedésünk és kiengesztelődésünk együtt az, mit tragikai hatásnak neveznek.

A drámában kesztyűt vet az egyén az egyetemiség elibe, hogy vívjon vele. Az a provokáló; ez a jogait védő. A drámában a fő személynek kell cselekvőnek lenni azon tények ellen, melyeket szokásoknak, erkölcsöknek, törvényeknek, rendnek, egyszóval társadalomnak nevezünk. Itt a társadalom csak visszaható szerepet játszik, s győzelme abból áll, hogy ellenállási súlyával szétzúzta megtámadóját.

A regényíró, mint mondók, szintén az indulatok és szenvedélyek életnyilvánulásaival foglalkozik.

Neki is tárgya a kimeríthetlen szív, a végtelen korlátokkal, sajátságokkal, ellentmondásokkal és jogigényekkel bíró társadalomban tüntetve azt föl.

De a regényíró nem tartozik okvetlenül drámai hatású alapra fektetni művét.

Ő föltüntetheti ugyan az egyént küzdve a sorssal és lesújtatva ez által. Szóval: ő írhat tragikai hatásért. De ellenben ha művészi céljai kívánják, cselekvővé teheti magát a társadalmat, mely szokásainak és szabályainak erejével a pártoskodó szívet áldozatok s alávetések árán elveire és nézeteire kényszeríti. Ő foglalkozhatik a passzív szívűekkel is, kik az illem és bevett eszmék fegyelme alatt tanulnak érezni vagy érzéseikről lemondani; kik beleélik magokat a társadalomba, sebzettek és hallgatók, s kik mosolygó arccal takarják fájdalmaikat el, hogy körülök nesz ne támadjon, s hogy helyzetök kivételessége elenyésszék.

A regényíró célja lehet: a társadalomnak, úgy, amint van, úgy, amint hat, művészi jellemzése, minden más igény nélkül.

Néha az ő tárgya nem tragikai elemű, komikai elemű szintén nem, sőt katasztrófban vagy kiengesztelésben sem végződik; de művészileg hű, de valódi és érdekes.

Az ily rajzok s általában azon kompozíciók, melyekben a főszemély passzív helyzetben van a reáható viszonyok irányában, s a történetek által, melyeket átél, csak illusztrálja azon tényezők erejét, mik egy társadalomban működnek, minden érdekességök mellett legkevésbé sem drámaiak, de ellenben a regényirodalomban a legfényesebb helyet foglalják el.

Akinek a célja: kort festeni egész szélességben és egész sokoldalúságával, akinek egy politikai eszme vagy mozgalom plasztikus előadása lebeg szeme előtt, többnyire nem fog drámai szervezetet adni regényének.

Továbbá a társadalom egyes osztályait, egy nép sajátságos szokásait, bizonyos erkölcsi fogalmak s bizonyos szociális helyzetek jelentékenységét és hatásait előállító kompozíciók nagyrészint mind olyanok, melyek hűn nem akkor rajzolhatók, ha valakit ellenzésbe teszünk velök, s aztán megsemmisítünk általok - mint a drámai kompozíció igényli -, hanem úgy, ha azok szünetleni befolyását adjuk elő a jellem alakulására s láttatjuk, hogy egymást követő hatásaik közt nyomról nyomra az egyének mint nemesítik vagy aljasítják magokban azt, ami tisztán emberi, ami természetes vagy ésszerű.

S mindezekből következik, hogy a regényíró azon feladatnál fogva, mely körébe tartozik, sokkal több részletek ismeretére van utasítva, mint a drámaíró is. Ő sokkal kevésbé elégedhetik meg az érzések és szenvedélyeknél a tisztán emberivel, és sokkal több pontosságra kényszeríttetik a rajzolt viszonyok kezelésénél. A regényíró csak a költői ihletettség adományával kevésre megy. Neki még emellett filozófi mélységgel s aztán rendkívül fogékony észlelőtehetséggel kell bírni, és oly helyzetben lenni, melyben figyelme számára az élet elég adatokkal ajánlkozik.

Kiformált társadalmi viszonyok, jól előhaladt polgárisodás, fényes főváros vagy legalább a vagyont, kényelmet és finom ízlést nem nélkülöző nagyobb városok - ezek önkényt érthető feltételei a regényirodalom magasra emelkedésének.

Minthogy pedig a polgárisodás - bármely egészséges legyen is az - jó tulajdonaink nemesítése mellett ellentétül finomított bűnöket is idéz elő, minthogy a regény a polgárisodás későbbi stádiumán kezdi virágzását, mint rendszerint a költészet többi nemei, s minthogy egy csoport álmodó a kezdetleges állapotokat mindig aranykornak szereti képzelni, s a civilizáció hódításait a megromlás terjedésének gondja, nincs miért csodálkoznunk, ha néhány tudós idióta s néhány tudatlan kelepelő által a regényirodalom a korrupció eredményének hirdettetik.

Ők hallottak harangozni, csak azt nem tudják: hol.

A polgárisodás kritériumait vették a megromlás kritériumának.

Egy okos eszmét értettek félre, egy igaz tényt torzítottak el.

Mi azonban örvendünk, hogy csalhatlan jelek szerint regényirodalmunk terjedésnek indul, s mint reméljük, emelkedésnek is.

Örvendjünk, ha az ideális térről a valódira száll le, s ha a képzelem üres játékai helyett lélektani alapokat keres magának, részletekbe merül, művészileg igyekszik fölfogni az életet és hűn visszaadni. Midőn a csattanások és mesterkélt bonyolítások, midőn ködbetakart alakok, csillogó frazeológia valószínűtlen események és tarkabarka tabló helyett nálunk is gyakran fognak ép szövegű, lélektanilag fejlesztett, korrekt jellemekkel ellátott, széparányos és aránylag kevés eszközökkel nagy hatást támasztó regények előállani, csak akkor s nem előbb fogjuk igazán észrevenni, hogy a mívelt és magasabb körökben a magyar irodalom naponkint hódításokat tesz; mert végtére is a jó regény az, mely legtöbbektől olvastathatván, egy irodalom hírének vagy legalább divatba-létének megalapítására leginkább hat.

Utolsó cikkünkben még egypár fontos teendőnkre térünk át, melyek szintén lényegileg szükségesek arra, hogy irodalmunk megszilárdítása körüli feladatát teljesíthesse.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

 

10

Azon szellemi küzdelemben, melyet minden életrevaló nemzetnek az irodalom terén vívni kell, s melynek célja nálunk nem egyéb, mint hazánk polgárisodása nyelvünk által közvetítve, kétségtelenül főszerepet játszanak a tudományok mezején nyert hódítások; de magának az olvasási vágynak terjesztésére nézve - s erre van most legégetőbb szükségünk - semminek annyit nem köszönhetnénk, mint oly regényeknek, mik az európai regényirodalom színvonaláig emelkedni bírnának.

S minthogy ezt mélyen érezzük, legyen szabad néhány sorban ismét a regényre térni vissza, és csak később folytatni kitűzött tárgyalásaink fonalát.

Sokan elhitetni akarják, hogy nálunk a regényirodalomra nincs elég használható anyag, s hogy regényeink a külföldiek visszhangjai, utánzásai leendenek.

Mi az utánzást illeti: a literatúra minden szakában az úttörők, a kezdeményezők idegen nagy példányok befolyása alatt szoktak állani. Minták szerint dolgoznak. Az anyagot, melyet kezök alá vesznek, a célszerűség igényei dacára, gyakran szorítják idegen formák közé; sőt a kor szellemét utánzási vágyból meghamisítják, ha történeti, s a társadalom szellemét, ha társadalmi regényt írnak.

Ez általános tény. S nem volna okunk panaszkodni, midőn nálunk is előkerült volna. De nem történt meg, vagy legalább meglepésig kicsiny mértékben.

Tekintsünk bár vissza.

Első figyelmet nyert történeti regényünk Jósika Abafi-ja volt.

Ez a formában Scott Walter-i ugyan, de jellemeire már magyar típus van nyomva. S ha Villámja Flórára, a felföldi klán költői kedélyű és férfias leányára emlékeztet is, s ha a leírásoknál, az öltöztetéseknél s a nők érzésvilágának rajzában átvett modorra találunk is, meg kell engednünk, miként mindez alig fölismerhető, s csak a Scott Waltert szorgalmatosan tanulmányozók által vétethetik észre.

Későbbi regényeiben Jósika az utánzással mindinkább felhagy még a formánál is, úgyannyira, hogy munkássága egész körét tekintve, ha őt a Scott iskolájához számítanók, azt csak legnagyobb általánossággal tehetnők.

Újabb regényíróink ellen, kik a históriai szakban kísérlették meg erejöket, nem készíthetünk a gáncsból és megrovásokból oly hosszú lajstromot, hogy abba az idegen minták utánzása is beleférhetne.

Egy csoport gyerek és növendék literátor Jósikát reprodukálta vagy tíz évig a szépirodalmi lapokban, de egyik sem vitte a novellánál tovább, egyiktől sem jelent regény meg.

Eötvös "1514"-étől kezdve pedig Jókai Törökvilág-áig minden históriai regényünk, az utánzás vádja helyett, egészen más tekintetekből bíráltathatik. A legszigorúbb itészet sem hozhatja egyiknek is önállóságát kétség alá.

Társadalmi regényeink pedig a Bélteky-ház-tól számítva mai terményeinkig semmi utánképzést nem árultak el, kivevén azon egypár művet, mely A párizsi rejtélyek befolyása közt készült, s minden állandóbb hatás nélkül enyészett el. Ezek gyors feledtetését nem az íróknak talentumtalansága, de maga az utánzás okozá; mert társadalmi viszonyainkban semmi analógia nem volt a mintául választott francia divatregényben előkerülő állapotokkal, törekvésekkel és világnézettel.

Azonban ha a fejlődés első korszakában nem lehet íróink szemére vetni, hogy egy regényből dolgoztak volna mást, s hogy külföldi minták nyomdokain jártak volna el mind a szöveg, mind a jellemek előállítása körül, ha eddig az utánzás vádja ráfogásnak tűnik föl, ez esetben nem látjuk át, hogy ezentúlra, irodalmunk későbbi stádiumaiban, miért lehessen hasonlótól tartani? Semmi jelenség nem mutat ily hanyatlásra.

S különben is viszonyaink, akár a múltat, akár közelebbi korszakainkat tekintsük, annyira sajátságosak voltak, hogy rajzolásokban a legnagyobb nehézséggel jár a külföldi regények utánzása.

Egészen idegen légkör a miénk, egészen más láthatár.

Időnkint majmoltuk szokásainkban és világnézeteinkben a külföldet, de még legfelsőbb osztályunk is oly sajátságokat tartott meg, s ha idegen nyelven beszél is néhánya, egészben annyira magyar, hogy egyéneit sikeresen nem jellemezhetjük pusztán csak a francia vagy más fajbeli szalonhősek jól talált képei szerint.

A többi osztályokban pedig hiába akarnánk kölcsönzeni típusokat Bulwertől vagy Sand-tól, mert viszonyaink eltorzítják, összenyomják, lélektelenekké és hatás nélküliekké teszik azokat.

Aztán mi a regényanyagok oly bőségében vagyunk, hogy a magyar élet és történelem tanulmányozása sohasem hagyhat zavarban az alkalmas tárgyak meglelésére nézve.

Mindenütt találunk eredeti és jellemző vonásokra.

Mert sohasem valánk ugyan az európai befolyás alól föloldva, de szüntelen vegyült politikai és társadalmi életnyilatkozataink közé oly elem, melyet más népek többnyire nélkülöztek, s az általánosra is nálunk mindig nemzeti bélyeg és sajátság volt nyomva.

E kettős tulajdon - ti. a közösség és a jellemző különváltság - teszi élményeinket, s tenné az azokat visszatükröző regényeinket a külföldi előtt is érdekdúsakká.

Nem falaztuk el magunkat kínailag a polgárisodástól, s mégis az idegen hatások közt megtartottuk jellegünket. Európailag és nemzetileg fejlődtünk Szent Istvántól mostanig. S mi kell ennél több arra, hogy társadalmi mozzanataink művészi visszatükrözései, hogy múltunk és jelenünk hűn felfogva, könnyen érthető legyen a külföld előtt, s mégis sajátságai által rendkívüli ingerrel bírjon.

Valóban nincs szükségünk idegen tollakkal fényleni.

Ha éles elmével tanulmányozzuk történészetünket, ha társadalmi viszonyainknak jellemző vonásait jól felfogjuk, s ha a fantázia ábraképei helyett az életet adjuk plasztikai kézzel vissza, akkor nekünk gazdag és önálló regényirodalmunk lehet, mely csak művészi tökélyénél fogva hasonlítand a külföldi kitűnőbb munkákhoz, nem pedig a szöveg vagy jellemek átkölcsönzései miatt.

Ezen megjegyzések után az eszmék fonala más térre vezet.

Irodalmunk hatását nagymértékben csökkenti, hogy nálunk komoly és hivatását értő kritika nemigen van, s íróink és olvasóközönségünk egyaránt érezik hiányát minden oly útbaigazításnak, melynek hasznát vehetnék.

Tekintsünk mélyebben e kérdésbe.

 

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”

11

Dőreség volna állítani, hogy az Athenaeum kora az önálló magyar itészet aranyideje volt.

Az akkor elhírhedt bírálók, valamint a régibb Kritikai lapok-é is Lessing és Schlegel nélkül sokkal kisebb hangon szólnak vala.

Elméleteiket ezektől kölcsönzötték.

A kétséges esetekben néha a két német itészből közlött idézetekkel döntöttek; mintha Corpus juris-szal lenne dolguk, melyet csak alkalmazni kell a fennforgó tényekre.

De az inkább betanult, mint átgondolt kiindulási pontok mellett is Bajza és társai bírálataik által rendkívüli hatást gyakoroltak mind irodalmunk emelésére, mind az olvasóközönség szaporítására.

Erős logikájok volt. Az egyszer elfogadott eszmét végső ágazatáig szigorú következetességgel tudták kísérni. Elméleteikben összefüggés létezett. Polémiájok érdes, erős, izgató, eleven vala, s ha nem is tudott mindig meggyőzni, a kontárt visszadöbbenté, az eszest gondolkodóvá tévé, s kit-kit óvatossá tőn silány terményeivel zsén nélkül lépni a közönség elibe. Aztán a kérlelhetlen modor, mellyel a nyelvhibákat üldözték, magasabb értelemben vett írmodort nem adhatott ugyan annak, ki e ritka tulajdon megszerzésére ihletve nem volt, de legalább minden jóravaló írót szabályosságra szoktatott.

A közönség pedig, hol hódolva a bírálók nézeteinek, hol ellenzéket formálva, össze kezdé hasonlítani az írókat, véleményt nyert, vagy formált a jelesebb terményekről, érdekkel viselteték a könyvek sorsa iránt, egybeállítani s viszonyos becsük szerint sorozni tanulta a különböző szakok képviselőit, tekintélyei, kegyencei valának, kiket mégsem imádott vakon, s ami legfőbb eredmény volt, az irodalmat egész totalitásában igyekezék áttekinteni, ismerni, becsülni.

S meg vagyunk győződve, hogy ha a politikai reform nem vont volna később magához minden figyelmet, s ha az alkotmány körüli megoldások részegítő ingereikkel a szépműtani vitákat unottakká nem teszik, ez esetben mostani íróink több öntudattal s kevesebb önteltséggel kezelnék hivatásukat, közönségünk pedig műértőbb, határozottabb nézetű lenne, s több belszükséget érezne folytonos érintkezésben tartani magát irodalmunkkal.

Nincs hely itt a kritika hasznairól értekezni.

Csak konstatírozni óhajtom helyzetünket.

S nem hiszem, hogy valótlant mondjak, midőn e tényekbe összpontosítom.

Most több munka jelenik meg, mint az Athenaeum korában; e munkák által aránylag több eszme szóratik szét; e munkák közől egypár terjedelmesebb és tartalmasabb, mint ugyanazon szakban az akkoriak. De a stílben nagyobb gondatlanság mutatkozik, a részletek inkább el vannak hanyagolva, s bár a tudomány haladást tett, az ízlés aránylag nem fejlett. Aztán a szépirodalom verses része pongyola gyermetegség és érdes, erő nélkül. Űzetik, gyártatik számtalan újoncok által, a műgond és csín kigúnyolásával. A hiúk gyűlhelye - azoké, kiknek becsszomjuk nincs várni, készülni, tanulni. Lángeszű költőink lehangolva vannak e sokadalom zsivaja közt. Az ifjú tehetségek, kikben érc s tartalom volna, nem fejlődhetnek kellőleg az anarchikus sürgeségben, melyben mindenik csak a maga hangját hallja, csak önimádásra szokik, tájékozást nem vehet mástól, és önképzésre nincs ösztönözve.

Mi a közönséget illeti:

Ez több munkát vészen, mint régen, több forintot ad nyomtatásért zsebéből ki. De miért? Talán mert benső érdekkel viseltetik az irodalom iránt? Mert figyelemmel kísérte a jeleneteket? Mert hódolt a lángésznek, szerette a nemest, aggódék az aljason? Mert számon tartja jobbjainkat, s észleli a szellemi haladás egész processzusát? - Nem, nem, erről szó nincs. Közönségünk sohasem tudta kevésbé végighordani tekintetét irodalmunkon, mint most. Nem sejti a sajtó munkásságának szétágazásait, nem az egyes könyvek fontosságát, becsét s az egésszeli összefüggését. Kevés meggyőződése van arról, kik tekintélyesebb íróink, s kevés rokonszenvet hord az irányok és egyének iránt. Azonban vásárol bizonyos öszletig magyar könyveket, miután e buzgósággal tartozni vél az irodalom által nemzetiségének. Pártolása mecénási s nem ügybaráti. Adni akar, nem élvezni. Adózik, nem pedig vásárol. S korántsem levén elég becsmértéke törekvéseinkről, azon könyvet veszi meg, mellyel legügyesebben kínálgatják. Ha definiálni akarnók közönségünk állását literatúránkhoz, körülbelül ezen eredményre jutnánk: a vagyonosb embernek van bizonyos eszméje arról, hogy mennyit illik neki magyar nyomtatványokra adózni, ezen rátát évenkint kifizeti, s azontúl semmi gondja semmire. Így történik, hogy feles számú vásárló mellett kevés az olvasó, s a rossz könyvnek mintegy annyi tulajdonosa akad, mint a jó könyvnek.

Hogyan is lehessen másként?

Még csak bibliográfiai áttekintést sem nyerünk évenkinti terményeinkről.

Maga az írósereg sem sejti a körüle terjengő munkásság súlyát, horderejét, értékét.

Kritikánk, mely a figyelmet foglalkoztassa, az ízlést tisztázza, érdeket vonjon magára, tanokat terjesszen vádak helyett, kritikánk, mely gáncsait és dicséreteit egy ismert kiindulási pont, egy általa következetesen használt s mások által védett vagy tagadott, de mindenesetre misztériumnak nem látszó elmélet szerint kezelje - ah, ily kritikánk most nincs, vagy legalább sokkal kevésbé van, mint egykor.

Pedig a kritikánál nem az a főkérdés, hogy az alapelvekre nézve mily mélységgel és mily csalhatlansággal kezeltetik, hanem az, hogy az elmélet rezultátumait mily szigorú következetességgel és részrehajlatlansággal alkalmazza a bonckés alá vont terményekre.

Egy nem bornírozott kritikus, ki eszméinek corollariumait ismeri és alkalmazni tudja, a literatúrában hasznos jelenség, mert oly műelméletet mutat föl, mely gondolkozásra kényszeríti a közönséget, mely az írókat műveik átvizsgálására szoktatja, s mely kétféle öntudatos munkásságot idéz elő: egyiket a műelmélet mezején a vele polémiát folytatók által, a másikat a gyakorlati téren, oly produktív szellemek által, kik alkotásaikkal igyekeznek a szűklátókörű itészt megcáfolni.

Ellenben azon kritikus, ki következetességet nem mutat, ki jellemzett elvek s fölismerhető irány nélkül szór dicséretet és gúnyt, élcet és helyeslést, a legügyesebb kezelés mellett sem fog irodalmunkra hatni.

S mindezek után legyen szabad kérdenem: vannak-e most itészeink, kiknek szépműtani irányairól fogalma volna a közönségnek, s ha igen: mily számmal?

És ismét kérdjük: nem ez-e fő oka annak, hogy a magyar olvasóvilág egészen magára hagyatva, legkevesebb határozott nézettel sem bír forradalom utáni irodalmunk felől, s patrónusi kegyen kívül alig kíséri egyébbel törekvéseinket? Nem ez-e főoka, hogy íróink száma szépen gyarapodik ugyan, de kevés írót látunk haladásban, s kiknek csillogó talentuma fényt is terjeszt körös-körül, többnyire e fény az elhamarkodás, a hanyagság és az otromba baklövések szennyét nem képes szemünk elől elbűvölni? Ott vannak a foltok minden sorban, minden lapon, a műveletlenek által is észrevétetnek, s az átengedő élvezetet lehetetlenné teszik.

Ha tehát óhajtunk irodalmunk által nemzeti polgárisodásunkra állandóan hatni, ne hagyjuk számításainkból ki a kritika emelését.

Az irodalom terjesztésére sikeresen foly be nemcsak a buzdítás, de a visszarettentés is, mert a sok haszontalan könyv olvasása egyenesen a nem-olvasásra vezet.

1853

Képtalálat a következőre: „XIX. századi magyar irodalom”