Szent István vaskövetkezetességgel épített állama még csak az alapoknál jár, amikor 1031-ben fia, Imre herceg váratlanul meghal. Utód híján borulni látszik a nagy mű, a válság évei következnek. Mint a következőkben láthatjuk: jól vizsgázik a struktúra, meglepően jól vészeljük át a zavaros éveket.

István Imrét, a kijelölt trónörököst, német kollégákkal tudatosan készítette fel az uralkodásra. A ránk maradt atyai tanácsok stílusa – az „Intelmek” megtévesztő lehet: nem valószínű, hogy ájtatos, szelídlelkű papi habitusú királlyá akarta nevelni fiát. Az Imrére bízott határvédelmi feladatok, maga a végzetes vadkanvadászat férfiasabb attitűdöt sejtetnek, az pedig, hogy ötéves házasságából nem született gyermek, nem feltétlen az önmegtartóztatás okán történhetett. Tény azonban, hogy az öregedő uralkodó a kereszténység további erősítését látja az ország-egység legfontosabb feltételének, ami az utód kiválasztásánál is elsőrendű szempont volt.

Ki legyen az utód? Az előbb említett szempont miatt az öröklési rendben következő Vazul Istvánnál nem jöhetett szóba. Vazul Géza fejedelem öccsének fia volt, de csak tessék-lássék módon kereszténykedett, lelkében pogány maradt, ahogy szerintünk a nemzetségfők többsége. A trónt megvakíttatással és forró ólommal tartják tőle távol: a későbbi krónikások pártállástól függően Istvánnak, feleségének Gizellának, vagy a gonosz tanácsadóknak tulajdonítják a műtétet. Fiait – köztük két későbbi királyt – István azonban engedi külföldre menekülni.

István Orseoló Péterben, unokaöccsében, a Velencei dózse fiában látja az ügy legméltóbb folytatóját, és személyes tekintélye 1038-ban gond nélkül trónra segíti. Péternek azonban nem lesz könnyű dolga. A németekkel személyes konfliktusai vannak – épp azért nevelkedett évek óta István udvarában, mert Konrád császár apját elzavarta a trónjáról. Belföldön pedig a kereszténység kényszerű gyakorlása nyomasztja az országot.  Istvánnak öregkorára már nemigen maradt ereje építő munkára, bár ő még rendben tartotta az országot.

Péter nem kezdi rosszul uralkodását: fejlesztgeti István törvényeit, pénzeit egyre több helyen használják, és az egyházi alapok is szépen gyarapodnak, a hamar jelentkező konfliktusokra azonban mindig csak rossz választ ad. A félig átvett kereszténység okán kezdik idegennek tekinteni a vallásosságot erőltető királyt, mire Péter sorra cseréli le megbízhatóbbnak – és megvásárolhatóbbnak – tűnő olaszra és németre a helyi vezetőket: ezzel persze csak tovább távolítja magától az egyre elégedetlenebb hazai környezetét. Amikor pénze megfogyatkozik – esküjét megszegve – kiforgatja tetemes vagyonából Gizellát, mire az István emlékéhez még hű főurakkal is kiélezi a konfliktust. A pogánykodni akaró köznép pedig már semmit sem szeret benne. Péter hallatlan népszerűtlenségét érezvén, 1041-ben váratlan fordulatként egyszerűen Bajorországba menekül.

Győztünk kiabálhatták az elégedetlenkedők, majd talán elbizonytalanodva körülnéztek: akkor most ki legyen a király. Érdekes lesz a választás: Péter ereiben már keveslik az Árpád vért, pedig felmenői között tallózva egész Taksonyig jutunk, míg a meglelt utód vérségi szinten nem kapcsolódik a dinasztiához.  Aba Sámuel, István másik nővérének a férje, a még mindig tisztelt államalapító művének folytatására lesz kiválasztva, így még azt a feltételt sem szabják neki, hogy enyhítsen az egyházi kötöttségeken.

Aba Sámuel – aki lehet, hogy nem is volt Sámuel, a korabeli feljegyzések csak Abaként és annak változatai szerint említik – kabar törzsfőként egyedüli volt, aki békés úton fogadta el István fennhatóságát. Ezt a kiegyezést pecsételték meg azzal, hogy elvette feleségül a király nővérét. Nem tősgyökeres magyar: a kabarok a honfoglaló törzseinkhez nyolcadikként csatlakozó, a Kazár Birodalomtól elszakadó népek voltak. Vallási gyökerei is bizonytalanok, mert mint tudjuk a kazárok vezető rétege a zsidó vallást követte. Aba igyekszik visszahelyezni a korábbi vezetőket tisztségébe, néhány keményebb törvényt visszavon, eltörli a Péter által kivetett különadókat. Népszerűsége mégsem tart sokáig, és még csak nem is idegensége miatt – ez fel sem merült uralkodása folyamán –, hanem túlzott népiessége, az előkelők nem elégséges tisztelete miatt. Szemére hányták azt is, hogy senki sem lehetett biztonságban környezetében, ha csak egy percre is magára hagyta vele a feleségét: nagytermészetű férfi lévén, habzsolta a nőket. Persze a krónikások lehettek elfogultak, a történet egyébként is kissé népmesei jellegű, de abban biztosak lehetünk, Aba Sámuel sok tekintetben még a nomád világ embere volt.

Aba hadviselése is a kalandozó magyarok stílusát követte. Látván, hogy a szomszéd III. Henrik német király kezdi kimutatni barátságtalanabbik énjét, megelőző-elrettentő rablóhadjáratba kezdett. A nagyszabású hadművelet azonban a kezdeti sikerek után elakadt. A magyar vitézek azonban ragaszkodtak az addig szerzett zsákmányhoz, a nehéz társzekerek miatt lelassult seregeket így sorra megsemmisítik az ébredő német csapatok. Aba felújítja a tárgyalásokat, de hiába ígér, fizet, a megtorló német támadás elkerülhetetlen, ráadásul a felbátorodó Péter visszatérési vágya is baljós árnyként vetül trónjára.

Aba meglepően gyenge hadvezető képessége, a súlyos veszteségek elfogyasztják bázisát. Az ellene kezdődő szervezkedést brutálisan megtorolja, amivel egy sor újabb ellenséget szerez magának. Péter és társai addig unszolják III. Henriket, amíg az az éppen rendelkezésére álló kisebb sereggel is támadást indít ellenünk. Az 1044. évi ménfői csatában azonban így is győzni tud Aba felett: erős logisztikai támogatást kap az őt támogató magyaroktól, míg az elvesztett tekintélyű uralkodó egyes csapatai egyszerűen megfutamodnak, felbomlasztva a csatarendet. Aba túléli az ütközetet, de hamarosan megtalálják és kivégzik, csak egy év múlva kap királyhoz illő végtisztességet: az általa alapított Abasáron temetik újra.

III. Henrik a győztes csata után még menetből királlyá koronázza Pétert Székesfehérváron, aki hűbéresküt fogad neki, és hálája jeléül átadja Szent István koronáját és aranyozott lándzsáját. Henrik nem egy széplelkű lovag, az ország függetlenségét jelző ereklyéket visszaküldte Rómába, jelezve, hogy már csak egy tartománya vagyunk. Maga a korona el is tűnt, további sorsa ismeretlen, a lándzsa legalább sokáig kifüggesztve látható volt a Szent Péter bazilikában.

Péternek kár volt visszajönnie. Vazallusként, a német jogrend alkalmazójaként a korábbinál nagyobb népszerűségre nemigen számíthatott, és lényegében megtagadta a legfontosabbat, amiért Szent István a trónra választotta: az önálló államiság őrzését. Mégsem gerinctelensége buktatja meg: a nép a kereszténység szigorú rendjének oldására, kevesebb dézsmára és a pogány szokások szabad gyakorlására vágyva a „szemforgató hamis papok” ellen lázad, csak mellesleg van elege ostoba királyaiból. Vata mozgalma megállíthatatlan, olyannyira – miképp I. András portréjánál írtuk –, hogy a hazahívott Vazul fiúk is csatlakoznak hozzá. Péternek nincs komolyabb ereje védekezni, Székesfehérvárra például be sem engedik az ott lakók. Most nem tud elmenekülni az országból, így harcolva hal meg. Vatáék a papokon töltik ki dühüket, jelentős részük áldozatul esik a zűrzavarnak. A felkelőket végül majd a hathatós segítségükkel királlyá koronázott I. András fogja szétzavarni, amikor megszilárdítja uralmát, és ki is végezteti Vatát, mint kényelmetlen szövetségest. A Péter-korszak gyorsan lezárul, szerencsére Henriknek néhány évig még nincs alkalma beavatkozni, így van időnk felkészülni újabb támadására.

Visszatekintve, nemigen lehetünk büszke erre a nyolc évre. Nemcsak azért mert két uralkodásra alkalmatlan király fémjelzi a korszakot, ország-nagyjaink viselkedése sem valami felemelő. Aba ellen támogatják a három évvel azelőtt még kiutált Pétert, majd hamarosan ismét elfordulnak tőle. Hasonlókat majd a IV. Béla – V. István, majd különösen Ferdinánd és Szapolyai János közötti kötélhúzásoknál tapasztalhatunk. Az istváni örökség azonban most (még) érték- és ütésállónak bizonyul: működőképes marad a közigazgatási rendszer, és a királyság intézménye iránti tisztelet is fennmarad. András helyreállítja a függetlenséget, hamarosan jön Szent László, majd Kálmán: ezt a válságot viszonylag szerencsésen túléltük.

Miskolczi Tamás