Műnemek

 

Már az ősköltészetben, az ősirodalmi alkotásokban is kellett lírai, epikus és dramatikus elemeknek lenniük, mégis a műnemek hármas felosztása meglehetősen kései fejlemény; csak a felvilágosodás korában szilárdult meg. Azóta viszont visszavetítve is alkalmazza az irodalomtudomány az irodalmi alkotások hármas tagolódását. Az évezredek során változtak az elnevezések, a különböző műnemek tartalmai is. Az egyes műfajoknak van fénykora és hanyatlása, sőt megszűnése is. Az egyes műnemek nem feltétlenül különülnek el mereven egymástól. A szépirodalmi alkotások alapvető jellegzetességeik szerint három csoportba, azaz három műnembe sorolhatók: líra, epika, dráma.

líra – Irodalmi műnem, szerzője a költő.
A líra a görög eredetű "lyra" szóból származik, jelentése: húros, lanthoz hasonló hangszer. A szó eredete jelzi, hogy a lírai művekhez valaha szorosan hozzátartozott a zene, a dallam. A ma már többnyire nem énekelt lírai művekben is sok zenei elem maradt: a ritmus, a verses forma. 
A lírai művek lehetnek témájuk szerint: vallásos, hazafias, közéleti, szerelmes versek. 
A líra alany szerint: személyes, szerep- vagy közösségi líra. 
A lírai költészet feladata szerint: vallomáslíra vagy tárgyias líra.
Érzelmi jellege szerint: hangulat-, érzelmi vagy gondolati líra. 
F ormáját tekintve leggyakrabban verses; a gondolkodó, az érző embert állítja elénk. A lírai műfajokban maga a költő jelenik meg belső világával. A valóság a költő személyes élményein, gondolatain keresztül tükröződik. Nyelvi eszközeit a természet képeiből meríti. A lírai műfajok ideje: a jelen. Központi témája az érzelem.

epika – Irodalmi műnem, szerzőjét írónak nevezzük.
Az epika szó görög eredetű, az epikosz=elbeszélő szóból származik; elbeszélő művészetnek is nevezik. Ezen művek szövegeit az elbeszélő mondja el; közvetlenül mint mesélő, vagy közvetett módon - a szereplők szájába adott párbeszédek formájában. Az epika a konkrét körülmények között élő, fejlődő, céljait megvalósító, cselekvő, küzdő embert állítja elénk. Cselekvés közben mutatja be az embert, meghatározott térben, megadott idő alatt. Az epika ritmikai forma szerint lehet verses vagy próza. Terjedelmük szerint nagyepika, közép- , és kisepika. A nagyepika az életet bonyolult összefüggésében, teljességében ábrázolja. A fő és mellékszereplőket sokoldalú kapcsolatrendszerben és eseménysorban mutatja be. A középepikai alkotások a nagy- és kisepika határán álló műfajok. A kisepika szűkebb metszetet ragad ki a valóságból, s annak a legjellemzőbb jegyeit emeli ki.

Felépítésére jellemző: több helyszín, több szereplő, több szálon futó cselekmény. Ideje: a múlt (az eseményeket, mint megtörténteket állítja elénk), közponzi témája az értelem. A nagyepikai műveknél a cselekmény szálai összefuthatnak, ezeket csomópontoknak nevezzük. A harmadik személyű elődadásmód jellemzi. Szerkezeti felépítése: kiindulópont, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás.

dráma – Irodalmi műnem. Szerzője: a drámaíró, fő írói közlésformája a párbeszéd. Színpadra szánt alkotás, az emberek közötti viszonyváltozásokat ábrázolja. A környezetrajz, helyszínrajz általában szerzői utasításban van jelen. A küzdő, célokat megvalósító, akadályokat elhárító, elbukó embert mutatja be. Központi témája az akarat, nyelvezete felhívó funkciójú. Ideje: a jövő felé irányuló jelen, objektív időtartama 2-3 óra.
A dráma és a színjátszás Görögországban alakult ki az i.e. 5. században. Az ókori hagyomány szerint Theszpisz volt Athén első drámaköltője, s az első tragédia-előadás időpontja i.e. 534. évre tehető. A nagy triászt, Aiszkhüloszt, Szophoklészt és Euripidészt tartották a drámai költészet fejedelmeinek. A drámákat versben írták. A színház vallásos ünnepélyes jellege mindvégig megmaradt - Dionüszosz isten kultuszához tartozott. Drámaköltő versenyeket hirdettek, amelyen három összefüggő tragédiával és egy komédiával lehetett pályázni. A görög színházat  enyhén lejtős domboldalon alakították ki, félkörívben képezték ki a nézőteret. A lejtő alján szemben helyezkedett el a színpad, a kerek orkhesztra, emögött a megemelt szkéné, amely palotát, vagy oszlopsort utánzott. A színészek tragikus vagy komikus álarcban, díszes ruhában, magasított sarkú saruban (kotornusban) játszottak. Az előadások nappal folytak. 
Az első kőszínházat az i.e. I. században építették Rómában. 
A XI. századtól a színjátszás a templomi istentiszteletben is megjelenik (liturgikus dráma), ezeket a játékokat később kivitték a templom előtti térre, utcára (passió-játék). A XVI. században virágzott ki az angol reneszánsz dráma és színház. Erre az időszakra esik minden idők legzseniálisabb drámaköltőjének, William Shakespeare-nek tevékenysége.

A dráma alkotóelemei:

• cselekmény (sűrített, kevésbé bonyolult az epikaiéhoz képest) 
• konfliktus (nagyszámú) 
• jellemábrázolás 
• drámai párbeszéd 
• monológ (összefoglalja a történtenk tanúságait)

Szerkezete:

• expozíció (előkészítés) 
• bonyodalom (fokozás) 
• tetőpont (sorsfordulat) 
• hanyatlás 
• katasztrófa (végkifejlet)

A XVIII. századi polgári regény születését követően a valósághoz, tényekhez, hiteles életélményekhez kapcsolódó irodalmi alkotásokat tényirodalmi vagy dokumentumirodalmi műveknek is nevezik.

A  tényirodalmi műfajok sajátosságai, hogy élményanyaguk nem a képzeleten, a fikción alapszik, hanem létező személyekről szól, valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel, valós helyszíneket mutat be; de a szépirodalom módszereivel "komponálva".

 

 

A műnemek és műfajok kapcsolatát a következő ábra szemlélteti:
(A műfajokra kattintva elolvashatod azok meghatározásait.)

Műfajok

anekdota – Rövid, csattanós, tréfás történet. Egy-egy híres személyiség, fontos esemény köré szervezi jobbára mulatságos történeteit. 
(pl.: Galeotto: Anekdota gyűjtemény Mátyás királyról)

 

ars poetica – A latin kifejezés jelentése: költői mesterség, költészettan. A műfaj alkotásai a költészet céljaival és eszközeivel, a költő és a világ kapcsolatával foglalkozik. A költői mesterséggel kitüntetetten foglalkozó művek sorolhatók ide. (pl.: Janus Pannonius: Pannónia dicsérete; Petőfi Sándor: Dalaim)

 

ballada – Összetett műfaj: lírai, drámai és epikus elemeket egyaránt tartalmaz. Általában tragikus, ritkábban vidám eseményt mond el. Eredetileg a cselekményt elénekelték, eltáncolták, témája gyakran a családi és a szerelmi élet konfliktusa, tragédiája. Jellemzői: 
drámai felépítés

• balladai homály, sejtelem 
• hézagos, tömör előadásmód 
• részletek elhallgatása 
• ismétlések, mint költői kifejezőeszközök, drámai megerősítések

(pl.: Arany János: A walesi bárdok)

 

 

dal – A legelterjedtebb, legegyszerűbb és legegyneműbb műfaj. Általában egy gondolatot, érzést emel ki, s azt egy fő szempontra összpontosítva jeleníti meg. Szerkezete egyszerű, rendszerint azonos típusú strófákból épül fel, s ezeket ismétlések is rokoníthatják. A dal története összefonódott a dallammal, a zenekísérettel. 
A dal eredetét tekintve beszélhetünk műdalról és népdalról; működése szerint világi és vallásos dalról.
Témája szerint: bordal, szerelmi dal, munkadal, hazafias dal, katonanóta, bújdosónének, búcsúvers, altató, gyermekdal, helyzetdal, alkalmi vers, stb.
A népköltészetnek a népdal az egyik legősibb, ugyanakkor élő, 
újra és újra születő műfaja. Az "újkori műdalok már sokkal eltérőbbek,
változatosabbak. Akad azonban olyan irodalmi korszak, amikor a népdal és a műdal nagyon közel kerül egymáshoz. Legjobb példa erre a magyar irodalmi népiesség időszaka, Petőfi költészete. (pl.: hazafias dal - Petőfi: A nép nevében)

 

 

dithürambosz – (ditirambus) Az elnevezés Dionüszosz melléknevéből származik. Az ókori görög lírai műfaj az isten csodás tetteiről, szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról szóló himnikus alkotás. Fenséges, elragadtatott hangulat, stílus és dallam jellemzi. Az isten tiszteletére rendezett athéni ünnepségeken költői versenyeket tartottak, s többek között dithüramboszokat (kardalokat) adtak elő. Arisztotelész a tragédia születését e kardalokból eredeztette. (pl.: Petőfi Sándor: Szeretlek kedvesem)

 

ekloga – Az ógörög eklogé (szemelvény) szóból származik. Ebben a lírai műfajban idilli környezetben jelennek meg figurák (eredetileg pásztorok), akik eszményített életformájuk képzetét fejezik ki. Később az idill fogalmaival is jelölik a műfajt. (pl.: Radnóti Miklós eklogái)

elbeszélés – Terjedelmében a kisregénnyel érintkezik. Viszonylag hosszan kifejtett cselekménysorozatra épül, többszöri helyzetváltoztatással, fordulattal. Hosszú novellának is szokták nevezni. 
(pl.: Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak)

 

elbeszélő költemény („költői beszély”, „költői elbeszélés”, „poéma”) – A közepes epika műfaja. Verses formában írott, lírai eszközöket is alkalmazó alkotás. A megelevenített események általában reálisak, de nem egyszer a csodás, mesés elemek kerekednek felül. Tartalmukat illetően lehetnek komolyak, de akad humoros is. Terjedelmüket tekintve lehetnek akár több száz és néhány ezer sorosak is. A műfaj virágkorát nálunk a XIX. század közepe táján élte. (pl.: Arany János: Toldi)

A János vitéz is elbeszélő költemény, ez a műfaji meghatározás azonban nem zárja ki, hogy verses műmesének, verses meseregénynek vagy tündérmesének nevezzük, hiszen mindezek érvényesek rá. Vahot Imre "kalandos csodás mesé"-nek, Toldy Ferenc "tündéries népmesé"-nek határozza meg műfaját. A János vitéz tehát meseszerű, csodás elemekben gazdag elbeszélő költemény. Petőfi a népmesékből, tündérmesékből merítette a mű számos részletét, de egyéni felfogásban dolgozta fel a történetet. A János vitéz minden sora 12 szótagból áll, formája felező tizenkettes, páros rímű vers. A sorok két fő ütemre oszhatóak, ezeket rövid szünet választja el egymástól. Ezért nevezzük felező tizenketteseknek. Egy sorban négy hangsúlyos szótag van, közülük a főhangsúlyok a hatszótagos ütemegységek elejére esnek, a mellékhangsúlyok pedig a harmadik vagy a negyedik szótagra.

 

 

elégia – A görög és a római költészetben (nádszálsíp) fuvolakísérettel előadott mű; gyászdal. Bánatot, szomorúságot kifejező műfaj. Fájdalmas, borongós hangulatú, a végén megnyugvásban feloldódó költemény. (pl.: Petőfi Sándor: Szeptember végén)

 

életkép – A műfaj alkotásai lehetnek epikaiak, líraiak, olykor drámaiak is. A mindennapi élet valamely jellemző alakját, helyzetét, vidám eseményét örökíti meg. (pl.: Arany János: Családi kör, Petőfi Sándor: Szeget szeggel)

 

előhang – Lírai műfajként a terjedelmesebb epikus alkotások előtt álló rövid, lírai bevezetés. Valószínűleg az eposzok invokációjából alakult ki. (pl.: Arany János: Toldi – előhang)

 

emlékirat – (memoire) Az események tényszerű felidézését és értékelését megjelenítő prózai tényirodalmi műfaj. Az egyén és külvilág kapcsolatára teszi a hangsúlyt. (pl.: Rákóczi Ferenc: Emlékiratok)

 

epigramma – Eredetileg a szó rávésést, feliratot jelent. Az ókori görög irodalomban alakult ki, a halottakat jellemző, varázsigeként használt mondásokat jelentette, amelyeket sírkőbe véstek. Formáját tekintve disztichon, de van hexameteres is. Rövid, tömör, gyakran csattanóval záródó költemény. Két szerkezeti egységből áll: egy előkészítő és egy rövid csattanószerű lezáró részből. (pl.: Kölcsey Ferenc: Huszt)

 

episztola – A görög episztolé (küldemény) szóból származik. A valóságos, néven nevezett személyhez írott verses levél műfaját jelöli. (pl.: Petőfi és Arany episztolái)

eposz (hősköltemény) – Nagy terjedelmű epikus mű. Tárgya általában egy egész nemzetre kiható esemény. Főhőse rendkívüli képességű, cselekményében fontos szerepe van a csodás elemeknek, az isteni beavatkozásoknak. A kasszikus eposzoknak meghatározott szerkezeti hagyományaik vannak:

• invokáció (segélykérés az égiektől) 
• propozíció (tárgymegjelölés) 
• enumeráció (seregszemle) 
• in medias res (a történet a dolgok közepébe vágva kezdődik) 
• epitheton ornans (állandó jelzők)

Hangvételüket tekintve ismerünk hős- és komikus eposzokat. (pl.: Petőfi Sándor: A helység kalapácsa)

 

esszé („kísérlet, próbálkozás”) – Módszere a szaktudományos értekezésekre, stílusa a szépprózára emlékeztet. Az általános bölcseleti, művészetfilozófiai, olykor természettudományos gondolatokat irodalmi eszközökkel, élményszerűen mutatja be az író. Regény terjedelmű is lehet:
(pl.: Babits Mihály: Az európai irodalom története)

 

glossza – („nyelv”) Eredetileg széljegyzet volt, szómagyarázat. Tömör, vitázó, ironikus hangulatú hozzászólások aktuális kérdésekhez. Tényirodalmi műfaj. (pl.: Ady Endre: A gólya)

 

gondolati költemény – Olyan lírai alkotás, amely nagy mértékben foglalkozik filozófiai kérdésekkel, amely szemlélete és tárgyalásmódja gondolati, intellektuális jellegű. (pl.: Csokonai: Az estve)

 

himnusz – (gr. hümnosz, lat. hymnus = ének) Legősibb lírai műfaj. Isteni hatalmakat, Istent dicsőítő, segítséget kérő mű, amely rokonságban van az imával és az ódával. Az óda tárgya sokféle lehetett, de a himnuszé csak vallásos. (pl.: Kölcsey: Himnusz)

 

idill – Eredetileg a pásztori életet dícsérő költemény, mely a bukolikus (pásztori) és eklogaköltészetben fejlődött ki. Témája idővel kiterjedt a szülőföld, a szerelem és a családi élet boldog és meghitt hangulatú megéneklésére. (pl.: Petőfi Sándor: Szülőföldemen)

 

ima, fohász – elsősorban a vallásos irodalomhoz tartoznak, de jelen vannak a világi népköltészetben is, előzményei az ősköltészetben rejlenek. A líra kialakulásában fontos szerepük volt. Valamilyen ember feletti erőhöz, Istenhez forduló kérés, amely magasztalással párosul. (pl.: Babits Mihály: Balázsolás)

 

irodalmi szociográfia – A szépprózához tartozik, d egyúttal a publicisztikához is közel áll. A tényekre, dokumentumokra támaszkodik, de nemcsak általános jellemzőket ír le egy embercsoportról, hanem egyedi eseteket, egyes embereket is bemutat. A társadalom rajz önéletrajzi elemekkel keveredhet, ami növeli a mű hitelességét. (pl.: Illyés Gyula: Puszták népe)

 

karcolat (kroki) – Prózai epikai, tényirodalmi alkotás. Egyetlen problémát felvillantó, szellemes, tanulságot világosan megfogalmazó műfaj. Valósághoz szorosan kötődő, kritikai célzatú mű. (pl.: Mikszáth Kálmán: A pénzügyminiszter reggelije)

képvers – (kalligram) – E lírai műfajban a szöveg és annak képi elrendezése, rajzos vonalakkal, montázsokkal, képekkel való kiegészítése a szerző szándéka szerint egyenrangú. (pl.: Nagy László: Kereszt az első szerelemre)

 

komédia („gúnydal”) – Komikus kifejletű, azaz a nevetséges hős vagy valamely torz eszme lelepleződését ábrázoló kacagtató drámai mű. 
)pl.: Shakespeare: Sok hűhó semmiért)

 

krónika – A középkori történetírás műfaja. Az események feljegyzése időbeli sorrendben.
A krónika elnevezés a görög khronosz, 'idő' jelentésű szóból származik. Ez is arra utal, hogy az elbeszélés alapját e műfaj esetében is az időrend jelenti.

 

legenda – Az egyházi irodalom egyik epikai műfaja, a keresztény vallás szerint fontos személyhez, vagy időszakhoz kötődő csodás elemekben gazdag történet. A latin eredetű szó jelentése „olvasni való”, olyan kegyes olvasmány, amely a hívők épülését szolgálja. (pl.: Margit-legenda Gárdonyi Géza Isten rabjai című művében)

levél – Személyes beszélgetést pótló írásbeli közlésmód. A levélíró gondolatait, érzelmeit kötetlen és közvetlen formában tolmácsolja. Ha van valóságos címzettje a levélnek, és azt tényleg elküldik, akkor misszilis levelekről beszélünk. Ennek két fajtája van: a magán- és a hivatalos levél. Fiktív levélről akkor beszélünk, ha a címzett kitalált vagy már elhunyt személy. A levelek egymásutánja szépirodalmi formát is ölthet: ez a levélregény. (pl.: Mikes Kelemen: Törökországi levelek)

mese – Kitalált történet, a legősibb műfajok egyike. Eredetét tekintve lehet népmese és műmese. Mindkettő fantasztikus-csodás elemekkel tarkított, így eseménysora térben és időben meghatározhatatlan. A szegényes életből kiemelkedni nem tudó nép vágyai valósulnak meg a képzelet segítségével. Tárgya a küzdelem az elnyomó személy(ek) ellen. Véghezvivője a mesehős, aki általában szegényember fia vagy királyfi, de a legkisebb, erényes (önfeláldozó, eszes, igazságszerető, szerény). 
Fontos elemei: 

• csodák (az egyetlen lehetőség a révbejutáshoz) 
• optimizmus (a mesehős számára nincs lehetetlen) 
• számmisztika (szerkezetére hármas szám érvényesül) 
• fokozatosság (a próbatételek erősödése)

Formája próza, esetleg ritmikus próza. Nyelvezetére az egyszerű szókincs, a világos mondatszerkesztés jellemző.

monda (mítosz) – Olyan meseszerű történet, amelynek valós eseménymagja van. A kifejezés a nyelvújítás korából származik, a mendemonda ikerszóból keletkezett szóelvonással. Korábban históriának, igaz történetnek nevezték. Négy fő mondacsoportot különíthetünk el:

• természetismerettel kapcsolatos 
• történelmi-földrajzi jellegű 
• néphittel kapcsolatos 
• vallási jellegű

Időrendileg feloszthatjuk a mondákat hun-magyar emlékek, a honfoglalás és a kalandozások mondáira, vegyesházi királyok történeteire, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról szóló mondákra. (pl.: A fehér ló mondája)

napló – Olyan tényirodalmi műfaj, amely a jelent tisztázza. Eredetileg nem a külvilág számára készül. A napok eseményei az író lelkiállapotának megfelelően tükröződnek. Egyfajta „belső monológ”. (pl.: Széchenyi István: Napló)

novella – „Kis újdonság”. Egyetlen, de rendkívüli esemény viszonylag rövid leírása. A szereplői váratlan és meghökkentő helyzetekkel, problémával találkoznak. Gyors fordulatokkal jut el a csattanós végkifejlethez. Sűrített műfaj (kevés hős, kevés cselekmény). Egy véletlen alkotja a csomópontját, fényszóróként világít rá valamely társadalmi jelenségre. (pl.: Móricz Zsigmond: Gyermeksírás)

óda – („dal”) Az ógörög irodalomban alakult ki, az egyik legelterjedtebb lírai műfaj. A himnusz és a dal közötti műfaj, tárgya változatos, ünnepélyes, emelkedett hangvételű, gyakran alkalmi jellegű, köszöntő vers. (József Attila: Óda)

önvallomás – Az ember belső életét, lelki folyamatait, tehát a lélek történetét középpontba állító tényirodalmi műfaj. (pl.: Rákóczi Ferenc: Vallomások)

példázat (parabola) – Erkölcsi tanulságot adó, rövig elbeszélés.

prózavers (prózaköltemény) – Költői szöveg, amelyet nem verssorokba, hanem próza formájúra tördelnek. (pl.: Weöres Sándor: Tizedik szimfónia)

rapszódia – („vándorének”) Az ókori görögöknél vándorénekes által előadott költői mű. Az ódával rokon műfaj, de amíg az ódát a kiegyensúlyozottság jellemzi, addig a rapszódiát zaklatottság, kötetlenség. (pl.: Petőfi Sándor: Az őrült)

rege – Szájhagyományban élő mesés, mítikus történet. (pl.: Arany János: Rege a csodaszarvasról)

regény – Régebben: roman. Nagyepikai forma. Hősének jelleme nem sorssszerű, jelleme az események hatása alatt bontakozik ki. A konfliktushoz vezető utat is bemutatja ellentétben a drámával. Szerkezete bonyolult, az eseménysor többször egyenes vonalvezetésű, máskor szerteágazó, a cselekményszálak összefuthatnak, az időrend megbomolhat. 
Három alaptényező jellemzi:

• környezetrajz 
• jellemábrázolás 
• cselekmény 

A regény fajtái: antik regény, újkori regény, bizánci regény, lovagregény, allegorikus regény, pikareszk regény, utazási regény, szatirikus regény, utópista regény, napló, levélregény, lélektani regény, történelmi regény, kalandregény, társadalmi regény, önéletrajzi regény, "tudományos - 
fantasztikus regény "

 

riport – Régen nyomtatásban megjelenő hírlapi tudósítást jelölt, ma „helyszíni riport”-nak hangsúlya a napi aktualitásokban. Az ún. „színes riport”-ban művészi eszközöket is alkalmaz a tényirodalmi mű írója. Alfaja az interjú: beszélgetés az írott sajtóban. (pl.: Réz Pál: Látogatóban Örkény Istvánnál)

románc – A XV. századi spanyol irodalomból elterjedt műfaj, amely az epika és a líra sajátosságait vegyíti. A balladával rokon, de soha ne tragikus, hanem elégikus vagy humoros szemléletű. (pl.: Arany János: A méh románca)

szabad vers – Azokat a költői, lírai alkotásokat nevezik így, amelyeknek írásképe versszerű (tehát nem lapszélig tördelt próza), de maga a szöveg nem követi azokat a ritmusrendszereket, amelyek a nemzeti költészetekben kialakultak és megszilárdultak. A próza- és gondolatritumust, illetve ezek kombinációját is versritmusnak tekinti. (pl.: Kassák Lajos: Mesteremberek)

széphistória – XVI. századi históriás énekeink verses műfaja. Szórakoztató, főleg szerelmi témájú történetek mesés epikája. Kiemelkedő darabja: Gergelyi Albert História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról.

színmű – Középfajú dráma, átmenet a tragédia és a vígjáték között. A mű tragikusnak ígérkezik, de a hős nem bukik el. Megnyugtató befejezéssel zárul.

szózat – Figyelmeztető, intő beszéd verses formában, illetve intő, gyakran dorgáló jellegű költői megnyilatkozás. (pl.: Vörösmarty Mihály: Szózat)

tájvers (pictura) – Azok a művek tartoznak ide, amelyek nemkizárólag, de meghatározó mértékben az embert körülvevő élő és élettelen természeti környezetet jelenítik meg. A táj, a természet a lírai személyiség érzelmeinek, hangulatainak, gondolatainak leíró vagy szimbolikus jellegű kifejezésére alkalmas téma. (pl.: Petőfi Sándor: Az alföld)

tárca (lapocska) – Kulturális és szórakoztató rovatban megjelenő rövid, prózai tényirodalmi műfaj. Aktuális témájú, könnyed, csevegő hangvételű. Hosszabb változatai tárcanovella, tárcaregény.

tollrajz – Rövid prózai, a karcolattal rokon tényirodalmi műfaj. Könnyed hangvételű, egy-egy, a valósághoz kötődő élethelyzet, portré hangulatos leírását adja. A téma megközelítése irodalmi jellegű.
(pl.:Csoóri Sándor: Kutya-színház)

tragédia – „Kecskeének”. Tragikus kifejletű, a fennséges hős és valamely nagyszabású eszme bukását, a fizikai vagy erkölcsi megsemmisülést ábrázoló drámai mű. Középpontjában a konfliktus, összeütközés áll, mely alapján a műfaj alfajokra osztható: 
• jellemtragédia 
• sorstragédia 
(pl.: Szophoklés: Antigoné)

útirajz, útleírás – A földrajzi ismeretterjesztő útleírásnál többet jelent, de dokumentáris jellege miatt tényirodalmi műfajba soroljuk. Bemutatja egy-egy vidék társadalmi viszonyait, jellemzi az ott élő embereket, társadalmi csoportokat. (pl.: Petőfi Sándor: Utilevelek)

verses regény

zsoltár – (gr. pszalmosz, lat. psalmus = dal) Eredetileg az ókori héber liturgiában használt dal. A műfajt a keresztény liturgia is átvette, a protestantizmus magyar nyelvűvé tette. A bibliai zsoltárokat Szenci Molnár Albert fordította le (1607), nagy hatású, máig élő művet alkotva meg. A műfaj a világi költészetben is megjelent. (pl.: Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra)