Payday Loans

Keresés

Zsidó-keresztény kérdés
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 04. vasárnap, 06:07

Képtalálat a következőre: „zsidó kommün”

Dr. Kmoskó Mihály:

Zsidó-keresztény kérdés

nepbiztos

Beküldte: 2011-3 Kategória: A zsidókérdés irodalma|Általános zsidókérdés|Betiltott irodalom|I. világháború|Magyarországi zsidókérdés|Magyarság

 

I. Miért lett antiszemitává a magyar középosztály?

Flavius Josephus zsidó történetíró Zsidó Régiségek címen ismeretes művének XVIII. könyvében olvassuk a következő jóízű és tanulságos históriát.

Élt mintegy 20 esztendővel az Úr születése után, Tiberius római császár és Artapan párth uralkodó idejében Mezopotámiának Neharden nevű városában két zsidó jingli[1], akik Aszinai és Haniláj névre hallgattak, mesterségük pedig takácsság vala. Egy napon a két testvérpár rossz fát tett a tűzre, minek következtében gazdájuk részéről szörnyű elpáholásban volt részük. Reb Aszináj és Haniláj a mester viselkedését sértőnek találván, elillantak, s a város közelében elfolyó Eufrát egyik szigetén ütötték föl tanyájukat, ahol mesterségüket abbahagyva, ganef-ekké[2] és gazlen-ekké[3] lettek. Alig ment híre a dolognak, annyi schnorrer[4] verődött össze körülöttük, hogy a két testvér nagyszabású rablóvállalatokba foghatott, és razziáival rettegésbe ejtette egész Babyloniát. Mikor már a helyzet tűrhetetlenné lőn, maga a bábeli párth satrapa (helytartó) szállt ellenük harcba, azonban a zsidó vitézek seregét meglepték, és vele együtt lemészárolták. Az esemény hallatára Artapán párth király magánkívül lett álmélkodásában, s a vitéz zsidó testvérpárral nemcsak kibékült, hanem a mezopotámiai satrapiák kormányzásával is megbízta. Így lett rövid ideig Mezopotámiából zsidó rablóállam, amelynek élén a két jeles gazlen állott.

De mit tesz Isten? Tizenöt esztendei «népbiztoskodás» után a zsidó szovjet államba hirtelen becsapott a mennykő. Haniláj ugyanis valami hercegfélének csodásan szép feleségébe, egy goja-ba[5] bolondult bele, és hogy a nőt magáévá tehesse, hadat viselt ura ellen, megölte, s az asszonyt háremhölgyévé tette. Csakhogy a goja nem akart zsidóvá lenni, és tovább is a bálványoknak hódolt. Viszont az orthodox chevre,[6] Isten haragjától tartva, az asszony ellen egyre lármásabban lépett fel. Aszináj kezdetben nem merte testvérét megérinteni, de végre is a tömeg nyomásának engedve, kénytelen volt tudtára adni, hogy a dolognak rossz vége lesz. Lett is, csakhogy egyelőre éppen reá nézve, mert az asszony, befolyását féltve, sógorát, Aszinájt megmérgezte. Most már Haniláj lett a zsidó bolsevikiek feje, és egy ideig vígan rabolgatott tovább. Közben azt a bolondot követte el, hogy egy Mithridat nevű párth hercegfélét legyőzött, elfogott, azután pedig szamárhátra ültetve, anyameztelenül hurcoltatott körül. Utóbb azonban a tett következményeitől tartva, a herceget szabadon eresztette. A megcsúfolt herceg bosszút forralt. Nagy sereget szedett össze, és Hanilájt nemcsak megverte, hanem meg is ölette, mire az egész szovjetköztársaság menten megdőlt.

Képzelhető, hogy az agyonkínzott bábeli gojok a zsidó nyomás alól felszabadulva mit csináltak. Pogromokat. A zsidók végre is vándorbotot fogtak a kezükbe, és Bábel városát elhagyva, a közeli Szeleukeiába költöztek, amelynek félig görög, félig szír lakossága a zsidók beköltözéséig hadilábon állott egymással. A zsidók inváziójának láttára a két ellenséges tábor kibékült. (Akkortájt még nem voltak napilapok, hogy a gojokat összeveszítsék.) A kibékülés azonban a zsidók költségére történt, mert egy szép napon a szelenkiai gojok szörnyű pogromot rendeztek, amelynek mintegy 50000 zsidó esett áldozatul.

*

Íme, tisztelt olvasó, a magyar szovjetköztársaság ókori előképe, amely már csak azért is tanulságos, mert az itt bekövetkezendő eseményeknek veti előre sötét árnyékát. A világháború kitöréséig Magyarországon antiszemitizmusról még csak beszélni sem volt szabad. Négy szem között ugyan mindenki szapulta a zsidót, de nyilvánosan alig mert ellenük valaki fellépni, s az ilyen vakmerőt, mint amolyan hibbant agyvelejű monomániákust minden jó társaságból egyszerűen kinézték. A világháború folyamán a hadseregszállítók, hadiuzsorások és lánckereskedők piszkos üzelmei sok ember szemét megnyitották ugyan, de a «hadiérdek» nevében a cenzúra lakatot tett szájukra. Azután következett az október végi felfordulás. Minden józan eszű ember tudta, hogy az egész puccs nem a hülye Károlyi Mihály műve, hanem a galileista zsidó jingliké, akik ezt a félkegyelmű hazardeurt sábeszgoj-nak,[7] aranyszájú Hock Jánost, ezt a lelkiismeretlen fajankót pedig Auslagegalloch-nak[8] fogták meg, és cégéreknek használták ahhoz a nagyszabású vállalathoz, amely a keresztény Magyarországból amolyan zsidó vegyeskereskedést akart csinálni. Most már a keresztény középosztály is ökölbe szorította markát, de csak a zsebében, mert az uralomra jutott galíciai Jiddischkeit[9] «a forradalom vívmányainak», értsd: a zsidóság érdekeinek védelme címén csírájában fojtott el mindennemű antiszemita fészkelődést. Magyarország hadimilliomosok, nagybankosok és zsidó szocialista agitátorok példájává lőn. E jeles chevre[10] sikereit megirigyelték az orosz kommunista vezérek hazai tanítványai, és mestereik példáján felbuzdulva a proletárok élére álltak, hogy az országot a zsidóságnak biztosítsák. Amint ismeretes, ebben maga a nemes gróf volt segítségükre. Borközi állapotában alighanem hízott libának nézte a magyar népköztársaságot, és sajátkezűleg tartotta oda nyakát Kun Béla fősakter kése alá, aki azután kegyetlen szabatossággal nyiszogatta több mint négy hónapon át: hoiluche-havue, «oda-vissza», amíg jóformán el nem vérzett végképp.

A kommunizmus sötét napjaiban a keresztény középosztály szenvedett leginkább. A proletárdiktatúra zsidó népbiztosai burzsuinak nyilvánították, és gonosztevőkként bántak vele. A hivatalokat éretlen zsidókölykök sáskahada lepte el, a goj púreceket[11] kihajigálták az utcára, és ha ellenkeztek, betették a gajdesz-be.[12] Most már azután antiszemitává lőn mindenki, úr és paraszt egyaránt. De tegyük hozzá: csak most! Addig, amíg a zsidó jármot csak a paraszt nyögte, s az «urak» az ő ostoba rövidlátásukban még nem sejtették, hogy még rájuk is rá fog járni a rúd, a zsidóság tülekedését ölbe tett kezekkel, közönyösen nézték. A kommunizmus véres napjaira volt szükség, hogy a keresztény magyarság megtudja, hogy legveszedelmesebb ellensége a zsidó.

Tévedés volna azonban azt gondolnunk, hogy a magyar középosztály antiszemita átvedlése magában álló jelenség. Egész Közép-Európában azonos tünetekkel találkozunk. A cseh és román intelligencia erősen antiszemita érzelmű, és ha politikai tekintetek nem akadályoznák, a zsidósággal már rég elbánt volna. Lengyelországban «zsidótlanító» egyesületek alakultak azzal a bevallott céllal, hogy a keresztény köznépet a zsidó járom alól emancipálják. Oroszországban a bolsevizmus előbb-utóbb megbukik, s akkor a muszka zsidókra véres napok fognak virradni. Érzi a közelgő vihart a zsidóság maga is. A cionisták lázasan dolgoznak, és jó előre készítenek otthont a Szentföldön azoknak a tömegeknek, amelyek emberi számítás szerint néhány éven belül a bolygó zsidó sorsában fognak osztozni.

Az antiszemita mozgalmak elemi kitörésének oka mindenütt azonos. Amíg a zsidóság csak az alsóbb néprétegeket szipolyozta, a középosztály alig törődött üzelmeivel. A világháború azonban a keresztény középosztályt anyagilag tönkretette, a munkásokat és a parasztokat ágyútölteléknek használva fel megtizedelte, sőt megnegyedelte. Viszont a zsidó a háborúban, mint kombattáns fél, alig vett részt, következőleg számbeli veszteségei nemcsak nem voltak, hanem ellenkezőleg, jelentékenyen szaporodott, amellett pedig a gójim véradójából óriási vagyonokat harácsolt össze. Ilyen körülmények között szinte természetes volt, hogy a zsidóság erejének tudatában a világháború végével bekövetkezett politikai zűrzavarokat arra használja fel, hogy számbeli, szellemi és gazdasági erejének latba vetésével Kelet-Európát leigázza. Orosz- és Magyarországot az általa szervezett proletáriátus segítségével meghódította, és ha Romániát fel tudja robbantani, eléri célját: egy nagy kelet-európai zsidó világbirodalom alapítását. Isten csodája volt, hogy e terv meg nem valósult. Pedig tagadhatatlan, nagyszerűen elő volt készítve, és politikai, gazdasági, valamint társadalmi előfeltételei mind adva voltak.

Erre ugyan azt lehetne ellenvetni, hogy a kommunista kormány nem egy intézkedése antiszemita jellegű volt, és ezek révén nem egy zsidó nagytőkés máról holnapra földönfutó koldussá lőn. A valóságban mindez üres komédia volt. Csak nem képzeli senki józan ésszel, hogy a pezsgőben fürdő kommunista grandseigneurök badar utópiáik puritán elveit komolyan vették, s azok életrevalóságáról meg voltak győződve? Egy ideig a vagyonközösség látszatával bolondították volna az elvtársakat, s ezen idő alatt a burzsujt vagy agyonéheztetik, vagy kivégeztetik; ha azután a keresztény középosztály a múlté lesz, és a zsidó intelligenciának versenytársaktól nem kell tartania többé, Kun elvtárs egyszerűen kijelenti, hogy a «kísérlet» balul ütött ki, hogy a proletáriátus nem elég érett a kommunizmus világmegváltó tanaira, következőleg nincs más hátra, mint szépen visszatérni a régi kapitalista rendszerre, ha még oly rossz és átkos. Végeredményben a kommunista államok megint csak a kapitalizmus gazdasági rendszerére tértek volna át, azzal a különbséggel, hogy a kiirtott keresztény középosztály helyét pájeszos bócher-ivadékok foglalták volna el. Magától értetődik, hogy az új alakulásban a kommunista uralom alatt kifosztott zsidó nagytőkések dús kárpótlásban részesültek volna. Ez az utógondolat adja a magyarázatát annak a feltűnő ténynek, hogy a zsidó pénzarisztokraták tekintélyes hányada az őket ért vagyonelvonásokat nagylelkűen feledve, a kommunista kormány szolgálatába lépett…

Képtalálat a következőre: „magyar zsidó”

 

 

II. A zsidó intelligencia a forradalmi eszmék szolgálatában

Köztudomású dolog, hogy Marx óta a zsidóság minden forradalom levében kanálként szerepel, s emiatt nem egy támadásban volt része. Herzl, a modern cionista mozgalom megindítója, a Zsidó Államról írt művében az antiszemitizmus közvetlen okát abban találja, hogy a zsidóság kebelében túlteng a tanult középosztály, «amelynek nincs lefolyása és felemelkedése, értve egészséges lefolyást és egészséges felemelkedést. Mert a zsidó középosztály lefelé felforgatókká proletarizálódik, s az összes forradalmi pártok tisztikarát szolgáltatja, viszont felfelé félelmetes pénzhatalma egyre növekvőben van.»

Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a zsidóság forradalmi lelkülete újabb keletű. Több mint 2000 év óta a zsidóság egyebet sem csinál, mint forradalmat. Miért? Nem ám azért, mintha a zsidók, a régi próféták ivadékai, az élet keserű igazságtalanságai iránt érzékenyebbek lettek volna más népeknél, hanem egyes-egyedül a Herzl által oly röviden és találóan kifejezett okból: a tanult zsidó középosztály túltengése következtében. És azt sem szabad gondolnunk, hogy ez csak a zsidóknál van így. Szó sincs róla! Amint egy nemzet nagyobb szellemi proletariátust nevel magának, mint amennyit eltartani képes, megnyitja a forradalom zsilipjeit, mert az éhes szellemi proletárok felfelé emelkedni nem tudva, a mob között keresik az érvényesülés lehetőségét, s a demagógia terére lépve a tömeget izgatják, szervezik, hogy azután zsákmányhoz jussanak. Rider Hagard Dawn c. regényének egyik alakja, egy liberális államférfi, ezt a gondolatot e jellemző szavakkal fejezi ki: «A legradikálisabb államférfi az, aki a legnagyobb koncot ígéri, elvívén azt attól, akinek van, és odaadva annak, akinek nincs».

Mert ugyebár az emberek legnagyobb részét nem az igazság megismerésének vágya ösztönzi tanulásra, művelődésre. Az emberiség történetében folyton megismétlődik Ádám tragédiája, akit az ördög azzal bírt rá a Tudás Fájának megízlelésére, hogy Istenhez lesz hasonlóvá, hogy uralkodni fog. A tanult ember érvényesülni akar; és le akarja igázni a tudatlant. Ezért töri magát éjjel-nappal, ezért dolgozik. És ha e célt rendes módon elérni nem képes, a demagógia terére lép, és forradalmár lesz belőle.

A zsidó népnek az volt a szerencsétlensége, hogy nemzeti ideálja érdekében a bábeli fogságból való hazatérése után minden zsidó lamden, tudós akart lenni. Igaz, hogy a zsidó tudomány akkortájt vallásos színezettel bírt, csakhogy ezeknek a lamdeneknek vallásossága önző volt és képmutató. Mint az emberek átlaga, ezek a tanultak is épp oly stréberek voltak, mint a modern intelligencia 99%-a. A zsidó «írástudók» voltak a világ első, szervezett szellemi proletariátusa. Chavernek, elvtársnak nevezték magukat, és szorosan elzárkóztak minden más társadalmi osztálytól; innét kapták közismert nevüket: perisim, különcök, vagy ahogy mondani szokás, farizeusok.

E kaszt, amelyhez a mai zsidóság is tartozik, már történeti fellépésének pillanatában forradalmi mozgalmaival ad életjelt magáról. A Kr. e. II. század vége felé Hyrkán János zsidó fejedelem tolakodásuk miatt összeveszett velük, s ettől fogva ellenzékbe mentek át vele szemben. Utóda, Jannai Sándor ellen véres forradalmakat szítottak, amelyeket az kegyetlen szigorral nyomott el. A római uralom idejében elhatalmasodtak, s a népet a hatalmas birodalom ellen addig izgatták, amíg nyíltan fel nem lázadt, és teljesen tönkre nem ment. Abban a rémes háborúban, amely Kr. u. 70-ben Jeruzsálem pusztulásával és a zsidóság szétszóratásával ért véget, a szent város katonai védelmét két lamden vezette, Simon bar Giora és Johanan Gishalaja, akik ravaszság, kegyetlenség és lelkiismeretlenség dolgában semmiben sem különböztek Kun Bélától és hírhedt pribéktársától, Szamuelly-től. 135-ben, Hadrián császár idejében újabb lázadás tört ki a rómaiak ellen.

Ezt is a zsidó lamdenek csinálták: Simon bar Kochba és Eleazar, a pap. Ugyancsak gyászos vége lett a II. század vége felé, Severus által elfojtott lázadásnak is, amelyet fanatikus zsidógyerekek szerveztek a császár ellen. Igaz ugyan, hogy a rákövetkező időkben a zsidóknak lázadozni és forradalmakat csinálni nemigen volt módjukban, de hogy ezt a gyászos tehetségüket el nem veszítették, mutatja az a közismert tény, hogy a francia forradalom óta nem volt az a politikai felfordulás, amelyben a zsidóság keze nem lett volna.

Ami hazai viszonyainkat illeti, zsidóságunk az iskolákat, kivált az egyetemeket annyira ellepte, a közkereseti pályákat úgy megrohanta, hogy a sok zsidó orvos és ügyvéd már nem tudott egymástól megélni, s így nem csoda, hogy az egyre szaporodó zsidó szellemi proletáriátus új meg új érvényesülési tereket keresett, és különösen közhivatalokra meresztette kapzsi szemeit.

De mivel azokba szép szerével bejutni nem tudott, forradalmat csinált, s a «korrupció kiirtásának» a «tehetségek érvényesülésének» jelszava alatt a közhivatalokat kisajátította — a maga számára. Ezért volt szükség a hülye Károlyi Mihály elnökségére, a hadsereg szétzüllesztésére és mindarra a sok gazságra, amely okt. 31. óta ebben az országban véghezment.

Annyi bizonyos, hogy a zsidóság a keresztény középosztálynak nyílt hadat üzent, és immár elkeseredett harcot vív vele. Most már csak az a kérdés, ki fog győzni az ádáz tusában. Hogy e kérdésre válaszolhassunk, tartsunk szemlét a hadviselő felek ereje fölött.

 

 

III. Történeti középosztályunk leromlásának okai

Történeti középosztályunk a zsidósággal vívott harcában a kommunizmus bukásával hirtelen fényes győzelmet aratott. Nagy hiba volna azonban, ha e győzelem értékét túlbecsülnők; mert az oroszlánrész belőle a parasztságot illeti, amely az elzsidósodott fővárost kiéheztette, s ezzel a bolsevikiek bukását kegyetlen következetességgel készítette elő. A magyar intelligencia igazi helyzete egyenesen szívet tépő. A világháború folyamán szörnyű krízisbe került, s a krízis most is egyre tart. Ez a krízis azonban soha sem öltött volna oly veszélyes alakot, ha anyagi és erkölcsi lezüllés nem előzi meg, s azért minden kertelés nélkül fel kell vetnünk az életbevágó kérdést: mi a magyar középosztály ijesztő lezüllésének tulajdonképpeni oka? Ha e kérdésre választ kaptunk, módunkban lesz gondolkodni a további kérdésen: mi volna teljes leromlásának biztos ellenszere?

Tegyünk mindenekelőtt különbséget középosztályunk pusztulásának átmeneti (háborús) és általános okai között. Intelligenciánk java részét fix jövedelemmel bíró, rosszul fizetett, amellett — egyes kivételektől eltekintve — meglehetősen élhetetlen állami hivatalnokok képezik, akik már a béke idejében is csak épphogy tengődtek. A háború második éve óta a drágaság 30-3000% erejéig emelkedett, míg e szerencsétlenek jövedelme aligha több ma is 150%-nál. A kishivatalnok a mai viszonyok között családalapításra egyáltalában nem is gondolhat — még a legszükségesebb bútort sem képes beszerezni —, és valóságos katasztrófának néz elébe, ha famíliája egy kis ártatlan gügyögő poronttyal talál szaporodni, mert hiszen ma egy pelenka többe kerül, mint a békében egy egész gyerekkelengye.

A háború elején a hatalom rövidlátó birtokosai, az arisztokrata agráriusok, abban a naiv tévhitben, hogy a véres tusa mindössze néhány hétig tart, ezen idő alatt mennél többet akartak harácsolni, s azért a «kéz kezet mos» elvénél fogva a zsidó nagytőkések uzsoraüzleteit kegyesen elnézték, mert különben a bankosok sajtóját találták volna magukkal szemben. Azóta azonban a különböző «központok» révén az ország gazdasági hegemóniája a zsidók kezébe ment át, akik a kést immár az agráriusok torkára tették. A háború vége felé a «központok» a rekvirált szalmáért 12, a burgonyáért 18 koronát fizettek a gazdáknak métermázsánként, akik ugyanezt a holmit 24, illetve 50 korona árban voltak kénytelenek visszavásárolni az uzsorás központoktól. E piszkos üzlet árát azonban főleg a középosztály adja meg, amelyet boldog-boldogtalan kénye-kedve szerint kiuzsoráz.

Csakhogy az intelligencia lezüllésének mélyebb, régibb okai is vannak. A magyar középosztály tudvalevőleg régi köznemességünk modern hajtása, egyenes leszármazottja, hibáinak és erényeinek közvetlen örököse. A magyar nemesség 800 esztendőnél tovább élvezte a hatalom birtokát hazánkban. A hatalom azonban demoralizál, erkölcstelenné tesz, mert elbizakodott, gőgös, képmutató élősdieket csinál birtokosaiból. Bár nemességünk a döntő pillanatban önzetlenül tudott lemondani nemesi kiváltságairól, a hatalom birtokának demoralizáló hatása alól sajnos nem képezett kivételt. A 48-as események készületlenül találták. A jobbágyok segítségét elveszítve, saját erejére utalva, eladósodott és már a Bach-korszakban házi zsidainak rabszolgaságába esett. A kiegyezés némileg segített rajta, mert hivatalokra tett szert, s az állammal próbálta magát eltartatni. Csakhogy a tudatlan, munkakerülő és dolgozni nem tudó köznemesség a hivatalokat sine curáknak tekintette, amelyekbe rendszerint nem odavaló tehetséges elemek kerültek, hanem züllött, tudatlan fajankók, szónokoló pozőrök, doktrinér ignoránsok stb. Ezek, amint a família sorsa csak egy kissé jobbra fordult, visszatértek nemesi őseik fényűző hagyományaihoz, nagy cselédséget tartottak, dáridókat rendeztek, éjjel-nappal kártyáztak, nem törődve vele, futja-e jövedelmük vagy sem. Így azután nem csoda, hogy az ősi nemesi birtokok sorban dobra kerültek, s a földönfutókká lett nemesi intelligencia immár teljesen az államtól várta a megváltást. Így alakult ki a magyar szegény középosztály, amely dologtalanságának, élhetetlenségének, nagyralátásának hatása alatt eladósodott, elzüllött és függetlenségét elveszítve a legtöbbet ígérő politikusoknak adta el magát. Németországban 600 holdas bárói birtokok szállnak apáról fiúra évszázadokon át. Nálunk még az ezerholdasok sem tudnak megélni, míg zsidaink ugyanilyen birtok bérletéből nemcsak megélnek, hanem félre is tesznek. Miért? Legott meglátjuk.

Képtalálat a következőre: „magyar zsidó”

 

 

IV. Miért boldogul a zsidó?

Manapság ez a kérdések kérdése, amelyen már sokan törték a fejüket anélkül, hogy okos választ találtak volna rá. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az alábbiakban zsidó alatt nem amolyan lipótvárosi epikoirész-zsidókat, elgojosodott intellectueleket, hanem pájeszes galíciai példányokat értek, amelyek nemzetük összes jó és rossz tulajdonságával ékeskednek. Ez utóbbiak boldogulása három tényezőn múlik:

1. Az igazi zsidó gojokkal szemben erkölcsi kötelességeket nem ismer el, legfeljebb «mippené darke šalôm», a béke kedvéért, tisztára opportunizmusból, alkalmazkodásból. E kemény tételt Rabbi Simon ben Jochai, Hadrián császár kortársa, a Kr. u. II. század egyik híres törvény tanítója e szavakkal fejezte ki: «A gojok közül a legjobbat öld meg, s a kígyók közül a legjobbnak taposd szét a fejét». A talmud egyik helye azt a mesét adja elő, hogy a gojok az Istentől Noénak adott törvényeket nem tartották be, s azért az Úr a zsidóknak ítélte oda vagyonukat. Igazi zsidó a gojt nem is tekinti felebarátjának, és az uzsorát, csalást és lopást vele szemben nem nézi bűnnek.

2. A zsidóság átlagos műveltsége a gojokénál összehasonlíthatatlanul magasabb, amint azt minálunk Kiss Sándor a «Cél» 1. számában elismerésre méltó őszinteséggel ismerte be. A zsidóság volt a világ legelső népe, amely már vagy 2000 évvel ezelőtt a kötelező elemi oktatásról intézményesen gondoskodott. A zsidó iskola (természetesen zsidó szempontból) mintaszerű, mert kizárólag a zsidó nép érdekeire van tekintettel; a gyermek fejét fölösleges limlommal nem terheli, s amit nem győzünk eléggé hangsúlyozni, szigorúan egységes világnézetet adva neveltjeinek, egész harmonikus embereket nevel belőlük. Ezzel szemben az európai államok kötelező népoktatása vajmi keveset ér. Iskoláink elsősorban tanítanak és csak másodsorban nevelnek, ha egyáltalában nevelnek. Mert hiszen senki olyasmit nem adhat, amije magának sincs; márpedig sajnos éppen tanítóink tipikus képviselői a dib-dáb, összefüggéstelen ismeretfoszlányokkal teletömött félművelteknek, jobban mondva félművelt barbároknak, mert Schmidt Jenőnek, az ideális anarchistának abban az egyben teljesen igaza volt, hogy a barbár «darabember, önmagában meghasonlott lény, aki híján van az öntudat harmonikus egységének». (Gnosis, 12. I.) Az ilyenek egységes világnézet és erkölcsi irányítás híjában céltalanul hányódnak ide-oda az élet tengerén, és biztos kikötő helyett szirtek és zátonyok felé vezetik a gondjaikra bízott szerencsétlen lelkeket.

3. A zsidóság boldogulásának titkát azonban főleg törhetetlen energiájában, hihetetlen akaraterejében és vakmerő bátorságában kell keresnünk. A zsidó született akaratember, akarnok és igazi Übermensch, a szó legszorosabb értelmében, aki bizony nem ijed meg saját árnyékától, nem hátrál meg a nehézség elől, hanem felveszi velük a harcot és úrrá lesz fölöttük. Tessék csak megfigyelni a zsidó ifjúság viselkedését a középiskolában, és összehasonlítani a gojokéval! A legfelületesebb és legelfogultabb szemlélő is mély sajnálattal kénytelen beismerni, hogy akarat- és tetterő dolgában keresztény ifjúságunk a zsidónak nyomába sem léphet, noha az előbbi nem buta, s az utóbbi éppen nem táltos.

Kérdés már most: minek köszöni a zsidó ezt a kétségtelenül rendkívül értékes sajátságát? Meggyőződésem szerint egyes-egyedül vallásának. Tessék csak megfigyelni a vallásos (galíciai) zsidó életmódját, azokat a rituális szabályokat, amelyek egész életén át, a bölcsőtől a sírig szüntelenül zaklatják, s a dolog legott világos lesz előttünk. A zsidónak nem szabad hibásan vágott, tejben főtt, továbbá nyúl- és disznóhúst ennie. Ha a zsidóasszony a vásárcsarnok mögött 500 koronáért vásárolt hízott libáját a sochettel levágatja, s annak a kése kelleténél mélyebben szalad be az állat nyakába, az ilyen liba tréfi, s élvezete tilos, ha még oly sokba került is. Vallása elrontja legnagyobb, legkedvesebb ünnepeit. Szombaton nem szabad dohányoznia. Az őszi szükke- (sátoros) ünnepen egész családjával fedetlen lombsátor alatt kell étkeznie, akár szép az idő, akár nem. Sokszor megesik, hogy a levest ernyő alatt kanalazzák vagy pedig téli ruhába öltözve, dideregve szürcsölik. Vagy ott van a pászka ünnepe, amikor a zsidó egész héten át kenyér és tészta helyett száraz, unalmas maceszt eszik, amelyből még a legügyesebb háziasszony sem tud egyebet csinálni kezdetleges kneidlach-nál (gombóc). A gojok nevetik a zsidók bizarr szertartásait. Ők persze nem imádkoznak, nem böjtölnek, vallási kötelességeiket kelletlenül, szégyenkezve végzik, és így nem is ismerhetik annak a kemény trainingnek akaratnevelő hatását, amelyben a zsidót vallása részesíti, s amelyet normális viszonyok között nem pótolhat semmi. Hiszen vallástalan középosztályunk szomorú története eléggé mutatja, hogy a modern felvilágosultság oly erkölcsi kátyúba és oly vagyoni romlásba viszi híveit, amelyből nincsen semmiféle tisztességes kiút, kivéve egyet: a kijózanodást, a megtérést.

Képtalálat a következőre: „zsidó kommün”

 

 

V. Lesz-e még ember a magyar gojból?

Oly kérdés, amelyre a legközelebbi néhány esztendő fog adni végleges választ. Akkor válik el, életképes szervezet-e hazánk államteste, amely főnixmadárként támad fel a világháború pusztító és tisztító tüzéből, vagy pedig ócskavasszámba menő államroncs, amelyből jankefek vezetése alatt galíciai kufárok közkereseti társulatot csinálnak. Mondanom sem kell, hogyha Magyarország ezeknek az ószereseknek batyujába vándorolna, a legrövidebb idő alatt a galíciai üzleti morál alapelvei szerint vezetett cégek rendes sorsára jutna; s ez: az erkölcsi s az anyagi csőd, a felszámolás…

Ne tessék azt hinni, hogy e sorok írója rosszmájú, sötétlátó. Idétlen hurráhazafiságunkat tegyük csak félre, és nézzünk szembe a szomorú valósággal! Állami, társadalmi, egyházi életünket megmételyezte a liberális jelszavak palástjával takaródzó korrupció, államfenntartó történeti középosztályunkat annyira át- meg áthatotta, hogy az utóbbi a legkedvezőbb esetben erkölcsi tetszhalott, márpedig a történelem tanúsága szerint nagyobb testületek, kasztok, általában szélesebb néprétegek erkölcsi feltámadása a legnagyobb ritkaság, mondhatnám: példátlan jelenség.

Montesquieu a kereszténységnek tulajdonította Róma bukását. Igaz ugyan, hogy a római világbirodalom összeomlása egyidőbe esik a kereszténységgel, elterjedésével, de a római imperiumot nem az tette tönkre, hogy népe kereszténnyé lőn, hanem az, hogy még mielőtt kereszténnyé lett volna, államalkotó képességét elvesztette, ezen pedig a kereszténység sem tudott változtatni. Az állam szervezett akarat. Alapja a közmorál, a közmorál abc-je pedig az, hogy a közérdek a magánérdeket megelőzi. A korrupció sem más, mint a közmorál tagadása és megfordítása. Ha az államalkotó tényezők ezt az erkölcsi tényezőjüket elvesztették, azt később sohasem nyerik vissza. Elpusztulnak, de el is pusztítják azt az állami szervezetet, amelynek fenntartására voltak hivatva.

Ez a sors vár középosztályunkra is. Úri osztályunk közismert gyászos tulajdonságai, úrhatnámsága, kicsapongása, hihetetlen képmutatása és csökönyös pártoskodása, már természetüknél fogva a pusztulás csíráinak hordozói; ha ezekhez hozzávesszük azokat a háborús okokat, melyekről a 3. fejezetben volt szó, mindenki természetes dolognak fogja tartani, ha azt mondom, hogy középosztályunk kihalásával a közeljövőben a legkomolyabban kell számolnunk.

De hát mi jön utána? Mi? Te szegény, rövidlátó, naiv goj! Államférfiaid ostobasága és saját élhetetlenséged ezt a kérdést már régen megoldotta. Sohasem láttál eleven hadikórházat, hadiirodát, hadiközpontot belülről? Nem vetted észre, együgyű vaksi te, hogy jövendő szolgabíráid, alispánjaid, minisztereid ott voltak felhalmozva, s azok a raktáron tartott «tehetségek» alig várták az «érvényesülés» pillanatát, a demokrácia (a [zsidó]-népuralom) új korszakát, hogy a régi középosztályt a hivatalokban felváltva, Magyarországból üzleti alapon szervezett részvénytársaságot csináljanak?

Terveik sikerének ma már csak egy számbavehető akadálya van. Ez az egyszerű, romlatlan, életerős és vallásos parasztság. Ez az elem, amely az élet nehéz terhe alatt eleddig alig jutott lélegzethez, a háború alatt megszedte magát, s adósságait kifizetve, Izrael jármától szerencsésen megszabadult. A parasztság vagyoni fellendülésének természetes következménye a társadalmi hajcsövesség örök törvénye szerint az, hogy a letűnőben lévő középosztály helyét igyekszik elfoglalni.

Hazánk jövője eszerint azon múlik, sikerül-e ezt a magasba törekvő, életerős elemet szervezni és annyira kinevelni, hogy természetes jó tulajdonságaiban megerősödve és gyarapodva a mi elzüllött középosztályunk helyét nemcsak elfoglalhatná, hanem sikerrel meg is állaná.

A legfontosabb kérdés eszerint az: hogyan szervezzük és hogyan neveljük a parasztságot, hogy annak életképes és tehetséges fiait a közügy szolgálatába állítsuk. E tekintetben a zsidóktól igen sokat tanulhatunk. Mit? Mindjárt megmondjuk.

 

 

 

VI. Milyen intelligenciára van szüksége az országnak?

E kérdésre választ keresve teljesen fölösleges ködös elméletek homályába temetkeznünk. Itt van dekadens intelligenciánk praesumptív örököse, a zsidóság. Vonjunk őszinte, komoly párhuzamot a zsidóság, s a magyar úri osztály között, s a dolog legott világos lesz előttünk.

Nézzük mindenekelőtt, hogyan neveli a zsidó gyerekeit! Figyeljük meg jól, mit tesz a zsidó, ha gyerekeivel a szabadban sétál! A fiatalok ezer meg ezer kérdéssel ostromolják a «tátelebent», aki rendszerint bámulatos türelemmel felel kérdéseikre, és megragad minden alkalmat, hogy ismereteiket tágítsa, eszüket, megfigyelésüket élesítse. A goj nem így tesz! Ha gyerekeit hébe-hóba el is viszi magával, azokat kellemetlen nyűgnek nézi; ha a gyerek kérdést intéz hozzá, elhallgattatja: «hallgass, mit értesz te ahhoz!» Az eredmény rövidesen az, hogy a gyerek szívében bizonyos idegenkedő félelem ver gyökeret szülei, különösen apja iránt; az ilyen családban az összetartás, együttérzés teljesen kivész, s a família romlását vonja maga után. Ezzel szemben a zsidó családok legerősebb oldala a szoros összetartás, egymás érdekeinek gondos istápolása.

A zsidó továbbá a legújabb időkig a szabadkereseti pályákra volt utalva, s azért gyerekeivel meg kellett értetnie, hogy boldogulásukat senkitől és semmitől nem szabad várniok, hanem egyes-egyedül saját szorgalmuktól, önnön munkájuktól. Viszont a magyar úri gojok javarésze a protekcióba vetette bizalmát, és tudva azt, hogy ebben az országban nem a tehetség, nem a szorgalom, nem a becsület a fő dolog, hanem a családi összeköttetés, sem maga komolyan nem vette a munkát, sem pedig gyerekeit nem szorította rá.

«Majd csak akad számukra is valami hivatal, s akinek Isten hivatalt ad, majd ad hozzávaló észt is.» A legnagyobb baj azonban az volt, hogy sok úri családapa ezt az immorális parazita gondolkodásmódot csemetéibe valósággal beoltotta, s az ilyenek a végén abban a bűnös tudatban adták semmittevésre magukat, hogy a társadalom kutyakötelessége gondoskodni róluk, mert hát ők az ún. «úri gyerekek».

A zsidóság számbeli és gazdasági elhatalmasodásának egyik további titka az is, hogy az állásokat, foglalkozásokat nem aszerint osztályozta, hogy ez «úri foglalkozás», az nem, hanem elsősorban azt nézte, mi hoz pénzt a konyhára. Ha másképpen nem tudott boldogulni, felcsapott rongyszedőnek, s összes gyerekeit az «üzlet» szolgálatába állítva, kenyérkeresetre nevelte. Ilyen felfogás mellett a gyereket áldásnak tekinthette, sőt örült is, ha családja mennél számosabb volt. A gojoknál mindez egészen másképp van. Az úri ségec (e szó eredetileg «utálatost» jelent; a zsidó keresztény fiatalembert ért alatta) 24 éves korig rendesen egy fillért sem keres, hanem annál többet költ. A gimnáziumban a szekundákkal küszködik, és nagy nehezen leteszi az érettségit; azután jogász lesz, keveset tanul, s annál többet mulat. A sikcét, a keresztény úrilányt megtanítják hímezni, zongorázni, franciául karattyolni, fejébe vernek mindenféle haszontalanságot, és mire férjhez megy, kisül, hogy egész fiatalságát oly ismeretek elsajátítására fordította, amelyeknek az élet keserű realitásai között semmi hasznát sem veszi, mert a legszükségesebb háztartásbeli ismereteknek teljesen híján van, és az öltözködésen, manikűrözésen, no meg a zongora céltalan nyúzásán kívül semmit, de semmit nem tud. Ha már most meggondoljuk, mennyi költségbe kerül néhány ilyen úri semmittevő felnevelése, mennyi gondot okoz a szülőknek a gyerekek «megfelelő» elhelyezése, cseppet sem fogunk meglepődni, hogy a goj családapa haját tépi kétségbeesésében, ha neje családi örömöknek néz elébe. Ehhez vegyük még azt is, hogy úri famíliáink egész életüket mulatozással töltötték: nyáron fürdőztek, ősszel vadásztak, télen kártyáztak, tavasszal farsangoltak, röviden: az egész életük csupa farsang volt. Sajnos ennek a farsangnak itt van most a maga szomorú, keserves böjtje, amely ki tudja, mikor ér véget.

Ezzel azonban eszem ágában sincs úgy tüntetni föl a dolgot, mintha a zsidó valami rideg erkölcsi elveket valló aszkéta lett volna. Ellenkezőleg: a zsidó nagy viveur, csakhogy vagyonát sokkal okosabban tudja élvezni, mint a goj. A goj szemében a legnagyobb földi élvezet, ha alaposan leissza magát. E tekintetben az úr s a paraszt között nincs sok különbség. Az alkoholizmus szükséges következménye az utódok testi és szellemi satnyasága, terheltsége, az akaraterő és a munkabírás ijesztő csökkenése, végül a vagyoni deroute. A zsidó is élvez, de amellett kíméli szervezetét. Én legalább igazán részeg zsidót életemben nem láttam. Azonkívül a zsidó, ha mulat, ha költ, mindig számon tartja erszénye tartalmát; céltalan költekezés, hivalkodó pazarlás csak dekadens epikoiresz-zsidóknál figyelhető meg. S ez boldogulásának egyik további titka.

Befejezésül még egyet. A zsidó nagyon jól ismeri a mi végzetes gyöngéinket, undok hibáinkat, és elrettentő példa gyanánt állít oda gyerekei elé, amidőn e jellemző szavakkal korholja vétkeiket: hükkesz ha-g-goj, «gojmorál!» E mondás ebben az általánosságban ostoba túlzás. Nem minden goj morál rossz. Rossz a mai «úrimorál», az önzés, lelkiismeretlenség, léhaság, úrhatnámság, naplopás morálja, szerencsétlen középosztályunknak ez a ragályos lelki kórja, amely mindenkit inficiál, aki közelébe kerül. S azért nincs más hátra, minthogy országunk jövő intelligenciáját ettől a mai romlott, halálraítélt középosztálytól hermetice elzárva neveljük munkabíró, szorgalmas, becsületes és vallásos lényekké, akiknek kezébe az ország sorsát nyugodt lelkiismerettel le lehet tenni.

Képtalálat a következőre: „magyar zsidó”

 

 

VII. Mi a legközelebbi teendő?

E kérdésre a mondottak alapján nem válaszolhatunk egyebet, mint: a zsidó járom lerázása. A zsidó járom azonban nehéz, mert hármas: szellemi, politikai és gazdasági egyaránt. Az elsőt nagyon könnyen lerázhatjuk. Ehhez csak akarat kell. Erkölcsileg meg kell újhodnunk, a keresztfához bátran, de bűnbánó lélekkel kell mennünk; a kereszténységhez, a régi Magyarország ezeréves alapjához vissza kell térnünk. Ha «felvilágosodott» félpogá nyok nem leszünk többé, a zsidóság szellemi hatalma máris véget ért közöttünk. Nem azért, mintha az antiszemitizmus a kereszténységgel egyértelmű volna, hanem abból az okból, mert a zsidóság élősdi lény, amely, miként a gomba, ott díszlik a legjobban, ahol minden rothad: a szemétdombon. Viszont a korrupciónak, a lelki rothadásnak csak egy ellenszere van: a keresztény vallásos élet, Krisztus tanításának követése, aki «a föld savának» nevezte tanítványait.

A zsidóság politikai hatalmának megtörése is csak rajtunk múlik. Csináljunk keresztény politikát, s a legközelebbi, sorsdöntő képviselő-választásoknál ne szavazzunk a korrupció iparlovagjaira, amint az a múltban történt, hanem az ország ügyeinek intézését önzetlen, becsületes emberekre bízzuk. Gazember mindenki, aki most, e sorsdöntő percekben kacérkodni mer azokkal a bitangokkal, akik az országot bajba sodorták. A jövőben árulókat nem szabad tűrnünk egymás között. Le velük és ki velük!

De ez még kezdetnek is édeskevés. Évtizedek szörnyű mulasztásait kell pótolnunk. Amíg mi aludtunk, ellenfeleink szervezkedtek, s amire felocsúdtunk, helyzetünk olyan volt, mint az együgyű, bamba birkáké, melyeket a juhász két-három kutyája kénye-kedve szerint terelget. Kövessük példájukat mi is, szervezkedjünk, szervezzük a parasztságot s a keresztény munkásságot. Ha elleneinknek osztályharc kell, hát lesz, de megköszönni nem fogják. Majd meglátjuk, mit szólnak hozzá, ha többé nem bamba juhokkal, hanem becsületes és bátor komondorok millióival lesz dolguk!

Országunk feje, szíve és gyomra, Budapest zsidó. Ez az állapot tűrhetetlen. Ezt az undok zsidófészket, az erkölcsi és szellemi mételynek ezt a költőtelepét vagy ki kell füstölni, vagy ha a dolog másként nem megy, az ország politikai és kulturális központja számára más egészségesebb helyet kell keresnünk. Zsidó környezetben keresztény szellemű törvényhozás és oktatás lehetetlen, egyszerűen azért, mert a főváros egész élete a tömegek kényétől és kedvétől függ, ezektől pedig az adott viszonyok között semmi jót sem lehet várni. Keresztény ország zsidó fővárossal épp oly képtelenség, amilyen képtelenség, hogy egy egészséges magyar paraszt nyakán korcs lengyelzsidó pájeszes koponyája éktelenkedjék. Az a nemzet, amely ezt a képtelen állapotot tűri, nem érdemli meg, hogy éljen!

Viszont Budapest régi zsidói, ha életük és vagyonuk kedves, tegyenek meg minden lehetőt, hogy a háború alatt idecsődült galíciai fajrokonaik minél előbb elpárologjanak. Mert ha a magyarságukkal kérkedő félzsidók eddig követett hazaáruló politikájukkal nem szakítanak, ha magukat akár dacból, akár érzékenységből a kommunista roicech[13]-ekkel és gazlen-ekkel azonosítják, Isten legyen irgalmas lelkeiknek! A vidéki parasztság ki fogja rájuk mondani a halálos ítéletet, s azt kegyetlenül végre is fogja hajtani.

Sokkal nehezebb feladat a zsidóság gazdasági hatalmának megtörése. A zsidóság ma már nemzetközi nagyhatalom, amellyel kisebb nemzetek nem bírnak többé. Amire azonban egy kis nép a maga erejéből képtelen, meg tudja csinálni kisebb államok hatalmas szövetsége. Kelet-Európa gyászos helyzetét a zsidóság túltengése idézte elő. Az adott viszonyok között nincs más hátra, mint nagy zsidóellenes keresztény gazdasági és politikai blokk létesítése, amely a zsidókérdést egységes elvek szerint, nemzetközi alapon oldaná meg.

Felelős kormányunk feladata leend ezeken a kérdéseken gondolkodni és elszántan cselekedni.

(1919. szept.-okt.)

[1] Fiatalember.

[2] Tolvaj.

[3] Rabló.

[4] Koldus.

[5] Nem zsidó nő.

[6] Tömeg, társaság.

[7] Olya szolgaféle, aki szombaton a zsidó helyett dolgozik.

[8] Galloch = katolikus pap.

[9] Zsidóság.

[10] Társaság.

[11] Úr.

[12] Ismeretlen eredetű kommunista műszó, amelyet egyesek a jiddish goider-ből (=toka) származtatnak.

[13] Gyilkos

 

Képtalálat a következőre: „zsidó kommün”