Az embereknek az időhöz való viszonya a 19. század folyamán alapjaiban változott meg. Az óra diktatúrája alatt élő mai ember szemében a hagyományos társadalom életritmusa felfoghatatlanul lassú, időbeosztása pedig ésszerűtlenül pazarló volt.
Az életszakaszok allegorikus ábrázolása évszázadokon át a képzőművészet kedvelt témája volt
Az idő feltartóztathatatlan folyását, monoton ritmusát a szólások gyakran hasonlítják a malmok egyhangú munkájához vagy a kerék körforgásához. Ám a fizikai idő állandóságával szemben az emberi időérzékelés változékony; ezt fejezzük ki, amikor a rohanó időt, a gyorsuló időt, vagy éppen az ólomlábakon vánszorgó perceket emlegetjük.
Az idő érzékelése és használata társadalmi jelenség, s mint ilyen, változásoknak van alávetve. Bár időfelosztás és időérzékelés minden társadalomban létezik, azonban annak kifinomultsága mély különbségeket mutat.
Időmérő tevékenységek
A munka az a tevékenység, amelyben legkézzelfoghatóbban megragadható az időfelfogás változása. Az óra diktatúrája alatt élő modern emberrel szemben a hagyományos társadalom életritmusát az elvégzendő feladatok sorrendje, logikája, időszükséglete határozta meg. Az idő múlását is a már elvégzett és elvégzendő munkán keresztül érzékelték.
Munka és idő szoros kapcsolata kifejeződött egyes mértékegységekben is. Az egy kaszás rét, az egy kapásszőlő esetében az egy nap alatt elvégezhető munka segítségével határozták meg egy terület nagyságát. Szintén feladat és idő összekapcsolásán alapszik az egy órajárás vagy egy napi járóföld távolságmérték.
A viszonyt megfordítva, az időtartamot is gyakran fejezték ki valamilyen tevékenységgel. A rövidebb időtartamokat leggyakrabban valamelyik közismert vallásos szöveg elmondásához szükséges idővel érzékeltették: egy miatyánknyi, egy hiszekegynyi, egy üdvözlégynyi időt emlegettek. Az alapvető élelmiszerek elkészítéséhez szükséges idő is kézenfekvő viszonyítási alap volt. Egy 18. századi magyar paraszt éppúgy elegendően pontosnak érezte tanúvallomását, amikor azt mondta a bírónak, hogy az áldozat „tyúkmonysültig” élt (amíg megsül egy tojás), mint a madagaszkári földműves, aki a félóra helyett azt mondta: „míg megfő a rizs”, vagy a közép-amerikai indián, akinek a kukoricacső megsülte volt az alapegység. Mindenki által ismert tapasztalati tényt vett alapul a középkori angol is, amikor „pössentésnyi időt” emlegetett.
Életritmus és természet
A hagyományos társadalmakban az időbeosztás a munkavégzés igényei szerint változott. Ez az időfelfogás ősibb, emberibb, felfoghatóbb, mint a kötött idejű, mert szükségszerűsége közvetlenül érzékelhető. Az óra szerint dolgozó ember számára viszont a feladatorientált időbeosztásra jellemző munkaszellem ráérősnek, pazarlónak tűnik.
A déli órák hosszú pihenője. Vasárnapi Ujság, 1865
A lakosság zöme közvetlenül vagy közvetve a mezőgazdaságból élt, így életének ritmusát elsősorban a természeti tényezők váltakozása határozta meg. Ennek következtében az esztendő a viszonylag rövid intenzív munkás hetek és a semmittevés váltakozásából állt. A paraszti társadalomban nem különült el szigorúan a munka- és a szabadidő sem. Bizonyos munkafolyamatokhoz elválaszthatatlanul hozzátartozott a szórakozás. Ilyen volt például a fonás a fonóban, a kukoricahántás vagy a disznóvágás. A tisztán pihenésre szánt idő elkülönítését ugyanakkor az egyházi vagy népszokás-jellegű munkatilalmak, illetve rítusok is erősítették.
A fonó egyszerre a monoton női munka, a népi kultúra és a párválasztás "intézménye"
Vasárnapi Ujság, 1867
Az élet ritmusát három nagyobb ciklus körforgása határozta meg: a napé, az esztendőé és az emberi életé. A napi ciklus hosszát, valamint a munka jellegét és intenzitását az évszak szabta meg. A nap kezdete és vége a Nap keléséhez és nyugvásához igazodott, a szünetek, pihenés, étkezés hossza a feladat mennyisége, illetve az időjárás szerint változott.
Az éves ciklust a mezőgazdasági munkák egymásutánja szabályozta. Az ünnepek egyik funkciója az éves ciklus tagolása volt. Léteztek kitüntetett időpontok: bizonyos munkák elkezdésére vagy elvégzésére legalkalmasabbnak tartották a napkelte előtti vagy napnyugta utáni órát, a holdtöltét, Szent György vagy Szent Mihály napját (április 24, illetve szeptember 29.) stb.
Jankó János: A népdal születése, 1860
A természet által diktált ritmust nemcsak a parasztság vette fel, az általában az egész vidéki társadalomra jellemző volt. A nemes vagy a vidéki értelmiségi téli életritmusa ugyanúgy lelassult, mint a földművesé. A földmérő mérnök számára, aki az 1840-es évek közepén egy somogyi uradalom felmérését végezte, természetes volt, hogy a téli hónapokban szobájába szorult: anyagát rendezgette, szépirodalmat és a hetente kétszer érkező újságokat olvasgatta. A század első felében még az iparosok jelentős része is a mezőgazdasági ciklushoz alkalmazkodott időbeosztásában: a tavaszi és nyári hónapokban föld- és szőlőműveléssel foglalkozott, iparát csak ősszel és télen űzte.
Még az iskolai oktatás rendje is szorosan függött az évszakok változásától. A falusi népiskolák kénytelenek voltak a tavaszi és őszi nagy mezei munkákhoz igazítani a tanév kezdetét és végét, hiszen azokban a gyerekeknek is részt kellett venni, és úgysem járatták volna őket iskolába a szülők. De még a gimnáziumok is kénytelenek voltak követni a napok rövidülését-hosszabbodását a tanítás rendjében, hiszen mesterséges fényre nem igen számíthattak. A tatai gimnáziumban például a délutáni órák a tavasszal és ősszel 3-5-ig, télen 2-4-ig tartottak.
Pusztai iskola Szeged környékén, Vasárnapi Ujság, 1855
Boldog időtlenség
A 19. század első felében az amúgy is ritka utazások számunkra szinte felfoghatatlan ráérősséggel zajlottak. Az érkezést, a találkozásokat csak hozzávetőleges pontossággal határozták meg, a néhány napos eltérésben semmi furcsát nem találtak. Egymástól távol lakó ismerősök gyakran a nagyobb vásárokra időzítették a találkozót; ehhez elegendőnek találták megírni, hogy például a József napi vásárra Pestre utaznak, szállásuk ebben és ebben a fogadóban lesz. De hogy a majd egy hétig tartó vásár melyik napján találkoznak, azt már nem rögzítették. A hamarabb érkező el-elnézett a megjelölt szállásra, hogy megérkezett-e már ismerőse.
A kiszámíthatatlan útviszonyok között persze nem is igen lehetett pontos érkezési időpontot adni. Nagy esőzések akár több nappal is meghosszabbíthatták az utazást. Éppen az otthonról való kimozdulás ritkasága miatt amúgy is lassan haladhattak, hiszen az utazást gyakran megszakította az útba eső rokonok, ismerősök meglátogatása. Egy-egy ilyen „beköszönés” azután több napig is eltarthatott. Az utazással összekapcsolt rokonlátogatás már a gyermek számára is természetes volt: a kisdiák Kazinczy a kitérők miatt jó két hét alatt ért vissza Pest megyéből Sárospatakra.
Utazás a szolnoki töltésen, 1853.
Újfalvi Sándor leírása szerint a 19. század eleji, falun élő erdélyi nemesség életében még alig játszott szerepet az óra. Apjának, a jómódú birtokosnak (aki évtizedeken át szolgabírói hivatalt is viselt), nem volt órája, mert „ennek gyakori igazítását igen költségesnek nevezte, azért inkább nélkülözte. Nappal az áldott nap, éjjel kakasszó, hajnalban a Fiastyúk és az esthajnalcsillag voltak útmutatói, és a hosszú tapasztalás után nagyon pontos és biztos módon". A hagyományokhoz való ragaszkodást megtestesítő öreg erdélyi nemes, Keczeli István házában ugyan „a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól. Rég elromlott. Egy obsitos néhányszor javítgatott már rajta, de még sem szól, s a gazda belérestellt már az ok nélküli munkába”,hiszen úgysem az órához igazodott az élet. Az órahiányt éjjelente a kakasszó pótolta, „a hosszas tapasztalás után jól hozzávetőleg”.
Rábaközi kisnemesi viselet a Regélő életképén, 1840
Hazulról kimozdulva „nadrága zsebeiből kétfelől acél óraláncok csüngöttek két zsebbeli nagy rézóráról, tompák, tángyér nagyságú óratokban mindkettő, s fölül rajta szarvasbőr zacskóval is ellátva, hogy a súrlódástól óva legyenek. De egyik sem jár. Csupa divatos szokásból viszi magával az útra”, azaz státuszszimbólumként. A házat az időtlenség, a mozdulatlanság jellemezte. A napirend minden apró részletében napról napra változatlanul megtartatott, „a délesti rövid álom is, a legyezés, a hely, hol tartaték, és az ezutáni napirend, a lefekvésig egyik nap úgy, mint a másikon. A háziúrnak, asszonynak, a gyermekeknek megszokott ülő- vagy dolgozóhelyök volt, amin évhosszat egyik sem változtatott.” Csak a családi élet ünnepi eseményei, névnapok és disznótorok alkalmával tértek el az élet megszokott ritmusától. Még az étrend is az állandóság érzetét erősítette. A ház ura egyszer ebédre volt hivatalos egy főúri házba, ahonnan éhesen tért haza.„Szakácsára parancsolt, hogy vacsorára okvetetlen káposzta legyen, mert ma, vasárnap, káposztának lesz vala rendi, de a nagyúr asztalánál minden volt egyéb, csak e jó magyar étel hiányzott.”
Arany János lakóháza Nagykőrösön
Az idő számontartása
A hagyományos társadalomban teljesen a mezőgazdasági ciklus tagolta az időt. Az időpontokat és időtartamokat is ennek az eseményeihez kötötték: a parasztok a hóolvadással, cseresznyeéréssel, aratással, sarjúkaszálással, szürettel, szilvaéréssel határozták meg tanúvallomásaikban egy bizonyos eset időpontját .
A 17-18. században még nem magától értetődő, hogy a vidéki elzártságban élők (még viszonylag műveltebb nemesek vagy értelmiségiek is) állandóan tisztában legyenek azzal, hányadika is van. A 19. században - összefüggésben az írni-olvasni tudás terjedésével, a kalendáriumok emelkedő példányszámával, valamint a hírlapirodalom növekvő szerepével - uralkodóvá vált az időpontok kalendárium szerinti megjelölése. A terjedő modern dátumozás mellett azonban még sokáig megőrizték kiemelt időjelző szerepüket a nagy ünnepnapok (Karácsony, Húsvét, Pünkösd), a mezőgazdasági ciklus kiemelt fordulói (Szent György, Szent Mihály napja), a vásárok és búcsúk; ezeket továbbra is gyakran használták időpontok meghatározására, műveltebbek is.
A 18. század első felében még szinte természetesnek számított, hogy az emberek, főleg az öregek, nem ismerték pontosan a korukat, s anyakönyvezés híján nem is lehetett azt megállapítani. Ennek jele, hogy a parasztokat is megszólaltató bírósági forrásokban gyanúsan gyakoriak a 90-100 éves matuzsálemek: koruk pontos ismerete híján számukra ez csak annyit jelentett, hogy "nagyon öregek". Néha a vallomásaikban említett történelmi események alapján biztosan megállapítható, hogy akár 20-30 évvel is fiatalabbak voltak az általuk véltnél.
A 18. század második felében az egyházi anyakönyvezés már általánossá és rendszeressé vált - legalábbis a nyugati kereszténység egyházaiban - így az életkor könnyebben megállapítható lett. Az anyakönyvek másolatát 1827-től a megyei levéltárakban is el kellett helyezni. Ekkor szűnt meg az időlátás - az életkor kinyomozása - jogintézménye is.
Református keresztelési anyakönyv fejléce, Kenderes, 1759
Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!