Payday Loans

Keresés

Hagyományos ínség és modern nyomor a reformkorban
Az emberi életminőség/boldogság
2016. szeptember 10. szombat, 16:48

A reformkori embernek a korábbi századokhoz képest gyorsan változó világgal kellett megbarátkoznia: gőzhajóval, vasúttal, lánchíddal, füstölgő gyárkéményekkel. Meg kellett tanulnia egy új gazdasági rend játékszabályait: mit jelent a váltó, a részvény vagy a csőd. A haladás vívmányai mellett hozzá kellett szoknia a nagyvárosi léttel együtt járó új típusú nyomor látványához is.

Waldmüller_-_Die_Klostersuppe_1858.jpeg Ferdinand Georg Waldmüller: Ingyenkonyha, 1858

A zavaró városképi elem

Hogy szegény emberek mindig voltak és lesznek, sőt, a többséget ők alkotják – ezt évezredeken át olyan természetesnek találták az emberek, mint az évszakok körforgását. A testi fogyatékossága vagy öregsége miatt munkaképtelen koldus, a rokkant kintornás, a vak harmonikás, az éneklő árva Európa-szerte magától értetődően hozzátartozott a forgalmas terek és piacok, valamint a templomlépcsők képéhez.


Tordurchgang_mit_Bettler_18Jh.jpgKapualj koldussal, 18. század, ismeretlen festő


A mentalitás változásának, egyik jeleként 1830-ban a Pesti Jóltevő Asszonyi Egyesület, valamint budai testvérszervezete kezdeményezésére a városi tanácsok rendeletben tiltották meg a polgárokat feszélyező utcai koldulást. (A civilizációs folyamat egyik fontos jellegzetessége volt, hogy a humanizmus nevében igyekeztek eltüntetni látó- és hallótávolságból mindent, ami az élet "normális", racionális, polgári rendjének szabályosságát megzavarhatta: a szegényeket, csavargókat, testi vagy értelmi fogyatékosokat - általában mindenféle "deviánsokat".)

A két egyesület nyilvántartásba vette a legelesettebbeket, rendszeres segélyezésükre létrehozott egy alapítványt. Az adományozók névsorát a sajtó útján rendszeresen közölték. Ez a szokás azt is jelzi, hogy az adakozás a keresztény tanítás által megkövetelt jámbor cselekedetből a társadalmi presztízsemelés eszközévé (is) vált: az adakozás a polgárnak nemcsak üdvözülést, hanem tekintélyt, népszerűséget, akár kitüntetést is hozhatott.

A rendelet és a gondoskodás eredményeként a harmincas években a koldusok csaknem eltűntek a város utcáiról. Igaz, ebben nagy szerepe volt az építkezések miatt megnövekedett munkaalkalmaknak is, különösen az 1838-as nagy árvíz utáni újjáépítés éveiben.

A siker azonban átmenetinek bizonyult: a negyvenes évek közepén tömegével lepték el a várost a kéregetők. 1846-47-ben gyakran közöltek drámai tudósításokat az újságok a fővárosból: “Végigmenve az utcákon, főleg a külvárosokban iszonyú emberi alakokra találunk, kik sápadtan, éhezve, fázva, alig némi rongyokkal takarózva fel s le lézengenek." A Felvidéket sújtó éhínség elől menekülők nyomora példátlan méreteket öltött a fővárosban.

kintornás VU1866.jpgVasárnapi Újság, 1865

A "hagyományos" típusú ínségek

Magyarországon az előnyös természeti adottságoknak, illetve a termőföldhöz viszonyítva alacsony népsűrűségnek köszönhetően általában nem volt jellemző az élelmiszerek szűkössége. A mezőgazdasági termelés ugyanakkor a mainál sokkal inkább ki volt szolgáltatva a természet szeszélyeinek. A jobbágyság tartalékokkal nem igen rendelkezett, így két-három egymást követő esztendő rossz időjárása tragikus következményekkel járhatott.

Az 1870-es évekig még minden nemzedék megélt legalább egy éhínséget. Ezek szinte soha sem terjedtek ki az egész országra, hanem csak egy-egy régiót érintettek. A kereskedelmi hálózat, valamint a közlekedési és szállítási viszonyok fejletlensége miatt egyidejűleg lehetett ínség valamelyik vidéken, miközben néhány száz kilométerrel távolabb eladhatatlan feleslegek hevertek. A hagyományos társadalmakat sújtó élelmezési válságok a modern közlekedési hálózat, illetve a kereskedelem szervezetének kiépülésével szűntek meg. Magyarországon a 19. század utolsó negyedétől ismeretlen ez a típusú ínség.

Nyomor Sziléziában.jpgÍnség Sziléziában, 1846


Az 1790-es évek első felében például csapások együttese sújtott le az Alföldre. 1792-ben a rendkívül sok eső, 1794-ben a mindent kiégető aszály tette tönkre a termést. A birtokosok és a kormány gabonát osztottak, de a készletek a szükséghez képest csekélyek voltak. A legyengült állatokat marhavész, az éhező embereket a különösen hideg tél és a himlő tizedelte, sőt szórványosan még a már megszűntnek tartott pestis is felütötte a fejét.

A 19. század legnagyobb élelmezési katasztrófája 1815-19 között sújtotta az országot. Bevezetésként 1814 májusában fagy és hó csupaszította le a szántóföldeket és a gyümölcsfákat, a következő két évben pedig a szüntelen esőzések miatt nem termett semmi. “E hosszas terméketlenség 1817-ben borzasztó éhhalált szült. Az országutak rakva voltak éhen elhullott vagy vonagló emberekkel, s a városok utcáin alig győzék a hullák eltakarítását"- írja emlékirataiban az erdélyi Újfalvi Sándor.

Egykorú becslés szerint 1816-17 telén csak Szatmár, Bihar, Bereg és Krassó megyében mintegy ötvenezren haltak éhen. Az éhínség veszteségeit persze lehetetlen pontosan megállapítani, hiszen az közvetve is okozhatott halált: az alultáplált, legyengült emberek könnyen váltak betegség áldozatává. (Az északi félteke nagy részét érintő rendkívüli időjárás, "a nyár nélküli" 1816-os esztendő az indonéziai Tambora vulkán kitörése során a légkörbe került nagy mennyiségű hamu következménye volt.) 

1845_1851_ír_éhség.jpgAz 1845-47-es nagy ínség képei Írországból

Menekülés az éhínség elől

1844-47 között a sorozatos rossz termések miatt Európa számos vidéke éhezett. A nyolcmilliós Írország például pár év alatt lakosságának egynegyed részét veszítette el a burgonyavész következtében fellépő éhínség, illetve az általa kiváltott tömeges kivándorlás miatt. Az ínség felfokozta a társadalmi feszültségeket, így közvetve az 1848-as európai forradalmi hullám egyik fontos előzményének tekinthető.

Magyarország északi megyéiben szintén tömegessé vált a nélkülözés ezekben az években. Már 1845-ben érkeztek segélykiáltások erről a vidékről. Több falu lakói “a múlt évi szünetnélküli esőzések miatt beültetett kolompérjukat sem kapván vissza, zabjok pedig meg sem érhetvén, a borzasztó ínség örvényébe sújtattak” – írta a Pesti Hírlapnak a liptói alispán.

1844-45-ben sok csapadék, szokatlanul hosszú és kemény tél, 1846-ban májusi fagy és aszály sújtotta a mezőgazdaságot, majd az aratás idején beállott nagy esőzések tették semmivé az amúgy is sovány termést. A lakosság ínségeledeleken tengődött: a szűkös kenyérlisztet őrölt makkal, kukoricacsutkával vagy tölgyfakéreggel "dúsították", rügyeket, gyékény-gyökeret gyűjtögettek. A korábbihoz képest szervezettebb állami és megyei gondoskodásnak, illetve egyes földesurak segítségének köszönhetően a tömeges éhhalált ezúttal már sikerült elkerülni.

Irish_potato_famine_Bridget_O'Donnel.jpgBridget O'Donnel rajza az ír burgonyavész idejéből


A Felvidék éhezői közül is sokan az elvándorlást választották mint védekezési lehetőséget. Valóságos népvándorlás indult el az Alföld felé, ami a szűkösen termő és viszonylag túlnépesedett hegyvidékről nézve az ígéret földjének tűnt. A szokásos évi 2-3 ezer bevándorló helyett Pesten 1847-ben 12 ezren jelentkeztek be, de a menekültek valós száma a 20 ezret is elérhette. Helyzetüket azonban kilátástalanná tette, hogy az Angliából kiindult gazdasági válság mélypontján érkeztek a fővárosba. Munkáskézre nem volt szükség, a mesterek még a meglevő legényeiknek is legfeljebb ellátást adtak, hogy ne kelljen elbocsátani őket.

A nagyvárosi nyomor első hazai képei

A két város némi közmunkával igyekezett segíteni a nyomoron. Csatornákat ásattak, s a pesti utcákat ekkor kezdték el rabok helyett fizetett munkásokkal takaríttatni. Az alapvető élelmiszerek árát maximálta a tanács, sőt, a város maga is süttetett és a piaci ár alatt árusíttatott kenyeret. Magánszemélyek, egyesületek, vendéglősök állítottak ingyenkonyhákat, pékek osztottak kenyeret, de mindez csak csepp volt a tengerben. A Nádor fogadó vendéglőse napi 50-60 éhezőt látott el ingyen ebéddel, Batthyány Lajos gróf 50 akó bort osztatott szét az ínségeseknek, az Ellenzéki Kör 500 ft-ot adott a szegényeknek – sorjáztak a jótékonyság jelentősebb példái az újságokban. Szigorú tilalmakkal próbálták elejét venni, hogy az üzérkedők tovább csigázzák az amúgy is 2-3-szorosára emelkedett élelmiszerárakat. S persze a város megpróbált szabadulni is a terhes idegenektől: 1845-46-ban 7000 munka nélküli jövevényt toloncoltak ki a városból. Akinek nem volt jártányi ereje sem, azt szekéren vitték ki a sorompókhoz.

Albert_Anker_-_Die_Armensuppe_1893.jpgAlbert Anker: Ingyenkonyha, 1893


A nyomor 1846-47 telén tetőzött. Január-februárban naponta legalább 2-3 éhen haltat találtak az utcán. A legyengült, beteg embereket a Városháza udvarán gyűjtötték össze, majd innét szekérszám hordták a Rókus kórházba. “Láttunk nemrégiben betegekkel túlterhelt 3 szekeret utcáinkon, a városháztól a Rókus kórházig. Tömérdek nép kísérte a menetet bámulásával” – írta a fővárosi tudósító.

Az egyetlen nagy kórház kapacitása azonban ehhez a rendkívüli feladathoz kevésnek bizonyult. “A polgári kórházban már nemcsak folyosókon, hanem pincében is tanyát kellett ütni a nyomor számára.” Igaz, a hajléktalan éhezőknek a pince is megváltás lehetett: “biztosabb menhelyet nyújt a betegnek az itteni szalmazsák s pokróc, mint a városház hideg nyílt udvara, hová a szegény szerencsétlenek az utcákról összehordatának”. Ideiglenes kórházat is berendeztek a Zöld fához címzett házban a Gyár (ma Jókai) utcában, ám az is hamar “színig megtelt”.

A gyógyítás nem volt valami bonyolult feladat az orvostudomány korabeli színvonalán sem. A “bágyadt, kiaszott, bőrrel behúzott csontvázak” ágyánál rutinszerűen tette fel beosztottjának a kérdést a vizitáló főorvos: “Habet ínség? [Ínsége van?]” S a terápia is egyszerű volt: “Detur ipsi [Adassék neki] jó reggeli, jó ebéd és jó vacsora. A betegek felépültek, s a kórházak rovatai egy új kórnemet mutattak fel, melynek neve ínség, s az orvostan egy új gyógymóddal szaporodott, melynek patikája a konyha.

Rókus kórház Vu1867.jpgA Szent Rókus kórház, Vasárnapi Ujság, 1867

Az előző évtizedben többé-kevésbé felszámolt utcai kéregetés is egyszerre tömegessé vált ezekben az években. “Utcáinkon a felvidéki kolduló tótok és más egyebek nagy erővel veszik igénybe az adakozási nemes tulajdont” – írta inkább bosszankodva, mint együtt érzően a tudósító. Különösen szomorú volt a továbbvándorló szülők által elhagyott, sőt eladott gyerekek sorsa. Ők “három utcán is végigkísérik kunyorálásaikkal, könyörgő panaszaikkal azt, akinek nincs aprópénze. S addig szökdécselnek bokái körül, míg vagy egyik vagy másik türelme megszakad. Utazók mondják, hogy ez Párizsban, Londonban is így történik. Jön a civilisatio. Semmi kétség többé” – vonta le keserű iróniával a következtetést az újságíró.

Bár az élet az országban az 1847-es bő aratás után visszatért a normális kerékvágásba, az éles szemű kortársak felismerték, hogy ezekben az években – éppen az első gőzmozdonnyal együtt – a modernizáció új jelenségével ismerkedtek meg a pest-budaiak: azzal a fajta nagyvárosi nyomorral, amit addig legfeljebb a tőkés fejlődésben jóval előttünk járó nyugati országok statisztikáiból, útleírásaiból, vagy később Dickens regényeiből ismerhettek. S ezzel a “civilizációs vívmánnyal” egyenlőre a hagyományos társadalom megszokott ínségenyhítő eszközeivel: egyéni jótékonysággal, az üzérkedők elleni fellépéssel, hatósági árakkal próbálták felvenni a küzdelmet.


W. P. Frith TheCrossingSweeper 1855.jpgW. P. Frith: Az utcaseprő, 1858

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!