Payday Loans

Keresés

Cukor és korbács: a Kádár-rendszer születése PDF Nyomtatás E-mail
1956 - Magyar Októberi Forradalom/Szabadságharc

Cukor és korbács: a Kádár-rendszer születése

2013.12.08. 20:57138
Ez a cikk 2 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

1957. május 1-jén, bő fél évvel a forradalom kitörése után több százezer ember hallgatta a szovjet csapatok által Magyarország vezetőjévé tett Kádár Jánost. Mi vezetett oda, hogy ekkora tömeg gyűlt össze, amikor néhány hónappal korábban még általános sztrájk bénította a Kádár vezette új kormányt?

1956. november 4-én bevonultak a szovjet csapatok Magyarországra. A forradalom idején létrejött munkástanácsok és nemzeti bizottságok néhány hétig még működtek, sokakban élt a remény valamilyen tárgyalásos megoldásra. December elejére azonban a Kádár János vezette új hatalom erőszakos lépéseiből világossá vált, hogy a fő cél a forradalom előtti rendszer némileg módosított, életképesebbé tett változatának kiépítése.

A rendszer restaurálása

Ezt a szándékot jól tükrözte az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának december 2–5. között megtartott, kibővített értekezletén hozott határozat, amely egyértelművé tette a forradalom hivatalos megítélését, egyúttal kijelölte a párt politikáját is. A határozat az októberi eseményeket ellenforradalomnak minősítette, okait pedig négy pontban foglalta össze: a „Rákosi–Gerő-klikk” hibás és „dogmatikus” politikája, a „Nagy Imre-csoport” pártot támadó politikája, a „Horthy-féle erők” szervezkedése, valamint „a nemzetközi imperializmus”. A határozat világosan jelezte Kádár politikáját: egyszerre kívánt küzdelmet folytatni Nagy Imre személye és politikája, valamint a Rákosi-féle sztálinisták elvei és gyakorlata ellen.

A harc azonban már 1956 végén sem egyforma erővel folyt a két csoport ellen. Míg a Rákosit követő sztálinisták második-harmadik vonala – vagy éppen a forradalomban feloszlatott ÁVH emberei – megtalálhatták helyüket az új rendszerben, addig a Nagy Imre vonalához tartozó politikusok jobb esetben is csak a börtöncellára számíthattak. Kádár az országban meglévő politikai erők közül jóformán csak a sztálinistákra építhetett, akik folyamatosan a keményebb fellépés irányába kívánták elmozdítani a vezetést. Kádár végül 1957 márciusára tudta valamennyire kiszorítani legfontosabb képviselőiket az országos vezetésből.

Kádár és az MSZMP vezetősége a Szabadság téren 1957-ben

Forrás: Fortepan

Az 1956 végén berendezkedni kezdő új rendszer első intézkedései megmutattak valamit a Kádár-rendszer későbbi arculatából: miközben lényegében az 1956 októbere előtti egypártrendszer és tervgazdaság helyreállítása történt meg, a kádári vezetés lényeges pontokon el is határolta magát a Rákosi-korszaktól. Egyszerre történt tehát restauráció és némi változtatás, ami egyformán érződött a megtorlásban, az életszínvonal emelését szolgáló kormánypolitikában és a május 1-jei ünnepségen is.

A megtorlás politikája

A Kádár-rendszer berendezkedésének legjellemzőbb mozzanata a megtorlás politikája volt. Kegyetlensége közismert: Romsics Ignác történész adatai szerint 350 végrehajtott kivégzésről, 22 ezer börtönbüntetésről, 13 ezer internáltról tudunk, és közel 35 ezer ember ellen indult eljárás. Ezenkívül sokaknak a karrierjét, az egzisztenciáját tette tönkre az, ahogyan a forradalom után ellehetetlenítették őket.

1956. december 11-től kezdődően több törvényerejű rendelet szabályozta a megtorlás „jogi kereteit”: először gyorsított eljárással hoztak ítéleteket, majd a szintén sok ügyben eljáró katonai bíróságok mellett 1957 áprilisában újra felállították a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, ami a fellebbezés lehetősége nélkül, egyszerűsített eljárásban hozott ítéleteket. Később megyei és városi szinten is létrejöttek a népbírósági tanácsok, amelyek egészen 1961-ig hoztak ítéleteket '56-os ügyekben.

Lány ismeretlen budapesti városrészen, egy szétlőtt fal előtt 1957 tavaszán

Forrás: Fortepan

A megtorlás fő célpontjai olyan személyek voltak, akik közvetlenül részt vettek a forradalomban. A forradalom országos szimbólummá vált vezetői – Nagy Imre és társai – halálbüntetésre vagy hosszú börtönbüntetésre számíthattak. Azok a munkásokat, értelmiségieket, akik helyi szinten szereztek tekintélyt, és váltak vezetővé, súlyos börtönbüntetésre ítélték. A fegyveres harcot folytató felkelőkre, különösen a vezetőkre pedig általában halál várt. Az első perek áldozatai, az 1957. január 19-én kivégzett Dudás József és Szabó János is közülük kerültek ki. A fő vádpont jellemzően az államrend elleni szervezkedés és az izgatás volt.

Mindebből látható, hogy a kádári megtorlás elsősorban arra törekedett, hogy a társadalmat megfossza a saját személyiségük jogán tekintélyt kivívott vezetőitől, így eleve megakadályozza bármilyen új ellenállás kialakítását. Ehhez járult még az elrettentés ereje is: a szigorú ítéletek félelmet kelthettek azokban, akik ellenálláson gondolkodtak. A megfélemlítés jellegzetes eszköze volt az 1957 februárjában megalakult, géppisztolyokkal felszerelt, ám soha be nem vetett Munkásőrség.

A Kádár-korszak megtorlása azonban különbözött is a Rákosi-korszak terrorjától. Kirívó kegyetlensége főként azokat érintette, akik valóban részesei voltak a forradalomnak, ráadásul a pereket – szemben az ötvenes évek elejének gyakorlatával – valóban megtörtént események ügyében indították, koncepciós jellegük inkább a hangsúlyokban, a fontos részletekben és a tettek megítélésében jelent meg. Mintha azt üzente volna a forradalomban is passzívan maradt többségnek, hogy ha továbbra is passzívak maradnak, akkor nem kell a Rákosi-korhoz hasonló félelemben élniük. Ez a hatvanas évektől a rendszer egyik alapvető vonása lett.

Hangulatjavító intézkedések

Kádár egy későbbi beszédében így fogalmazott: „A dolgozó tömegek jelentékeny részét elsősorban nem a politika általános kérdései érdeklik, hanem a mindennapi életüket befolyásoló gazdasági és kulturális kérdések helyes megoldása.” Ez az elv a Kádár-rendszer évei alatt az életszínvonal emelésében és a népjóléti intézkedések meghozatalában érvényesült. Az életszínvonal emelése pedig a későbbiekben a rendszer legitimációjának alapjává vált.

Dunaújváros, 1957

Forrás: Fortepan

Kevéssé ismert, hogy már a rendszer születésekor, 1956 végén és 1957 elején számos olyan intézkedés született, amellyel a párt különböző társadalmi csoportokat igyekezett megnyerni. 1956 novemberétől átlagosan 18%-kal emelték a munkások, bányászok és a pedagógusok fizetését, majd a gyárakban lehetővé tették a nyereségrészesedést, 1957 júliusában pedig a teljesítményarányos bérezést. Mivel az árak eközben nem emelkedtek, a munkásság jelentős reálbér-növekedésben részesült.

A falvak népe 1957 elején annak örülhetett, hogy a hatalom ekkor még tudomásul vette az ötvenes évek elején közgyűlölet övezte termelőszövetkezetek megszűnését és a kötelező beszolgáltatás eltörlését. Később növelték a termények felvásárlási árát, majd az állam és a termelő között közvetlen felvásárlási szerződések segítették az átlátható viszonyok kialakítását. A kisiparosok és kiskereskedők rokonszenvét az új kormányzat azzal kívánta megnyerni, hogy 1957 januárjában 26%-ról 20%-ra csökkentette az adókulcsot, amit később más foglalkozásokra is kiterjesztettek. Még 1956 decemberében eltörölték a gyermektelenek adóját, az országból 1957. január 31-ig illegálisan eltávozott személyek pedig büntetlenül hazatérhettek. A meghozott népjóléti intézkedések közül sok a forradalom követelései között is szerepelt.

Több százezer ember a Hősök terén

A Kádár-kormány összességében a „cukor és korbács” politikáját követte 1957 első felében. A forradalomban szerepet vállalók szigorú büntetésekre számíthattak, ugyanakkor a társadalom politikai szempontból kevésbé vagy egyáltalán nem aktív rétegét népjóléti intézkedésekkel próbálták megnyerni. Márciusban még „Márciusban Újra Kezdjük” feliratok nyugtalanították az állambiztonsági szerveket, valós ellenállásra azonban ekkor már nem lehetett számítani.

A rendszer a saját maga melletti első nagy tömegdemonstrációt 1957. május 1-jén tartotta meg. Jellemző, hogy amikor 1956 decemberében először akartak a Kádár-kormány mellett demonstrációt tartani, az esemény lövöldözésbe és véres összetűzésbe torkollott. Májusra azonban nagyot fordult a világ: a Marosán György és társai által gondosan előkészített május 1-jén hatalmas, több százezres tömeg jelent meg.

1957. május 1-je

Forrás: Fortepan

Gondosan választották meg a helyszínt: a korábbi évek május 1-jei felvonulásainak helyszíne a ledöntött Sztálin-szobor helyével nyilvánvalóan nem volt alkalmas, így esett a választás a jól átlátható, nagy befogadóképességű Hősök terére. A dísztribünt a mai Andrássy út torkolatánál állították föl, a szónoki emelvény fölött Marx, Engels és Lenin képe függött. A főhelyen élő vezetőt ábrázoló képet nem helyeztek el, ami a Rákosi-korszak személyi kultuszától való távolodást is jelezte.

1957. május 1. borongós, esős nap volt. Öt irányból érkeztek a térre a gyűlés résztvevői, munkahelyek szerint csoportosulva, így könnyen ellenőrizhető volt a jelenlét. Ez annak ellenére is igaz volt, hogy a pártközpont szándéka szerint senkit nem kívántak a jelenlétre rákényszeríteni. A rendezvény elején – megint csak éles ellentétben a Rákosi-korszakkal – a vezetők a gyűlés néhány résztvevőjével beszélgettek, így kívánták „a néphez közeli, egyszerű” vezető képét sugallni. Marosán röviden köszöntötte Kádárt, aki terjedelmes beszédet mondott az összegyűlt tömegnek. A gyűlést az Internacionálé zárta.

1957. május 1-je

Forrás: MTI/Bojár Sándor

Korabeli becslések közel 300 ezer főre teszik a gyűlés részvevőinek számát. Sokak számára meglepő volt, mekkorát változott a város 1956 októbere óta. Nehéz ma már pontosan megmondani, hogy miért is ment ki ennyi ember 1957. május 1-jén meghallgatni Kádárt: talán a megfélemlítés és a népjóléti politika együtt hozta meg a kívánt eredményt, talán az emberek féltek a felelősségre vonástól, vagy egyszerűen éppen volt 300 ezer ember Budapesten, aki támogatta Kádárt.

Az azonban bizonyos, hogy az októberi ellenállás szelleme megtört, a társadalom döntő többsége kénytelen volt belátni, hogy egy darabig Kádár lesz az ország vezetője. Sokan az októberi forradalom után csak nyugalomra és békére vágytak, amire Kádár politikája és beszéde határozottan ígéretet tett. A Kádár-kormány tehát megkapta, amit akart: hatalmas, mögötte álló tömeget mutathatott be a május 1-jéről készült Új tavaszi seregszemle című propagandafilmjében, amelyet külföldön is játszottak.

Új tavaszi seregszemle

A negyedórás film az ünnep „népi jellegére” helyezte a hangsúlyt: a film első harmadában falusi képek jelzik május 1-je egész országra kiterjedő, „őszinte” megünneplését. A film második harmada a budapesti nagygyűlést mutatja be, Kádár beszédét alig két percbe tömörítve. A film utolsó öt perce pedig „a dolgozók boldog, önfeledt szórakozását” mutatja a majálison, ahol még Biszku Béla belügyminiszter is mustáros virslit evett a munkások körében.