Payday Loans

Keresés

Csoóri Sándor: Az ötvenhatos forradalom és a magyar áfium PDF Nyomtatás E-mail
1956 - Magyar Októberi Forradalom/Szabadságharc
Az ötvenhatos forradalom és a magyar áfium

Korunkban ma már mindennek akadt tudósa, tudományága, szakértője. A világegyetem tágulásának és a forradalmak kialakulásának is. De míg az első témáról könnyű homlokráncolással vitatkoznak a beavatottak, a másodikról már sokkal bizonytalanabbul. Történészek és politikai gondolkodók egyedül abban értenek egyet, hogy lázadást, államcsínyt, katonai hatalomátvételt bárhol és bármikor meg lehet tervezni a világon, természetesen, ha vannak hozzá emberek, eszközök, hatalmi elképzelések, de forradalmat előre megtervezni mindig lehetetlen volt s maradt továbbra is. A legtöbb forradalom még önmagát sem ismeri föl az első percekben, legfeljebb csak a másodikban vagy a harmadikban.

A legegyszerűbb volna elfogadni azt a véleményt, hogy forradalom ott robban ki, ahol elviselhetetlen az élet, a szegénység, a szabadsághiány, ahol már a levegővételért is követ vagy fegyvert kell ragadni.

Tagadhatatlan, hogy a fenti okok a legrobbanékonyabb okok között szerepelnek. Csakhogy népek, nemzetek, földrészek története tele van hasonló nyomorúságos korszakokkal – a szenvedéstől és a légszomjtól mégse törtek ki forradalmak. De fogalmazzunk még ennél is egyszerűbben: az emberiség történetében több forradalomra lázító ok, indulat és logika halmozódott föl az idők során, mint amennyiből emlékezetes forradalom született.

Ez a különös tapasztalat is azt bizonyítja: a forradalmaknak nincs receptjük és nincs forgatókönyvük. Néha egy sétapálcából előröppenő tőrtől kapnak ihletet. Néha egy verstől, néha egy mennybe menendő anyai sikoltástól.

Máskor épp az ellenkezőjétől: a végső idegösszeroppanástól, amikor már a szavak is kifulladnak, összerogynak, lefeküsznek az utcakőre, mint a halottak. Az ember helyett ilyenkor kezdenek beszélni a fölszaggatott kövek, a fölborogatott villamosok, a régóta álmodozó fegyverek és maga a vér. Vagyis a legtöbb forradalom nem kezdeményezés, hanem válasz. Válasz a hatalom kihívó, érthetetlen viselkedésére. Olyannyira válasz, hogy lélektanában, az első másodpercekben még a dadogás is jelen van. Ott vannak a torokban elakadó szavak.

1224

Az 1956-os magyar forradalom természetére és kirobbanására is ráillenek ezek az igazság körül keresgélő mondatok. És a személyes élményeim is ugyanezt igazolják. Huszonharmadikán este már mögöttünk volt a felejthetetlen délután: a magabiztos és mámoros tömeg vonulása a Bem-szoborhoz, a Parlamenthez. Mögöttünk a félig sikerült Nagy Imre-beszéd, az arcátlan Gerő-szónoklat, az ország arcába öntött lúgkő. Valójában haza is kellett volna mennünk, mert a beszennyezett győzelem is ezerszeres győzelem volt az előző évek mindennapos leveretéséhez képest. De valahogy nem akaródzott megmozdulni. Vártunk csak, mint aki a megtörtént csodák után újabb csodákra vár. Hogy forradalom van, vagy hogy forradalom lehet, egyáltalán nem gondoltunk rá. Örültünk annak, hogy együtt lehetünk, hogy halljuk és látjuk egymást, hogy Nagy Imrével együtt elénekeltük a Himnuszt. Azt hiszem, még az sem merült fel bennünk tudatosan: íme a nemzet, amely ismét önmaga lehet. Az ember csak a testek és lelkek kisugárzó melegét érezte. A legősibb élményt, amely nem ismeri a politikát, a hazugságot, amely ártatlan és gyanútlan. Még harminchét év után is beleborzongok, mennyire gyanútlanok és ösztönösek voltunk.

Valamikor tíz óra tájt néhány teherautó nyomult be elképesztő jelenségként a tömeg közé. Centiméterenként araszolhatott csak előre, mert a tömeg áthatolhatatlan volt. A teherautóról fiatal fiúk és lányok ordítozták a várakozók fülébe: „Emberek, gyerünk a rádióhoz, ölik a magyarokat! Nem halljátok, ölik a magyarokat!” A jelenlévők közül tán senki sem mozdult. Továbbra is a csodákra vártak. Pedig a csoda, a forradalom már akkor elkezdődött. Szégyen vagy nem, az, hogy a keddi tüntetés még azon az estén forradalommá vált, én is csak 24-én hajnalban értettem meg.

Hajnali három körül Krassó Miklós barátom hívott föl – Krassó György testvérbátyja –, hogy azonnal találkoznunk kell, mert feje tetejére áll a világ: a rádiónál fegyveres harc folyik, sok a halott, az Oktogon szomszédságában lévő szovjet könyvesboltot fölgyújtották, s nemcsak az ifjúság mozog és az értelmiség, ő most járt kint Újpesten, ahol a munkások szabályos munkástanácsokat készülnek szervezni. Egyszóval: a lengyel „macskakarmolás” helyett a magyarok forradalmat robbantottak ki. Miközben „lángokban állva” beszélt hozzám, az jutott eszembe, hogy épp egy hete vezettük le matematikai pontossággal, hogy a belpoltikai helyzetünket már csak forradalommal tudnánk megoldani, mással nem. De erre a merész következtetésre nevetve legyintettünk. És most itt van a vakmerő újszülött! S nemcsak hogy keze, lába, akarata van, de olyan ereje is, amely megrendítheti a világot.

Krassót, mint mindig, úgy hallgattam, mint egy hóbortos különc zsenit, aki minden mondatában mond valami érdekeset, elképesztőt vagy vaskosan komoly igazságot, s eközben gyönyörködni is tud saját képzeletében és észjárásában. De beleszeretni csak akkor szeret bele saját gondolataiba, ha másvalaki is rajongani tud értük. Abból, amit a forra 1225dalomról mondott, nem a különc filozófust, hanem egy új embert, egy új barátot ismertem meg.

Hajnali négykor személyesen is beállított hozzám. Egy új világ lehetőségéről és József Attila költészetéről beszéltünk, testközelben egy olyan várossal, amely örökre megszüntette az elmúlt éveket. Néhány darab zsíros kenyér elpusztítása után elhatároztuk, hogy reggel korán bemegyünk az Írószövetségbe, mert a legtöbb fontos hír már hónapok óta oda fut be.

A legtöbb hír? Úgy tetszik: a megváltozott helyzetben is még a régi fejünkkel gondolkodtunk. Tudniillik, elég volt az Apostol utcából legyalogolnunk a Margit hídig, s máris zúdultak ránk azok a hírek, amelyeket az Írószövetségből még csak sejteni sem lehetett. Az első meghökkenésünk: a kihalt híd volt. Tömérdek ember nyüzsgött a budai és a pesti hídfőnél is, de senki nem mert egyik partról átmenni a másikra, mivel a HÉV végállomásánál négy szovjet tank állt egymás mögött, a hídra szegezett gépfegyvercsövekkel és ágyúcsövekkel. Már ők, a szovjetek is? – néztünk egymásra Miklóssal. Lehet, hogy ami tegnap és az éjjel történt, már nem is egészen belügy? Forradalom és szabadságharc is? Együtt megint a kettő, amikor az egyik is elég teher volna?

Rám nézett Miklós és azt mondta: nekünk át kell jutnunk Pestre, és a megdöbbenő szemek sorfala között megindult előre. Ritkán féltem annyira, mint ebben a páratlanul megperzselt pillanatban. Talán még a három hónapig tartó, Fehérvár környéki háborúban sem. De ha Krassó Miklós elindul, én nem maradhatok le, belehalnék a szégyenbe.

Ketten a kihalt hídon, harminc-negyven méterre a szovjet tankoktól! Minden pillanatban azt vártam, hogy belénk eresztenek egy sorozatot. Semmi. Halálos csönd, mint a filmekben. Mint a Félelem bérében. De a képtelenségek csak fokozódni szoktak. Amikor úgy éreztem magam, ahogy Krisztus érezhette magát séta közben a Genezáret-tavon, lépdelve egy ismeretlen közegben, Krassó a tankokkal szemben megállt, és a vezértank tornyában álló szovjet tisztnek elkezdett oroszul szónokolni: „Elvtársak, ne higgyétek el, hogy itt egy fasiszta nép fogott fegyvert. Nem igaz! A magyar nép tiértetek is harcol. Azt akarjuk, hogy a szocializmus ne tankokkal vonuljon föl a saját hívei ellen. A magyarok az éjjel ledöntötték Sztálin szobrát, hogy a helyére a barátságét állíthassák oda!”

Az együgyű orosz mondatok ott, a még ismeretlen ágyúcsövek és gépfegyvercsövek előtt hőskölteménynek számítottak. A tiszt, aki értette a szavakat, némább volt, mint a lámpaoszlop.

Elindultunk.

Egyetlen gondolat kattogott bennem: na most. Na most, és mindennek vége. De semmi.

A pesti hídfőnél ácsorgó tömeg vastapssal fogadott minket.

Első kortyintás volt ez egy meghittnek induló forradalom unicumából. A második korty valóságosan is hátborzongató volt. A hídfőhöz közeli húsbolt kirakatában két halott férfi feküdt, kicsavart testtartással. 1226Golyók ölték meg őket. Az ávósoké? A szovjeteké? Ekkorra ugyanis már tankok és páncélautók robogtak végig néhány főúton, s mindkét oldalt megsorozták gépfegyverrel.

A Vígszínház előtt ismét egy kisebb embertömeg verődött össze. Fegyvertelenek voltak, de sistergett körülöttük a levegő. A Nyugati felől egy mentőautó közeledett szirénázva, a Honvédelmi Minisztériumból a Honvéd utcán át pedig tíz-tizenkét vezérkari tiszt, piros lampaszos nadrágban, libasorban, föld felé tartott pisztolyokkal.

– Emberek, oszoljanak szét – mondta a „tábornoki rajt” vezető főtiszt. – Nem hallották? Menjenek haza!

Ekkor ért oda a mentőautó. Kiugrott belőle egy karszalagos forradalmár, kinyitotta a hátsó ajtókat, s géppisztolyokat osztogatott az ott zsizsegő embereknek. Akadt köztük néhány katonaviselt, fiatal férfi, aki olyan természetesen kapta kézbe a fegyvert, mintha franciakulcsért vagy biciklipumpáért nyúlt volna.

Egy nagy, pulóveres férfi, aki még szakaszvezető is lehetett szolgálati évei alatt, odaszólt a vezérkari tiszteket vezető tábornokfélének.

– Na, mi van, öcsi! Azt mondod, menjünk haza? Nekem jobb ajánlatom van ennél! Kotródjatok azonnal vissza a kuckótokba, amíg el nem ered dühömben az orrom vére!

Fölszabadult nevetés rázott meg mindnyájunkat. A „tábornoki raj” előbb elnémult, aztán hátramenetben elindult vissza a minisztériumba.

Hogy kellene ezt stílusosan mondani? Valahogy úgy, hogy győzött a nép! Fölszabadult és győzött.

Ez eddig még csak három pillanata volt októbernek a megszámlálhatatlanul sok közül. A kezdet kezdete, de már ez is jelezte: a teljes némaság világát már nem lehet soha visszahozni.

Most, hogy két héttel ezelőtt színházi bemutatóként lőtték Moszkvában a parlamentet, magától értetődően jutott eszembe, hogy a század nagy jelenetét: a kommunizmus összeomlását bevezető nagy történelmi prológust azért mégiscsak mi, magyarok írtuk ’56-ban. Moszkvában s másutt is csupán az epilógust írják.

Hogy ez így van, ezt sajnos ma már elég kevesen tudják.

A Nagy Fordulat, illetve a Nagy Összeomlás elemzői közül többen is azt állítják, hogy a kommunizmust valójában a Nyugat győzte le. Maga a kapitalizmus: szervezettségével, teremtőképesebb létformáival, a fegyverkezési verseny szívósabb iramával. És még sok minden mással, amelyben ott szerepel a derű, a szabad gondolat ereje, a magabiztosság, a francia liliom illata, az angol gyöp arisztokratizmusa, nem beszélve az amerikai dollár mágikus képességéről. Igaz, igaz: mindegyik nyomást gyakorló erőnek szerepe volt a szovjet birodalmi rendszer gyors összeroppanásában, de ezek kívülről ható erők. Én azt gondolom, hogy a külső okok mellett – sőt előttük! – a gyors véget inkább a belső okok idézték elő.

1227

A kémek, a statisztikusok, a tudósok minden bizonnyal összeszámolták, hány rakétája, sugárhajtású gépe, tankja, lézerfegyvere volt a NATO-nak, s ugyanúgy azt is, hány megatonna atom- és hidrogénbombát halmoztak föl ’49 óta a szovjetek. De azt vajon ki számolta össze, hány megatonna félelem, szégyen, megalázottság, undor, nélkülözés, fáradtság gyűlt össze évtizedek alatt a Birodalomban és a hozzá tartozó országokban? S mennyi titkos és robbanó szabadságvágy! Hiába iparkodott és ügyeskedett volna a Nyugat, a fölfoghatatlan összeomlás ezen belső hatások nélkül nem következett volna be. Az évtizedeken át zseniálisnak és diabolikusnak tartott KGB úgy semmisült meg egyik percről a másikra, mint az a sárgaházbeli őrült, aki mindaddig gőgös Napóleonként viselkedett, amíg nem parancsolt rá keményen a gondozója: „Kérem, törülje meg az orrát.” S az orrtörlés köznapi kényszere egyetlen perc alatt szétpukkasztotta a tökéletesen felépített kényszerképzetet.

Az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentősége is hasonlít valamennyire ehhez a kijózanító pillanathoz. Másképp fogalmazva: a mítoszromboláshoz. Mert ahogy a franciák a Bastille-t rombolták le jelképes cselekedetként, az ’56-os magyar forradalom többféle mítoszt is lerombolt. A keleti mellett a nyugatit is. Most nem arra az együgyű csalódottságra gondolok, hogy jönnek majd az amerikaiak és fölszabadítanak bennünket, de nem jöttek, hanem arra az elveszített esélyre, amellyel a Nyugat még évtizedekig szegényíthette magát erkölcsileg és szegényíti továbbra is. A magyar forradalom bizonyította be a II. Világháború után elsőül, hogy nemcsak a trianoni békeszerződések voltak gyalázatosak és silányak, hanem a későbbi párizsiak is. 1989 óta sorozatban tapasztalhattuk: minden jogosnak, igazságosnak tartott békeszerződést szétrágott az idő. Minden, amit „szentnek” mondtak, szétzüllött.

Ezt, persze, az októberi napokban mi nem tudhattuk, de mikor később eljutott hozzánk Albert Camus véleménye arról, hogy Magyarország 1956-ban többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben, akkor hátrafelé gondolkodva számunkra is megvilágosodott, hogy a magyar forradalom olyan világszituációt teremtett, amelyben a Nyugat az atomegyensúly terhe mellett is egy új stratégiát dolgozhatott volna ki a Teheránban, Japánban, Potsdamban elhibázott stratégiája helyett. Az akkor jóváhagyott befolyásolási övezetek már rég büntetőtelepek voltak. Vidám barakkok és szomorú barakkok. Lelki és testi sorvasztók. De a Nyugat ugyanúgy viselkedett, mintha még ’56-ban is Sztálin figyelte volna szeme sarkából minden mozdulatát.

Gondoljunk csak Nagy Imre semlegességi nyilatkozatára. Jómagam sokáig úgy gondoltam, hogy ez a nyilatkozat ugyanolyan politikai és lélektani tévedés volt, mint Kossuth meg nem tárgyalt decemberi trónfosztó nyilatkozata, amellyel például sok harcoló katonatisztnek okozott tudathasadást, de később ráeszméltem, ez nem tévedése volt a forradalomnak, hanem kétségbeesésben fogant okossága. Hiszen, ha a 1228semlegességi ajánlatot mindkét fél elfogadja, Kelet és Nyugat egyaránt sokat enyhíthetett volna a ’43-as, a ’45-ös, és a ’47-es görcsein. Mert az a tény, hogy Magyarország úgy óhajt kilépni a Varsói Szerződésből, hogy nem akar belépni a NATO-ba, nem a Tito-féle semlegességi modellt erősítette meg, hanem a finnesítést és az ausztriai mintát.

A forradalom vezetői és tömegei tehát nemcsak Molotov-koktélokkal gondolkodtak, hanem egy nagy távlatú béke és együttélés logikájával is. Bibó István november 4-i nyilatkozatában már a Parlamentet megszálló szovjet katonák jelenlétében ugyanez a gyűlölet nélküli hang szólal meg: „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és a kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni… A harcban osztály és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a hóhérkülönítményesek ellen fordult.” Tudjuk, ezek a bibói szavak is csak a mi morális emlékeink maradtak. Miként a többpártrendszerű demokrácia melletti kiállásunk, amely katartikus alapozással már a ’90-es esztendőket előlegezte Közép- és Kelet-Európának egyaránt.

De valahogy úgy jártunk a Nyugattal is, mint Szolzsenyicin, aki közéjük vetődve tudta meg, hogy az ő Gulágról írt, poklokat járó könyvei előtt már számtalan hasonló könyv megjelent, de senki sem figyelt rájuk.

Kelet és Nyugat mítoszai mellett a magyar forradalom a szomszédos népekét is leleplezte. Kivéve persze a lengyelekét. De bármilyen szomorú is, a csehek, a szlovákok, a szerbek, a románok, a mesterkélten megteremtett barátság mellett, a trianoni emlékek fölparázsló örömével, pontosabban kárörömével nézték végig vergődésünket és földbetaposásunkat. Az történt meg ismét, ami 1848-ban már egyszer megtörtént. A velünk egy sorsot is élő, megkötözött szomszédaink nem a szabadságeszmék mellé, hanem a birodalmi eszmék mellé álltak. Magyarán szólva: az európai reakció oldalára. Akkor a Habsburgok, a Haynauk jelentették ezt a rossz erőt, 1956-ban a szovjetek, az Andropovok és a Szerovok.

Az utolsó években egyre több adat gyűlt arról össze, hogy a forradalom elől pártvezérek és ávós tisztek Csehszlovákiában találtak meleg otthont és komoly politikai ígéretet is a visszavágó bosszúhoz. És természetesen az sem volt titok, hogy a forradalom hírére Románia minden segítséget fölajánlott a szovjeteknek: fölvonulási utakat, vonatszerelvényeket, hajókat, később pedig siralomházi előszobának egy-két királyi üdülőhelyet. A csehek pedig baráti segítségül két vagon gumibotot küldtek a „rendteremtő” karhatalmistáknak. Micsoda fintora a történelemnek, hogy a most születő demokráciák és önállósuló nemzetek előtt a mi halottak napi gyertyáink világítanak a legfényesebben, és a 301-es parcellánk kopjafái állnak a legszilárdabban.

1229

Tudom: az emlékező és ünnepi írásoknak emelkedettebbeknek kéne lenniük, mint ez a mostani. Legalább olyanoknak, mint amilyenek a békebeli március 15-i megemlékezéseink voltak: zászlókkal, versekkel, kokárdákkal, a forradalmi ifjúság eskümondataival.

Az ünnepélyességet ezenkívül maga a közeg is indokolná: azoknak a magyaroknak az élete, világa, sorsa, akiknek épp a forradalom miatt kellett elhagyniuk hazájukat, és a kinti életükben egyedül a forradalomhoz való hűségük volt az ő erkölcsi alkotmányuk alapja.

De hogy a fölsorolható érvek ellenére én mégsem az emelkedett emlékezés hangját választottam, annak bizony eléggé lehangoló oka van. Az ötvenhatos forradalom a maga idejében csakugyan megrendített néhány hazug mítoszt, de lassan ott tartunk, hogy a mienket és a saját magáét is szétrombolhatja. Hol az ifjúság, amely méltóan, belső ösztönére hallgatva, odaáll a forradalom emléke mellé? Mi lett a még életben maradt forradalmárokkal, szereplőkkel? Mi lett belőlük?

Gottfried Benn, a kiváló német költő szerint a világtörténelemben az egész emberiség néhány önmagával való találkozásból él. Tegyük hozzá: ilyesmiből élnek a nemzetek is. Ilyen találkozás volt önmagunkkal a kereszténnyé válásunk, ilyen a protestantizmus, a Rákóczi-szabadságharc, a reformkor, ilyen 1848 márciusa és 1956 októbere. Akinek megadatott, hogy ezt az utóbbit minden ízében, minden sejtjében átélhesse, annak tudnia kell, mi az, hogy történelem, s tudnia azt is, mit jelent egy nemzethez, egy közösséghez, egy kultúrához és a szabadsághoz tartozni. A személyes életben csak a mindent megmozgató szerelem hasonlít ahhoz a mámorhoz, amelyet az egyén és a tömeg él át ilyenkor az utcán, a mitologikus szobrok ledöntése közben, félelem nélküli hömpölygésben a céljai felé. Ez a fölfoghatatlan nagy szerelem napjainkban, sajnos, épp a salakját önti elénk. A kiégett, a kifáradt, a hideg-kék anyagot, amelyből a tűz, a melegség és a fény tűnt el fokozatosan. Valljuk csak be magunknak: a mai Magyaroszág az ’56-oshoz viszonyítva egy sérült, zsörtölődő házasember, aki így-úgy megkeseredett szájízzel végzi kötelességét, de nyirkos a tenyere, rosszak az álmai, és az elveszett csoda helyett valamilyen titkos bosszú kiélésére készülődik.

Nem az lenne-e a mi méltó ’56-os ünnepünk, ha végre egy igazi, belső forradalmatrobbanthatnánk ki megint, de ezúttal a magunk romlása ellen? Mások rossz hatalmának a megdöntése helyett a magunk rossz természetével fordulva szembe. A török áfium, a Habsburg áfium, a szovjet áfium után a falhoz vágni a magyar áfiumot is!

Szabó Zoltán, aki élete felét ugyancsak kényszerű száműzetésben élte, valamikor még a ’40-es évek elején ezt a létfontosságú mondatot írta le egyik jegyzetében: „A magyarságnak az segít most, aki egységesíti.” Legidőszerűbb jelszónk lehetne ez ma is. Persze, ahogy Szabó Zoltán se zsinóros, mentés, tulipános látomásként képzelte el ezt az egységet, mi se ilyen érzelmes és romantikus alapon képzelődünk. Nem politikai vagy társadalmi egyneműségre s ostoba tagolatlanságra törekszünk, ha 1230nem olyan szellemi-lelki összetartó erőre, amely 1956-ban világesemények középpontjába röpítette Magyarországot.

Akarjuk vagy nem: Magyarország ma ismét „világesemények” színhelyévé válhat. Könnyen megtörténhet velünk, hogy a szomszédos országok: Ukrajna, Oroszország, Románia, Szerbia gazdasági és politikai összecsuklása következtében népvándorlás indulhat el, és mi még néhány nyugati ország akaratából is egy nagy menekülttáborhely-országgá kényszerülünk válni. Ha kérnénk, talán még pénzt is kapnánk tőlük ennek a „nemes” feladatnak a vállalásához. Ez a változat azért kelt az emberben félelmet, mivelhogy komoly előzményei vannak régi időkből s a közeliekből is, továbbá azért, mert a határainkon túlról idekényszerülő magyarok előtt nem csukhatjuk be a kapuinkat. De ha bekövetkeznék, egyenesen tragikus lenne mindnyájunknak.

Magunkhoz méltó a másik változat lehetne. Az, hogy kihasználva még az ’56-ból is származó előnyünket, a reformkommunizmustól a magyar modellen át mostani talpon állásunkig, egy olyan gazdasági és demokrácia-modellt teremtenénk, amely Közép- és Kelet-Európa országainak követhetőbb lehetne, mint az amerikai vagy a francia minta. Mert ne higgyük, hogy a Kárpátoktól Keletre ugyanolyan demokráciaigények és életmódigények magzanak csak föl, mint Dévénytől nyugatra.

Erre a szerepre semmiféle elhivatottság, küldetéstudat se tehetne alkalmassá minket, még ha kívánnánk se. Egyedül az tehet azzá, hogy mi ismerjük legjobban Nyugatot és Keletet, mi beszéljük tömegesen a szomszédaink nyelvét: a románokét, a szlovákokét, a csehekét, az oroszokét, az ukránokét, a szerbekét, a horvátokét, nem is említve most a Nyugaton élő, milliós magyarságot, amely gazdasági és politikai diplomáciánk „erős hadteste” lehet, nem csupán tolmácsa, ha megtaláljuk ennek a lelki és szervezeti formáit.

Egyetlen mondatot se mernék ezekről az esélyekről mondani, ha nem tudnám, hogy Erdélytől Amerikáig, Pozsonytól Ausztráliálig, Zentáig és Münchenig milyen kitűnő honfitársaink élnek. Életrevalóak, szellemesek, találékonyak, akiket nemcsak a száműzetés nagyobb távlata vagy a kisebbségi sors hétpróbái növeltek meg, de mindaz, ami történelmünkből, kultúránkból beléjük ivódott. Ijesztő fonákja ennek a büszkeségre hajlamosító helyzetnek, hogy mi, magyarok inkább csak külön-külön vagyunk valakik. Együtt kevesebbek vagyunk saját lehetőségeinknél. S mi ez, ha nem az eredendő bűn? Szétnézve közéletünkben – határainkon kívül és belül – néha azt gondolom: amit nem tudtak elpusztítani bennünk a szovjetek és helytartóik, azt mi magunk pusztítjuk el magunkban.

lelki egység megteremtésének az igényét nem valami avas nemzetieskedés sürgeti, hanem a kigyulladt ház logikája. Bárhol éljünk, mindenütt izzanak fejünk fölött a gerendák: Erdélyben is, a Délvidéken is, a Felvidéken is.

Nem az volna-e a hivatásunk, hogy a gondolkodás, az érzelmek belső Petőfi-köreit megalakítva elindítsunk egy új öneszmélési folyamatot, 1231amelyből a végén, belül, a tudatunkban még olyan forradalom is fölragyoghat, mint amilyen 1956-ban lezajlott.

1993

*

 

ZSAROLÁS VAGY ALKU

Borenich Péter: 1956 őszén a világ tétlenül nézte, hogyan fojtja vér­be a Vörös Hadsereg a magyar forradalmat és sza­badságharcot. Az ENSZ közgyűlése ugyan napirendre tűzte a magyar kérdést, de a különböző szócsaták nem sok eredményt hoztak. Végül is úgy döntöttek, hogy az ügy kivizsgálásával megbíznak egy ötös bi­zottságot. Vizsgálódásaik során 111 tanút hallgattak meg. Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József nyil­vánosan beszélt, de a többieket zárt ülésen faggatták. Közülük 81-en névtelenül szerepeltek, mert attól fél­tek, hogy itthoni hozzátartozóikon állnak bosszút.

Borenich Péter dokumentum összeállítása (1992)


Néhány mondat az ENSZ ötös bizottságának jelen­téséből:

„Ami 1956 októberében és novemberében Magyarorszá­gon lezajlott, spontán nemzeti felkelés volt. Nem igaz, hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították. A bizottság alaposan megvizsgálta azt a lehetőséget, hogy a fel­kelést esetleg előre kitervelték, de semmiféle olyan bizonyí­tékot nem talált, amely igazolt volna bármiféle ilyen feltevést. A felkelés nem volt fasiszta vagy antidemokratikus."

Ortutay GyulaAz ötös bizottság jelentését az ENSZ XI. közgyűlé­sének rendkívüli ülésszakán kívánták megtárgyalni. Ennek kezdete 1957. szeptember 10. Az idő előreha­ladtával Kádárék egyre idegesebbek lettek. Elhatároz­ták, hogy tiltakozó akciókat szerveznek. Ennek egyik fő eseménye az a nagygyűlés volt, amelyet 1957. szeptember 4-én tartottak a Sportcsarnokban. Az el­nökségben ott volt természetesen Dobi István, Apró Antal, Kállai Gyula. A gyűlés fő szónoka Ortutay Gyu­la volt, az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora.

A nagygyűlés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Meglepetést csak az a nyilatkozat okozott, amit a ma­gyar írók nevében Fodor József olvasott fel. Idézzünk fel ebből néhány mondatot.

„Egyek vagyunk ezzel a néppel. Ismerjük lelkének min­den rezdülését. Tudjuk és hirdetjük, a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat. Illetéktelen és ellenséges nyugati beavatkozásnak nem csekély része volt abban, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott, és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Egyet azonban ma már világosan látunk: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozott véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól.”

fodor-jozsefEzen az estén Fodor József 170 magyar író és költő nevét olvasta fel, majd ez a szám néhány nap múlva 222-re emelkedett. De vajon ezt a nyilatkozatot való­ban aláírta Németh László és Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Galgóczy Erzsébet, Illyés Gyula és Füst Milán, Örkény István és Weöres Sándor, és több mint kétszáz társuk?

Azért mentem el néhány íróhoz és költőhöz, hogy ennek utánajárjak.




(...)

Csoóri Sándor: Nem emlékszem. Nem először hivatkozom erre az emlékezetkihagyásra, de szinte bizonyos vagyok, hogy nem írtam alá. Ezzel nem mentegetni akarom magamat, hanem ellenkezőleg, meg akarok egy lelki helyzetet magyarázni. Ha én valami rosszat elkövettem, vagy olyat, ami a kedvem ellen való volt életemben – volt két vagy három ilyen dolog akár magánügy, akár közügy tekintetében –, azokra halálos pontossággal emlékszem, hogy én itt tévedtem, hisz én azokat meg is szoktam mondani. Nagyon szívesen megmondanám, mert ezt én nem bűnnek tartanám, hanem félrevezetésnek. Jó, mi mindnyájan bent voltunk a forradalomban, megta­gadni senki nem tagadta meg igazában a forradalmat, soha nem beszéltünk másképp, inkább hallgatunk, ez igaz. Nem beszéltünk másképp, mint ahogy '56-ban erről gondolkodtunk. Na most ezt természetesen valakik kezdték. Nyilvánvaló, hogy Illyésék, Németh Lászlóék, Féjáék vagy mások, lehetséges, hogy attól való félelmükben, hogy ne csukjanak le több írót, vagy hogy akiket már lecsuktak, azokat kihozzák a börtönből, ezt el tudom képzelni. De én erre sem em­lékszem. Ha netalántán mégis aláírtam volna, mon­dom, akkor ennek nem tulajdonítottam olyan jelentő­séget, hogy én ezt lelkiismereti problémának tartot­tam volna, mert ha netalántán mégis aláírtam, akkor arra gondoltam, ha ezt Illyés, Németh László, Weöres és a többiek aláírják, hiszen hozzánk hozták utoljára, ha hozták, de erre sem emlékszem, fiatal írók, ugye, mindig az idősebbekre hagyatkoznak, s hogy ők jól gondolják, akkor egészen bizonyos, hogy jól van.

Borenich Péter: Vajon Illyés Gyula és Németh László aláírta?

Csoóri Sándor: El tudom képzelni, hogy aláírták. De azt is el tudom képzelni, hogy ennek különleges tétje volt. Bár azt utólag többször végiggondoltam, hogy Illyésnek és Németh Lászlónak a szerepe '57 tavaszá­tól kezdve a Kossuth-díj kapcsán nem volt egyszerű számunkra, fiatal írók számára sem. Én akkor olyas­félére gondoltam, hogy Bethlen Gábor volt már egy­szer ilyen helyzetben, nem egyszer, hanem folya­matosan a törökkel szemben. És ha Bethlen Gábor összevész a törökkel véglegesen, akkor elvész Erdély, ha elvész Erdély, akkor elvész Magyarország. El tu­dom képzelni, hogy a felnőttebb írók akkor végig­gondolták Magyarország helyzetét, másképpen, nem csak egy oldalról, hanem úgy gondolták, hogy akármi történt is, meg kell egy új kiegyezést kötni. Én ezt csak feltételezem, vagy feltételeztem akkoriban, nem fogalmaztam meg ilyen pontosan ezeket a fogalma­kat. S ha ez így van, akkor ez a fajta együttműködés már megelőzte azt a későbbi együttműködést, ame­lyiknek résztvevői voltak Déry Tibortól kezdve azok, akik a börtönből kijöttek, éppen Kádárék börtönéből, s ezt az úgynevezett kiegyezés készítette elő... ki­egyezés ...hát macskakörmök közt mondom termé­szetesen, ez készítette elő azt, hogy az értelmiség, a magyar értelmiség egészen más szellemű életet tudott '62-63 után kezdeni, mint amit például '68 után a cseh értelmiség. Mert '68 után a cseh értelmiséget teljesen lefejezték, tönkretették és nem is indulhattak el olyan szellemi mozgások, mint amilyenek Magyarországon elindultak. A politika roppantul bonyolult. Azok, akik öt-hat világégést végigéltek, mondjuk Németh László, Illyés Gyula, ez a nemzedék, ugye, mert végigélték az első világháború végét, a 18-as forradalmat, a pro­letárforradalmat, akkor végigélték a második világ­háborút, akkor a sztálini korszakot, a Rákosi-korsza­kot, akkor '56 végét, tehát hogy ha egy életbe ennyi tragédia fér bele, akkor lehetséges, hogy ők úgy gon­dolták, hogy úgyis a nagypolitika dönti el végső so­ron, hogy mi történik Magyarországgal, hogy ők iga­zában csak egy olyan helyzetet tudnak teremteni, amelyikben alku révén természetesen, kiegyezés ré­vén –, de egy másfajta élet indulhat el, amelyik az itt lakók java részének próbál valamilyen életföltételeket teremteni. Ez nem a szigorú erkölcs világába tartozik, ez a politikai alkuk világába tartozik természetesen, s azt, hogy ezt írók követték el, ez nagyon nehezen feldolgozható az irodalom számára. De azt is érdemes meggondolni, hogy ha nem lett volna valamilyen kiegyezés a kádári rendszerben, egészen mások len­nének a gazdasági mozgások most is, hiszen az or­száglakók már a Kádár-rendszerben kezdték vissza­venni azt, amit elvett tőlük a szocializmus, a kommu­nizmus: azok a kiskertek, meg a hétvégi házak, ame­lyek ellepték az országot, azok a visszavétel szimbólu­mai. Ezek jelezték azt, hogy kezdi visszavenni az or­szág magának a földet, a lehetőségeket, a gondolatot stb., stb. Hihetetlen bonyolult a világ, a politika. 1956-ban, '57-ben az ember semmit nem látott tisztán, aki akkor döntött valamit, vakon döntött, még akkor is, ha legjobb szándékából vagy félelmében döntött, mert sem Kádárék döntése, sem Illyésék döntése nem volt történelmi döntés igazában, mert a történelmi döntések a háttérben, a nagyhatalmak között dőltek el, ott zajlottak le. Úgy hogy ma már ezt innét látva azt kell mondanom, mindenki furcsa szerencsétlen szereplője volt annak a korszaknak, az igazságaival, a féligazságaival vagy a hazugságaival együtt.

(Az összeállítás rádiós változata elhangzott a Kossuth Rádióban 1993. január 17-én 17 óra 5 perckor. Írott formában megjelent a Népszabadságban, 1993. februárjában, és a Kádár villa titka című könyvben 1995-ben.)

LAST_UPDATED2