Payday Loans

Keresés

A betegedő gyermeknép
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 02. péntek, 20:05

Az nem beszélgetés,

hogy "hányast kaptál az iskolában?"

 

Komoly önismeret kell egy szülőnek annak felismeréséhez, hogy az iskolai stresszeléssel csupán a saját kudarcait akarja a gyerekével helyrehozatni. Pedig a gyerek sikerei nem azon múlnak, hogy járatják-e háromévesen angolra. Hogy min, arról Csenki Laura, a Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának gyermek klinikai szakpszichológusa beszélt a hvg.hu-nak adott interjúban.

hvg.hu: Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy az iskola teljesítménycentrikussága, az iskolatársaknak és a szülői elvárásoknak megfelelés is hozzájárul ahhoz, hogy óvatos becslések szerint is minden negyedik-ötödik gyerek valamilyen pszichés problémával küzd, depressziós, szorong, rosszul lesz, deviáns viselkedést produkál. Mennyire súlyos esetekre kell gondolnunk?

Csenki Laura pszichológus: Ezek már azok a gyerekek, akik eljutnak pszichiáterhez vagy a pedagógiai szakszolgálathoz, tehát diagnosztizálható náluk a lelki probléma, és nem csak átmenetileg szoronganak, vagy küzdenek teljesítmény- vagy kisebb-nagyobb hangulati problémával. Mert akiket átmenetileg érint a dolog, azok ennél jóval többen vannak. Vetró Ágnesék 1993-as felmérésében jelent meg a 23,5 százalékos arány, a WHO előrejelzése, hogy 2020-ra ez elérheti az 50 százalékot is. A 2014-es Nemzeti Lelki Stratégia szerint a gyermekek pszichés betegsége elérte a népbetegség szintjét. A fiúk és lányok nagyjából ugyanolyan arányban kerülnek szakemberhez.

Csenki Laura
© 

És mikortól tekinthető komolynak a probléma?

A szakirodalom figyelembe veszi, hogy az adott tünet mennyi ideje áll fenn és milyen intenzitású, mindenesetre nem kell azonnal szakemberhez rohanni, ha 5 éves korában a gyerek bepisil, vagy megváltozik a viselkedése. Az új helyzethez – mint az iskolakezdés – alkalmazkodni kell, ehhez időre van szüksége. Az ebből fakadó reakciói elmúlnak akkor, ha megszokja az új helyzetet, illetve ha van olyan lelki támasza – ez többnyire a szülő –, akivel át tudja beszélni, ki tudja játszani az érzéseit. A fejlődés, vagyis a progresszió és a visszaesés, regresszió váltakozása teljesen természetes. A szorongásnak – normális szinten – van jó oldala is: sarkallhatja, motiválhatja is a gyereket.

Van elmozdulás abban, hogy hány éves korban jelentkeznek a súlyos tünetek?

Ez mindig is megjelent egészen kicsiknél is. Minden korosztálynál másmilyenek a tünetek: míg egy 3-4 éves gyerek visszaesik a korábbi fejlettségi szintjéhez képest, bepisil, önállótlanabb lesz, jobban ragaszkodik a szülőkhöz, addig egy 12-13 éves gyerek magatartásproblémákkal küzd, ingerlékenyebb lesz, gyakran fáj a feje vagy a hasa, de az evészavar is ide sorolható.

A gyerekek pszichés problémája mitől alakul ki? A teljesítménykényszer vagy inkább a rossz társas kapcsolatok miatt?

Ez összetett kérdés, a pszichológiában nem egy okra vezetjük vissza a problémát. A társadalmi tényezők ugyanúgy hatnak, mint a család, de figyelembe kell venni az egyéni érzékenységet is: míg az egyik gyereket mélységesen érint egy probléma, egy másik egy vállrándítással elintézi ugyanazt. Az iskola is fontos tényező, ahol nyomásként megjelenik a teljesítmény és a kortársak elfogadása. Az elmúlt 20-30 évben nagyon sokat változott az iskolarendszer és a közösségi felület, de ettől nem kell ujjal mutogatni a gonosz iskolarendszerre meg a pedagógusokra, inkább arra kell megtanítani a gyereket, hogyan küzdjenek meg a problémákkal, a stresszel. Az nem megoldás, ha "kikímélem" a gyereket az ilyen iskolarendszerből, hiszen a felnőtt élet is sok olyan teljesítményhelyzettel szembesít, amivel meg kell küzdeni. Korábban próbálkoztak egyébként a relaxáció beépítésével a tananyagba…

© 

Azt szétcikizték.

Névjegy

Csenki Laura gyermekpszichológus, a Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának gyermek klinikai szakpszichológusa.

Jelenleg a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszéken klinikus szakképzésén tanít, korábban óraadó volt a Pécsi Tudományegyetemen és a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Berzsenyi Dániel Főiskolán (ami ma Nyugat-magyarországi Egyetem) és a Kodolányi János Főiskolán.

Az evés- és testképzavarokról egy-egy fejezetet írt a Révész László – Csányi Tamás: Tudományos alapok a testnevelés tanításához II. (2015) és a Túry Ferenc – Pászthy Bea: Evészavarok és testképzavarok (2008) című könyvekben.

Igen, érthetetlen módon még vallási oldalról is támadták, holott a relaxáció bizonyítottan jó stresszkezelési eszköz. Vekerdy Tamás vesszőparipája – amivel egyet tudok érteni –, hogy a mozgás is rengeteg feszültséget levezet. A gyereknek napi több óra önfeledt mozgásra – nem szekrényugrásra vagy kislabdadobásra – van szüksége ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljön.

Mikor volna erre ideje?

Ez egy jó kérdés, mert lehetne rá ideje délután, ha nem rohanna egyik különóráról a másikra, vagy olyan edzésre, ami megint csak a teljesítményről szól. A gyereket hagyni kell gyereknek maradni, hogy játsszon, rajzoljon, mesét olvassanak neki. Sokan legyintenek ezekre, hogy egy kisiskolás már kinőtt ebből, de a gyerekek természetes módon fordulnak afelé, ami csökkenti a feszültségüket.

A pszichiáterhez, pszichológushoz kerülő gyerekeket az iskola vagy a szülő stresszeli jobban?

Ezt nem lehet egyértelműen megmondani. Nagyon sok szülővel beszéltem, aki azt mondta, neki nem lenne ennyire fontos, de a gyerek folyamatosan azt hallja a suliban, hogy nem lesz belőle semmi, elsőtől folyamatos a nyomás. Van, ahol már a második héten fekete pontot kap az elsős, ha beszélget ebéd közben, vagy óriási botrány van abból, ha az elsős kislány beragasztja a tanítótól kapott matricát, mert a tanár szólt, ha rossz lesz, visszaveszi. De találkozom a másik oldallal is, mikor a tanár panaszkodik arról, hogy a szülő veri az asztalt, hogy a szomszéd Gizike a másik iskolában karácsonyra megtanult olvasni, az ő gyereke hogyhogy nem, holott a tanár úgy gondolta, hogy 2 évre van szükség ahhoz, hogy a gyerek stabilan megtanuljon olvasni. Persze van, hogy együtt stresszelik a gyereket. Nagy a nyomás a pedagógusokon is, valószínűleg teljesen máshogy áll a gyerekekhez egy alternatív vagy megengedőbb iskolában tanító, mint az, aki "versenyistállóban" dolgozik. A 30 perces órák bevezetésével ugyan várható némi enyhítés, de az iskolarendszer maga is része a nyomasztó képletnek.

Nyilván van olyan gyerek, akit inspirál egy versenyistálló, de ha befeszül az iskolától, erős neki a tempó, hogyan segíthet a szülő?

Egy tökéletes világban ez nyilván úgy működik, hogy megkeresem a gyereknek legmegfelelőbb iskolát és a személyiségéhez passzoló pedagógust. Ez nagyvárosban talán még működhet is. Van ismerősöm, aki egy év keresés után megtalálta az ideális tanító nénit, a gyereket beíratták, majd a nő decemberben átment egy másik intézménybe, és kaptak egy olyan tanárt, amilyet soha nem szerettek volna. Az iskolakezdés nemcsak a gyereknek, a szülőnek is krízishelyzet, nyilván dolgozik benne, hogy mi van, ha elrontja. De nincs olyan, hogy elrontom. Ha odafigyelek a gyerekre, és látom, hogy neki tényleg nem jó a helyzet, akkor lehet rajta változtatni, de nem azzal teszünk jót vele, ha minden nehézségtől megkíméljük. Sőt, ez az egyik legrosszabb, amit tehetünk, azzal segítünk, ha meg tudja tapasztalni, hogy vannak nehéz helyzetek, kudarcok az életben, és megtanulja azokat kezelni. Abból is sokat tanul a gyerek, ha a szülő vállalja, hogy elrontott valamit, és elmondja azt is, hogyan oldja meg.

Mikor érdemes iskolát váltani?

Ha hosszú távon sem jó a gyereknek az iskola, ha ott nem lehet kibontakoztatni, megtámogatni az igényeit, a képességeit, illetve ha nem jön létre kommunikáció a szülő-gyerek-tanár hármasában.

© 

Azért nagyon könnyű most teljesítménykényszeresnek lennie egy szülőnek, és azt éreznie, hogy nyomni kell a gyerekét, hiszen – kis túlzással – sok helyről az jön, hogy már a bölcsődében el kell kezdeni angolt tanulni ahhoz, hogy később érvényesülhessen.

Igen, csak ez egy téves hipotézisen alapul, ezt hosszú távú amerikai kutatások egyértelműen bebizonyították. Nem az a gyerek boldogul jól felnőttként, aki különórára járt és több nyelvet beszél, hanem az, akinek a szociális készségei, az alkalmazkodóképessége stabilan kialakult. A gyerekek életében vannak fejlődési ablakok, mikor érzékenyek bizonyos dolgokra. Például aki 7-8 éves koráig nem tanul meg beszélni, az már sosem fog folyékonyan. Ugyanez igaz a szociális készségekre is. Ha 10-12 éves korig nem alakul ki a gyerekben – vagy nem lesz ügyes abban –, hogyan kell együttműködni vagy rivalizálni a társakkal, egy felülről jött feladatot közösen megoldani, kezelni egy konfliktust vagy egyáltalán, a társas közegben mozogni, azt később már nem fogja tudni pótolni. Erre sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Amikor egy gyerek pszichológushoz vagy pszichiáterhez kerül, jó esetben az első alkalommal szóba kerül, hogy milyenek a szociális kapcsolatai. Fontos tünet, ha azok valamiért nincsenek rendben. Persze fontos, hogy beszéljen angolul, franciául, németül, de ezt meg lehet tanulni 10-12 évesen is. Ezt a szemléletet nagyon nehéz átvinni egy olyan világban, ahol a szülők is iszonyatos nagy teljesítménykényszerben élnek. Az a generáció él ebben, akinek gyerekkorában nem volt ennyi lehetősége, például nem tanulhatott nyelvet óvodában.

Vagy saját magán érzi a hátrányokat, és azt gondolja, ez biztos azért van, mert nem 3 évesen kezdte.

Így van, abból indul ki, hogy ő mennyit szenved azzal, hogy jól beszéljen angolul, de a gyereknek legalább jó lesz. Ez semmiképpen nem elítélendő attitűd. Sok szülő szorong amiatt, hogy a nevelés hatása csak hosszú távon látszik, így attól fél, hogy olyan dolgokat biztosít, vagy éppen nem biztosít a gyerekének, amitől az lemarad felnőtt korára. Egy gyereket elrontani, vagy nagyon rossz vágányra terelni hosszú évek kitartó munkája lenne. Ha jók a szociális készségei, az alkalmazkodóképessége, jól tudja kezelni a stresszt, akkor felnőttként is jól fog működni. Ez egy olyan alap, amire később más készségeket is lehet építeni. Azt pedig be lehet hozni később, hogy a bölcsiben nem járt angolra. Nagy önismeret kell ahhoz, hogy a szülő felismerje, ha a saját vágyát kényszeríti rá a gyerekre.

Hogyan lehet segíteni a gyerek szociális életét, kapcsolatait? Vannak szorongóbb, visszahúzódóbb gyerekek. Mit tehet a szülő, ha ő sem barátkozós típus?

A szülői minta sokkal hatásosabb, mint a verbális közlés: ha én szorongó anyuka vagyok, és leizzadok, ha más szülőhöz kell szólni a játszótéren, hiába mondom a gyereknek, hogy menjen barátkozni, nem biztos, hogy megteszi. A gyereknevelés egy pofátlanul vaskos tükör arra vonatkozóan, hogy nekünk mi nem megy. Választhatok megfelelő óvó- vagy tanító nénit, de kicsit nekem is nyitnom kell, ami szorongó szülőként nagyon nehéz. Szülőként és pedagógusként leginkább azt lehet tenni, hogy megpróbáljuk bevonni az ilyen gyerekeket a társas helyzetekbe, hogy olyan ne fordulhasson elő, hogy valaki úgy megy végig az óvodán, hogy senkihez sem szólt. Számtalan ilyet láttam, van olyan pedagógus, aki úgy gondolja, neki nincs dolga az ilyen gyerekkel, leköti a másik 29. De nemcsak a visszahúzódó, hanem a szorongását rosszalkodással, nyüzsgéssel oldó gyerek is izolálódik egy idő után, mindkettő veszélyes terep szociális szempontból.

© 

Mikortól lehet hagyni, hogy a gyerek azt tanulja, ami érdekli?

Ez a szülő ingerküszöbétől függ. Van, aki azt mondja, jól van, nem érdekel, csak meg ne bukj, más meg azt, hogy mindenből a hármas-négyes a minimum. De a gyerek terhelhetőségén is múlik: mennyire feszíthetem még, ösztönözhetem-e még jobb eredményre, vagy hagyjam az egészet, mert sokkal több feszültséget okoz, ha erőltetem. Nagyon fontos kérdés, hogy tudok-e beszélgetni a gyerekkel azokról az élményekről, amiket átél az iskolában. Az nem beszélgetés, hogy hányast kaptál, mi volt az iskolában és mit ettél, mert erre nagyjából a semmi és a nem emlékszem lesz a válasz. A gyereket arról kell kérdezni, mit élt át aznap, mi volt a legjobb, legrosszabb, mi dühítette fel. Ezzel egyrészt az érzelmi fejlődése is erősödik, másrészt, ha ezek mindennapos beszélgetések, a szülő pontosan fogja tudni, mi történik a gyerekével, mi okoz neki nehézséget, hamarabb rálát arra, ha a probléma eléri a részképesség-zavarok, a diszgráfia, diszkalkulia vagy a diszlexia szintjét.

Pszichológusi tanácsok között olvastam, hogy a gyereket a szülő ne a jegyei és a fekete pontjai alapján ítélje meg.

Igen, de ezt nagyon nehéz megcsinálni, mert az egész iskolarendszer erről szól, hogy van egy büntetési-jutalmazási rendszer, ezek mentén mérik a gyereket. Szülőként nehéz átállni arra, hogy nem a gyereket minősíti, ha egyest kap matekból, hanem a kedden 10-kor írt matekdolgozatot, és én az egyestől szülőként ne rémüljek meg. Nagyon sok gyereknevelési kérdés ott bukik el, ott kerül ingatag lábakra, hogy a szülők nem bíznak abban, hogy elég jól csinálják. Ha bennem van egy szülői magabiztosság, hogy jó szándékkal mindent megtettem azért, hogy a gyerek boldoguljon az életben, akkor azt tudom mondani, hogy szívás, hogy kapott három egyest, de adtam egy csomó eszközt a kezébe, amivel ki tud ebből mászni. Ha meg nem tud, majd én nyakon ragadom és kiszedem. Ez a fajta szülői magabiztosság bázisként ott van a gyereknek.

Az egyik mentorom mindig azt javasolta a rosszul tanuló, motiválatlan gyerekek szüleinek, hogy hagyják őket megbukni. Ettől a szülők hajukat tépve menekültek el, viszont a bukás a gyereknek egy kőkemény visszajelzés arról, hogy valamit nem csinált meg, és rajta csattan az ostor. Ez olyan, mint mikor egy felnőttet kirúgnak, vagy levonnak a fizetéséből. A szülőnek viszont ez nagyon nehéz, benne van ebben az is, hogy a szülő úgy gondolja, ha a gyerek megbukik, az őt is minősíti, és ettől saját magát is meg akarja óvni.