Payday Loans

Keresés

Szellemi hivatás – árulás – pokoljárás – 10.
Az emberi életminőség/boldogság
2016. szeptember 08. csütörtök, 20:49

Képtalálat a következőre: „gyulai pál KÖNYV”

Nagy Jenciklopédia – XXI.

Értelmiségiek, segítők, vezetők

Nagy magyar életminőség-vizsgálatok

Szellemi hivatás – árulás – pokoljárás10.

Képtalálat a következőre: „gyulai pál KÖNYV”

EGY IFJÚ EMLÉKKÖNYVÉBE.

Szólj, tégy, törekedj', hass,
Világra ne hallgass,
Ha dicsér, ha gyaláz;
Mit tartasz igaznak,
Szolgálj híven annak,
S csak erre vigyázz.

Bús harc ez az élet,
De vídoran éled,
Ha győzzük a bajt;
Állj bátran a gátra
Mert gyáva, ki hátra
Fordulva sohajt.

S mégis ha csalódva,
Szerencse se' volna
Sokára hived:
Új kedvvel, erénnyel,
Hű régi reménnyel,
Tápláld a hited'.

Az elvhez a hűség
Örök kötelesség,
S ha messze a cél,
Enyhítsen önérzet:
Bár kebeled vérzett,
Az eszme - az él.

1893

 

OH HA KI TUDNÁM FEJEZNI...

Oh ha ki tudnám fejezni,
Ami küzd, forr, zajong bennem
Egy chaoszszá folyna össze
Ész és szív az emberekben,
És fölötte ott lebegne
Új teremtő hatalom;
Más nap a felhőtlen égen,
Más föld a hullámokon.

Oh ha ki tudnám fejezni
Metsző gúnyját haragomnak:
Minden víg húr megszakadna,
Hol a bűn és gőg tobzódnak
S a vad lélek, kegyetlen szív
Megátkozná önmagát;
Elfeledne mosolyogni
Csalfa nő, hűtlen barát.

Oh ha ki tudnám fejezni
Mikor néha szivem örvend
Élni vágynék az öngyilkos
S mosolyogva áldna Istent;
A szenvedő reménypárnán
Álmodoznék s a szegény
Tündér szigethez evezne
Nyomorának tengerén.

Oh ha ki tudnám fejezni
Kéjét, kínját szerelmemnek:
Mint a tengeren, hol mélység
És magasság ölelkeznek;
A vihar fölvetne minden
Gyöngyöt a szív mélyirűl
S kiderűlne minden csillag,
Ha a vész elcsöndesül.

Oh ha ki tudnám fejezni
Mindazt, amit hazám szenvedt:
Olthatatlan, győzhetetlen
Lelkesűlne ez a nemzet,
És a zsarnok, nem védhetné
Szivét hármas ércpaizs,
Félelmében, bánatában
Reszketne is, sírna is.

Vagyok egy uj Memnon szobra.
Melyre napsugár soh' sem száll;
Lettem régi Niobévá,
Kinek kínja csak kővé vál',
Egy sírkő - jaj, mennyi eszme,
Mennyi érzés nyugszik ott,
Rajta az sem lesz felírva
Szenvedett-e a halott!

1853

GYULAI PÁL

Képtalálat a következőre: „gyulai pál KÖNYV”

*

Lankadatlanul

mosom el a normálist

a perverztől elválasztó

olykor tényleg keskeny,

de mégis meglevő és

létfontosságú határt…

*

Fajsúlyosabb,

de egy súlycsoportban levő riválisom

szisztematikusan kerülöm, letagadom

vagy ellehetetlenítem, diszkvalifikáltatom.

*

Én

vagyok

a tiszta, 

naiv, idealista

de jövőbemutató

lelkesedéseteket

rutinos cinizmussal

lehűtő, lehidegzuhanyozó

túltapasztalt nagyöreg léhűtő…

*

Leszólom,

lesajnálom,

másra alkalmatlannak mondom

tudományunk népszerűsítésére

egyedül vállalkozó kollegám

*

Örök öreg,

vén diákként

erkölcsi munkanélküli vagyok.

Ezt fedezni,

időhúzásból

halmozom végzettségeim számát…

*

Túlélem magam:

nem a csúcson hagyom abba,

még gépre kötve, szenilisen is

foglalom a helyet a fiatalok elől…

*

Messzire

világító toronyként,

a rá irányuló közfigyelemben

naponként ad

rossz tanácsot, sőt példát

az elkurvulásra és önsorsrontásra

*

Kolduló

szerzetes

jelmezében, 

tulajdonképpen

besurranó szívtolvaj

s lélekkufár,

egy Tartuffe vagyok

*

Ismerem

a hatáskeltés

eszközeit, technikáját –

Így jól megélek lélek-

és emberismeretemből:

szélhámosságom arat

a hiszékeny balekok között…

*

Kreatívan

hozzájárulok

az itt és most

élő nők elcsúfításához:

aktuális szépségeszmény diktálással,

divatterror egyenruhába bújtatással…

*

Olyan

színésznőket futtatok,

olyan manökeneket preferálok

hogy könnyen és sokáig elmegy

a fiatal, önértékelésében bizonytalan

fiúk-lányok kis önbizalma is

*

Elveszettnek,

és talajvesztett

szerencsétlennek

érzem magam,

ha a hűségesküt letéve

nem tartozom

legalább egy szakmai klikkhez…

*

Fakó

teóriáim

skatulyáiba

gyömöszölgetném be

a lét zöldellő fáit –

inkább a katonát

szabom a ruhához,

megspórolva

a szellemi erőfeszítéseket…

*

Úgy

tanítalak

drágán,

sokat buktatva

autót vezetni,

hogy te évekig

küszködhetsz

a rossz beidegződésekkel

*

Beavatom

tanítványom

a szakma fortélyaiba, titkaiba,

de csak úgy és annyira, hogy

önállósulva ne nőhessen a fejemre

*

Hazaárulási

és élethűtlenségi

pereimet

még „sztárügyvéddel” is mind

sorra elveszíteném,

ha egyszer

a Nagy Ítélőmester

elé kell majd állni…

*

Igen

művelt,

érzékeny

és szellemes társalgó vagy –

csak épp Hetéra Eszmeralda,

a művelt konzumnő

(Doktor Faustus)

*

Nekem

a családom és szeretteim,

a közeli hozzám tartozók köre

puszta életnyersanyag, kísérleti terep,

legjobb esetben kiszolgáló személyzet

*

„Ifjúsági változat”

jeligére vagy mottóval

időzített szellemi bombák

naprakész hatástalanítását vállalom

*

Szemérem-

érzés és vallási

érzület?

Dafke

nem érdekel.

Az obszcén,

sértő „performance”

pár percre híressé tehet…

*

Csak

azért nem

vizelek bele

trambulinról

a fekete zongorába,

mert „ezek” a bunkó

agyvérszegény lakótelepiek

ezt úgyse értenék meg…

*

Istennek

se látná be:

nem erre a

szellemi pályára termett!

Inkább végigkínlódja,

vért pisilve átvészeli,

vagy frivolan ellébecolja

a tanulóévtizedeket…

*

Az

értelmiségi pálya

összes lelki, anyagi,

életformabeli, társadalmi

előnyeit élvezném,

de a róla erkölcsileg

leválaszthatatlan terheket

hetykén ledobom vézna vállaimról…

*

Mert

féltem a vértől s a szagtól,

irtóztam az idegen testtől,

nem lettem orvos, csak doktor –

aki ha nem tudja, akkor hát tanítja…

*

Élet-

krízisben

percdíjasan

adagolom

jóelőre legyártott,  

sablonként talált,

mindenkire,

s így senkire sem passzoló

egyen-tanácsaimat

*

Csak

annyira

okosítalak ki,

csak annyi infót csepegtetek,

hogy engem holtodiglan csodálhass,

de el ne szakíthasd a köldökzsinórt…

*

A

megmérettetéseket

és a próbatételeket

nagy ívben kerülöm el,

hogy ki ne derüljön a turpisság

*

Egy

kis hókuszpókusz,

varázsige, csodaszer –

de holnap már bottal

üthetik lábam nyomát,

nincs garancia, jótállás,

nincs felelősségvállalás….

*

Nagy

szenvedés-

történetét

tartva maga elé,

és mögé bújva

kér egyedi mentelmi jogot:

az ő alkotását ne bírálják

(„túl szigorúan”) –

mint amikor épp

meghalt az anyja

az épp felelő diáknak…

*

Elmenekülök és

minél mélyebben

beásom magam

egy kiválasztott

speciális, „egzotikus”

téma részterületére

*

Családi okokra

vagy érdemeire hivatkozva

követeli, kibulizza, kisírja,

hogy kegyelemből elnéző legyen

az opponense, a recenzense


*

KÖLTŐ ÉS KRITIKUS.

Fel-felkiált sok költő és művész:
A kritikához nem kell semmi ész,
Rossz szív csupán vagy megromlott kedély;
Alkoss előbb, hadd lássuk, úgy beszélj,
Ki másra képtelen, gáncsol, dohog:
A kritika haszontalan dolog.
Oh jó urak, mindezt én nem hiszem,
Bár mit beszéltek, érzem, van szivem,
Mely lángol, ég, örűl, fáj, szenved, érez,
S azért gyűlöl, mivel szeretni képes;
Eszem is van annyi, hogy hamar belátja,
A kritikusnak költő nem barátja,
Csak úgy, ha dicsér és hibát fedez,
S bírája helyett udvaronca lesz.

 

EGY KÉPVISELŐ EMLÉKKÖNYVÉBE.

Jobban tudunk meghalni a hazáért,
Mint élni érte, hűn, eszélyesen.
A hős pályája csillogóbb nekünk
Az államférfi bölcs küzdelminél;
A szónoklat oly könnyen hat reánk

S nem ismerjük becsét a néma tettnek.
Vaj' megtanuljuk-é még valaha,
Hogy élni tudunk híven a hazáért?
Avagy lassanként azt is elfeledjük,
Hogy tudjunk érte halni, hogy ha kell?

1869

GYULAI PÁL

*

Órákat

tud arról mesélni,

hogy egyszer réged

nehezen adták ki művét,

a társadalmi amnéziát tartósítva,

a feketelistákat nem említve

*

Amíg ő

az ellenkultúráját kiherélve

bemegy a Táncdalfesztiválra stb.,

karakán, fenegyerek pályatársaira

a mellőzés, a letiltás, a száműzetés stb. vár…

*

Ha itt és most

legény kell a gátra,

akkor is önkímélő gyáván

dolgozatom lábjegyzeteivel bíbelődök

*

Gerontokratikus

egyetemi-akadémiai intézet élén

az ígéretes tudóspalántákat

parkoló pályára vagy külhonba irányítom…

*

Díszítő-

és csomagoló-

művésznek sem

utolsó vagyok:

kidekorálva,

felcicomázva

„eladom” a Nagy Semmit

*

A

szakmai

komolyság

uralkodó elvárásait

kielégítve, túlteljesítve

emberi fogyasztásra alkalmatlan

vaskos könyvet írok „a filozófiáról”…

*

Világgá

kürtölöm:

itt van már a Kánaán,

a történelem vége,

pedig a csendes többség

szellemi alultápláltságban,

és emberi méltatlanságban

csak kóvályog a börtönben…

*

Mindent

megteszek azért,

hogy lehetőleg ki se derüljön:

művem mennyire kelendő,

kik olvassák és ki – nem - értik

*

Amit

a legjobban tudok:

mikor mire kell hivatkozni,

hogy jól jöjjek ki

hol a nézettségi mutatókra,

hol a meg nem értett zseniségre…

*

Munka-

időben és túlórázva

hamis illúziókat keltek,

hogy belépődért

élethazugságaid

babusgatva elringassalak…

*

Rámenős,

trükkös és invenciózus

ügynökként rábeszéllek:

ne Istenben,

élettársadban,

barátodban,

csakis a biztosítómban,

az én bankomban bízz!

*

A

magam

módján én is

nem mindennapi

csodát művelek:

csodagyerekből hülyegyereket,

igavonó barmot, robotot és

alattvalót fejlesztek

*

Törékeny,

érzékeny

és már sebzett

emberi lelkek között

én vagyok az otromba behemót,  

az elefánt a porcelánboltban

*

Képes

vagyok

szinte bárkiből

rövid úton

beteget,

lelki beteget

vagy gyógy-

pedagógiai esetet csinálni

*

Meg-

szeppent

riportalanyt

hívok műsoromba,

akit profin zavarba hozok, leégetek

vagy nem vagyok kíváncsi rá és ügyére,

s csak ürügy nekem az önmutogatásaimra…

*

A

nagy

és örök

igazságbombákat

még detonáció előtt

közhelyesítésükkel,

bagatellizálásukkal

sikeresen dedós játék-

szerré hatástalanítom

*

Oly

nagy becsben

tartom az értékes könyveket,

hogy gondosan el is zárom,

nehogy bajuk essék

*

Egalitárius vagyok:

éljen az egyenlőség

minden előtt:

mindenkit

egy szintre hozok,

jobban, pontosabban

mondva: húzok le

*

Újoncokat,

inasokat, kezdőket

véletlenül sem hozok jó,

csak kedvszegő rossz, kínos helyzetbe:

égetés, blamálás, cikizés, megszégyenítés…

*

Az

ördög

patikájával

lelkileg megbetegítelek:

sátáni gúnykacaj, önbizalom

rombolás, identitászavarás,

nevetségessé tétel…

*

Otthonosan

mozogván a szellemvilágban

ezt a tudásom arra használom,

hogy romboljam a jó és építsem

a rossz csapatszellemet…

*

Közös

képviselőként

összeugrasztom lakótársaim.

például: a folyosó közfalára

szégyenlistát teszek ki…

*

Kizsarolom belőled

és meg is írom helyetted

a magadra/családodra terhelő

– hamis - beismerő vallomásodat

*

Olyan

mesterien

dodonai a jóslatom,

hogy mindenképpen be fog válni:

legalábbis nekem - én kasszírozok,

te meg értsd, ahogy akarod

(ha akarod vemhes, ha akarod, nem)

*

Mintha

mindig ugyanazt

a régi lemezt tenném fel,

s még az is folyton elakadna…

Na, erre táncoljatok ma!

*

Nem

az igazam,

de a tanszékem,

szinekúrám védem

foggal-körömmel,

az utolsó töltényig,

árnyékbokszolva,

bérgyilkost fogadva…

*

Szabadon

– értsd: önkényesen -

rostálgatom a tényeket,

de az én – rugalmas –

véleményem:

az szent, sérthetetlen…

Talán magam is eleve

csalhatatlan vagyok?

*

Ha

engem egyszer

valakik valahol

valamivel becsaptak,

akkor minden fórumon, agórán

egyetemes bizalmatlanságot hirdetek

*

 

Képtalálat a következőre: „gyulai pál KÖNYV”

LETHE PARTJÁN.

Hatvan évnél többet éltem,
Sok betölt, mit nem reméltem,
Kevés abból, mire vágytam,
Most fekszem halálos ágyban.
Még egy nap, talán utolsó,
Aztán elfed a koporsó,
Aztán hamar elfelednek, -
Én is mindent hadd feledjek!

Mintha Lethe vizét innám,
Enyhe szender száll, borúl rám,
Világ képe elhalványúl
S mint a függöny ha aláhull,
Szinpad dísze meg nem látszik,
Senki immár rajt' nem játszik,
Szív nem búsúl, szív nem örvend:
Úgy vesz környűl pusztaság, csend.
Nem hallok panaszszót, átkot,
Melyet elnyomott kiáltott;
Ártatlannak síró jajját,
A gonosznak vad kacajját;
Szegény, gazdag bősz küzdelmét,
Ősvitájok durva nyelvét;
Szeretők közt bús sohajtást,
Megsebezve folyton egymást,
Siralmát a megcsalottnak,
Néma vádját a halottnak;
Lármáját a sok nyeglének,
És amely, mint sellő-ének,
Örvényt készít szívnek, észnek,
Csalfa hangját tettetésnek.
Nem látom rút érdek harcát,
Szenvedélyek torzúlt arcát;
Tettet a végzetből nőve;
Bűnt, erényt egymásba szőve;
Balga reményt, mely sikert vár,
Küzdést, melynek kincs az oltár,
S hova hő vágyak vezetnek,
Unalmát az élvezetnek;
Hiuságot száz alakban,
S mely, mint szent tűz, fel-fellobban,
Buzgalmát nemes sziveknek,
Áldozatját a hiveknek.

Mily édes mindent feledni,
Elfáradva megpihenni!
Nyugtomat hol feltalálom,
Szállt reám, szállj, örök álom!...
Mégis, mégis mit hallok? Neszt,
Gyermekimnek hangja ébreszt;
Mégis, mégis, ím ott látom
Újra egy-két hű barátom';
Álom oszlik, keblem éled,
Visszahív megint az élet,
S fel-feltűnik hazám képe
Hajnal vagy alkony ködébe',
Vaj' melyik? Hogy' tudhatnám én,
Régi rajtunk e kétes fény:
Hányszor hittünk hajnalfénybe'
És sülyedtünk vészes éjbe,
És kétségbe hányszor estünk
S hajnallá vált borus estünk.
Oh magyar! meg nem bűnhődted
Még se multad', sem jövődet
S jelen harcát amint vívod,
A Nemesist ki-kihívod.
Nem elég a hont szeretni,
Tudni kell mit, mikor tenni
Érte folyvást, nem hühóval,
Hegyke tűzzel, léha szóval,
De szilárdan és eszéllyel.
Szembe szállva száz veszéllyel...
Mért innál ábránd borából?
Ébredj, ébredj mámorából
Öntudatra, önérzetre:
Ne bízd sorsod' véletlenre!

1892

Képtalálat a következőre: „gyulai pál KÖNYV”

Képtalálat a következőre: „gyulai pál vers”